Part 19
– Majd megmondom, mit akarok? Mikor én Bécsben laktam, a fényes főúri lakomák közepén jéghideg italt kaptak a vendégek poharakban, a minek a neve «aqua Bensari». Olasz találmány. – Egy hirhedett úrhölgy lakomája végén mindenféle gyümölcsöt hordtak körül, a miket, ha megkóstolt az ember, akkor vette észre, hogy jégből vannak. Ezeket meg úgy hívták, hogy «frutti di Procopi». Egy florenczi conditornak a találmánya. Uraknak való csemege! Mert nagyon drága. – Törvény van rá, hogy csak az esztendő három nyári hónapjában szabad készíteni és árulni. A nyári hónapokban. De nyáron meg nincs jég. A florenczi czukorsütőnek a távol Mont-Blancról kell öszvérháton hozatni a jeget az urak fagylaltjához és sorbetjéhez, s annak is fele elolvad, a míg odaér. – Hát nekem most az a gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Aetnáról hajóra rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét. Ha nincs buzánk, czukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a gazdagoknak az Aetna jegét.
– Istennel beszéltél, fiam!
– Én megteszem az első kisérletet. Rád bizom a pénzt, a melylyel egy hajót ki lehet bérelni a jégszállításra – és aztán a jégkereskedésnek az egész hasznát odaadományozom a te kolostorodnak.[107]
– Isten segítsen, fiam, a te gondolatodban!
Kitalálta-e pater Oloferno, hogy mi szikra rejlik a jégben? Hová gondol a fejedelemfi ezzel a tervével?
Ha az volt pater Oloferno, a kinek mi sejtjük, akkor bizonyosan kitalálta.
A börtönfalat lehet ezzel a jéggel keresztül törni!
XXVII. FEJEZET. AZ ÉJJELI PÁVASZEM.
A kolostorhoz visszaérkezve, György legelébb is misét szolgáltatott a szerencsés megmeneküléseért a pokol tornáczából. Azután rende szerint meggyónt pater Olofernónak. Majd kihallgatást kért a kolostor perjelétől s közölte vele a jégkereskedés tervét, a mit az nagy készséggel fogadott. Úgy szinte a hajóbérlésre szánt kétszáz scudit is.
Ezzel a fiatal úr el lett bocsájtva, hogy menjen haza és várja be otthon az utána küldendő értesítéseket.
«Haza!» – «Otthon!»
Hát létezett ilyen fogalom rá nézve?
Hol van az ő otthona? A Del Contrasto villájában? A feketeczukor gyártó Calzolaionál, s annak a csontváz feleségénél, meg a gugásnyakú szolgálójánál? – A malandrinik között? Azon az adományozott birtokon, melyet egy régi nemestől koboztak el, a ki maga most a hegyszakadékok barlangjaiban él? S a kinek ő most bitorolja a nevét és czímét, míg az igazi nevét és fejedelmi czímét viselő apa valahol a hitetlenek földén számlálja a napok jöttét és lementét!
El volt keseredve a jóltevője iránt, a ki őt ennyi kitüntetéssel elhalmozta. Két uradalmat és gazdag apanaget adott neki. Hagyta volna inkább a csodatanya koldusai között! Hisz az a bécsi csőcselék még válogatott társaság ezekhez a szigetlakókhoz képest! Az legalább kedélyes, tréfás, mulatságos és a mellett jó szivű, ez pedig unalmas és kegyetlen.
Folyvást az Aetnát látni maga előtt, folyvást a brigantikat tudni maga körül, folyvást a háborgó földet érezni a lába alatt. És soha egy mosolygó nő-arczot nem látni!
Ez az utolsó volt a legszomorúbb gondolat.
A siciliai leány is bizonyosan szép és kedves fiatal korában, csakhogy akkor azt a rideg féltékenység rostély mögött tartja. A miféle némberrel György még eddig találkozott, az mind csámpás, csipás, gugás volt, durva bőrű, mintha páczolva volna, a haja fakó, molyette, a szája széles, fekete fogú, melle lapos, háta domború, a hangja olyan, mint a ludgágogás, mint a megmerített korsó böfögése.
Ezek között töltse ő el ifjú életét? A mikor a szív tele van követeléssel.
Eszébe jutott a szép Mirikló!
Micsoda alak volt az? Arany testben gyémánt szív! A kis ujjában több volt a nő, mint az ittenieknek az egész testében. A császárnak mind a négy országában nincs ahhoz fogható bűbájos teremtés.
És őt most idedobták az idegen szigetre, a mint a mese hősét, Klimius Miklóst, a ki egy más plánétán csak majom alakú nőket talál, vagy olyanokat, a kik faderekúak, meg egylábúak.
A taorminai romokig nem volt szüksége kalauzra. Az út folyvást a tengerpart mentén kanyarodik, bekerített nyaralók, narancs-kertek közé határozva, csak a nagy görög városon túl kezd szerteszét elágazni.
Itt sem fogadott kalauzt. Rábízta magát az öszvérének a tájismeretére. Az aztán vitte őt a saját hajlandóságai szerint, az úteltérőnél azt az ösvényt választva, a mi neki inkább tetszett.
Dél lehetett, mikor György a taorminai arkádok alatt ellovagolt, s a míg a nyeregben ülve egyet szunyokált, egyszer csak arra ébredt fel, hogy már lement a nap.
Lehetetlen, hogy nyeregben ekkorát bólinthasson az ember.
Úgy volt az lehető, hogy az ösvény egy mély útba vezetett, melyet mind a két oldalán magasra felnyuló meredek sziklafalak szorítottak össze. Ott már délután három órakor is éjszaka van.
Nem emlékezett rá, hogy idejövet ehhez hasonló sziklafolyosón jött volna keresztül.
Mindegy volt neki, akárhová vezet az út. Másutt sem várja a megérkeztét senki. A félelemhez pedig teljesen hiányzott a fogékonysága. Külömben is nála volt a bandita sípja, a minek csodaerővel kell birni, s a saját jó öklében és az ólmos botjában is bizott valamelyest.
A szikla-út pedig, daczára annak, hogy egyre fölfelé vitt, mégis mindig mélyebb kezdett lenni. Egyike volt az az Aetna mély repedéseinek, a melyek utoljára egy megfagyott lávaréteg torlaszánál végződnek. A napvilág már ennek az útnak a fenekét nem éri soha.
Nemsokára megtudta György az öszvér eszejárásának az ethicai alapját.
Ebben a mély útban van az Aetna-vidék gyér hegyforrásainak az egyike. Olyan kis forrás, hogy útközben, a míg lefelé halad a forró sziklákon, elpárolog. De a felbugyogó forrásfőnél tágas völgyet nedvesít meg, s az tele van édes bogáncs és bojtorjánfélével. Erre emlékezett vissza a teherhordó állat.
A mint a forráshoz ért, nagy röhögéssel odavágtatott, s beleállt a kristálytiszta vízbe a négy lábával, úgy kezdte azt mohón szürcsölni, azután pedig neki állt a bogáncsbozótnak s nagy lakomát csapott belőle.
Hasztalan nógatta, ösztökélte a lovasa, nem mozdult ki onnan. Régi dolog az már. Bálám óta mindig, valahányszor egy szamár, meg egy próféta vitába keveredett egymással, mindig a próféta lett a vesztes.
Utoljára is azt kellett tenni Györgynek, hogy leszállva a nyeregből, ott hagyta az öszvért, a kantáránál fogva hozzákötve egy tamariskbokorhoz s maga elindult gyalog, tovább az ösvényen valami éjszakára való tanyát felfedezni.
Egy kanyarodásánál a sziklafolyosónak egyszerre megnyilt előtte a hegy vápája, magasan fenn az Aetna füstölgő csúcsát mutatva, alant pedig az út mentében egy amphitheatrumszerű félkört tüntetve fel, mely olyan képet mutatott, mintha nagy kőkolonczokból volna összerakva egy lépcsősorozat, mely utoljára elvész egy tágas sziklaboltozat sötét odújában.
A hegynyiláson át besütött a nap a sziklaköröndbe. Ismét nappal lett. S a nyirkos hideget felváltotta a fülledt forróság.
A körönd keleti oldalán volt egy kis házikó. Fekete falai lávából összerakva, a házacska ablakában megtüzött a napsugár, s az mint egy tűznégyszög világított alá a magasból. És a fekete ház egy kis kertecskével volt körülvéve, a meredek sziklapárkányon oleander bozót és gránátalma hajlott alá, a ház teteje papyrussással volt födve. Az útról a házig egy a sziklába vágott keskeny lépcsősor vezetett fel meredélyben.
A mint közelebbről nézte ezt a sziklafészket, egyre nagyobb talány lett az előtte.
Legelőször maga a hozzá felvezető út. Egy lépcsősor, mely a meredeken csapinós sziklafalba van vágva. De annak a lépcsőnek minden egyes foka olyan magas, hogy emberderékon fölül ér, arra az ember nem lép, hanem szökell. Egy hosszú kötél van legfenn megerősítve, s alant egy vaskarikába csomózva, ennek a segítségével lehet feldobálni magát az embernek. Ha odafenn azt a kötelet elvágják, akkor már két ember kell hozzá, a ki egymást felsegíti egyik kőpadról a másikra, mint az egyptomi piramidok megmászásánál.
Aztán az egész egyenes vonalú lépcső nem megy a ház ajtajának, hanem az utolsó foknál megtörik. Úgy, hogy ott egy ember, a ki bizik a jó két öklében, egyedül visszaverhet százakat, s sziklákkal agyonzúzhatja az ostromlókat, a nélkül, hogy azok őt czélba vehetnék.
Az is megfoghatatlan, hogy hogyan építették oda abba a sziklaoldalba azt a házat? De még rejtélyesebb volt a házat körülvevő kert. Honnan került ez oda? Egy óriási gesztenyefa egészen ráborul a házra sötétzöld lombkupolájával, két oldalán pedig ezüstzöld levelű olajfák hajlanak keresztül a kerítés párkányán, mely aztán egész hosszában tele van nőve szentjánoskenyér és fügefabozóttal, a gyümölcstermő cserjék úgy látszanak függeni a szikla oldalában.
Hogy ez nem vendégfogadó ház, azt onnan is sejthette György, hogy az út zsákutczává záródik e tájon. A megfagyott lávatömeg kolonczai elzárják két felől, s azokon túl egy tátongó hasadék sötétlik.
Ebben a házban olyan ember lakik, a ki nem szereti a látogatókat.
Ha rendes észjárású ember lett volna, azt teszi, hogy rögtön visszafordúl innen, felkeresi az öszvérét s míg az éj itt nem lepi, vágtat vissza hegynek alá az útválasztóig, a hol a járt ösvényről letért.
Talán elő is vette volna a jobbik eszét, ha egyszer csak meg nem szólal odafenn a függőkertben egy lélekfordító hang: egy dal, leányhang; csengő, édes hang: valami siciliai románcz. S ugyanazt a dalt háromszorosan adja vissza a sziklatheatrum, mintha három leány énekelne egymással versenybe, mindegyik fél hanggal alább, mint a másik.
Nemsokára az alakjából is láthatott meg valamit az éneklőnek. Egy fürtökkel körülárnyékolt fejet, meg két meztelen kart.
A nőalak kimosott fehér ruhákat tereget ki a szentjánoskenyérbokrokra, száradni.
A kik Siciliában gyolcs ruhát viselnek, azok nem lehetnek banditák.
A mint tovább hallgatta a dalt: feltünt neki, hogy ez még sem olasz néprománcz melodiája, hanem egyike azoknak a madrigáloknak, a miket valamikor Bécsben hallott a Méte-ünnepélyen.
Hátha hétfejű tűzokádó sárkány őrizte volna a házat, nem tört volna-e fel azokon a szédületes lépcsőkön, hogy meglássa ennek a dalnak az éneklőjét?
Az Aetnában sem ég akkora tűz, mint egy tizennyolcz éves fiu szívében.
Fokról-fokra felhajigálta magát a lépcsőzet legmagasabb párkányáig.
Ott azután látta, hogy hiába volt minden fáradsága.
Az utolsó lépcsőfoknál, derékszögben következik egy sziklába vágott gádor, melyet megszakít egy mély verem, a minek az oldalába kaszák vannak verve. – A vermet még csak át lehetne ugrani, de a mi azon híd gyanánt átvezet, a vas csapóajtó fel van húzva s elzárja a ház bejáratát.
A dal a kertben azonnal elhallgatott, a mint György el kezdett a lépcsőkön felmászni.
Eszébe jutott, hogy hiszen van ő neki egy varázssípja, a melyet a malandrino vezértől kapott. Hátha itt vehetné valami hasznát? Megeresztett rajta egy éles füttyöt.
S a sípszónak csakugyan volt hatása. A csapóajtó rögtön el kezdett alá ereszkedni s csendesen keresztül feküdt a mélységen s tárva hagyta a bejáratot.
De György ovakodó volt. Hátha ez csak fortély? A vasajtó lebillenik oldalvást a rálépő terhe alatt s azt aláküldi a kaszaverembe. Egy jó szökéssel átugrott a vasajtón a küszöbig.
Nem látott semmi élő lényt maga előtt, a ki üdvözlését viszonozza.
Ideje volt körülbámulni a rejtélyes kertet és házat.
Egy óriási boltozat domborult azok fölött: hasonló a siciliai «latomiákhoz», mint valami nagy barlangnak a száda; de elől szabályosan ki volt vágva félkerekre. Ugyanezen sötétkék sziklákból volt építve maga a ház is.
De az a nagy gesztenyefa felhatolt a lombjaival egész az üreg boltozatáig, onnan terült ki a ház fölé.
Hogy tudott ez a fa itten ily nagyra megnőni? azt csak azok értik meg, a kik látták a siciliai gesztenyeóriásokat a meztelen lávarétegből kiemelkedni, a hol egy fűszál nem talál földet a maga számára. Csodatenyészet van az Aetna körül, a minek a titkába ember nem képes lehatolni. A füge és narancs úgy díszlik a kopár sziklán, mint másutt a televényben.
A barlang padmalya még több ölnyire bemélyed a sziklafalba, a hol már fák nincsenek, s ennek a boltozatáról hull alá szakadatlan esőcsöppekben az Aetna jegének olvadéka, mely a talajban elszivárog. Talán ez a titka annak a mesés tenyészetnek.
Azoknak a folyton hulló esőcseppeknek a sugárai olyanok, mint egy nagy tündér-hárfa ezüst húrjaival; s most, midőn épen a hanyatló nap rájuk süt, egy lángoló szivárványt támasztanak a sötét barlang előtt, melynek kápráztató színpompája megrettent. Itt istenek laknak!
A régi görög mythos istenei!
A mint ott elámulva áll, egyszer csak megtörik a tündér húrszőnyeg, a szivárvány széttágul s előlép a vízsugarak közül: nem egy istennő, hanem egy szép leány.
Prózai dolgot végzett: egy muszelin szövetet mosott ki: azt hozta vissza kiteríteni. – Ehhez a munkához volt vetkőzve.
A mint azonban meglátta maga előtt Györgyöt, nagyot sikoltott, s hirtelen körülcsavarta a termetét azzal a nedves muszelinnal. Aztán egy perczig bámultak egymásra mind a ketten; aztán pedig el kezdtek kaczagni s kitárt karokkal rohantak egymás elé. – «Io!» kiálta elragadtatással György.
– Én vagyok az «Io!» A te Iód! S végre te is az én Abrekhem vagy!
Többet aztán nem mondtak egymásnak. Egyik sem kérdezte a másiktól: «hogy kerültél te ide?» – Mint a hogy két éjjeli pávaszempillangó: a «papilio Io» ráismer egymásra, mikor a geszt mélyéből összehozza őket a «mirabilis jalappának» az illata.
Egy darab paradicsom volt a számukra kiemelve a föld közepéből, beleépítve a szikla keblébe, beárnyékozva halhatatlan fák lombjától, beillatozva a rozmarinfák, narancsok, myrtusok ámbrájától.
Nem gondoltak ezek mostan se az életre, se a halálra, se a mi azután következik.
Csak a csókban kifáradt sohajtás suttogta: «te vagy az én Iom! Te vagy az én Abrekhem. Te vagy az én szerelmem!»
Ilyen nagy utat kellett nekik tenni, hogy ezt egymásnak megmondják? Nem tehették ezt a Méte-ünnep mysteriumai alatt?
Tündérálomnak, varázslatnak tetszett ez a találkozás. A vad fantasia véletlene-e ez? Mysticus romanticismus? Az olympi istenek fenséges tréfája? Cythere szeszélye? Talizmán? Fátum? Kizmet?
Egyik sem.
A legegyszerűbb megoldása volt ennek a találkozásnak. Ezúttal a földiek tréfálták meg a – magasban lakókat.
– Ne kérdezz semmit, mindent elmondok, én sem kérdek tőled semmit, mindent tudok, mondá a leány. Elébb láss a lakomához.
– Lakomához?
– Hát étlen-szomjan csak nem hagyom a vőlegényemet, a kit vártam.
– Te engem vártál?
– Ma estére vártalak. Ha magadtól nem jöttél volna, hoztak volna. Ki utasított ide? Oloferno? Akkor okos ember volt.
– Nem. Az öszvérem hozott ide.
– Akkor a szamár volt az okos. Ereszsz, hadd öltözzek fel!
– Igy szebb vagy.
– Hallgass!
Adott neki egy fricskát az orrára. S elfutott toilettet csinálni a házba. Nem sokára visszajött. No ugyan nagy toilettet csinált! A muszelin fölé egy vörös kendőből övet kötött a derekára.
Aztán felkapta a két karjára Györgyöt, úgy vitte a házba mint egy ölbeli babát.
Egyetlen szobából állt az egész lakás. A falak simára csiszolt kőből voltak rakva. Asztal, nyoszolya, székek mind kőből voltak, letakarva gyapjuszövetekkel. Zsákok, bőrtömlők, fa- és cserépedények voltak a szögletekben elhelyezve. A hátulsó falból egy ólomcső nyult ki s annak a nyilásán csorgott folytonosan egy vízsugár a szobába, mely a padlatba vágott kőmedenczét szinültig tölté, de azon túl soha sem csordult.
Négy sült madárféle volt egy cseréptálban, hozzá sült gesztenye. A madarak olajban voltak kisütve.
György esküdött rá, hogy ennél fölségesebb lakomát soha életében nem evett. Szerette volna tudni, hogy jutott ehez Io?
– Te csak egyél. Én tudom, hogy mire gondolsz. Mindenre felelek, mielőtt kérdeznél. Azt akarod tudni, hogy hol veszem én a pecsenyének való madarakat itt a sziklaodúban? Hát láttad a kövek közűl kinőve azt a sok borókabozótot, meg a medveszőlőt. Az egész esztendőben rakva van bogyókkal, folyvást terem. S a madarak mindig rájárnak. Azok ott megfogják magukat a kiakasztott tőrökben; s mikor szükségem van rájuk, csak kimegyek a bozóthoz s behozok belőlük, a mennyi a konyhámon kell. Ez minálunk a baromfi-udvar. Az olasz úgy hívja a kerítését, hogy «uccellaio». S onnan éldegél tisztességesen.
– E szerint most is megtörténik az a csoda, hogy fürjek hullanak az égből?
– És manna: gesztenye alakban. És olaj csordul ki az özvegyasszony kifogyhatlan korsójából. Azt ez a szép olajfa adja. – De már most azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogyan sütöm én meg a fürjeket, és a gesztenyét, mikor itt nem kapni tüzelőfát sehol? Hát hiszen itt van a tüzek atyja, a «Gibello». A fejünk fölött csurog le a forrás vize, az olvadó jégből a sziklahasadékokon keresztül, a lábunk alatt meg füstölög a Solfatara. Egy sziklarepedés van e házikó alatt, a minek katlant csináltak s azt lezárták egy agyagkondérral: onnan jön fel a föld alatti hőség. A katlan fölötti cserépkondér megolvadna a hőségtől, ha folyton nem csorogna belé az a felülről jövő vízsugár. Gyere, tekintsd meg.
Io felemelt egy csapóajtót, mely a padlattal egyenlő volt, s onnan kőlépcsőn szállt alá, maga után vezetve Györgyöt a ház alatti pinczébe. Másutt a pincze hideg: ez itt meleg volt. A tűzhely környékén olyan forró volt a szikla, mint a puzzuolei solfatara körül. Az üstben folyvást forrott a víz, s felülről folyvást ömlött bele annyi hideg víz, a mennyi elpárolgott belőle. Ha az olajjal tölt serpenyőt föléje tartották, az olaj is forró lett, s lehetett benne pecsenyét sütni, a gesztenyét pedig csak a katlan párkányára kellett rakni, hogy megsüljön.
– Már most látod, ugy-e hogy micsoda fejedelmi várkastély ez itten. Ezt bevenni egy hadsereggel sem lehet. Én magam: egy leány, az alkirály valamennyi katonáját mind agyonverem kövekkel. Kiéheztetni sem lehet ennek a várnak az urát, mert itt egész esztendőben friss eledel terem. Ital is van elég, úgy-e, jó volt az a narancs-sorbet, a mit a számodra készítettem. Hát még a gránátalmabor?
– De hát ki ennek a várnak az ura?
– Hallgass! Ne kérdezz! Ha megszólalsz, mindjárt bezárom a szádat: – egy csókkal.
Az ilyen fenyegetés hasonlít a jutalomkitűzéshez sűrű közbeszólásokra.
– Egymás után meg fogsz tudni mindent, de várd sorára. Te ostoba vagy, semmit sem tudsz. Úgy-e, mondtam, mikor legelőször találkoztunk, hogy én is olyan ostoba vagyok, mint te. Egymáshoz illünk, mert semmit sem tudunk. De én már akkor tudtam azt, hogy szeretlek; de te még nem tudtad. Te még akkor azt sem tudtad, hogy kinek hívnak? Azt mondtad, hogy te vagy Giunchi gróf. Hogy nevettem rajtad! És aztán haragudtam is rád! Hisz ez a Giunchi név az én családomnak a birtokneve. Minket hinak Abulfeda di Giunchinak. Akkor te neked az én bátyámnak kellene lenned. Én pedig nem akartam, hogy te az én bátyám légy. Én tudok valami más lenni te rád nézve, mint hugod. Azt is tudtam, hogy a Giunchi nevet a birtokkal együtt elvették az én családomtól, azért, mert a császár ellen rebelláltak a férfiaink. Azokat mind száműzték: engem pedig felvittek Bécsbe s ott rábíztak olyan jó gondviselő kezekre, mint Lodoiszka grófnő. Gondolsz még rá? Most is szebbnek találod még, mint én vagyok? Találhatod már! Levágták annak a haját s bedugták a karmelitanők kolostorába. – No már megint kérdezni akarsz? – Czupp! – Várd sorára! Mindent megtudsz. – Én hamarább megtudtam, hogy ki vagy te igazán, mint te magad. – S nem találod ki ezzel a te kondor fejeddel, hogy kitől tudtam meg? – Pedig olyan közel volt hozzád. A te testvérbátyádtól, a kit viszont marchese di San Carlónak czímeztek akkor, mikor te a San Christina nevet kaptad. – Akkor tudtam meg, hogy ő Rákóczy József fejedelemfi, te pedig Rákóczy György vagy. – A római császár udvaránál összekerültek mind azoknak a tartományoknak az előkelő fiai és leányai, a melyeken ő uralkodik. Annyi neki a trónusa, mint más császárnak a nyerges lova. Spanyolországban, Németalföldön, Ausztriában és Magyarországon, a két siciliai királyságban lobognak az ő kétfejű sasai. S mikor ezek a minden országból összejött idegenek, spanyolok, belgák, magyarok, olaszok egy helyen összegyülnek s találnak egy olyan nyelvet, a min egymást megértik, tudod, hogy miről beszélnek azok valamennyien egymás közt? – Czupp! – Most igazán ne szólj semmit.
Io úgy találta, tüzet oltani tűzzel igen rossz methodus. György nem bánta, akármi történik a római császárnak mind az öt trónusával. – Hűsítőt kellett a számára készíteni gránátalmából.
– Mikor te még nem tudtad, hogy ki vagy, mi már akkor azt mind tudtuk. Minden nemzet a magyarokra gondolt. Mikor azok el kezdik a lánczot törni, a többié is lehull. – De hát ki fogja kezdeni? – A fejedelem öreg ember, lemondott a világról. Messze is van s ott igen jól őrzik. De van két fia. József a legöregebb. Az már férfi. Hanem egy baja van. Az, hogy halott. Korán kezdett élni s elvégezte. Mihelyt lovagol, mellvérzést kap. A tábori élet megölné. Ő maga is tudja, hogy veszni indult s ettől ellágyult a lelke is. Hanem annak van egy öcscse: a György. Még gyermek, de egész dalia. Mennyit emlegették a nevedet! – De nem lehetett hozzád férni. Wammána őrzött s a Péter szolgád kémkedett. Minden szavad, minden gondolatod fel volt jegyezve. – És a bátyád, József látta, hogy téged is ugyanarra az útra visznek, mely őt ifjan megvénítette. – Ki akart ragadni kezeik közül. – Mindent tudott, a mi a Méte-ünnepélyen történt. Kitől tudta meg? Hát kitől mástól, mint én tőlem. – Szerettelek. – Nem akartam engedni, hogy a rossz tündér elvarázsoljon. Attól voltál megigézve: engem sem akartál látni. Mikor azt láttam, hogy csókolod az ajkát, olyan közel voltam hozzá, hogy ezt a tőrt az oldaladba fúrjam. Még most is szeretném ezt a szivedbe döfni, ha rá gondolok.
– No hát döfd oda! mondá György, szétnyitva a mellényét a szíve fölött.
– Kétszer ne mondd, mert megteszem.
– Döfd oda.
S a leány fogta a tőrt s el kezdte azt az ifju bőrébe lassan benyomni a hegyével; – de aztán csak eldobta a kezéből s más módját találta ki a boszúállásnak.
Azzal tovább folytatta a regemondást.
– Az a kutyás ember a bátyád szövetségese volt. Ő hivta azt fel a bécsi vásárra. Az volt a tervük, hogy téged odacsalnak a vad méneshez, s akkor a szilaj lovakkal együtt elragadnak magukkal Magyarországba. Minden jól ment a terv szerint. Csak egyet nem tudtak elszakítani: azt a lánczot, a mivel téged a szép Zsuzsanna a lábaihoz kötözött. Annak a foglya voltál. Mennyi tervet koholtunk, hogy ebből a hálóból kiszabadítsunk. És Wammána sejtette terveinket. Azzal hiusította azt meg, hogy téged összeveszített a testvéreddel; párviadalra hívtátok egymást. Ekkor mi viszont azt találtuk ki, hogy a mikor összejöttök a Spinnerin am Kreuz mellett, ott ragadtatunk el téged a kuruczokkal, kik a közelben rejtőznek éjjel-nappal. Azoknak a vezére volt a csikósgazda: a bécsiektől kutyás embernek gunyolva. – Wammana ezt az embert akarta ártalmatlanná tenni. – Ezért volt a népies maskaráda a vásárban; a csikós látogatás, a fogadás egy párviadalra kard bot ellen. Az alatt, míg a tündérnő csókjai téged vakítanak meg, Wammána tőrhegye a csikós szemeit szúrja ki. A te kiáltásod: «magyar, üsd» fordítá meg a rémkomédiát. A csikós agyonüté bottal az ellenfelét. Maga is híres bajvivó volt.
– Tudom. Atyám vezére volt. Pelargus a neve.
– Tehát ezt megtudtad?
– Igen. Az általános zűrzavarban nehány szót tudott velem váltani. Ő mondta meg, hogy San Carlo marchese az én bátyám. S aztán siettetett, hogy fussak onnan az ablakon át leereszkedve a kötélen. Ő addig védni fogja a karzat feljáratát. – Mi lett Pelargusból?
Erre a szóra el kezdett hangosan kaczagni Io.
– Hogy mi lett Perlagusból? Oh te majom! oh te szajkó! te bibasz! Azt kérded tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Te kérded én tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Hát engem ismersz-e? Hogy hívnak?
– Te vagy az én Iom.
– Bizony még is megvan a két szeme. Azt hittem, bagoly vagy, a ki csak éjjel lát.
– Nos, mi lett Pelargusból?
A leány még jobban kaczagott: «no ne csiklandozz ezzel a kérdéssel, mert kikaczagom a lelkemet».
– Csak annyit mondj, hogy nem ölték-e meg a Bafomet-lovagok?