Part 20

– Eszükbe se volt. A rendőrség fel volt lármázva már: az egész Méte-ünnepély denunciálva volt egy, a császárhoz intézett levélben.

– Az a levél az én nevemben volt irva. De én azt nem irtam, mert még akkor nem is tudtam irni. Pedig azért nyertem jutalmul ezt a két grófságot Siciliában.

– Nehéz kitalálnod úgy-e, hogy ki volt az a nagylelkű ember, a ki helyetted és nevedben tette a feljelentést, s aztán neked engedte át a jutalmat, kitüntetést? Hát nem sugja meg a szived, hogy az a bátyád volt: József?

– S miért tette azt, hogy engem ide juttatott?

– Hát rosz helyen vagy? Háladatlan kigyó.

– Most egészen jó helyen vagyok. De mégis tömlöcz ez a sziget.

– Hogy volna tömlöcz, mikor tenger veszi körül? – Hát kérdesz még valamit? Ne kérdezz. Nincs ahhoz való eszed. A Méte-ünnepély hősei mind szétfutottak a catastropha után, s megtudva a följelentést, a kik bünösebbnek érezték magukat, siettek menekülni a határon keresztül, mások maguk mentek fel védekezni, s az elfutottakra hárítani a gonoszságokat. A császár nem engedte, hogy a törvényszék elé kerüljön az óriási botrány. Többet a hölgyek közül kolostorba dugtak. Én azok között voltam, a kik álruhában Olaszországon keresztül menekültek. De elébb tanácsot tartottam a bátyáddal, a ki téged, a Bafomet-templomból megmenekülésed után, nyomról nyomra követett: a csodatanyáig, a hol a czigány vajdát elfogadtad apádnak, s kicsiny hija, hogy zendülést nem kezdtél a csőcselékkel. Ezt is a bátyád akadályozta meg. – Ő volt a te gondviselésed. Ő volt az, a ki azt a dicső nagy szerepet, melyet a sors ő rá bizott s melyet ő elvesztegetett, terád ruházta át. Ha még valaha összetalálkoznál vele! Hát tudod-e már, mért jöttem én ide? Még sem tudod? – Hát hány ezer csóktól fogod megtanulni? Azért, mert szerettelek, azért mert féltettelek. Te azt a kastélyt, azt a birtokot kaptad hűbérül a császártól, a melyet az én családomtól koboztak el. Téged megölnének itten az én bátyáim, rokonaim az első holdvilágtalan éjszakán, ha én be nem takargatnálak.

S betakargatta az ifjút hosszú aranyba játszó hajának sátorával köröskörül. Ezt nem járja át a tőr!

– Jó szerencse hozta úgy; meg az a viaszgyertya, melyet a bambino képe előtt elégettem, hogy tégedet az öszvéred félretérített a rendes útról; mert a Domenichino bátyám ott lesett rád a gesztenye-erdőben, a Fiumara mellett, a fuggitivikkel, hogy útközben visszatérett elfogjanak. Tudva volt, hogy oda fenn jártál a Gibellón.

– De hátha nem hagytam volna magamat elfogni? Én sem vagyok viaszból, azt tudod. S nézd ezt a sipot; ha ezzel jelt adok, a malandrinik minden rejtekből előrohannak a védelemre.

– Ah! s te azt képzeled, hogy húsz malandrino meg mer támadni két fuggitivót? Azok csak alvó embereket mernek megrohanni. De a kard hegyétől csiklandik a bőrük. Kár volt velük azt az alkut kötnöd. Az uradalmad jövedelmének egy harmadát nekik kötötted le. A bátyáim ezért dühösek rád nagyon.

– Soha se legyenek azért dühösek; ott van még a harmadik rész. Azt meg nekik adom.

– Hát neked akkor mi marad?

– Nekem pedig marad ez az egész világ, a mit most a két karommal átölelek.

S ugyan átölelte.

– Hát te én velem is beéred?

– Nem kell nekem az egész Sicziliából egyéb; egyedül te. S már most nem börtön nekem ez a sziget; hanem paradicsom. Soha el nem kivánkozom innen.

– Azért mégis el fogsz menni, majd ha én küldelek.

Az édes álmokat egy puskalövés a völgyben zavarta fel, melyet sokszoros visszhangban adtak tovább a sziklák.

– Valamelyik megérkezett a két bátyám közül.

– S az ide fel fog jönni?

– Ez a mi közös menedékünk.

– S ha az engem meglát?

– Ki fogja rántani a kését és rád rohan.

– Akkor meg fogjuk tudni, hogy melyikünknek a kése élesebb?

– Igen; ha én nem volnék köztetek. Mind a kettőtöknek drágább a vére, mint hogy egymás tőre ontsa ki. Te maradj veszteg oda lenn a pinczében. Ott jól el vagy rejtve. Majd mikor én hivlak, akkor előjöhetsz. Szeretsz-e? Ha szeretsz, akkor most hagyd magad eltemetni s várd el, míg feltámasztalak.

S az ifju el hagyta magát temetni és hitt a feltámadásban.

XXVIII. FEJEZET. IO LAKODALMA.

A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szijjal körül csavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körül tűzködve szent képecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy, elefántcsontból; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházagygyal, arany veretű betükkel.

Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó nemes.

Io bebocsátá őket a csapóajtón.

Nagy lármával mentek be a házba, olyan fenhangon beszéltek, hogy György minden szavukat meghallhatá a pinczeajtón keresztül.

– Elszalajtottuk a madarat, szólt az a vékony tenor hang, mely Iót, mint hugát üdvözlé.

– Bizonyosan elvert benneteket! Kötődék vele Io.

– Ahá! elárulta a kelepczét előtte valaki; visszafordult a ficzkó fele úton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban van már.

– Hát a többiek hol maradtak?

– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.

– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.

– Igen. Én lőttem meg.

– Tán marmota?

– Nagyobb.

– Talán vad kecske.

– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.

– Vad öszvér?

– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a lakodalomhoz.

(No derék sógor! Mondhatom. Gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző vőlegénynek az öszvérét s azzal tartja ki a lakodalmat.)

Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.

– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni, beszélte Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. Az átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az utolsóig elfogytak.

– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.

– Kitől kapjuk meg?

– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.

– Ha a Satturno el tudja csipni.

Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a maga csapatjával.

Annak bassus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál vékonyabb lett.

– Hoztál polentát? kérdé Domenichino.

– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.

– Hát egy tömlő bort?

– Azt útközben megittuk.

– Hát a contét elfogtad-e?

– Én? Hiszen ti lestetek rá.

– Hát akkor mit hoztál?

– Egy barátot.

– Hát azt hol hagytad?

– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.

– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!

Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.

Mikor két sicziliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem párdal (nem dialog, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor a másik is elhallgat.

Egy ilyen pauzát felhasználva, közbe szólt Io.

– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tized magatokkal nem tudtátok elfogni a princzipét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt egy magamban.

Azzal felnyitotta a pinczeajtót s lekiáltott Györgynek.

– Herczegem, jöjj elő.

A két bátyának tátva maradt szeme szája a bámulattól, a mint ezt az idegen alakot meglátták a sülyesztőből kiemelkedni.

A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt; hosszú nyaka, kiálló Ádámalmacsutkával, sápadt arcza, ritka szakállal, de nagy szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy nézett ki, mintha ülne. A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arcza nőve szakállal, bajuszszal és szemöldökkel, hogy a míg meg nem szólalt, nehéz volt kitalálni, hogy melyik a képes fele?

A két előkelő nemes, a mint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak, hogy a nővérének a boudoirjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra förmedt s rárohant czimerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú volt, hogy a csőnek a vége túl ment Györgynek a fején s a szűk szobában nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy csavarintással kivette a kezéből a tőrt s a háta mögé dobta, s aztán félkézzel megkapta a kecskebőrénél fogva s úgy odaültette a kőpadra, hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.

– Maradj veszteg! Mondá neki György. Te meg ne hadonázz azzal a puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.

A várkastély, a grófi czím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két hatalmas ökle.

– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért, folytatá György. S ha a móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.

A «fizetek» szó épen varázshatással birt. A puskákat szegletbe támasztották.

György adta a grand seigneurt.

– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek az én jegyesem, jól ismeri fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a franczia királylyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem szorultam rá, hogy a ti grófi czímetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért fogadtam el a ti családotoktól elkobzott uradalmak donátióját, mint hogy annak a jövedelmét ti nektek, a kik száműzve vagytok, átadjam. A mi a bérlőtől, s a malandrinoktól megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül moringolok az én menyasszonyomnak ezer skudit, a mit a kincstáratokba deponálok.

De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.

– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána, hogy becsületes lakomát készítsetek, itt a pénz! Hozzatok a görögtől a mi jó és drága.

Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, a min a fuggitivik röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a házikóból, futtában czímezve az inyenczségeket, a mikkel a mai lakodalmat gazdagítani szándékoznak. «Cannelloni! mortadella! prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!» Nagy vendégség lesz ma itten. Az albergo csak egy futamodás, a hol mindezt megkaphatni, csengő pénzért. S éhes embernek gyors a lába.

– Küldjétek fel a barátot! kiálta utánuk Satturno bátya.

– Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.

– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell, mondá Domenichino.

– Nekem van egy, mondá György; de ez az apámról rám hagyott czímeres gyűrű, a melyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kezére nem adom, a midőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.

– Jó lesz ahhoz az én két függőm, monda Io, lecsavarva a füléből a nagy karikafüggőket, a miket gyűrűnek is lehet használni.

– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! Erősködék Domenichino.

– Jó lesz, mondá György. Ird meg te, sógor Domenichino.

– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem. Menté magát az ifjabb bátya.

– Hát talán te Satturno?

– Hah! Én nekem meg épen csoda irásom van! De most épen írógörcs van a kezemben; nem tudom a tollat fogni.

Io közbenevetett.

– No akkor ki van egészítve a társaság, mert a princzipe meg épen nem tud írni, a hogy én sem.

– No majd megírja a barát.

– Ha van tintája, papirosa?

– Hogy ne volna? A nélkül nem oszthatna gyónó czédulákat.

Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a faczipője csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.

György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az ætnai vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.

– Hát téged hoztak ide erővel, szent atyám?

– A gondviselés újjmutatása volt ez, fiam.

György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a grófkisasszonynyal, egyházi szertartás szerint.

Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is volt.

– De elébb a házassági szerződést kell megírni.

A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost, tollat, kalamárist. A két bátya két oldalt diktálta neki, hogy mi legyen a házassági szerződésben.

Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony irják alá a szerződést.

A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szórította a tollat s úgy vezetve a kezét oda rajzoltatta vele az írás alá szép öreg betükkel: Giorgio di Rákóczy de Felsővadász.

Azt senki sem tudta (Io sem) hogy György a tengeri utazás alatt megtanult Pétertől írni.

György az alatt, a míg a barát a kezét vezette a papiron, elolvasá az okiratot.

Egy sympathetikus reczept volt az a sáskák ellen.

György furcsán nézett a barátra.

Az pedig ő utána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal iratta alá a nevét – a sáskareczeptnek. A barát kiverte a tollát s átadta az írást Satturnonak.

Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.

Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági szerződést aláírja. Mi nevetni való van azon?

– Mit nevetsz ezen az íráson? kérdezé Iótól német nyelven.

– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a pofáján. Nézd csak ezt az arczot!

– Én nem találok semmi nevetni valót rajta.

– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!

– Akár hogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes jámbor arczú férfiúnak találom, mondá György.

– Hát hisz «azon» nevetek épen!

S nem birt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői ceremonia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre. Mindig félreforgatta a fejét.

– Az ördög látott ilyen menyasszonyt, káromkodék Satturno bátya. Más jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!

Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a félöklét a szájába sajtolta, mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.

Csak páter Oloferno arcza maradt nyugodt és hivatásának megfelelő. Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy olvasá fel a breviáriumból a benediktiót, úgy köté össze a kopulált párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arczának megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy missionáriusnak, a ki a vad emberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonsura képezett.

Megáldá az ifju párt s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.

– No! A nyakában van már a princznek a gúzs! monda Satturno Domenichinónak; a mint vége volt a ceremoniának. Legyen neki az ő hite szerint! dörmögé Satturno.

Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénynyel és gratulált neki a menyasszonyhoz.

Domenichino bátya mingyárt megismerteté a süvét a sicziliai menyasszonyok szokásaival.

– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelidíteni. Nem tréfa dolog ám ez. Előre megmondom. A sicziliai mátka, mikor a nász estején a vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre; aztán elbújik a pinczébe, bemenekül a sütőkemenczébe, onnan kell előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A hajadat jó volna előre tőből levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon kell vigyáznod. Mert ez a milyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál feleségül, szegény Giorgio! Egy párducz nőstényt. Kést ne hagyj a közelében, mert megöl. Ha letalál verni, csak nekem kiálts, én majd fölszedlek.

Most már aztán Giorgio volt az, a ki nem állhatta meg, hogy féktelen kaczagásban ne törjön ki. A mit a két bátya nem vett jó néven. Ez a legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a vőlegény szemét.

Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy zseb, az tele volt amuletekkel, a minőknek a hatása az ilyen alkalmaknál mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott, másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való erélyt kölcsönözzön. És ime a szent jeleknek a csodája azonnal nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szeliden borult a vőlegénye keblére, s elszivelte, hogy az egy hosszú, forró csókot szívjon az ajkairól.

– Oloferno! Te csodatevő férfiu vagy! Mondá erre Domenichino, s azzal a két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket. Talán még sem fogják egymást legyilkolni.

A czimborák ez alatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkivül szurok fáklyákat gyujtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj kecsketánczot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a völgy világos lett a tűz és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a daltól és fegyverropogástól.

A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.

… Hanem egy kérdésére még sem tudott György választ kapni Iotól.

– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?

– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sirni fogok.

XXIX. FEJEZET. A JÉGHAJÓ.

György bizonyára nem számlálta a napokat, a mik ezután következtek.

A földön kívül nincsen idő. S a kik szerelmesek és boldogok, azok nem élnek ezen a planétán.

Az a sziklai barlang kastély, a maga csodálatos függő kertjével, az volt az ő egész világa.

Az uccelaio, a gesztenyék, a fügefák, a cardik, az articsókák kiszolgáltatták a mindennapi lakomájukat, a melyet Io tündérkeze izletessé tudott varázsolni. Mindig fedezett föl hol egy spárgatelepet, hol egy csiperkefészket, a mivel a lakomát változatossá tegye. A narancsfák, a granátalmák, meg a hulló forrásvíz: aztán meg a hulló csókok. Mi kell a szomj eloltására több?

Milyen derék dolog egy olyan kicsi kis asteroidban élni, mint Sicilia szigete! Annak egy akkora kis tartományában uralkodni, mint a Val del Bove! S ott egy akkora kis mennyországot fogva tartani két kézzel, mint a minő Iónak az istennői termete, a kondor hajától elkezdve a rózsaszinű körme hegyéig. – Hajh, milyen geographia!

És a mellett minden nap más nő. Egyszer sem az, a mi tegnap volt. Mindennap új meg új alak. Olyan a szenvedélye, mint a csodás tengeri medúza szinei: öt perczig rózsa, azután liliom, majd arany; éjszaka világító fény! A szivárványnak hét szine van, a szerelmes nőnek hétszer annyi.

Egy fejedelem nem gondolhatott volna ki nászörömei számára pompásabb menhelyet, mint a milyen Io sziklafészke volt.

Magasan túlemelkedve a ragályos gőzkörön, a tömjénillatú havasi növények mondhatlan illatárja között, egy Hesperidák kertje, s annak a háta mögött egy óriási barlang kupolaboltja, melynek párkányzatáról folytonos csergéssel hull alá a jégolvadás permetege, átlátszó kárpitot képezve a nagy alkoven előtt. Nappal ez a biztos menedék. Künn rekkenő meleg van, a délszaki fák kövér leveleiről csepeg az izzatag harmat; a mannafán jegeczczé válik a gyógyerejű mézga. Ez az álmok ideje. A vízkárpit mögött hűs levegő van.

Emberhang nem téved e helyre; de az ezernyi énekes madár zenéje meg nem szünik. A délvidék vándorai most huznak nagy csapatban a tengeren át s Sicilia a pihenő helyük. Itt találnak tápszert az arbutus erdők mindig érő szamóczáiban. S adót is fizetnek a madárfogó tőrökben.

Este van a lakomázás ideje. Akkor jó a házba bemenni. Naplement után egyszerre hideg lesz a lég s csak később enyhül fel ujra; de a házikót langy melegben tartja a solfatarától elpárolt víz a pinczeodúban. Itt már fel van találva a gőzfűtés.

A jó etyepetyével[108] elköltött lakoma után jön a tündéri éjszaka, a mit a lapos háztetőn szoktak elkölteni. Fölöttük a mélyen sötétkék boltozat, tündöklő csillagaival. Majd feljön a félhold az égre s behinti ezüsttel a komor sziklákat.

Io meséket mond a szerelmesének, miket dajkájától, anyjától, leánytársaitól hallott. A mesevilág e népnek a története, a vallása, a poezise.

György áhítattal hallgatja az új Sheherezádét, míg mind a kettőnek a szemeit lezárja az éjfél s fut a hold csónakja fölöttük odább; a fülemülék versenyeznek egymással, egyik csalitból a másikba. Fölébresztik őket a rigók, meg a pacsirták: a hajnal énekesei.

György észre sem vette, hogy átalakult sicziliaivá. E csodálatos föld és e csodálatos ég befolyása alatt minden nyugtalan vágy, minden erőteljes ösztön elaludt lelkében: a szerelem édes örömei folytonos mámorban tartották egész idegzetét. A legszebb halál neme – a kéjben elolvadni.

Talán úgy elmult volna itten, hogy a történetiró fel sem jegyezte volna a nevét.

Egy éjjel, mikor ott az égmennyezet alatt feküdtek, arra ébredt fel György, hogy Io karjait a nyaka köré fűzve elkezdi őt a lapos háztetőn végig hengergetni magával együtt.

Szoktak így mulatni pajkos gyermekek, hogy a földön fekve összeölelkeznek, aztán legurulnak a pázsitos lejtőn; hol az egyik van felül, hol a másik. S a szerelmesek is a gyerekek sorába mennek.

A háztetőnek magas párkánya volt; nem eshettek le róla. Legfeljebb, hogy György jól odaütötte a hátát a falhoz.

A másik perczben aztán ő hengergette vissza a tulsó oldalra Iót, akkor meg az érintkezett gyöngédtelenül a mellvéddel.

De erre ismét még sebesebben gurigázta vissza Györgyöt Io s annak a feje is nagyot koppant ezuttal a falon.

– Hallod-e, ezt a játékot én nem szeretem. Panaszkodék György.

– De én még kevésbé szeretem. Válaszolt rá Io.

– Hát akkor minek csinálod?

– Nem én csinálom; hanem te!

– Dehogy csinálom; hiszen én aludtam.

– Én meg álmodtam is. Ott jártam veled az égben.

Erre mind a ketten fölnéztek az égre.

– Nézd! Nézd! Suttogá György. Hát ki lopta el a holdat az égről?

– Aztán meg a csillagokat?

Azért mégis világított az ég: csakhogy az a fény tűzveres volt.

Egyszer aztán megszólalt az, a ki ezt a játékot csinálta velük: egy erős, taszító dördülés a föld alatt, mely úgy megrázta alattuk az egész házat, hogy minden idegük elzsibbadt bele.

– Mi ez? kiálta fel György, elijedve.

– A hegy háborog. Monda neki Io. Sokszor megjön ez.

A mi az égről letörülte a holdat és a csillagokat, a monte Frumento kráteréből kitóduló füstfelleg volt, megvilágítva a tűzhányó aknájából kitörő tűzoszlop által.

– Ne félj! biztatá Io Györgyöt. Ez csak a Monte Frumento.

Ez csak a kis öcscse az öregnek. Nem ő maga haragszik.

De Györgynek ez is elég volt.

A háztetőről láthatá, hogy abból a tátongó sziklahasadékból, mely a völgyi utat elnyelni látszik, valami rózsaszinű fény kezd felderengeni, mely egyre jobban tért foglal el, majd izzóvá lesz. Onnan egy lávafolyam tör elő.

Sietett magával levinni Iót a háztetőről.

Az egész ház recsegett, ropogott: de ellentállt. A kik azt építették, már akkor számításba vették, hogy ez a szikla él és mozogni szokott.

De azért még sem lehetett a házban megmaradni. A solfatára kürtője oda alant a pinczében oly erővel veté föl a gáztömeget, hogy kidobta az elzáró üstöt s azzal az egész épületet megtölté fojtó kéngőzzel. Ezt a pokolpárát nem lehetett embernek kiállani.

Vége volt a paradicsomnak; itt volt az angyal a lángpallossal az ősembert kiverni a maga boldogságából.

Az a csendesen hulló csermely sugár ott a barlang előtt szintén átalakult harsogó zuhataggá s az aláomló víz fekete volt.

És aztán elkezdett hullani valami eső. De az nem enyhített, áztatott, hanem égetett. Hamueső volt. Azon forrón, a hogy a tűzokádó gyomrából kikerült, hullott alá a tűzveres égből. Fekete eső.

– Fussunk innen, kiálta Io, megragadva György kezét. – Meneküljünk Taorminába, míg a láva utól nem ér.

S azzal gyorsan, a hogy csak a rémület sokszorozta a testi erejüket, rohantak alá a hosszú lépcsőgádoron a háztól a völgybe, beburkolva a fejüket kendővel, hogy a hamuzápor meg ne fojtsa.

Az égre emelkedő tűzoszlop megvilágítá a völgyet.