Part 8
– Azt majd meglássuk, báró úr!
(Wammána megkapta már a bárói diplomát.)
Ezzel a főpróba be volt fejezve. A lovagok, kiki párjával, elvezették a hölgyeiket a manègebe.
Az a lovagias kötelessége és kiváltsága volt minden lovagnak, hogy a hölgyét lesegítse a nyeregből.
Ezért a pillanatért epedett Giorgio.
Valami vakmerőség járta a lelkét, a mit elhatározott, hogy megteszi, ha mindjárt az életébe kerül is.
Oda kellett fél térdre bocsátkoznia az amazon mellé, úgy hogy a felemelt térde támaszt adjon a lovarnő kengyelvasának. És ugyanakkor a bal kezét a hölgy lábának talpa alá tenni, hogy azt a nyereg fogantyuból kiemelni segítse s aztán a földre lebocsássa.
Az arcza érte a nőnek a térdét. Támaszul szolgált neki, hogy könnyebben lebbenhessen alá.
Szépen, óvatosan szállítá le bal kezével annak a jobb lábát a földig, s aztán a jobb kezét nyujtá neki, hogy bal lábát is kivehesse a kengyelből s azzal is leszállhasson.
Ekkor csaknem az ölében volt a hölgy.
György felemelte hozzá az arczát, s alig hallhatóan súgá a fülébe:
– Zsuzsanna…
Erre a szóra dæmoni lobbanással villantak fel a hölgy szemei. Az arcza lángolt, az ajkai haragra torzultak.
Lehajolt a térdelő ifjúhoz s ő is súgva mondá neki:
– Abrekh! Korax akarsz-e lenni?
– Nem! Hanem mandolosz.
S önkivületben ragyogó arczczal tekinte a haragos istennői arczba.
S erre a vakmerő szóra egyszerre mosoly váltotta fel a haragot a delnő arczán: ugyanaz a mosoly, a mit már látott egyszer Giorgio megjelenni. Akkor is ő idézte azt fel.
A rövid szóváltást talán senki sem is vette észre. Hallani nem lehetett belőle bizonyára semmit.
Az előkelő uraságok zárt hintóikban tértek haza a lovagló körből. A díszjelmezekben lóháton nem mutogathatták magukat az utczán.
Giorgiora is a saját ekvipázsa várt. Együtt mentek haza Wammánával.
Mikor a hintó kirobogott a körönd kapuján a könyvtár előtti piaczra, a melyen még akkor nem volt a császárszobor, a kinek a nevét viseli most a tér, Wammána megragadá hevesen a védencze kezét.
– Meg vagy te őrülve? dörmögé a fülébe.
– Meg…
– Tudod, hogy az életeddel játszottál ma?
– Tudom.
– Koczkáztattad a két szemed világát!
– Tudom.
– Azt szerencséltetted, hogy oda fogsz jutni a vak Sámson helyére ajtóőrnek, holtig!
– Igaz. De hát te hogy tudod ezt? Hallottad?
– Nem. Láttam. Arra való a szem, hogy az ember meglássa azt a beszédet, a mit meg nem hallhat. Az a te vakmerő szemlobbanásod beszélte, hogy te Lodoiszka herczegnőnek megsúgtad a Méte titkát: hogy ráismertél. A válasz, a mit az ő villogó szemei adtak, az a lángra gyult arcz, az a fogait mutató száj, suttogásában is elárulá, hogy mit mondott ő neked: «Abrekh! Korax akarsz lenni?»
– Hisz te büvész vagy…
– Erre te azt susogtad: «Nem. Mandolosz.»
– Neked ördögöd van.
– Csak figyelő elmém. Egy süketnéma lássa így az arczodat, a beszélő ajkadat, s ki fogja találni, mit mondtál. Hát én, a ki beléd látok s tudom, hogy mit érzesz.
– Láttad az ő arczát is? Az első mondatánál birám volt, a ki halálra itélt. Én aztán appelláltam, fel a királynémhoz.
– S a királynéd kegyelmet adott. Bolondoké és gyermekeké a szerencse. Most játszottál igazán va banqueot. S megnyerted a játékot.
– Ő az enyim.
– Mondhatom, hogy jobban egymáshoz vagytok bilincselve, mint ha a biborosérsek kötötte volna össze a kezeiteket. Most aztán arra vigyázz, hogy a titkodat más előtt el ne áruld.
– A Szent István katakombái nem őrzik jobban a halottaikat. Még egy kérdést. Az a korax ott az oduban kimult.
– Befalazták a pinczében még az nap.
– Hát az új Méte ünnepélyen ki fogja akkor az örök zárt őrizni?
– Addig majd szerzünk a helyébe mást.
– Azt gondolom: egy vak koldust lehetne rábeszélni.
– Dejsz a vak koldusok nagy urak: azok a rangjukat fel nem áldozzák.
– Vagy talán egy halálra itélt gonosztevőt, a ki kész az életét ezen az áron megváltani.
– Látszik, hogy ez a kép sokszor elrontja az álmaidat: ne törd rajta a fejedet, marchese; a mesterek dolga új koraxot keresni. Ki van már szemelve!
– Vak ember?
– Még nem, de majd az lesz.
– Valami gonosztevő? Gyilkos? Gyujtogató?
– Rosszabb a gyilkosnál, a gyujtogatónál. De hát ne rontsd te ezzel az álmaidat! Álmodjál te csak a szép Zsuzsannáról. Annak vagy te a vak koldusa.
– Dehogy vagyok vak!
– Bizonyára az vagy. Mert a ki annyi szépség közül csak azt az egyet látta meg, a többit nem, az bátran kezébe veheti a hegedüt s énekelheti az utczán: adjatok, adjatok a szegény világtalannak.
– De még mást is láttam. Azt a vakmerő ficzkót, a ki bókolni mer előtte!
– A marchese di San Carlot? Az pedig derék gavallér. Jó lesz tanulnod tőle.
– Majd megpróbáljuk, hogy melyikünk tanít a másiknak valamit?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnap megtartották a fényes ünnepélyt a királyleány tiszteletére. A carrousselen ott volt az egész udvar, a külföldi diplomaták, a főméltóságok, még a török követ is jelen volt a páholyában, a kiről azon frissében az az adoma terjedt szét, hogy a délelőtti nagy katona maneuvre alkalmával, a holott is az álütközet hevében négy katona valósággal halálos sebet kapott, a pasa azt jegyzé meg, hogy ez tréfának sok, komolynak kevés.
Este a carroussel fényesen sikerült: a szerecsenfő-szúrásnál, a hogy a főpróbán, Lodoiszka herczegnő és marchese di San Christina nyerték el a pálmát. Az ő szerecsenüknek mind a két szeme fényesen kilobbant. Meg is kapták a pályadíjat: Lodoiszka az arany rózsát, Giorgio pedig az arany babérkoszorút.
Ekként földiszítve, hölgye oldalán, az illustris közönség tapsai és vivátjai mellett lovaglá körül a meghódított porondot marchese Giorgio di San Christina s olyan büszkén viselte a turbánja tekercsén azt az arany babérkoszorút, miként egykor az atyja az erdélyi nagyfejedelemség süvegét…
XI. FEJEZET. A BÉCSI VÁSÁR.
Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.[43] Az egyik gyertyaszentelőkor, a másik Jakab napkor. Előtte, utána két hétig tartott a «szabadság.»
E határidő alatt minden áruczikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a bor kivételével) s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés volt biztosítva a város határában.
A hol most a muzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a pályaházak, a palotasorok helyén utczaszámra rendezett vásáros fabódék voltak felütve, melyekben mind azok az árúk, kelmék voltak közszemlére kirakva, melyeket Nürnbergtől Smyrnáig a közönség megadóztatására kifundált a kézművesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak, mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét társzekéren, teveháton vagy fullajtáros lóvontatta tölgyfahajókon szállították a fővárosba.
Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.
Nem is a magistratus, még kevésbbé a policzáj tartotta fenn a rendet s osztotta az igazságot, hanem egy, ezen időtartamra kinevezett vásári biróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden adásvevési viszálkodásban.
S a vásári biróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérőknek; a «Beiszkacze» a veszekedő kofák megzabolázására. A ki pedig hamis pénzt hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt ő maga fabrikálta: annak az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek s azt olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.
Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok az első török megszállás óta. A sok háborús világ, a kurucz hadjáratok elriasztották az idegen kalmárokat a bécsvárosi búcsú látogatásától, a nagy ostrom alatt maga a város is sokat szenvedett, a népségnek nem volt kedve a költekezéshez. Odaát Magyarországon is inséges világ volt. Meggyengültek a főurak, nem jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal kivarrott brokátot, arany csipkét keresni az asszonyaik számára. Nem kellett nekik a nyuszt, a farkas- és rókaprém volt a divat, abból pedig több volt a kivánatosnál. Aztán eladni valójuk sem igen volt a szegény szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy otthon is elfogyott, s a bor piacza Lengyelország volt, a hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy a ki magyar bort szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára felvenni.
A mint azonban a békességes idők ismét helyreálltak (legalább Bécs közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos vásárt publikáltak Bécsbe.
A polgármester Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicső felujítása a mult intézményeinek az ő ötlete volt; azonban a kik be voltak avatva az államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána sütötte nyélbe.
Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának köszönheté rang szerinti kitüntetését: ő azt, a maga ethikája szerint, mindenképen megérdemelte.
Ő volt a mozdító szelleme a bécsi társas életnek fent az udvari körökben szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben. Ő honosította meg a divatot, játékokat a főuri társaságokban, melyeket a világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól[44] elkezdve a tarocchiig; ő hozta be a vonós-négyeseket a zenevilágban; ő honosította meg az orgonavirágot a téli kertekben, mely még akkor csodálatraméltó ritkaság volt s porczellánvedrekben míveltetett; ő adta az eszmét a carrousselekhez, a jelmezbálokhoz, sőt alapos a föltevés, hogy magát az asphaleia titkos szövetségét is ő koholta ki.
Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az ő neve sehol sem fordult elő, a saját személye nem merült a fölszinre: minden ötletére tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), a ki azt adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.
A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az ő ötlete volt. Mindenféle ócska krónikákból, verseményekből kifundálta egy ilyen világra szóló búcsúnak a programmját s ezt azután bekeblezé az irányadó köröknél.
Néhány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abból a szempontból, hogy egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.
Az országos vásár két első hete az üzleteké volt; a harmadik hét mulhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és birságolások s mindenféle divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dinom-dánom ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.
Azok között első helyen állt a paraszt lóverseny, a hogy azt bécsi műszóval nevezték «Scharlach-rennen». A kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a vásártéren, hogy a kik bíznak az inaikban, hogy a lóról le nem maradnak: összejöhetnek a «Rennweg» gyepén s futhatnak a nemes város által kitűzött elsőrendű pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég skarlátposztó.
A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs városának valamennyi piros harisnyás leánya, a ki a város által szabadalmazott «Frauenhäuser» lakója volt,[45] futhatott a gyepen térdig feltűzött ruhában: a legelső, a ki a czélhoz ért, kapott egy vég barchentet.
A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentánczolók, állatmutogatók, paprika Jancsik összes tiszteletreméltó czéhe fölött ezuttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerűség pálmáját: a «kutyás ember.»
Enyhítő körülményül legyen beszámítva, hogy a «Der Mann mit den scythischen Wölfen» olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, a mit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoirja volt. Nemcsak a komondorait tudta tánczolásra, ugatásra noszogatni, hanem a mellett csodálatraméltó virtusokat is produkált.
Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesből.
Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldről a bécsi országos vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kisérőnek.
Ha valaki tudott volna vele szépen magyarul beszélni (s itt a súly a «szépen» szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta volna, hogy nem jött ő ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst, két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a pusztán a szélfogó cserény mellett nőtt fel. Már magában az is érdekes látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik előjön a pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga – a futó ménes közül.
Az ilyen erőmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni.
Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú fehér szőrük, mint a jeges medvének; szelid, okos pofájuk. Nem bántanak senkit, ha őket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk parancsolja s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják jól, hogy csak a kolompviselő vezérmént kell megfordítani: az egész csapat azt követi.
Ezért a productióért is kapott borravalót a csikós.
Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus előtt a vásárpiaczon. Csak úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikós-süvegébe. Jó nép ez a bécsi nép!
Egyszer aztán azt kérdezte tőle valami magyar deák (volt az sok Bécsben): «hát aztán bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?»
Erre azt felelte, hogy helyt áll ő egymaga három bojnyiknak is, csak egyszer a suhogója a kezében legyen.
Meg is mutatta, hogy mit tud?
A hosszú ólmos végű botját középen markolta, felbiztatott kettőt hármat a bámuló legények közül, hogy próbálják őt megütni bottal. (Nem fog senkit visszaütni.) Nem sikerült a csikóst megvágni!
Ebből megint új productió támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint jutalmat kap az a legény, a ki botvivásban, akár egyedül, akár másod vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csődült össze ennek a megbámulására. S a kutyás ember legyőzetlen maradt. Ez is sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben a ki valamit tud! Csak ne szégyelje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!
A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st. marxi versenytéren.
A magas udvari körökben is nagy előkészületek folytak erre az ünnepségre. A főurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik meg.
Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülőben.
– Ejh mit? mondá Wammána báró a felvonulás parédéja fölött tanakodó hölgyeknek és uraknak. Eddig a népünnepeken tulajdonképen mi voltunk a főszereplők, a kik a népet mulattattuk. A mi fényes carrosseaink, livrées, fehér parókás kocsisaink, baleines hölgyeink feltornyozott frizuráikkal képezték a «höchste Hetzet». Hátha egyszer mi magunk vennők ki a részünket a «Gaudé»-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására.
Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre.
Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!
Micsoda «Jux!»
Lodoiszka herczegnő azonnal magáévá tette az indítványt. Ő vállalkozott az egész terv rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett elő a magasabb sphærákban.
Meg kellett osztozni a szerepeken; ki minő jelmezre vállalkozik?
Az a kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arczához, a termetéhez? Ez beható tanácskozás tárgya lehetett.
Mert ennek a kipuhatolása végett szükségképen meg kellett mindenkinek ismertetnie a maga istenadta arczát és alakját: a hölgyeknek felbontatni a divatos frizuráikat, a hajakból kifésültetni a fehérítő pudert, s aztán nemzeti jellegű hajfonatokká és tekercsekké idomíttatni, minden «Schminkét», hamis zománczot, szépségflastromot eltávolítani az arczokról, hogy megitélhető legyen, melyikhez fog illeni a tyroli, melyikhez a savoyard costume? (Akadt czigánylánynak való is.)
Azután a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talián?
Lodoiszka grófnő egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának. Valamikor Nógrádvármegyében viselték azt a palóczmenyecskék. Dajkája volt palócz nő: annál ismerte meg ezt a gyönyörű öltözetet.
De hát ehhez a kisérő társnak is hasonló nemzetiségűnek kell lenni.
Ahhoz is van megfelelő costüme. Egy hajdú![46]
Az ám a nyalka viselet.
Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak!
Szivesen vállalkozott rá.
– Csakhogy annak, a ki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell ám lenni: mondá Lodoiszka herczegnő.
Giorgio nagyon bámult.
– Milyen az a magyar száj?
– A melyik ki tudja mondani a magyar szót.
– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?
– De a nép között van egy saját idiomájuk is, a melyen megértik egymást. És az nagyon nehéz. A hogy a régi hebræusok a «shiboleth» kimondásáról ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy accentusról, egy betünek a lágyabb vagy keményebb kiejtéséről egyszerre megismerik, hogy ez tót, ez német, ez rácz s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a magyar athletát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás, hogy a botviadal közepett ő folyvást csak védelemben tartja magát; de ha valaki a nézők közül felkiált rá: «magyar üsd!» akkor nem üti ugyan főbe az ellenfelét, de egyszerre úgy kiperdíti annak a kezéből a botot, hogy az kalimpálva repül a levegőbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani ezt a szót: «magyar üsd!»
A legelső felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált, hogy ő nem képes a nyelvét ennyire dressirozni.
A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak: ezt a szót «magyar» is nehéz kimondani: az egyik «mátyár»-nak ejté, a másik «modjor»-t mondott, a harmadik «madzsart» facsart ki belőle: az «üsd»-öt pedig a világért sem tudták eltalálni.
Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.
– «Ma» – gömbölyűre nyitott szájjal, mély hangon, rövid, tompa, «a» hangzóval, azután «gyar», a nyelvet nem a felső, hanem alsó fogsorhoz nyomva. Így! Azután e szót «üsd», összehúzott szájjal, mély hangon, mintha fujnánk valamit, az «s» hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja, a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy «zs»-hez közelítsen. És végül a «d» hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s ő szépen ki tudta mondani «magyar üsd!»
– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientalis nyelvek tudományából a herczegnő? kérdezé marchese di San Carlo nevetve.
– A grammatica vivából.[47] Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt magyar urakkal. Egy szép délczeg dalia tanított meg erre leánykoromban. Azt hiszem szerelmes is voltam bele. Azt hiszem meg is sirattam, mikor halálhirét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt tanultam tőle: azt még most is tudom.
Azzal kezébe vette a herczegnő a guitárját s lantpengetés mellett eléneklé szép csengő aczélhangon a «Repülj fecském» dalát teljes szövegével.
Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte, hogy álmodik most. S a míg a végstrófa azt mondja: «Azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének», elhomályosítá a szemét egy könycsepp.
… A te bölcsődalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt, az ő tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodálatosabbját! A te anyád, a fejedelemnők legszerencsétlenebbike dalolta ezt, a mikor a te bölcsődet ringatta, a mikor még «Gyuriczámnak kedveskémnek» híttak!
Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: «hova lett a gyűrűd azzal a czímerrel?»
XII. FEJEZET. SZÍVPRÓBA.
A vásárlátogatás a lóverseny napjának délutánjára volt határozva. Aznap délelőtt az egész illustris társaság Lodoiszka herczegnő palotájába volt hivatalos repostra.
Ez alkalommal csak az inasok és öltöztető frajok voltak divatos franczia öltözetbe bújtatva s az ellentét még jobban növelte a tréfa csipős voltát, a midőn a petit maitrenek kosztümözött lakáj jött jelenteni, hogy «Excellenz», «Durchlaucht», «Hoheit», «Herzogin», «Fürstin», «Prinzessin so und so» megérkezett s aztán belépett a terembe egy-egy parasztmenyecske, bokorugró szoknyában, rezgőkkel körültüzködött párta a fején, haja színes szalagok közé fonva, a másiknak aranycsipkés főkötője, selyemköténye, tarka viganója. Járta a pillangós czipő, a piros szattyáncsizma, a himzett harisnya. Hát még a pitykés pruszlikok, a kifűzött vállderekak, a puffos ujjú réklik, a paszomántos kamizólok és a himzett ingelők, a szerviánkák és a czamarkák. Milyen népismei kiállítás! Hát még az a barnaképű czigányleány! Drága szövet a karcsú termetén, de a czigánydivat szerint lompos, rendezetlen: félválláról az ingujja lecsúszva, borzas haja tiltul összecsavartan egy ezüst nyíllal a fejére feltűzve. Kisérője, a czigányvajda, ökölnyi ezüstgombokkal pompázó mentében, tenyérnyi ezüst nadrágszíj-csattal, széles mentekötővel (hanem a mente két könyöke, meg a nadrág két térde foltos). Ennek az egy alaknak van bajusza: valami orosz herczeg. A czigányleány pedig a siciliai princzessz.
Mégis csak legtakarosabb volt valamennyi között Lodoiszka herczegnő, mint nógrádi menyecske: csipkés viganójában, paszomántos ingvállában, dudoros patyolat ingujjaival; piros kláris volt a nyakán háromrét, a fején tarajos csipkefőkötő, a haja módosan befonva, széles tízágra vetélt varkocsokba két felől s elől a homlokán köröskörül a bodor hunczutkák, ki tudná, hogy mennyi?
A férfiak is mind parasztoknak, közkatonáknak öltözve. Wammána császárdragonyos, bivalybőr pánczélban, Giorgio kurucz hajdú, Giuseppe tiroli vadász.
Az egész társaság lelkesült kedvében volt, mikor ilyen alakban látta egymást. Mindenki olyan újnak tünt fel egymás előtt, s növelte a tréfát az az igyekezet, a melylyel mindenki bele akarta magát találni a pór szerepébe, s a viseletéhez méltó viselkedést kipraktikázni.
Aztán semmi mázolás az arczokon!
Giorgio úgy neki adta magát a bámulásnak, mint egy gyermek, a kit először vittek szinházba. A mint egyenként eléje kerültek e népies alakok: excellenz ez! durchlaucht amaz! Ki ismerne rájuk? E természetes parasztnőkben!
De ő épen rájuk ismert. Ő már látta egyszer az arczaikat ilyennek. S ha még csak az arczaikat látta volna!
Hisz ez itt «Éva»; amaz a «Farao leánya», és ime «Anais», a Potifárné; meg aztán «Delila», «Beth Sába» és «Zsuzsanna» köztük!… Ezek ők! Mind együtt!
Az arcza lángolt, a szive lázasan vert: mentül tovább nézte őket, ama paradicsomi varázskép annál élénkebben lobogott fel agyában.
Wammána észrevette tanítványa extatikus állapotját s a fülébe dörmögött.
– Mi lelt marchese? Egész veres az arczod.
– Minő tünemények! Minő tünemények! Hebegé Giorgio.
– Gondold, hogy l’hombret játszol most is!
Giuseppe is észrevette a fiatal ember zavarát. Ő már tapasztalt róka volt. A helyzet magaslatán állt. Nevetett rajta.
– A marchese most látja csak először, hogy milyen szépek ezek a mi hölgyeink!
– Most látom először? pattant fel Giorgio. Aztán a szájára csapta a tenyerét. Igaz. Most látom először.
– Nos, marchese! monda a mester, megfogva az ifjú karját, ne lábatlankodj itt az érkezők útjában, hanem eredj a házi asszonyhoz; annak vagy ma a választott társa. Ott a helyed a karszéke mögött. Mondj neki bókokat.
Giorgio szót fogadott: odament Lodoiszka herczegnőhöz, s azt mondta neki igen fulladozó hangon:
– Ah, herczegnő! Én ma meghalok!
Ennél nagyobb bókot csakugyan nem mondhatott neki.
Húsz esztendőn alul a fiatal embernél abban éri el forrpontját a szerelem, hogy meg akar halni. Alább nem adja.
A herczegnő nevetett rajta s a kezében tartott piros selyem kendővel arczul legyinté.
Giorgio aztán irigységtől felbőszülve nézte el, hogy az a másik ficzkó, a kinek az ábrázatja olyan arczátlanul hasonlít az ő képéhez, sorba minden hölgynek hogy udvarol, a füleikbe suttog; sőt végül azt a szemtelenséget is elköveti, hogy odajön Lodoiszka herczegnőhöz s féltérdét meghajtva előtte, banális bókokat mond neki.
Ez már egészen kihozta a sodrából Giorgiót.