Part 7
– Aranynyal! Te kutyafülű! Te én velem mókázni akarsz? Azt hiszed, most is álmodom!
Azzal haragosan felugrott a fektéből s elkezdte a pipaszárral a Pétert püfölni. Ettől egy kicsit kijózanodott.
A Péter obégatására aztán bejött Wammána.
Arra felhagyott Giorgio a verekedéssel, s leült az ágyára.
– Hát már reggel van? Az asztalkáján volt az ismétlő órája, azt füléhez tartá és ütteté. – Már hét óra – és még sem akar virradni.
– Sőt már le is ment a nap. Délutáni hét órát mutat a klepsidrád.
– Ejh! Akkor kannibáli módon nagyot aludtam.
– No hát mit álmodtál?
– Azt álmodtam, hogy a komédiában voltam leányruhában.
Péter siránk hangon szólt közbe:
– Hát hisz én is azt mondtam, s megvertél érte.
– Nem azért vertelek meg, kutyafülű! hanem azért, hogy azt mondtad, hogy… itt elakadt a szava.
– No hát mit álmodtál tovább? kérdezé Wammána.
Giorgio komoly képpel csóválgatá mutató ujját az orra előtt.
– Hogy tovább mit álmodtam, azt nem mondom el senkinek; mert becsületszavamat adtam rá valakinek álmomban, hogy titokban tartom, a mit láttam.
Ekkor a hosszúképű komolykodásból egyszerre átcsapott a furfangos nevetésbe.
– Ahahaha! Hiszen te is ott voltál az álmomban; hát ha ott voltál, neked is tudnod kell, hogy mit álmodtam.
Ekkor Péter felkapta a pajdlit s szétnyitva annak száját, odatartá Giorgionak.
– Hát ezt a nagy zacskó aranyat csak nem álmodtad ide?
– Aranyat? Hebegé Giorgio, belemarkolva a pénzhalomba s az ujjai között eregetve át a zechinókat. Akkor aztán a részeg ember logikájával azt következtetve, hogy még mindig álmodik, visszafeküdt a kerevetére s falnak fordult.
– Hozd a pipázóba a fekete kávét Péter; monda Wammána. Aztán a szakács készitse el a korhelylevest, meg a heringet.
Praktikus ember volt a praefectus úr!
Kivitte magával Giorgiot a pipázó szóbába, melynek nyitva volt az ablaka s belediktált két csésze fekete kávét, a mitől a védencze lassankint kezdett arra a meggyőződésre jutni, hogy mégis a valóságos világban él. Csak azt szerette volna tudni, hogy miért fáj neki olyan nagyon a haja.
Wammána megbiztatá, hogy majd mindjárt jön a borbély s le fogja vágni.
– Ezt az én szép hajamat? riadt fel Giorgio. Hozzá ne nyúljon a borbély, mert ketté hasítom.
– Azt pedig le kell vágni, fiacskám, mert külömben nem vehet mértéket a parókához.
– Hát minek nekem a paróka?
– Furcsa kérdés. Ezzel a lobanczos hajjal járhatsz, kelhetsz a világban, a míg csak «Fuchs»[42] vagy; de előkelő gavallérok és dámák társaságában meg nem jelenhetsz: mert kinevetnek. Pedig ugy-e szeretnél azokkal ismét találkozni, a kiket az éjjel láttál.
– Hát az csakugyan nem vizió volt? Valóban ott voltam a Méte ünnepélyen?
– De arról ne beszéljünk.
– Hallgatok. Milyen reszketés állt belém egyszerre. Tedd be az ablakot. Fázom.
Wammána tudta praxisból, hogy az alkohol deliriumát ismét csak alkohollal szokták gyógyítani s megitatott a védenczével egy pohár arakot. Attól ennek egy időre helyrejött a gyomra, meg a feje. A vére is fölmelegedett.
– Hát csakugyan láttam én azt az istennőt a maga mennyei szépségében?
– Láttad bizony, és bele is bolondultál.
– Ki az a nő?
– Azt nem szabad elárulnom; de neked szabad kitalálnod.
– Van férje?
– A férje nincs útadban; mert az egy vén generális, a ki a tábort járja s egy hónapban csak egyszer húzza le a csizmáit: de azért nagyon elhihető, hogy egy ilyen nap nincsen planéta nélkül.
– Azt én megölöm.
– Hanem elébb találj rá.
– Hát igaz az? Nem álom? Hogy én egy titkos szövetségnek a tagjául fel lettem avatva? Hogy a tüzkeresztségben Abrekh nevet kaptam? Hogy együtt lakomáztam a tündérekkel? Meglestem isteni játékaikat, s az alatt magam kártyáztam a nagymesterükkel?
– Pénz beszél. Itt az erszényed tele aranynyal, a mit az éjjel nyertél.
– És azok a törvények, a miket az asphaleia elém tett?
– És a miket te a játék végeztén elfogadtál.
– Azok valóban léteznek?
– Léteznek és meg is tartatnak. Hogy lássad, mennyire ura a szavának az asphaleia, s milyen hatalma van a szavát rögtön beváltani: olvasd el ezt a két iratot, nyomtatás betükkel vannak irva; az egyik a császári kegy tanújele: diploma, mely téged marchese di San Christina névvel ruház fel, s hozzá e rangnak megfelelő jövedelmet is biztosít; a másik irás meghivás a nagy carousselben való részvevésre. És ezzel fel vagy emelve abba a rangkörbe, a melyben feltalálhatod a kit imádsz s meg van adva az alkalom, hogy meghódítsd, ha van hozzá szived.
– Giorgio extasiálva omlott a nyakába Wammanának s csókjaival árasztá el az arczát a gyilkosának; a ki meg fogja ölni testét lelkét.
Aztán eljött a borbély, levágta a szép göndör haját, hozott neki helyette púderes parókát. Eljött az udvari szabó s felöltözteté himzett kantusba, puliderbe: mikor a tükörbe nézett egy új ember üdvözlé abból.
– Willkommen marchese di San Christina!
Egy nap lefolyása alatt kétszer lett újra keresztelve.
X. FEJEZET. LODOISZKA.
III. Károly király (az osztrákoknál V-ik Károly császár) idejében Bécs város, különösen az udvar régiója valóságos ethnographiai gyüjteményével dicsekedett a sokféle nemzetbeli szépségeknek. Károlynak annyiféle korona nyomta a fejét, (igazán nyomta;) volt trónja Spanyolországban, Németalföldön, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban, Havasalföldön, Magyarországon. (Nyugalmatlan ülőhelyek.) – Ott lehetett látni az udvarnál a heves vérű barnapiros castiliai szépséget, aczélfényű fekete hajával, hosszú szempilláktól árnyalt epedő tekintetű szemeivel, a fries nők eszménye mellett, kinek szabályos vonásai, porczellántiszta fehér és rózsás arczszine, picziny ajkai, nyilt sötétkék szemei ellentétet képeznek vele; ott volt a siciliai tündér közelében, azzal a bronzszinű arczczal, mely a mórok uralkodására emlékeztet a mesés sziget fölött, a lángveres hajú velenczei hölgy, érdekes sárgásan halavány arczával, korallpiros ajkaival és fekete szemöldökével, élveteg renyhe mozdulataival, odaadó csalfaságaival. Még egy depossedált örmény herczegnő is látható volt a magas társaságban, tökéletes tojásdad idomú, olajszin arczával, lehetetlen nagyságú fekete szemeivel, s félholdforma sürű szemöldökeivel, elbámuló szájával, mely félig nyitva van, mintha mindig tükörbe nézne, s önmagát csodálná, a megszokott magyar, német és cseh typusait a szépségeknek nem is rangsorozva.
De azt el kellett ismerni, hogy a legkiválóbb szépségeket mégis a lengyelek szolgáltatták.
Lengyelországból ugyan még akkor semmit sem birt az osztrák császár, ellenkezőleg a lengyel király birtokolt egy darab földet a magyar király földjéből a Szepességen. Hanem azért a lengyel főuraknak mindig volt valami keresnivalójuk Bécsben. Ott egyre változott a királyság s örökös volt a külföldre elágazó cselszövény. S hogy ehez a pártok a legszebb hölgyeket választották ki, azt nem is lehet tőlük rossz néven venni.
A mindenféle nemzetbeli szépségek aztán a saját nemzeti mulatságaikat is meghonosíták a közös császárvárosban. Ha a lengyel felkapatta télen a korcsolya- és szánkóversenyt, nyáron revanchet vett érte a velenczei hölgy a csónakversenyével s farsang idejére behozta a maszkeradokat; az álarczot és dominot még nappal is viselték az utczán; a spanyol donna megismerteté a bikaviadalokat (gyilkos kimenetel nélkül), a nápolyi úrhölgy felhozta a szemfényvesztőket és improvisatorokat, a németalföldi a vocalquartettjeit, a «hauts menestriers»-ek «mariskatánczát» s a strassburgi dáma divatba hozta a carrousselt.
Csupán előkelő urak és asszonyságok vehettek benne részt, kiki a saját lován jelent meg, az ünnepmester által kiszabott jelmezben, egyenlő számban a dámák és gavallérok. A lóháton eszközölt mindenféle mesterséges fordulatokat és caracoládokat a lovászmester utasítása szerint tanulták be, a hölgyek és férfiak azonban mindezen előzetes gyakorlatok alatt álarczosan jelenének meg, csupán a jelmezeikről ismerve meg egymást, hogy ki melyiknek a párja, a mi sorshúzás útján lett eldöntve. Tudniillik, hogy a hölgyek húztak sorsot az egymásutáni rendre nézve, ők azonban szabadon választották a lovagok közül, a ki az egész carroussel alatt cavalier servantjuk legyen.
Tizenhat pár képezte a négyest, mely a mester jelkiáltására tette meg a mesterséges fordulatait.
A lovagjáték befejezését képezte a szerecsenfő-szúrás.
Tizenhat oszlop volt felállítva a körönd mentében, mindegyiken embermagasságban egy turbános szerecsenfej.
Ezeknek fényesen világító szemeik valának. Vékony macskaezüst lemezke alá egy darab phosphor volt rejtve. A gyorsan elvágtató lovagnak úgy kellett e fejet a jobbjában tartott pánczéltörő dákossal eltalálni, hogy annak a hegye a szerecsenfő egyik szemét átszúrja. E gyors dörzsöléstől aztán a phosphornak meg kellett gyulladni, a mikor az érczkoponyába gyüjtött oxygennel összevegyülve, nappali fényt árasztott szét maga körül.
Ehez bizonyára nagy ügyesség és gyakorlat kellett.
Minden lovagló pár közül elébb a hölgy szúrt a szerecsenfőhöz, aztán a lovag. Voltak hölgyek, a kik megszégyenítették a lovagjukat, az által, hogy oda tudtak találni a czélba, míg a gavallér elhibázta azt. Az ilyesmit nevezték «èchec»-nek, s nagy «raillerie» lett a következése.
A hölgyeket és lovagokat jelmezeik szerint nevezték, ott volt Semiramis, Zenobia, Amalazunda, Zoraide, Tamiris, Roxane, Olympia, Libussa, Melusina, Atalanta, Gül Háne, Glafire, Egilone, Dido, Elpinice, Cleopatra; a lovagok ugyanannyi historiai vagy mesebeli alaknak megfelelő névvel.
Giorgio jelmezneve volt Saladin. Ismeretlen választója Zoraide.
Az átellenese volt Odenát, a maga Zenobiájával.
Giorgio becsületbeli dolognak vette, hogy a játékmester utasításait czirkuszlovaglói pontossággal végrehajtsa, a visavisja annál jobban kitüntette magát a figyelmetlensége által. Folyvást fecsegni kellett neki a lovartársnőjével, ha pedig átgaloppirozott, egészen elfelejtette, hogy szerepet játszik s ellenséges kihívó «defi» helyett elkezdett udvarolni Zoraidenak. A mesternek kellett őt rendreutasítani. Egyáltalán nem viselte magát olyan komolyan, a hogy azt a helyzet ünnepélyessége megkivánta.
Ez által már előzetesen megszerezte magának Giorgio teljes ellenszenvét.
– Én ezt a ficzkót egyszer letaszítom a nyergéből, mondá a társnőjének.
Miféle ember lehet ez, a ki az egész illustris társaságot ennyire nem respectálja.
A carroussel a császári és királyi trónörökösnő Mária Therézia születésnapjának megünneplésére volt rendezve.
A megelőző napon tartották meg a lovagjátékból a főpróbát.
Ezen alkalommal a magasrangú szereplők mind letették az álarczaikat s a kik még ismerősök nem voltak, bemutatták magukat egymásnak.
Legelébb a két szemközt álló gavallér léptetett egymás közelébe lófej távolságra s jobbjában a felemelt spádéját, baljában a levett álarczát tartva, megnevezte magát.
Giorgio szinte visszahőkölt, a mint az átellenese arczát megpillantá.
Ez az arcz úgy hasonlított az övéhez!
– Nevem marchese di San Carlo Giuseppe.
– Az én nevem marchese di San Christina Giorgio.
Azzal egymást kardlejtéssel üdvözölve ellovagoltak egymás mellett, Saladin Zenobiát üdvözölni, Odenát Zoraidénak átadni hódolatát.
De a míg egymás mellett elhaladtak, mind a kettő hátra vetett fővel fordítá egymás felé az arczát:
«Hogy mer ez az ember én hozzám hasonlítani?»
Ez az első képlet volt a «cartell». Olyasféle lovagias kihivás.
A két vitéz a saját névjegyét a spádéja hegyére tűzve nyújtá át az ellentétes donnának, az levette a névjegyet a kard hegyéről s aztán a saját kártyáját nyújtá vissza, szintén a saját spádéja hegyére tüzve. Mind a két fél cartellja át volt kötve olyan szinű szalaggal, a minő azt családi czímerénél fogva megillette.
A lovagnak, fejét mélyen meghajtva, kellett kardtávolságra közeledni a hölgy felé s úgy maradni lehajtott arczczal s csak azután, hogy a hölgy is átnyújtá a kártyáját, egyenesedett ki a lovag, de akkor aztán a fejét hátrahajtva az arcza haránt állt az ég felé.
Ilyenformán a lovag a hölgygyel annak a czipője hegyétől kezdett megismerkedni.
Giorgio legelőször is azt látta meg, hogy Zenóbia férfi módra ül a lovon, s a lábain igazgyöngyökkel himzett szattyán topánkák vannak, széles talpú török kengyelbe dugva, azonfelül térdig selyem harisnya, a gömbölyű lábszárak gyöngysorokkal keresztben átfonva, onnantól aztán fel a csipőig halvány rózsaszin selyem salavári, melyet derékban átszorít egy perzsa schawlöv, tarka czafrangjaival a nyeregkápára omolva, ezenfelül valami pikkelypánczélforma, mely azonban nem egyéb ezüsttel kihimzett nehéz atlasznál s a hol aztán a pánczél árulkodni kezd, ott megjelenik a kettős arany csatt, villogó rubintjaival, mely a kétfelől hoszszan aláomló palástot tartja össze, ez tarka chinai szövetből van, a gallérja marabut tollakkal prémezve.
Hogy igazán ilyen volt a Palmyra királynéjának a viselete? azt Giorgio nem tudta megbirálni, minthogy az archæologiában nem igen volt járatos.
Végre szabad volt neki az arczát annyira felemelni, hogy a hölgy arczát egyenes tekintettel megláthassa, s akkor aztán igazán nem volt vele tisztában, hogy Zenobia-e ez itt, vagy valaki más?
Ez az ámbra-zománczú arcz, – ezek a hosszasan metszett, lapos pillantású orgyilkos szemek, ezek a vékony, élveteg ajkak, kivillanó fogsoraikkal, az a göndör haj, mely a rubinokkal rakott phrygiai süveg alól kiduzzad. Mintha látta volna már ezt valahol? Talán csak álmodta. – És akkor más neve volt. – No majd megtudja mindjárt, hogy kinek hivják?
A delnő viszonzá a cartellnyújtást. A névjegye aranyfonalra volt fűzve. (Ez volna a heraldikai szine?)
Giorgio elolvasá a nevet. (Szerencséjére csupa kezdőbetükkel volt irva, s azokat irásban is ismeré.)
De ha chaldei betükkel lett volna is, épen annyit értett volna belőle Giorgio.
«Io Abulfeda, princzessz.»
És ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy ki volt az az Io kisasszony? minő szerepet játszott Zeüsz uraság korszakában? meg aztán, hogy miféle nagy hős és historia iró volt az Abulfeda a mór királyok alatt, akkor legkevésbé értette volna meg, hogy miképen kerül ez a két név együvé? hogy keresztelnek egy herczegasszonyt Io névre? s hogy jut ennek a névnek a viselője a felséges bécsi udvarhoz?
S az a napsütötte halvány arcz, az a kétfelé nyiló száj, melynél a felső ajk épen olyan, mint az alsó, mikor mosolyog, ezek a letapadó szempillák mind azt mondták neki, hogy «bizony Io Abulfeda». Még fejbólintást is tett hozzá, mintha megerősítené: «Io Abulfeda».
– No hát ez az ellenfelemé, mondá magában Giorgio, s megtéve ez etiquette szalutálást, visszatért a helyére.
A porond közepén összetalálkozott az ellenesével. Ott mind a ketten kicserélték a kard hegyeikre tűzött névjegyeket. Marchese San Carló megkapta Io Abulfeda jegyét, Giorgio pedig ezt a nevet olvasá az átadott jegyről.
«Lodoiszka Braniszko herczegnő.»
Ez már érthető név. Lengyel úrnő. Piros-fehér a névjegy szalagja.
Giorgio korrekt iskolaléptetéssel járult a maga hölgye elé, itt is megtartva a szabályszerű teketoriát, arczát a lova sörényéig lehajtá, nevét halkan elmondva. (Saját hölgyének nem adhatta azt kardhegyre tűzve.)
– Marchese di San Christina Giorgio.
S fejhajtva állt ott, míg a donna a saját szalagját a vállára tüzte.
Lodoiszka herczegnő hölgynyeregben ült, hosszú, oldalt feltűzött lovagruhája volt, kettős övvel, egyik a derekán, másik arasznyival alább aranyból, smaragdokkal kirakva, karcsú termetét aranybrokát derék szorítá, melyen fönn mellvért gyanánt két aranyból vert szeráffő domborodott ki, szárnyaikkal egymáshoz érve, a pofók angyalkáknak a szája nyitva volt.
Mint a villámütés járta keresztül Giorgio idegeit az emlék. Ezekről a szeráf fejekről azokra a halálfejekre! Hisz azoknak is nyitva volt a szájuk. De akkor nem jutott eszébe, hogy kérdezzen tőlük valamit.
Egyszerre fölemelte a fejét s a hölgy arczába nézett.
Majd leszédült a lováról.
Ez az istennői arcz! Ezek a lángoló zöldbejátszó szemek, mikben a meteorok minden ragyogása egyesítve van! – Ez ő! – Ez a Zsuzsanna! – Ez a «Méte».
Felséges nyugalommal nézett az ifjúra a nő.
Giorgioval el akart szaladni a szive.
Ez a tündérek fejedelemnője már egyszer ott ült mellette egy asztalnál, váltott vele agape csókot, ittak egy pohárból, megosztotta vele a falatját, – most pedig őt választotta lovagjának.
Ah! A legnagyobb gyönyöre a boldogságnak, a mikor még nem élveztünk belőle semmit, a mikor még csak igértük azt magunknak – s azt hisszük, hogy igérve van már!
A czeremoniamesternek kellett Giorgiot figyelmeztetni, hogy álljon már a sorba, ne bizza a lova szeszélyére, hogy mit csináljon?
Eddig csak álarcz alatt tanulták naponkint a gyakorlatokat, most felszivhatta őt a lelkébe mind a két szemével.
S aztán mikor elkezdődött a quadrill, a kezét nyujthatá a hölgynek, hogy őt a porond közepéig vezesse, ott párjával jobbra-balra oldalogni, azután a lovakat hátrafaroltatva a helyeikre visszatérni, mi boldogság!
Közbe szól a tábori zene, sipok, dobok, trombiták.
A második figurája a carrousselnek a hölgycsere. A szemközti párok egymás elé lovagolnak, szemközt érve, a lovaikat két hátulsó lábaikra ágaskodtatják. Olyan bűbájos tünemény a nő alakja, mikor ezt az ágaskodó paripát zabolázza, istennői kegyetlenséggel!
A vége az, hogy a lovagok hölgyet cserélnek s egymásnak a helyét elfoglalják az elfoglalt hölgygyel s akkor aztán elébb az egyik colonne csinálja meg a mesterséges tour de maint, a másik az alatt áll és fecseg egymással.
Giorgio Io princzeszszel volt az együtt várakozó fél.
Io princzesz fecsegő kedvében volt.
– Mondja csak ön: hogy hívják önt?
– Hiszen átnyujtottam a névjegyemet.
– De én nem tudok olvasni.
– Hát nem tanították önt a nevelői olvasni?
– Maguk sem tudtak, szegények.
– Az én nevem Giorgio, marchese di San Christina.
– Ah, hisz az a San Christina ott van, a hol én születtem.
– Hol született kegyed?
– Siciliában.
– Mi az a Sicilia?
– Az egy sziget a tengerben. Hát ön azt sem tudja?
– Nem tudok én arról semmit.
– Én sem tudok róla többet. Hát az atyjától nem hallott ön róla?
– Soha sem láttam az atyámat.
– Én meg azt sem tudom, hogy szükséges-e az embernek atyjának lenni.
– Ezt én sem tudom.
– Hallja ön, marchese di San Christina, ön épen olyan ostoba, mint én vagyok. Mi egészen egymáshoz illünk.
Ez veszedelmes declaratio lett volna más helyzetben.
De Giorgionak egész figyelmét az foglalta el most, hogy az a bitorló ellenfél, az a San Carlo ficzkó! milyen tüzesen udvarol az ő hölgyének a lovastáncz közben. Annak szeretett volna az öklével egyet ütni a tollas sisakjára.
A játékmester jelszava parancsolt.
«Visszacserélni a hölgyeket.»
Io Abulfeda egész szenvedélylyel csípett egyet Giorgio karjába, mikor elvált tőle. A szeleburdi elfelejtette a visszaadott hölgyet courtoisieval üdvözölni, olyan mohón kapott a visszaszerzett magáé után.
A carroussel főpróbája tovább bonyolódott, következtek az együttes mozzanatok az összes férfiak, az összes hölgyek csoportosulatai: mesterséges kanyargások, álviadalok, ellentétes környargalások, a belső karikában a hölgyek, a külsőben a lovagok, egymással szemközt vágtatva, majd grand chaine, melynél minden lovag csinált egy keringőt minden hölgygyel. Olyan játék, a melyben egy új embernek azt a csepp eszét is el kellett veszíteni, a mit onnan hazulról hozott.
Mind ezeket a játékfigurákat ugyan máskor is megtették, de akkor a hölgyek selyem álarczot viseltek, s közönséges lovagruhát. Most először jelentek meg leálczázva; a hány annyiféle jelmezben. A hány, annyiféle ország tündére! valamennyi a mennyországé.
György egészen belebódult ebbe a játékba. Valóságos örvény volt ez, melynek forgatagát a szépség és báj képezte. Walkürök, amazonok, villik! Fantasztikus jelmezekben, felhevült arczczal, repülő hajzattal, észrontó mozdulatokkal. Egy-egy futó pillanatban, mikor az ellenkörvágtatásnál elrohantak egymás mellett, úgy tetszett az ifjúnak, mintha azt, meg amazt az arczot látta volna már, ezt a lángveres hajzászlót, mely röptében az arczát érinti; ezt a nevető rózsapiros arczot, mely sugárzik a kéjtől; ezt az amazoni termetet, mely Amalazuntha jelmezét viseli, s hátrafordul nyargaltában, mint a nyillövő pártusok; de nem volt figyelme a számukra: arra dobogott a szive, hogy ismét a párjához kerüljön.
Magában «párjának» nevezte őt már.
A carroussel remeke volt az utolsó képlet, a szerecsenfő-szúrás.
A hány lovagpár volt, annyi oszlopot állítottak fel a köröndben. Mindegyikre egy szerecsenfő volt megerősítve, melynek turbánja a lovagló párok nemesi czímereinek szinét viselte. Kinek-kinek csak a saját szerecsenjét volt szabad szúrni.
A főpróbánál még nem voltak e kiszúrandó szemek foszforral ellátva, csak egy csillámpala lemez volt beléjük illesztve.
Ez a játék nagy gyakorlottságot követelt. Lóhátról eltalálni egy olyan kicsiny czélt, a minő egy szerecsennek a szeme, nagyon biztos szemet és kezet követel, legtöbben magát a fejet sem találják el. S a ki véletlenül beletalál a szembe, ugyan gyorsan kell a hosszú tőrét visszarántani, mert külömben a saját taszítása kimozdítja a nyeregből.
Ennél a figuránál legtöbb nevetés szokott lenni.
Io princzessza meg a lovagja rendesen ejtettek valami furcsaságot. Ezuttal is úgy történt.
Zenobia királyné kétszer is döfött a szerecsenje felé, egyszer se találta, még a turbánját sem, akkor aztán visszafordulva vágott a fejére a kardjával, mint lovagostorral – haragjában.
Lovagja, Odenátus már szerencsésebb volt, mert ő a spádéjával beletalált a szerecsennek a szájába; de nem rántotta elég gyorsan vissza fegyverét, minélfogva az egész a markolatáig hajlott s aztán úgy is maradt, minthogy a játékhoz való tőrök lágyvasból voltak csinálva. A kapott taszítás pedig megingatta a nyergében. Nem esett ugyan le, de kénytelen volt visszarántani a lovát, mely aztán nagyot ágaskodott s kiugrott a porondra, jobbra balra rángatva a fejét, mely komédiában marchese di San Carlo, kivált a markában levő karikára görbült spádé miatt nagy derültséget keltő szerepet játszott.
– Úgy kell neki, dörmögé magában Giorgio.
Ő maga biztos volt a dolgáról. Egész nap azt gyakorolta a lovagló-iskolában. Nem adják azt ingyen.
A szerecsenfő-szúrásra pályadíj is volt kitűzve. Ezt az a pár nyeri el, melynek tőrhegye a szerecsenfőnek mind a két szemét lobbanásra birja. Ily diadalmas esetnél a hölgy egy arany rózsát kap, a lovag pedig egy arany babérkoszorut.
Mikor Lodoiszka herczegnőre került a sor, az egész carroussel figyelme odafordult. Rendkívüli ügyességgel és precisióval találta el a macskaezüst lemezt a fekete fejen.
A férfiak vivátot kiáltottak rá.
Aztán következett Giorgio: ő meg a másik szemet találta el szépen. Ekkor aztán a hölgyek is vivátoztak.
Övék lesz a diadal a holnapi díszelőadáson.
– Ohó! Még én is itt vagyok! Kiálta Wammána, Lancelot jelmezében kisérve választó hölgyét.
Hogy Wammána kitünő kardforgató, azt mindenki tudta, hanem a párja egy nagyon fiatal kis grófkisasszony volt, a kinek a szive nem engedte meg, hogy még allegoriában is megvakítson egy embert. Mikor ő rá került a sor, a helyett, hogy feléje szúrt volna, grácziát intett neki a spádéjával s biztatva mondá neki: «God bye Mungo». Tudta, hogy a szerecsenek angolul beszélnek.
A kegyelmes Izaura helyett azonban annál szebben remekelt Lancelot Wammána: mert ő sebes vágtatva villámgyors kettős döféssel mind a két szemét eltalálta a szerecsennek.
– Bravo! Bravo! Hangzott minden oldalról, taps is támadt elég.
Ez volt az igazi remek szúrás!
Giorgiot bántotta a féltékenység.
– Én a hölgyem nevében protestálok! A pályadíj szabályok szerint egyik szúrással a hölgynek, a másikkal a lovagnak kell találni.
– A szokás módosította a szabályt, mondta Wammána; ha a hölgy nem talált, a lovagnak szabad kettős döféssel győzni. Fő dolog, hogy mind a két szem lobogjon.
– De azon esetben, ha a hölgy talált és utána a lovag, az övéké az elsőség. S így mienk a pályadíj.
– Ez már igaz. De gondolja meg a marchese, hogy a mai próbán üresek voltak a szerecsenfejek. De a díszelőadáson a két szemben foszfor lesz, mely a szúrástól meggyulad s az oxigén által szítva vakító fényt fog vetni szerteszét. Ebben a ragyogványban az utóbb jövő lovag szeme úgy elkáprázik, hogy nem találja el a második szemet.