Part 6

(– Ne tarts te attól. A hölgyeket így, a hogy most, soha sem látja a világban senki. Ott az alakjuk selyembe, vasabroncsba, halcsontba van szorítva, a hajuk puderrel fehérítve, csigákba fodorítva, toronynyá bogozva, az arczuk kifestve, fátyolba bugyolálva. Ilyen igaznak, mint most, sohse látja őket senki. S ki merné annak a grófnői alaknak, mikor az ünnepélyes receptiónál a tizenegyágú diadém van a fején, a míg himzett uszályát egy apród viszi utána, s hideg márványarczczal úgy tud nézni, hogy senkit se lát meg: ki merné neki azt sugni: «szép Héva! Láttalak!» A férfiak pedig álczázva vannak. Ádámnak, Sámsonnak ál-szakáll az állán, ál-haj a fején: ki ismerne azokban a simára borotvált arczú, allonge parókás kegyelmes urakra?)

(– Hát József? Az csak nem visel álszakállt?)

(– Ahá! József sorsa érdekel olyan nagyon. Az a druszád. Az Abrekh. No hát csak ügyelj rá, hogy mit csinál, ha egyszer majd rá kerül a sor, hogy te játszd a szerepét. Tetszik neked a szép Anais?)

(– Szép; de ez még nem a Méte!)

Azzal visszament a kártyaasztalhoz.

(– Soká adta a tanácsot a mestered, monda neki a megvárakoztatott játszótárs.)

(– De jót adott.)

Azzal skartolt és fölvette a talont.

A fuvoladal magyarázta a néma játékot.

Anais odahívja a fiatal rabszolgát.

József odajön; de köpenyét szemérmesen az arcza elé tartja.

A hölgy folytatja a szerelmi ostromot.

(Két ütést csinált mind a két játszó.)

Az ifju rabszolga védi erényét: arczát még mindig eltakarva tartja palástocskájával.

A csalogány azt énekli: «Szeress! Bolond, ki az isteneket meg nem lopja, a mikor alusznak!»

(A nagymester kezében még két atout van és a Spadill.)

(De Giorgio nagy ravaszul átengedi neki az ütést s azzal a nagymester marad a kihivásban.)

Ott a naphtha rózsalángjától és a hold kisértet fényétől világított kéjteremben érzékgyújtogató küzdelem folyik a vad szenvedély s a szűzi iszonyat között.

(Nem tesz az külömbséget! Giorgio a «Ponte»-val negyedik ütést csinál. A játék «remis» marad.)

Most aztán futhat József, a merre utat lát, arczát folyvást tenyerébe rejtve, míg a megvetett úrnő, a megtépett palásttal kezében, dühöng és vonaglik, mint a kigyótól megmart leopárd.

A fehér felhő ismét leszáll a karzat elé.

(– Ebben a fiúban mesterünkre találtunk! mondja a odalépő Wammanának a nagymester.)

(– Várjunk csak, a míg majd az jön, a kinek a neve «Méte es is!»)

A káprázatos tünemények egymást felváltva jöttek: Delila Sámsonával; Beth Sába Dávid királyával. Delila lángvörös hajú szépség volt, hamis, hizelkedő macskatermészet, Beth Sába valódi keleti eszménykép, mozdulatlan bájak mellett rejtett indulatok. Félhold-alakú nagy fekete szemöldei, rendkívül nagy kék szemei, vékony ajkai egyenkint mind a szépség remekei voltak; de egymásnak ellenmondók: s épen e dísharmonia által megigézők.

Delila megjelenéséhez egy Lully-féle ballabilét játszott az orgona, a legújabban divatba jött eleven pajkos franczia zenét, hegedű és gordonka kisérettel. Beth Sába pantomimikájához pedig a Bécs városában a mult század elején kedvelt madrigalokat énekelték, a minőket Orazio Benevoli, a Vatikán karmestere szerzett.

Nehéz feladat ilyen szinpaddal szemben l’hombret játszani. Mikor az egyik játékos egy fiatal suhancz, a ki előtt még zárva van ez egész élet titka, s a kinek a vére lángra gyúl egyetlen szikrájától annak az «örök tűznek», minek a neve asszonyi szem.

Ez volt az examen.

És Giorgio nem bukott meg. Úgy tudta megoldani a maga mathematikai feladványait, mint egy professor. A tündéri kisértések nem zavarták meg a circulusait. Nem felejtette ott a szemeit a varázsteljes alakokon: megtartotta a figyelmét a kártyái számára.

Már öt játszma volt leküzdve s abból hármat György nyert meg, a nagymester csak egyet, egy pedig eldöntetlen maradt.

– Ezt a ficzkót vagy a szentek pártolják, vagy az ördögök! Fakadt ki a nagymester.

Hja, ebben a korban protegálja az embert minden szellem.

Lassankint odagyülekezett a lovagoknak egész csoportja György háta mögé a játékot nézni.

A nagymester elkergetett mindenkit, a ki melléje állt: ez a játszó joga, nem tűrni a nézőt; de Györgynek tetszett az, hogy bámulják.

A hatodik játszmában megint ő osztotta a kártyát.

A nagymester Belzebubot invocálta s a szenteket káromlá.

– Hozzatok bort! Nem megy ez a játék ivás nélkül.

Oda hoztak nekik két serleget, tele habzó borral.

A két ellenfél áldomásra koczintott.

– Nohát kinek az egészségére?

– Vivát bellissima Méte!

Most hárfapengés hangzott alá a chorusból, mely præludiumul szolgált egy ájtatos zsolozsmának. Palestrina zenéje.

György kiosztotta a kártyát.

A felhők felvonultak a chorus arabeszkjei mögé.

Egy babyloni kert volt a szinpadon: középen márvány fürdőmedenczével.

E fürdő lépcsőin szállt alá egy tündéri alak.

Ez már nem asszony volt, hanem istennő.

Oly vakító fehér, hogy szinte világosságot vet maga körül. Tagjain aranyszőke langos hajzuhatag omlik végig, szemérmesen takargatva szűzies termetét, a melyekhez hasonlót csak görög mesterek faragtak valaha. Ilyen arczot, ilyen főt csak az eszmények klasszikus világában lehet találni. Le nem irható az, mint más női szépség: mert az egy megtestesült álomkép. Senki más nem versenyez vele. Olyan tökélye a szépségnek, hogy kényszeríti a ránézőt a szemeit eltakarni és csak lopva tekinteni felé.

Csak egy bája marad az emlékezetben: azok a mélyen zöld szemek, a mikhez nincsen hasonlat a drágakövek országában. Talán, ha sötétzöld gyémánt volna a világon.

György elvesztette a lelkét. A kártya reszketett a kezében. Hivhatott az ellenfele, a mit akart: nem nézte mit dob bele. Csak ezt az alakot nézte.

Pedig ez nem csábitott, nem mosolygott kaczérul: félénk volt minden mozdulata, még a napsugár elől is rejtőzködő, mely a falombok közül átlopózott.

– Ez az! Ez az! Ez a Méte!… Rebegé György tulmagasztalt tekintettel.

De az istennői tünemény nem maradt háborítatlan.

A bokrok közül két vigyorgó szatir-pofa bukkan elő. Azok a lator vének, a kik fajtalan gerjedelemmel lopóztak Joakim, a gazdag zsidó főúr kertjébe, hogy ők, a fogságban élő Izrael választott birái, elrabolják annak legdrágább kincsét.[36]

A két bűnös arczátlan ajánlatokkal lép a meglepett Zsuzsánna elé. Még merészebb támadásra is van instructiójuk az irott szerepben. Csakhogy arra már nem hágy nekik időt Giorgio.

Felugrik a kártyaasztal mellől, s beleordít Palestrina zsolozsmájába:

– Elpusztultok, ti vén gazemberek, ez istennő elől!

S azzal felkapja a két boros serleget s egyiket a másik után odavágja a szereplőkhöz: az egyiket orron találja, a másikat gyomron üti; azok «oimoit»-t ordítanak görögül s futnak ketten kétfelé hanyatthomlok: míg Zsuzsánna nagy szemeket mereszt, majd elkezd szive szerint nevetni.

Ekkor lesz aztán belőle az igazi Méte! Az észrabló tündér.

Zsuzsánna, a ki nevet! Egy segélyére rohanó suhancznak a természetadta elszörnyedésére nevet.

Giorgio még azt a kis eszét is elvesztette, a mit eddig megőrzött.

Háromféle mámor küzdött az elsőbbségért az idegei fölött, a bornak, az aranynak és a kéjnek a mámora. Az utolsó került fölül.

Felkapta az asztalról azt az ezüst barbutánsisakot, mely félig aranynyal volt telve, s oda rohant vele a tüneményes tündér alakhoz. Az magasan állt fölötte, a chorus emelvényén: el nem érheté, csak felemelt két kezével nyújthatá feléje a sisakot.

– Vedd! Ezt mind neked adom! Légy az enyim!

Wammana és a nagymester utána rohantak és megragadták a két karját.

– Hohó! Fiacskám! csitítá Wammana. Ezt nem adják pénzért. Ez Zsuzsána a kinek a férje Joakim: gazdag és hatalmas világi főúr. Ezt nem lehet megvenni, csak meghódítani.

A fekete kárpit egyszerre eltakará az egész fényes szinpadot. A félterem homályában csak a hétágú candelaber sárga gyertyái pislogtak, körülrajongva három denevértől.

Giorgio a homlokát tapogatta.

– Álmodtam-e most?

– Jer vissza az asztalhoz.

– Nem! Nem kártyázom többet. Adjátok elő az irást! Adjatok calamust a kezembe. Tanítsatok meg a nevemet leirni. Aláirom a törvényeiteket.

Általános hahota kelt erre a szavaira.

Hahaha! Szegény fiú! Aláirtad te azokat már, kalamus nélkül. Aláirtad a lelkeddel, a szived vérével.

A hahota még azután is hangzott, hogy a terem üres lett. A lovagok mind eltávozának a terem ajtóin át, melyek a pillérek mögé voltak rejtve: még az ajtókból is visszafordultak nevetni.

Szegény Abrekh!

– Szedd össze az aranyaidat, mondá Wammana a védenczének.

– Mit nekem most minden aranya a világnak? Add oda Iskariotesnek. Adja vissza érte a czímeres gyűrűmet.

– Iskariotes eltávozott már, s a gyűrűdet vissza nem adja, a míg egy év le nem járt. Jer öltözni. Siessünk. A Bummerin mindjárt éjfél után egyet fog kongatni, s azontúl az utczákon járni tilos.

Wammanán kívül még a nagymester maradt ott a teremben, mely egyre sötétebb kezdett lenni. A hány lovag eltünt a pillérek mögött, mindegyik magával vitte a gyertyáját. A hétágú candelaberen kivül csak öt gyertya maradt még a hosszú asztalon.

– Nos, Abrekh! dörmögé a nagymester, jőjj, és számláld össze a nyert pénzedet.

– Mit számlálok rajta? Nem örülök én annak.

– Én sem örülök; hanem a szabályaink szerint minden nyereménynek a tizede az asphaleiát illeti meg. Tehát add meg a dézsmát.

Ebbe meg kellett nyugodni.

– Az utolsó játszmát te vesztetted el.

– Ha csak az ötszáz zecchinot vesztettem volna benne!

– Hát még mit?

– Az egész lelkemet.

– Hajh fiam! Sokan elvesztették már azon a lelküket, hogy a Métét meglátták.

– Fogom-e őt valaha föltalálni?

– Az csak te rajtad áll. Számláld a pénzt.

Giorgio nyeresége ötezer zecchinora ment. Abból ötszázat átadott a nagymesternek. Ez a dézsma. Ezerrel tartozik még Iskariotesnek. Maradt még háromezer ötszáz aranya. Mit fog ezzel a pénzzel kezdeni?

A pénzszámlálás alatt megkezdődött a kisértetek felvonulása. A kettős oszlopsor mögött jöttek egymás után, egy-egy perczre előtünve lovagok és hölgyek, álarcz a képükön, a gyertyát hátuk mögé tartva. Egész hosszú sor vonult el a sekrestye ajtóig, a melyen kilépkedtek.

Ők hárman legutoljára maradtak.

Majd a nagymester is felvette a gyertyáját az asztalról és eltávozott.

– Jer átöltözni. Monda Wammana, kézen fogva Giorgiot s maga után vonta azt a sekrestyébe.

Wammana hamar készen volt: neki csak a veres keresztes talárt kellett levetnie, az alatt teljes öltözetben volt, de Giorgionak az egész női maskarádát mind magára kellett szedni, s a sok füzés, kapcsolás alatt annyi kérdezősködésre volt ideje.

– Te Wammana! Hol voltak azok az asszonyok addig, a míg előttünk a chorusban, mint tündérek megjelentek?

– Ott ültek a lakománál velünk együtt folyvást.

– Hogyan? Nem láttam.

– Hát azok a vitézek, a kiknek a keresztjén három halálfej volt.

– A halálfejesek? És Zsuzsánna is ott volt? Az isteni Méte?

– Az ott ült melletted az egész lakoma alatt balfelől. Ő szelt le a számodra a pávasültből, s meg is osztotta veled a falatot, a mitől te undorodtál.

– Ő volt az? A ki mellettem ült. Az egy nő volt?

– Hogy nem találtad ki a termetéről?

Giorgio öklével ütötte a homlokát. Oh én kapubálvány! Hogy ezt nem éreztem meg!

– Ördög volt, a ki kigondolta, hogy halálfejekkel takarja el az istenség remekét!

– Látod: azt mi askéták megfordítva mondjuk.

– Hát te askéta vagy?

– Az én!

– És én egy csókot is váltottam vele a sisak száján keresztül! Ha én azt tudtam volna!

– Hát nem néztél akkor a szemébe?

– De igen. Emlékezem már rá! Azok a zöldszinű szemek! Mintha a szivembe lőttek volna. Az az átkozott halálfejes talár!

– Pedig lásd: nem volt rajta egyéb, mint az az egy palást.

Erre a szóra dühbe jött a fiú.

– Monddsza! Ki az, a ki most ezt a szolgálatot teszi ő neki, a mit te én nekem?

– Légy nyugodt. A hölgyek egymásnak segítenek a toilettjeiknél.

– Itt van ő még?

– Nincs. Mi vagyunk az utolsók.

– De én még két gyertyát láttam égni az asztalon.

– Azok a mandolosz és az ő mandolinája gyertyái.

– A kik itt maradnak az ajtót bezárni utánunk? Kik azok?

– Ezuttal Sámson és az ő Delilája.

– S meddig maradnak azok itt?

– A legközelebbi Méte-ünnepélyig.

– Addig nem mehetnek innen el?

– Úgy hiszem, hogy nem szenvednek semmiben fogyatkozást.

– Ah, ha én egyszer az a mandolosz lehetnék!

Wammana nagyot nevetett ezen a jámbor felfohászkodáson. Elkészült a védencze toilettjével.

Az akkori női divathoz tartozott a pájdli viselés. Egy jó öblös, bársonyból készült és virágokkal kihimzett zacskót viseltek a nők a karjukra akasztva, összehúzó szalaggal, abban hordták magukkal a pipere szereiket, fésűt, kis tükröt, illatszeres üvegcsét. Az asphaleia hölgyeinek még más fegyverük is volt a pajdliban. Valóságos fegyver. Keletindiai gyilkos szerszám, mely arravaló, hogy pillanat alatt öljön. Hasonló az amerikai boxerhez, melyet az ember a négy gyűrűjével a jobb kezére felhúz. Minden gyűrűnek van egy tigriskörömalakú finom aczél pengéje belül, mely a tenyérbe van rejtve. Ha valaki megtámadja éjjel a gyaloghintóban hazatérő hölgyet, az nem ellenkezik, nem kiált segélyt: engedi magát átkaroltatni, maga is átöleli rablója nyakát szelideden s aztán a tenyerének egy összeszorításával úgy vágja keresztül a nyakát egyszerre négy helyen, hogy az egy kiáltás nélkül marad ott halottan. Ilyen nyájas, testvéri öleléssel gyilkolta meg Abu Szaid emir a bátyját, Jakub khánt: az ő találmánya ez a tigrisköröm.

A többi czókmókot kihányták a zacskóból, s teletöltötték azt aranynyal.

Wammanának kardja volt és terczerolja. Éjjel ezeken a szűk utczákon mindenre el kellett készülve lenni a hazatérő uraságoknak: a városban ezerekre ment a száma az éjjeli vadászoknak, s azok a védtelen embert tisztára levetkőztették. Mire a segélykiáltásra az őrszobából előjöttek a fogdmegek, (s azok sem hagyhatták rögtön abba a diabolkát), akkorra már üthették bottal a nyomát a rablóknak.

A nagy ócska épületben csendes volt már minden. Csak a patkányok cziczázását lehetett hallani, a mint végig szaladgálnak a padláson.

Wammána maradt hátul, a Méte emléktábláját, mely a bejáratot álczázta, helyreilleszteni.

György előre ment a lépcsőkön s a tolózárt megtalálva, azt félre húzta s aztán kinyitá az ajtót.

A tulsó oldalon keresztbe volt tolva az örök lakat, az alatt keresztül kellett bujni.

Az ajtóőr odujában nagy lakzi volt.

A hátramaradt mandolosz most öntögette le a kürtőn át a tányérokon hagyott ételizéket, csontokat, narancshéjat. A patkányok vígan osztoztak a fejedelmi lakomán. Nekik fejedelmi volt az. Odafenn nem juthatnak hozzá, mert az éléstár falai vassal vannak bélelve.

A vak Sámson nem kergeti el a patkányokat a lakomájától. Vígan szaladgálnak végig a mellén, a hosszú szakállán. Vijjongva ugrálnak szélylyel s futnak fel és le a kürtőbe, mikor valaki jön ismét s a szövétnekkel az odúba világít.

Bizonyosan benézett oda a víg társaságnak minden tagja, mikor elment mellette s aztán mindegyik azt mondá magában: hogy «no, most már vak Sámson ismét lát!» «Ha igaz, hogy van másvilág!»

Giorgio lángoló vérét egyszerre lehűté ez a látvány.

Egy penészszé vált ember, sárga halálfej arczczal, beesett szemodúkkal, lélekzettelen felnyitott szájjal; teste belepve a bozonttól, mint a vadállaté. Meghalt az alatt, a míg társai a paradicsom gyönyöreiben dúskálkodtak.

Egy ember, a kinek itt kellett elmulni az örök sötétségben, azért, mert kibeszélte a titkokat, a miket a házban látott.

A boltozatról folyvást potyogott alá a vízcsepp a kancsóba. Ki számlálja a perczeket utána?

IX. FEJEZET. MARCHESE DI SAN CARLO ÉS MARCHESE DI SAN CHRISTINA.

Másnap korán reggel (tizenegy órakor) ott dörömbözött Giunchi Giorgio gróf lakásának az ajtaján a consiliarius.[37]

Sokszoros kopogtatásra kinyitották az ajtót. Az inas, volt, Péter, kezében tollseprővel.

– Itthon van a præfectus úr? (Előkelő ifjak nevelőit így titulálták.)

– Itthon van, de alszik.

– Hát a növendéke?

Künzli Péter tudta a szerepét. A háta mögé dugta a tollseprőt.

– A növendéke? Az én vagyok; Gunchi Giorgio gróf.

– Te vagy az? No akkor csak temettesd el magadat; mert Giunchi Giorgio gróf nincsen többé. Azonban elébb jelents be a præfectus úrnál. Cito citissime.

Pétert nagyon megijeszté ez a bevezetés. Beszaladt Wammána úr hálószobájába. A consiliárius addig letelepedett a pipatoriumban.

Kevés vártatással előkerült Wammána úr. A szemei még csupa kicsinyek voltak a múlt éjjeli dáridótól s egyre ásítozott.

– Mi az ördög lelt, hogy ilyen korán bezakatolsz, mikor még minden becsületes ember aluszik?

– No majd mindjárt kiverem én az álmot a szemedből, csak a füledet nyisd ki.

– Mit fecsegtél ennek a kölyöknek, hogy Giunchi Giorgio gróf nincsen többé?

– Neked is azt mondom: nincsen többé.

– Ha nálunk is értéke volna a török közmondásnak: «a ki aluszik, az nem él». De mondhatom, hogy most jöttem a szobáján keresztűl, úgy aluszik, (igaz, hogy az ágy alatt) a hogy csak rangjához illik.

– Úgy van, úgy van. Lefeküdt, mint Giunchi Giorgio gróf és fel fog ébredni, mint Marchese di San Christina. Itt hozom a császári donatiós levelet.

Wammána szemei egyszerre felnyíltak.

– Hát ez micsoda marotte már megint a cancellártól?

– Ez a kegyelmes válasz a fényes eredményű examenre, a mi a napokban itt e helyen végbement. Mondá, ironiás complimentet csinálva az aulicus.

– Ezért rangemelés?

– Nem csak rangemelés, de hozzá még húszezer tallérnyi évi apanage.

– Testa die Madonna! Több mint egy generálisnak!

– Én is így kiáltottam fel: «Beim blauen Herrgott!» Mennyi penészes akták porát kell nekem nyelnem, mennyi sportulát összekaparnom, hány instánst vérig izzasztanom, a míg húszezer tallért megszolgálok s azt is felpanaszolják, s egy ilyen Gelbschnabel! Mit einem Wort; már most viselheti a Giunchi Giorgio nevet a Künzli Péter, a meddig akarja s büfflálhat mathesist, a mennyi neki tetszik; a te növendéked mától fogva kész lovag: marchese di San Christina. Itt van a másik zsebemben a főczeremoniamester meghivója a Burgban rendezendő nagy carousselre. A te Giorgiod lesz a szaraczén lovag, mellékelve van a costume rajza. Számodra is van egy meghivó: te fogsz lenni a Lancelot.

– Nem tudom kitalálni az összefüggést.

– Én nem is kerestem. Minden igaz szentek őrizzenek meg engem attól, hogy én a nagyok tetteiben az okokat és rátiókat keressem. Én csak egy gép vagyok, a ki akkor, arra és odáig megy, a mikor, a merre és a meddig küldik. Még egy más hír is van, a mit nem tiltottak meg, hogy előtted elmondjam. Marchese di San Carlo megérkezett Bécsbe.

– Ah, hivatták?

– Nem hivatták, hanem kergették. Annyi skandalumot és adósságot csinált már a külföldön, hogy tökéletesen bevégzettnek lehet tekinteni az akademica promotióját. A császár megbocsátott neki nagylelküen s megengedte, hogy itt maradjon a szép fővárosban.

– Ez is kap húszezer tallér apanaget?

– S csinál mellette négyszer annyi adósságot. Még egy ephemeridessel szolgálhatok, de ezt már csak sub rosa közlöm: az még titok. Magyarországon megint fölütötte fejét a rebellio.

– Hol?

– Megint a Tiszán túl, a hol fészke van ennek a sárkánykigyónak. Ezúttal is a papok rontották el a dolgot. Valami nagy alföldi községben, ha a nevét jól megtartottam, Mező-Túron, a püspök el akarta foglalni a kálvinista templomot. A biró, Törő János uram, váltig figyelmeztette ő főtisztelendőségét, hogy ne nyuljon a temploma kilincséhez, mert bizony levágja a kezét. Nem hitte el neki. S a biró szavának állt, s bizony lecsapta a püspök jobbját a kardjával. Erre aztán az egész környék lángra lobbant s terjed a tűz vármegyéről vármegyére. Csak egy nagynevű vezér kellene nekik s rögtön készen volna az új kuruczháború.

– És épen most, mikor az osztrák hadsereg mind a Rajnánál van.

– A jezsuita is megérkezett Törökországból.

– No és mi hirt hozott?

– A magas portán megint erősen dolgozik a franczia befolyás. Az a hir, hogy Arddinnél hadsereget húz össze a török.

– Hát a rodostói remete?

– Az most már egészen remete. A híveivel együtt mindennap háromszor celebráltat misét s a végrendeletét írja. Nem hajlandó többé semmiféle zászlót kezébe ragadni: lóra sem ül többé, hanem a mikor nem imádkozik, akkor esztergályoz.

– És így az ellenséges hatalmak csupán az ifjakat veszik fel a számitásaikba?

– A magyarok is azokat várják, mint a Messiást. Hébehóba egy-egy kalandor fel is használja a nevüket s hol itt, hol amott zendülést csinál a föld népe között. Azok nagyhamar elnyomatnak, a primipilusok felnégyeltetnek, az aktáik betétetnek az archivumba s az egész putts nem kerül a «Kalandozó»-ba.[38]

– Ezt mind egybevetve, elismered, hogy az én nevelési methodusom igen czélszerű.

– Megsughatom, hogy most látják el aquarellfestésű kezdőbetűkkel a diplomádat, melyben a bárói rangot elnyered.

– Régi vágyam teljesül vele. És te neked?

– A legelső dominium, melyre a fiscus ráteheti a kezét, mihelyt valaki odaát nota infidelitatisba esik.

– Kezdem sejteni az összefüggést a marchese di San Carlo megjelenése és a növendékemnek a rangemelése között.

– Mondsza csak, látta valamikor a te Giorgiod marchese di San Carlot.

– Láthatta – egy esztendős korában.

– Akkor nem emlékezik rá. És azóta nem is találkozott vele soha?

– Nem találkozhatott. Mikor Ferencz Lipót herczeg fogságra került, princz György, a szopós gyerek, az anyjánál maradt; princz Józsefet pedig odaadták a győri püspökhöz nevelésbe. Mikor aztán Ferencz Lipót a felesége kabalája folytán az államfogságból megszökött: (héj, az is olyan czifra história ám, hogyha azt egyszer elmesélem neked!)

– Ismerem jól.

– Hát akkor Charlotte Amelie herczegasszonyt a Himmelspforteni kolostorba zárták, a kis princznek pedig Hopmestert rendeltek.

– És így ők tökéletesen idegen alakok egymásra nézve. Én nem szólok semmit. Nem adok neked utasítást. «Mitte sapientem et nihil ei dixeris.»[39] Ebből lehet még valami. No, én mosom a kezeimet. Én egy intést sem adtam.

– Szükségtelen. Én tudom jól a leczkémet; csak azok is odafenn olyan jól tudják.

– Abban nem lesz hiányosság. Pénz lesz, a mennyi kell. Elég kár. Ennyit elvesztegetni két ilyen farkaskölyökre! Én csak azt mondó vagyok, hogy legegyszerűbb volna a fejeiket leüttetni,[40] a míg a markunkban van a nyakuk s nem várni meg, a míg a fogaik kinőnek, mert a lázadó apának csak lázadó fiai lehetnek, s ha elcserélték is a nevét, nem cserélik el bennük a Rákóczy-szivet.[41]

– Az anyai vér azonban védi őket. Amália princessze rokonságban áll az uralkodó családdal.

– Tudom, sőt a Bourbonokkal is. Ez a kettős atyafiság biztosítja azt a veszedelmes fajzatot, hogy röviden el nem bánhatunk velük, a hogy megérdemelnék; mert hiába, csak igaz marad az a bölcs közmondás, hogy «todte Hunde beiszen nicht».

A consiliarius elvégezve a dolgát Wammanával, eltávozott.

Giorgio felől azonban az történhetett a világon, a mi akart. Nem lehetett lelket verni bele. Akárhogy emelgették, támogatták, megint csak összenyaklott és folytatta a horkolást. Hasztalan fektette vissza az ágyára Péter: egyet fordult, s megint az ágy alatt volt.

Este felé mégis csak felköltötte valami kellemetlen érzés. De csak úgy félig. Akkor is a medvebőrön feküdt, a Péter ott strázsált mellette.

– Mért húzod a hajamat? mormogá Giorgio.

– Dehogy húzom én a hajadat!

– Hát akkor ki az ördög húzgálja minden szál hajamat?

– Az a «Katzenjammer» ördög.

– Kergesd pokolba. Aztán itass meg.

Péter egy egész korsó vizet belétöltött.

Akkor megint a lapos felére feküdt, az állát két tenyerébe fektetve s elkezdett valami rettenetes szörnyeteg tárgyat bámulni, a mi előtte hevert: egy vaslemezekből, halcsontokból és zsinórokból alkotott csodát.

– Mi ez a pimasz ficzko, a mi itt rám tátja a száját? Nézd, hogy vicsorgatja a fogait!

– Ez biz egy Mieder.

– Hát ki hozta ide ezt a Miedert?

– Te magad vetetted le.

– Ejnye! Te hazug kutya! Hát kisasszony vagyok én, a ki Miederben jár? Nesze egy pofon.

Az is csak úgy gondolva volt.

– Hát nem férfi vagyok én? Mi? Dugd a számba a pipámat.

Péter azt is megtette.

– Hát üres pipából dohányozzak? Ficzkó! Nem látod ott a dohányzacskót?

– Ez nem dohányzacskó; mert ez egy ridicule.

– Ridicule? Mingyárt úgy vágom a fejedhez, hogy nem fogod ridiculenek találni.

– Azt nem köszönném meg: mert tele van aranynyal.