Part 3

Szinlapok ugyan még nem voltak, s azoknak a házfalakra felragasztása épen nem lett volna megengedve; de ezt a hiányt bőven pótolta az a hatásos intézmény, mely szerint maga az igazgató az előadandó darab főszerepének jelmezében teveháton vagy szamáron lovagolva, bejárta a főváros előkelőbb utczáit s a szögleteken a síppal, dobbal összegyűjtött sokaságnak elmondá, hogy mi minden látni és hallani való lesz a mai darabban, nem kimélve közben-közben a kukorékolást, károgást és orron keresztül bocsátott hangokat. A primadonna jutalomjátéka alkalmával ez maga is ott ült a nyeregben, a legpompásabb török jelmezében, mint a háremherczegnő «Banice». Hasonló bemutatást követelt a Courtisan, a Harlekin és a Pantalon: a főszerepvivők.

A hatóság bölcsen megtiltá a theatrum látogatását a tizennyolcz éven alul levő ifjaknak; a mit azonban ezek azzal az egyszerű methodussal játszottak ki, hogy női kantust öltöttek fel, s férfi kisérő karjába kapaszkodva sasiroztak el az argusszemekkel őrködő policzáj őrei előtt. Ennélfogva nem csak a páholyok és a parterre, de még a karzat is el volt lepve feles számú női alakokkal; a kik közül a valóságos nőket csak az által lehetett kiismerni, hogy a szinpadi trágárságokon azok nevettek legjobban.

A Hanswurstszinház nézőterén leginkább csak álló helyek voltak; csupán a hölgyek és rangbeli személyek kaptak szalmaszékeket: de azoknak nem volt szabad támlánynyal birni, hogy tumultus esetén verekedő eszközül ne legyenek felmarkolhatók. A páholyoknak a mellvédjei azonban kényelmesen kinálkoztak ülő helyül; férfi és nő, kiki a maga módja szerint használhatta azokat lovaglásra. Mind a két lábát lelógatni a páholyból azonban parasztságnak tartatott, s a parterre közönség által kellő repressáliákkal fogadtatott, a mik közé tartatott a lábtyük erőszakos lehuzása.

Wammana úr az ő védenczével épen az alsó proscenium páholyban foglalt helyet. György úrfi nem keverhette a mestert gyanuba. Wammanát mindenki ismeré: daliás, széles vállú alakjáról, simára borotvált, kihivó tekintetű creolszin arczáról, villogó szemeiről, kevély sasorráról, s a lisztfehér franczia parókájáról, mely merész kivételt képezett a többi gavallérok fekete allonge parókái közül. A páholyában szemközt ülő hölgyecskének a kalapja alatt pedig senki sem sejtheté Conte Giunchi Giorgiot. Kivált miután a legyezőjének is tudta hasznát venni.

Az apsisban felállított szinpad elejét festett kurtina takarta, melynek mythologiai allegoriás mázolmányai fölött lebegett, két tenyerestalpas angyal által tartva, a theátrumdirector nemesi czimere, alatta egy szalagra irva: «Arma Straniczky». (A mit a bécsiek úgy olvastak, hogy «Armer Straniczky».) Sileziai nemes úr volt.

Az armalis azonban nem akadályozta a nemes urat abban, hogy midőn a cseh zenészek síp, dob és trombita hangicsálása után a czifra előfüggöny felgördült s a nézőközönség közt a zaj igy-amúgy lecsillapult, saját tillinkójának a billegetése mellett be ne vonuljon teljes Hanswursti parádéjában: tudniillik egy fehér szamáron ülve; de háttal fordulva a paripa fejéhez. Zöld kalapja, veres mándlija és sárga bugyogója, a nyaka körül széles ránczgallérja volt. Széles csattos öv a derekán, abba keresztül dugva, mint egy handzsár, a hírneves művészi kiegészítő fegyverzet: a csettentyü (Pritsch). A haja két oldalt lenyirva s középen csimbókba kötve.

A szinpad közepére jutva, a mint a közönség hallóh rivallása szóhoz jutni engedé, a szamár elkezdett «iá» kiabálásokkal művészeti tehetségének érvényt szerezni, a míg Hanswurst mester azt nem mondá neki: «már most elég, most következem én!»

Akkor aztán, szamárhátról elmondá az egész programmot, mely a mai este művészeti élvezetét képezni fogja. A Hanswurst utazása a kerek föld minden tartományaiban, ugyanannyi alakzatokban: mint «nemes lovag, magyar huszár, czigányasszony, kéményseprő, pávián, borbély, úridáma, fejnélküli ember, veres barát, chinai mandarin, török basa és medve.»

Megelőzi ezt egy előjáték, melynek czime: «Harlekin pokolra küldetése.» És egy pantomimia: «az ifjú Hanswurst születése és neveltetése.» Ez alkalommal a feleségéről is beszélt Hanswurst mester: hanem ennek a szövegéhez még nincs egészen hozzászoktatva a jelen korszak közönsége.

Az előjáték kezdődött azzal, hogy szembejön Hanswurst mesterrel Harlekin és az ő pajtása Pierotto. Harlekin az ismeretes mindenszinű koczkákból tákolt viseletben, Pierotto a hosszú újjas fehér ingben és lábravalóban.

Harlekin és Pierotto azt az olaszszal kevert teuton idiomát beszélik, a mit az utókor kauderwelschnek hall emlegetni, mely hosszú időkön át a comicum zamatját képezte a birodalmi fővárosban; ezzel szemben pedig Hanswurst mester azt az igazi bécsi csőcselékjargont hozza érvényre, a melynek kifejezései Adelungban fel nem találhatók. Ez tetszik nagyon!

Harlekin megrója Hanswurstot, hogy miért ül visszafelé fordulva a szamáron? Igaz cavalière a zablájánál fogja a kabalát, nem a farkánál.

Hanswurst mester visszatromfol: «mit capiálják ezt a taliánok? Az én lovamnak hátul van az armaturája».

A Harlekin kiváncsi megtudni, hogy milyen lehet ez a szamár-fegyver, a mi hátul van? oda megy megnézni.

A közönség tombol és kaczag.

De tragicus vége lesz ennek a tréfának.

A szamár hátrarúg mind a két lábával. Ez az ő fegyvere.

A Harlekin «maustodt» esik hanyatt.

Erre a catastrophára a Pierotto is ijedtében arra a részére a testének hanyatlik alá, a melyen ülni szokott.

A bugyogójában pedig egy hólyag van elrejtve, némi szines folyadékkal, a hólyag elpukkan, s a tartalma végig festi a fehér bugyogót.[22]

Ezt a jelenetet aztán falrengető hahota követi a néző közönség részéről. Pierottó olyan művészi praecisióval és naturalismussal játsza a szerepét, hogy a hölgyek zsebkendőiket az arczuk elé tartják.

No most mi legyen a megölt Harlekinnel?

A háttérben van egy mészégető kemencze, melyet épen teljes működésben tartanak a gyantapor és lycopodiumliszt faggyúgyertyán keresztül fujt lángjai. Hanswurst mester intézkedésére ő maga és Pierotto felnyalábolják a Harlekint s belelökik a mészkemenczébe; Hanswurst végül magát Pierottot is utána löki a principálisának a pokoltűzbe. S aztán meghajtja magát a közönség előtt.

Óriási tapsvihar! Mely eléggé meg van érdemelve. Ha tudniillik elég éles felfogással birunk az allegoriai értelmét kitalálni. Ez a hazai művészet diadala az idegen fölött. A múzsák templomát bitorló olasz Harlekint így semmisíti meg a nemzeti vérből és húsból alkotott Hanswurst!

Erre két kalapácsütés a szinen kivül jelenti, hogy új scéna következik.

Jön Colombina, Hanswurst hitvestársa.

Széles nagy abroncsszoknya védelmezi csipőtől kezdve a termetét. Az arcza ki van festve fehérre, pirosra. Fején tarajos főkötőt visel.

Keresi a Harlekint.

Hanswurst mester eleinte mindenfélét hazudik neki: utóljára megvallja, hogy beledobta a vetélytársát a kemenczébe.

Erre Colombina sirva fakad.

Hanswurst mestert ez a jajveszékelés kihozza a sodrából. Azzal gyanusítja Colombinát, hogy a Harlekin az ő szeretője volt.

Colombina erre az abroncsos baleinejának az előrészére tett kézzel esküszik, hogy semminemű tilalmas viszonya nem volt a Harlekinnal.

Ezzel csak nagyranöveli Hanswurst mester féltékenységének sárgaszemű dæmonát. Magát a szerelmi zálogot is gyanúba hozza.

Colombinának nem marad hátra más, mint magával a legreálisabb ténynyel bizonyítani be törhetetlen hitvesi hűségét.

Nem! Nem! Annyira még nem ment a XVIII. század zsenije, hogy egy teljesen empyricus maiensicai scenát hozzon a szinházi közönség elé, a segítségül hivott maia egyelőre csak egy óriási nagy tojást szabadít elő a vertugadine rejtekéből.

Ezt a tojást azután feltöri Hanswurst mester a csettentyűvel, s ime egy teljesen felszerelt aprócska Hanswurst ugrik elő a tojáshajból. Szakasztott olyan mint az édes atyja: janklija, bugyogója, krézlije. – Ez a kis baba természetesen automat. (Ezt még az angol szinművészektől tartották meg.)

Hanswurst kénytelen elismerni, hogy ez az ő fia.

– No ha a te fiad, akkor szoptasd te! mond Colombina. Tőlem elég volt, hogy a világra hoztam.

S oda dobja az apja nyakába a gyermeket.

S a szegény Hanswurstnak, egész dajka módra hozzá kell látni, hogy a csecsemőt nagyranevelje, a ki szemlátomást nő, dagad, embernagyságra megnyúlik, kézzel-lábbal kapálózik, utóljára az apját üti agyba-főbe a csettentyüvel.[23]

A közönség derültsége az őrjöngésig fokozódik. A férfiak a parókáikat kapják le a fejükről s azokat lobogtatják, a hölgyek pedig nem győzik a vállfüzőiket helyreigazítani a nagy nevetéstől.

E közben pedig Colombina asszonyság kezébe vesz egy kosarat, s elindul puszedlit árulni a közönség között, hogy az ujszülött paszitájához szükséges apróköltséget beszerezze.[24]

A közönség frenetikus lázban tombol.

Csak György nem nevette el magát egyszer sem az egész komédia alatt.

Egészen gyermeteg kedély volt még: olyan, mint a hajnalkavirág, mely kinyitja a kelyhét a hajnalpirkadásra; de a tűző napsugártól összezsugorodik. Áhitotta az ismeretlent: a nőt, s mikor megismerte undorodott tőle.

Hány népdala van a magyarnak, mely ennek a meseszép érzésnek kifejezést ad? Például ez:

«Fekete szemű menyecske, Kérlek ne nézz a szemembe: Meghalok szégyeletembe…»

Hát ez a másik:

«Ne nézz rám, ne nézz rám: Mert megölsz engemet».

Kimondja, hogy megöl az asszonynak a szeme.

A fajban van ez az indulat.

A kutya úton-útfélen játszik a társával: az elefánt az erdők sűrűjébe rejtőzik vele.

Wammana figyelemmel kiséré a védencze arczkifejezését, melylyel ez a Hanswurstiádák sikamlós, leplezetlen tréfáit fogadta. Mikor a Colombina leszállt a nézőtérre s jobbra-balra osztogatta a puszedlit, kaczér negéddel védve magát látszatosan, de elkésve, az ölelgetések, a kézzelfogható nyájaskodások ellen: kaczagva, sikongatva, dévajkodva, tréfát tréfával fizetve; a hol nagy ezüst pénzt mutattak neki, ott az igazi csóktól sem iszonyodott: elég, ha a száját megtörölte utána, s ha egy-egy merész úr az ölébe rántotta, a deplacirozott vertugadin árulója lett a jarretiersjeinek: György úrfi szemöldökei férfi ránczot vontak a homlokára. A homlok mindig elárulja a férfit. Az viseli magán az igazi nemkülömbséget.

Ez alatt a komédia a két Hanswurst, az eleven és az automat között, véget ért, azzal az elmés megoldással, hogy az apa, megelégelvén a kicsapongó magzatja kihágását, kapja magát, nyakon kapja a kölket, belegyűri a tojáshéjba, a melyből kijött, rácsapja a tetejét, s kigurítja a játékszinből. A mi nagy moralis effektust gyakorol a közönségre; nem egy kegyes atya sóhajt fel eként magában: vajha én is így tehetnék azzal a vásott kölyökkel otthon.

Azt az időközt, a míg ezután Hanswurst mester világkörutazási szerepének első jelmezét, a német lovagét, felölti, kellemesen foglalja el a polichinello: ez az elől hátul púpos törpe figura, nagy orrán pápaszem, állán bibircsók, fején csörgő sipka. Még ez is az olasz komédia alakja; de már a Hanswurstszinházban csak inasszerepet játszik. A Colombinát kell neki felkeresni, hazakergetni, hogy öltözzék már át a következő szerepéhez. Meglátja odalenn a publikum között, a mint puszedlit osztogat. Keresztül ugrik az orchestrumon, s kereplővel a kezében kezdi a hajszát a primadonna ellen. Az fut előle keresztül a néző tömegen. A polichinello utoléri, elkapja az abroncsszoknyáját, a buffándli kapcsa elszakad, az egész baleine a polichinello kezében marad: a Colombina pedig előtünik a maga igazi Colombinajelmezében; a térdigerő, virágokkal guirlandozott tánczrokolyában, balletszökésekkel ugrik fel a szinpadra, s minthogy a polichinello még ott is üldözi a kereplővel, utoljára a Colombina átszökik a proscenium páholy alacsony emelvényén: a polichinello oda is utána akar mászni; de nem birja a nagy fejét, hanyatt bukfenczezik.

A sylphidöltözetű Colombina védelmet keres a páholy vendégeinél: odavetve magát a hölgy ölébe, ballerinák módjára, jól ügyelve leülés közben, hogy a virágfüzéres rokolyáját össze ne törje: az úgy veszi körül a mellszobrát, mint a pávát a kiterjesztett legyezője.

Az a hölgy pedig Giorgio.

A dévaj mima szemei egyenesen az ő szemébe tűznek, forró lehellete az arczát perzseli: hosszú szempillái oly csábítón pislogatnak hozzá, a mint ott ül az ölében.

– Nos? Tetszik? Ez, vagy a másik? Kérdezi a szinpadi tündér kaczér negéddel: jobb kezének a két ujjával egy mézes süteményt tartva Giorgio szájához, míg ajkai épen olyan közel érnek hozzá, s piros nyelvének a hegye kitünik közöttük. Melyik puszedli kell inkább?

Giorgio félre fordítja a fejét.

– Ejh, hagyj békét madamenak. Csak nem vagy Sapphó, riad rá Wammana. Nesze a puszedlid ára! (Egy tallért dobott a kosarába.)

– Á – á! szól Colombina, szemeit összehúzva, s száját kaczér nevetésre elnyujtva. Ez monsieur! Ez garçon; mert elpirult!

Azzal Wammanának adta a csókocskát. Mindakettőcskét.

Aztán kiugrott a proscenium páholyból; olyan kicsinált ügyetlenséggel, hogy a guirlandos rokolyákkal eltakarta az ott térdeplő polichinellot; a ki aztán kiszabadulván, az elragadtatás pantomimikájával igyekezett a közönségnek tudtul adni, hogy ő most a paradicsomból került elő.

– Hallod-e mester: ez a komédia engem untat; monda Giorgio.

– Hát milyen az asszony?

– Undok.

– Mert nem értesz hozzá.

– Én nem ilyennek képzeltem a nőt.

– Hát milyennek?

– A milyen a Méte. Te engem bolonddá tettél. Úgy bánsz velem, mint a kis gyerekkel szoktak, a kinek paripát igérnek s pálczalovat adnak. Te nekem azt igérted, hogy a Méte ünnepélyre fogsz elvinni.

– Hát hiszen ott vagyunk.

– Ördögöt vagyunk! Hisz ez komédiaház!

– S ez téged nem gyönyörködtet? Hisz ez művészet.

– Meglehet, hogy művészet. De ahhoz magasabb műveltség kell, hogy ezekben az ostobaságokban gyönyörködjék valaki. Én azzal nem birok. Nem tudom, hogy mi benne a tréfa? S te nekem nem a Colombinát igérted; hanem a Métét!

– Tehát okvetlenül a Métét akarod meglátni?

– Minden bizonynyal.

– Hanem akkor nehéz próbákon kell keresztül menned.

– Bánom is én.

– Olyan esküt kell letenned, a mi egész életedre kötelez.

– Leteszem.

– A tűzkeresztségen is át kell menned.

– Ha más kiállta, én is csak kiállom.

– Törvényeket kell elfogadnod, a mik a világi törvényekkel teljes ellentétben vannak: s mikor a Méte azoknak a végrehajtását parancsolja, akkor föltétlenül engedelmeskedned kell.

– Ne papolj annyit! Én mindent megteszek, a mit te kivánsz, hanem engem vigy oda, a hol a Métét meglátom.

– Ott vagyunk.

– Itt a komédiaházban?

– Itt a Bafomet templomában. Fejünk fölött van a Méte mysteriuma. Ez a Hanswurstház csak az álczája a mi ünnepélyünknek. Arra való, hogy a nagy közönség a szent Hermandad és az inqusitio figyelmét lekösse. Az egész spionage mind azt lesi, hogy mit csinál, mit mond a Hanswurst? Ez a legmagasabb szemfényvesztés. Mikor a Hanswurst elkezdi a sokféle metamorphosisait, akkor a commilitones szerteszét a páholyokból felmennek a felső terembe s hagyják a közönséget tombolni, röhögni ide alant. A páholyoknak függönyeik vannak: azokat le lehet bocsátani. A mi a kárpit mögött történik, ahhoz senkinek semmi köze. Akarod még?

– Akarom!

György kezét nyujtá a mesterének. Az a kéz forró volt és nedves; hanem azért észrevette a mester, hogy a tanítványa reszket. Lázban van.

– Csak addig várunk, míg a komédia megkezdődik; s a közönség figyelmét a scurrilitások leigézik.

A síp, dobszó rákezdte; Hanswurst előjött, mint keresztes vitéz, Pantalon, mint obligát polgárférj, a kit mindig megcsal a felesége, Colombina. A közönség belejött a kaczagásba. A páholyokban elkezdték a függönyöket lebocsátani. Wammana azt mondá a védenczének:

– Most mehetünk.

VI. FEJEZET. A TŰZKERESZTSÉG.

A páholyok mögött volt egy szűk folyosó. Abból megint nyilt egy másik folyosó, a mit aztán elzárt két egymás mellé szorult ajtó. Mind a két ajtó zárában benne volt a kulcs.

Ezek a közönség kényelmére vannak rendeltetve: azt jelentik a zárban hagyott kulcsok.

Csakhogy a jobboldali ajtónak a kulcsa valami elátkozott praktikával lehet szerkesztve, mert az akár jobbra, akár balra fordítja az ember, semmikép sem nyitja ki a zárát: elfordúl tízszer is egymásután; az ember érzi, hallja, hogy jobbról is balról is csattan a zárnak a nyelve; de csak nem nyílik ki. A mellette levő ajtó pedig az első kulcsfordításra engedelmeskedik. Annál fogva mindenki békét hagy a jobboldali ajtón a kulcsforgatásnak, s választja a baloldalit.

A kik a «ház» titkaiba be vannak avatva, tudják a fortélyát a bösztörzárnak s azok előtt felnyílik az ajtó, mely egyszerű fából van, s beléphetnek a szűk folyosóba, melyet az ajtó elzár.

Wammana előrebocsátá a tanítványát.

A rejtett folyosó végén egy olajlámpa pislogott. A falak csillámlottak a penészes nyiroktól, mely a szellőzetlen odúkat el szokta lepni. A mi fa volt a folyosón: az ajtófél és lámpaczölöp, fekete penésztaplóval volt behúzva s a szögletekben túltengett a sárga pinczegomba. A márvány padlatra lehullott penészhóban meg lehetett látni a lépések nyomairól, hányan haladtak végig a folyosón legközelebb. Még csak egy szelelő lyuk sem volt; a levegő fojtó, nehéz és búszos, mint egy sírboltban.

A tulsó végén a szűk gádornak a pislogó olajlámpa alatt volt egy tömör, kovácsolt vasajtó: küszöb és ajtófél gránitból. Két lyuk a gránit ajtóragasztókba fúrva, képezte az ütközőket, a melyeken keresztül volt dugva az érczrud a rézkarikákkal, a mik az örök závárt képezték.

Az ajtó mellett volt egy szűk czella: épen olyan magas és mély, hogy egy ember állva és fekve elférhessen benne.

Abban lakott egy ember. Egy vak ember. Az volt a závár őre.

A léptek hangjára előbújt az odújából. Rettenetes alak volt. Haja, szakálla, mint egy összecsapzott kócztömeg, takarta testét, a mire nagy szüksége volt, mert az öltöny lemállott róla; csak egy pokróczdarab volt az egész takarója: arcza fakó volt s annyira a csontjaihoz aszott, hogy inkább hasonlított egy halálfőhöz; csak a lezárt szempillái voltak veresek, s a kék erek a halántékain mutatták lüktető veréssel, hogy él.

– Nos, hát vak Sámson, hogy megy az élet? szólt a nyomorulthoz Wammana.

Az odúlakó hangja inkább hörgés volt, mint beszéd.

– Vége felé. Nem sokára látni fogok. Fulladozó köhécselés kisérte a nehezen mondott szavakat.

– Legyen neked a te hited szerint.

György borzadva tekinte erre a pasquilljára az emberi lénynek.

– Micsoda ember ez itt?

– Ez a «Korax.»

– Mit jelent az?

– «Ajtósarok.»

– Miért hivják így?

– Azért, mert ő senkinek nem nyitja ki az ajtót, nem látja a betüket a karikákon, a miket én most egymás mellé állítok. Az ő feladata, a mint mi beléptünk az ajtón, ismét keresztül tolni a vasrudat a karikákon, a mikor azok saját súlyuknál fogva ismét maguktól összevissza fordulnak a rúdon.

– De hisz akkor mi nem tudunk ezen az ajtón visszajönni.

– Annak is megvan a módja. Ez a vasajtó nem csak kifelé, hanem befelé is nyílik. Belül aztán csak egyszerű keresztrúd zárja el, a mit mindenki félretolhat, a ki vissza akar térni.

– De ilyen formán, mikor mindenki visszajön, a vasajtó nyitva marad.

– Ne féltsd te a vasajtót! Akkor megint az utolsó kijövő után bezárja azt a «mandolos».

– Hát az mit jelent?

– «Závár».

– S az a mandolos akkor ott marad bezárva a külső zárral, míg újra rá nem nyitnak?

– Igen.

György oda volt büvölve a gyászalakhoz. Vánszorgáskor lecsuszott a vak ember térdéről a pokrócz, s előtünt a nehéz láncz, mely bokáira verve s a falba erősítve őt fogva tartá ezen a helyen: az is veres volt már a rozsdától.

– Ez az ember büntetésből van itt? kérdé György.

– Igen. Áruló volt az «asphaleia» ellen.

– Mi az?

– Szövetségünk neve: «vészmentesítő.»

– S az árulásnak nagy büntetése van?

– Azt is jó lesz előre tudnod. Ez az ember el lett itélve megvakításra s holtig való fogságra.

– S megengedik a törvények, hogy ezt tegye valakivel az asphaleia?

– Nekünk saját törvényeink vannak. S azokat neked is el kell fogadnod. Gondold meg. Még most visszafordulhatsz az ajtóból. Ez az ember itten dali legény volt, mikor idekerült. Nem viszi már soká. Kikopik belőle a lélekzet. Ő azt hiszi, hogy az lélek. Helyébe másnak kell kerülni. Vess számot a magad lelkével; s ha félted, ide ne hozd.

– Nem félek semmitől.

– Akkor lépj be az ajtón.

A vasrúd kattogva húzódott keresztül a rézkarikákon, elhagyva az ütközőt; a vasajtó feltárult.

György még egy pillantást vetett a vak ember odújára.

– Honnan kap ez ételt és italt?

– Két kürtő szolgál az odujába: egyik fölfelé, másik lefelé. A felső kürtőn át szórják le neki az ételhulladékot s ezeken ő elélődik, a míg ismét szórnak le valamit. Az italát pedig összegyüjti a kőkorsójába. A padmalyról víz csepeg alá, minden perczben egy csepp. Egyúttal klepsidra is, számlálhatja rajta a perczeket, órákat, napokat.

– S ki az, a ki a kürtőn át leszórja neki a hulladékot?

– Az a «mandolos».

– Az is büntetésből van ide bezárva?

– Hahaha! Majd megtudod azt, hogy mért van az ide bezárva! Az a jutalom. Pályadíj! Hahaha!

A kaczagást elfojtá az ajtócsörömpölés.

A vasajtón túl egy csigalépcső következett, mely valahonnan felülről kapta a világosságot. Wammana elől ment, György a nyomában, míg egyszer aztán véget ért a csigalépcső, elzárva egy márványtábla által, melyen a Méte alakja volt domborműben kifaragva.

Wammana megnyomta a tenyerével a márványlapot, melyre az könnyedén félrefordult.

– Beléphetsz: mondá Györgynek, maga előtt bocsátva őt.

Valami sekrestyeforma volt, a mit György maga előtt látott. A lépcső félhomályát felváltá valami szembántó lobogás. A közepén állt egy nagy rézmedencze, a mellett volt egy magas vert ezüst amphora, melynek szűk torkán jött fel a lobogó fény: borszesz égett benne. Ez a csalfa világítás minden alakot reszketőnek tüntetett fel: hol előtüntek, hol hátramentek a homályba.

Négy férfialak állt a háttérben: mindegyiken válltól sarkig érő fehér talár, elől a veres kereszttel, de a melynek nincs negyedik ága: a gnosztikusok hitregéje szerint a mankóvá alakult kardmarkolat: egy nagy T betű. Fejeiket a templomosok által használt barbutansisak fedte: kerek bogrács-alakú ércz föveg, mely állig lejön, elől három nyilással a szemek és a száj számára. Három alaknak ezüstből volt a sisakja, egynek aranyból. Hosszú, egyenes kard volt az oldalukra csatolva, egyszerű szőrkötélen.

– «Méte es is», szólt Wammana a küszöbön átlépve.

– Ave frater, dörmögé rá a négy alak.

György szilárd léptekkel járult eléjük.

– Te vagy a «mathetes?» kérdezé az arany sisakos.

– Mi az? kérdezé vissza György.

– «Tanítvány».

– Az vagyok.

– Akarsz az asphaleiába fölvétetni? Tudod mi az?

– Tudom. Akarok.

– Akarsz titoktartást esküdni, hogy semmit abból, a mit közöttünk hallasz és látsz, senkinek egy szót is el nem árulsz?

– Becsületszavamat adom rá.

A négy férfi valami idegen nyelven kezdett el egymás közt beszélni, a melybe Wammana is beleszólt.

Végre a főnök kimondá a határozatot.

– Merész thesis volt, a mit a mathetes fölállított: méltó arra, hogy mint dogma a sanhedrin által megvitattassék: «vajjon erősebb ligamen-e a becsületszó, mint az eskü?» Egyelőre az esküt kell tőled követelnünk.

– Jól van, leteszem azt.

Erre mind a négyen kihúzták a pallosukat s azokat keresztbe téve a rézmedencze fölött, odahivták Györgyöt, hogy tegye rá a kezét, a hol a kardok csillagot képeznek s mondja el utánuk az esküformát.

Mikor azt egy nagy kapcsos könyvből felolvasá a tanítvány előtt Wammana, György hangosan felkaczagott rá, és aztán nevetve mondá el az esküt.

«Én Giunchi Giorgio, a ki nem hiszem, hogy Giunchi Giorgionak hívnak, esküszöm a Jaldabahóthra, a kit nem hiszek, hogy van a világon, hogy el nem árulom a Méte titkait: nem azért, mert istenasszony; hanem azért, mert asszony; nem azért, mert a büntetést félem, hanem azért, mert a becsületemet féltem.»

Így mondta utána az esküt.

A négy érczsisak alatt egyszerre felhangzott a kaczagás. A meglepetés, az elégült kaczaj hangja.

– Ez lesz a mi emberünk!

– Ez a derék mathetes!

– Ebből lesz a mandalos.

– Elfogadod-e a tűzkeresztséget? kérdezé a főnök.

– Ha más átesett rajta: én is elviselhetem, monda György.

– Mi legyen a neve? kérdé a rendmester Wammanától, a keresztapától.

– «Abrekh.»