Part 4
– Jól van! Legyen Abrekh; akkor lesz belőle még majd «Czafénáth-Panéák».[25]
Erre intének Giorgionak, hogy vetkőzzék le.
Női öltöny volt rajta, az akkori divat szerinti vállfűzőt se felvenni, se levetni nem lehetett segítség nélkül. Wammana teljesíté védenczénél a komornai szolgálatot. Akkor azután egy érczfényben csillámló leplet borítottak a fejére, mely sarkig betakarta: hasonló szövetű harisnyákat húzott fel Wammana az ifjú lábaira egész térdig.
Mind a lepel, mind a harisnyák asbest szövetből voltak.
Akkor aztán odaállíták a rézmedencze közepébe a neophitát.
A nagymester felvevé a kancsót a lobogó borszeszszel s eldörmögé a formulárét.
«Én keresztellek tégedet a Bafometnek, a Jaldabahótnak és a Métének nevében Abrekhnek.»
Azzal a fejére tölté az egész kancsó borszeszt, mely végig futva a leplen, egyszerre lángba borítá az egész alakot; a medencze fenekére konyhasó, chlorstrontium, rézsav és szalamia volt hintve, mely a tűz közé vegyülve, zöld, sárga és rózsaszin szikrazáport lövellt körül: ezek között állt a felavatott tanítvány.
Érezheté a körülnyaldosó láng hőségét, láthatá a szöveten keresztül a szinváltóztató szikraözönt; de azért a lepel alatt egy hajszála el nem perzselődött. Csodának tartá a mi vele történik. – Asbestnek soha a nevét sem hallotta.
– Lépj elő! Monda neki a nagymester.
György, a medenczéből kilépve, bámulva látta, hogy minden lépténél lángnyomok maradnak hátra: a szikrák pattognak a talpa alatt.
Ekkor levették róla az asbest leplet.
Még el volt kábulva a borszesztől, melyet belélegzett. A szemei kápráztak.
– Charié Abrekh! monda neki a nagymester, a kinek még mind az öt újja hegyén kék lángok tánczoltak. (Annak is asbest keztyűje volt.) György bátran megszorítá a felé nyujtott tüzes kezet.
A többiek is kezet szorítának vele. Mind az öten.
György félmámorában azt hitte, hogy a mióta ő a tűzkeresztségen átment, azóta a számok is megszüntek számok lenni. A 4-ből 5 lett. Azt már nem érte utól az esze, hogy az ötödik alak a keresztes talárral és az ezüst sisakkal az ő mestere Wammana.
A kézszorítások és üdvözlések végeztével őtet is felpalástozták: csakhogy az ő talárjáról még hiányzott a veres kereszt. Azután egy ezüst sisakot tettek a fejére, mely az egész arczát eltakarta. Úgy észlelte, hogy a sisak igen vékony dongájú és könnyű. Ez aligha tartaná fel a kardcsapást.
Azzal az egyik lovag felnyitotta a sekrestye ajtaját s kivezette rajta a tanítványt.
György egy góth boltozatú nagy termet látott maga előtt; melyben a legelső látvány, mely figyelmét megragadta, egy hosszú asztal vala, fekete szőnyeggel leterítve. Azon volt egy hétágú gyertyatartó, minden ágában égett egy viaszgyertya.
Az asztalt végtől végig ülték hasonló talárba öltözött, és ezüst sisakkal letakart alakok, mint a minők Györgyöt ide vezették.
Mindegyik előtt égett egy gyertya.
– Idou Abrekh! Monda a nagymester, bemutatva a gyülekezetnek a neophitát.
Arra mindannyian mormogva üdvözlék.
– Chaire! Chaire Abrekh!
Azzal mindenki leült a helyére. A nagymester elfoglalta az emelvényt az asztalfőn. Az ifjút az asztal végére állíták.
Mikor végig nézett az ülő alakokon, feltünt neki, hogy azok közül többnek a mellén levő kereszt három szára egy-egy ezüst halálfőn végződik: egy halálfő a jobb mellen, a másik a balon, harmadik az övön alul. Mire való ez a megkülömböztetés?
A nagymester ezüst kalapácsával egy előtte levő harangra ütve, jelt adott a gyűlés megnyitására.
– Hozzátok elő a «Syngraphét».
A Syngraphe volt az asphaleia törvénykönyve: abban volt megirva a «nomos».[26]
A nagymester jobbján ülő presbyter felnyitá a törvénykönyv kapcsait, s feltárta annak kezdő lapját.
– Hallgasd meg a mi törvényeinket Abrekh, monda a nagymester. Ha aláirod őket, beléphetsz a homiliába[27] és azok szerint élsz; ha nem irod alá, kivül maradsz és hallgatsz.
A presbyter felolvasá a nomos paragraphusait egyenkint.
AZ ASPHALEIA TÖRVÉNYEI.
Melyet követni és végrehajtani kötelessége minden mystagogosnak, akár mester, akár tanítvány.
1. Előkelő és magas állású személyek, úgymint fejedelmek, főpapok és országnagyok belső házi titkait kifürkészni és gyöngeségeiket haszonra fordítani.
2. Szemfényvesztések, lélekidézések, chemiai csodák által a közönség fölött præstigiumot gyakorolni.
3. Csodatevő képeket, kutakat felfedezni, s a köznépet azok által fanatizálni.
4. Felekezeteket, pártokat, nemzetiségeket egymás elleni háboruskodásra ingerelni.
5. A főpapokról erkölcstelen életmódot hiresztelni. Barátokról és apáczákról csiklandós anekdotákat közrebocsátani.
6. A fentebbi czél előmozdítására ifjakat apáczaöltönyben, leányokat barátcsuhában a kolostorokba becsempészni.
7. A lutheránusokat Krisztustagadással vádolni.
8. A zsidókra ritualis gyilkosságokat kikiáltani: a husvéti páskához használt keresztény vér felőli mesét felujítani.
9. A hol az asphaleiának egy tagja bűnvád alá jut, azt a biróság kezéből hamis tanúk által kiszabadítani.
10. Pasquillokat a hatalmasok ellen megiratni s a paloták kapuira felragasztani.
11. Fejedelmeket kisértetlátások, astrologiai jövendölések által befolyásolni.
12. Hamis herczegnőket és álőrgrófokat a magas társaságokba becsempészni.
13. Senki a mystagogusok közül hazát, nemzetet, vallásfelekezetet ne ismerjen; hanem az mind idegen legyen rá nézve.
14. Családot senki ne szeressen, akár fölfelé, akár lefelé. Testvér, húg, leány mindenkire nézve közönyös legyen.
15. Papokat hamis gyónások által el kell ámítani.
16. A parasztok számára mysteriumokat, a polgárok számára komédiákat, a főrendűek számára carousseleket rendezni; melyekben cselszövények végrehajthatók.
17. Fényes ünnepélyeket adni, s azokat hamis alarmok által megzavarni, s a zürzavarban a szép polgárleányokat tőrbe ejteni.
18. Szeretőknek gazdag öreg férjeket szerezni, s gyors özvegygyé létükről gondoskodni.
19. Ezzel egybefüggőleg a pharmakopeiának azon részét tökéletesíteni, mely útban levő férjek- és örököseiket nagyon várakoztató szülők- és nagybátyáknak az emberi élet végczéljához eljuttatásával foglalkozik.
20. A philtrák főzéséhez titkos gyárakat tartani, melyek az erény jegét megtörik s a szerelmet felforralják.
21. A kártyajáték ratióját és fogásait betanítani az avatottaknak s ezzel kapcsolatban titkos játéktermeket tartani, melyekbe tapasztalatlan emberek, különösen a kik nagy örökséghez jutottak, becsalogattassanak.
22. Gazdag családok ifjait az adósságcsinálás tudományára megtanítani: bódétánczosnékkal, utczai énekesnőkkel összeházasítani.
23. Vakbuzgó gazdag öreg asszonyokat körülhálózni, s ha kell, hamis végrendeletek segélyével is a szövetség számára az örökséget elragadni.
24. Kitüntetéseket, rendeket, czimeket pénzért osztogatni. S ez által az emberi hiuságot megadóztatni.
25. Férjeket, a kiknek szép feleségeik vannak, messze országokba való kiküldésekkel eltávolítani, s azoknak visszatértét akadályozni.
26. Szép asszonytól, a ki törhetlen erényű, elébb a férjét csábíttatni el; hogy visszatorlásból maga is elcsábuljon.
27. Könnyelmű örökösöktől nagy földbirtokokat, uzsorások által potom áron elszereztetni.
28. Könyveket és képeket nyomatni és terjesztetni, melyek a testi vágyakat fölébresztik s a képzeletet táplálják. Ugyanezt dalokkal és tánczokkal is hevíteni.
29. Erényes nőket addig rágalmazni, a míg azzá lesznek, a minek hireszteltetnek.
30. Az alkalomcsinálókat magas hivatalokba juttatni: doktori diplomával ellátni, csodaorvosoknak kihiresztelni.
31. A borivás mesterségét virtuozitásra fokozni.
32. Szükség esetén angyalokat csinálni.
33. És azt, a ki az asphaleiának ellensége, akár karddal, akár méreggel, megölni, az árulót megbénítani, megvakítani, minden módon láb alul eltenni.
– Elfogadod-e és aláirod-e a syngraphe törvényeit Abrekh? Kérdé a nagymester.
– Nem irom alá! válaszolt az ifjú.
Semmi felzudulás nem következett utána.
– Első hivásra feleltél: mondá a nagymester s azzal kezének egy intésére két lovag megfogta kétfelül György karjait s visszavezette őt a sekrestyébe; ott magára hagyá, az ajtót bezárva utána.
Az alkohol még lobogott a rézmedenczében.
Mély csendesség vette körül a magára hagyott ifjut.
A szinváltoztató láng nyugtalan fényt szórt a körüllevő mysticus tárgyakra, a miknek a jelentését ő nem értette. Keresztény jelvény, vagy Bafomet bálvány teljesen mindegy volt rá nézve. Őt vallásra nem tanították. A Miatyánkot, az Ave Máriát nem tudta. Talán egyszer, valamikor kis gyermek korában, mikor egy édes anyai kéz összekulcsolá kis kezeit s ágyában térdepelve, elrebegteté vele a felfohászkodást; de hogy kihez? s mi volt az a fohász? arra már nem emlékezett.
Úgy nőtt fel, mint a sátoros czigány gyermeke.
Csak azt tudta, hogy a ki imádkozik, az letérdepel.
Térdre borult a medencze előtt, melyben tűzzel keresztelék meg: és aztán elgondolkozott rajta, hogy miért van ő most is itt s mi vár itt ő reá?
Tudományban nem volt része: ismeretekkel nem birt; de volt természetes esze. A vad ember logikája a legerősebb.
Mi hozta őt ide? valami ösztön, a mit az álom el nem altat. A mi az emberben fölkelti azt a tudatot, hogy ember! Egy kérdés, mely a szivet sebesebb dobogásba hozza, s követeli a választ.
Azt mondták neki, hogy itt megtalálja a mit megismerni óhajt.
Hanem ennek az ismerésnek nagy ára van. Meg kell érte tagadni mind azt, a ki erre a válaszra tilalmat vetett. Mert tilalom van rajta, külömben nem rejtené titok. De ha tiltva van ez az érzés, akkor miért érezzük?
A pajtásától (a Pétertől), a ki helyette magolta az «in usum delphini» készült obstrusus meséket, hallott egy-egy ellenőrzetlen együttlét alatt azokról a titkos czeremoniákról, a miket a Bafomet imádók gyülekezeteiben végeznek (értve ezek alatt a protestánsokat) s hogy ezeknek semmi más czéljuk nincsen, mint mindent a tíz parancsolat ellenére cselekedni. Bibliája is volt, s abban könnyen rátalálhatott a tíz parancsolatra; kép is volt hozzá, a melyen Mózes az érczkigyót bálványozó Izrael népe felett rettenetes itéletet tart; de ő bizony inkább azoknak a szép meztelen leányoknak fogta pártját, mint annak a nagyszakállú vén prófétának, a ki azokat kétrét fogott kötéllel korbácsolja. Az egész tíz parancsolatnak semmi értelme sem volt előtte. Mi az a szombatnap megünneplése? Mi az a tisztelet a szülők iránt? És a többi tilalmazott cselekedetek?
Egy húr sem rezzent meg lelkében, mikor azt hallotta, hogy a titkos gyülekezetbe felavatottnak minő rémdolgokat kell elkövetnie? Sarkával taposni a szent ostyára, mely az «agnus Dei» jelképét viseli. – Hát mit neki az a bárány? – Hogy a felavatottnak a Jézus Krisztus viaszból kiformált testébe töviset kell szurkálni. – Nem fáj az annak a viasz szobornak. – Hiszen azt sem magyarázta meg neki senki, miért kell annak az Istenalaknak szegekkel átverve lenni. Sokszor kérdezte a mentorától, mikor egy feszület előtt elmentek, mért nem szabadítják meg a hivek azt, a kit imádnak, a gyilkos szegektől?
Ez a vad ember logikája.
Azt a fölséges eszmét, hogy az Isten fia saját akaratából vette fel a halált, hogy az emberiséget megváltsa általa: senki se derítette fel a lelke előtt.
Egész közönyösen engedte magát idevezettetni, s el volt rá szánva, hogy ha kivánják tőle, megtagadja mind a hét sakramentumot.
És a midőn e törvényeket felolvasták előtte, azt kiáltotta rá:
«Nem fogadom el ezeket! Nem irom alá.»
A vallást úgy oltják a lélekbe; de a becsületérzés együtt születik a lélekkel.
A vad ember azt nem tudta, hogy ezeket a dolgokat tiltja a Pentateuch, tiltja az evangelium: de azt érezte, hogy tiltja a becsület: tiltja az emberiség.
Térden állt: imádkozni nem tudott; de a lelkét fel tudta emelni az égig. S az ott megerősödött.
A nagymester azt mondá: «először kérdeztelek!» Tehát még többször is fogja kérdezni?
És ő másodszor is, harmadszor is azt fogja válaszolni, «nem irom alá ezt a törvényt!»
Rémíteni fogják! Fenyegetni fogják! Még sem ijed meg.
És ha neki kell is felváltani ott abban a siroduban azt a haldokló vak embert: még attól sem retten vissza.
Inkább lesz «korax»; mint «mandolosz».
Ezt diktálta neki az a vércsepp, mely az Árpádok ereiből származott az ő szivébe.[28]
VII. FEJEZET. A BORKERESZTSÉG.
Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.
A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe.
A szemei kápráztak attól a látványtól, a mi reá várt.
Nem a kinzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyujtólétrák, nem az izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához felterített asztal, olyan lakomához, a minőt Belzázár adott a vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felirta a terem falára a «méne, méne, tekel, fáresz».
A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve s azon czifra tálakon és szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy roppant vadkanfej, agyarastól, egész malaczok, czitrommal fogaik közt, óriási sonkák, váralakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott pereczfélék, halformájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, himes husvéti tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve. Palaczkok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüst tányérok és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn ülő nagymester baloldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester inte neki, hogy üljön le.
György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést egyszerre a hála váltá fel a szivében. Az a gondolatja támadt, hogy azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most ime kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg czimborák, a kik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól megvendégelik.
A nagymester azt a kezét, a melylyel Györgynek inte, hogy üljön le, felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.
Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt, s az nem engedte, hogy az ajka is hozzá érjen a kézhez.
Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak, ez ismét csak olyan érczcsók volt, az agape hideg csókja: két ezüst ajk csendült össze.
Feltünt az ifjúnak, hogy a baloldali szomszédja talárján a veres kereszt halálfőkkel van diszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő megkülömböztetés lehet ez?
A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott: – honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre erre az asztalra? varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétom sütő? S a töprengő kétséghez hozzá járult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.
A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:
– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh; hogy ez a Sabbath Passachkor készült; most pedig vagyunk a «Thebet»-ben.
Csakhogy azt a két ünnepet épen nem ismeré a neophita. Az egyik esik tavasz első holdtöltére, a másik deczember hóra (a héber naptár szerint.)
Tehát azok az asztalon levő ételek legalább is nyolcz hónaposak!
Megtudta azt azonnal a metastes, a mint a legelső étek fogással megkinálták.
A két lovag, a ki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a bort töltögette.
Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.
A mint azt feltörte György, annak a szederjes kék szine is meglepé: a szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csipős. Először a nagymester vett belőle s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába. György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a szájában; hanem lenyelte, a mit befalt. Tíz hónapos pereczet adtak neki hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.
A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld a penésztől. A nagymester abból is vágott egy darabot magának. György követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz adtak neki esztendős pumpernickelt.
A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a sütemény dohos. Igazi másvilági lakoma: a milyennel a lelkek traktálják meg a közéjük keveredett élő embert.
De annál jobban kelt utána a bor.
Az undorgásnak legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az alcohol. A ki megutálta az ételt, az igyék!
Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz cyprusi; kristály poharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld szinében gyönyörködni lehessen; a tokajihoz apró poharakat adtak, mindent helyrehozott a franczia ámbraillatu muskotály: attól elfelejtette az orr az ételeknek a szagát.
Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak megkövetelte azt, hogy a ki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.
S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára tegyék. Undorító adomákkal füszerezték azt, a mi a nélkül is poshadt volt; s az volt a vitézebb, a ki az émelyítő ötletet még undokabbal tudta visszavágni. Uri mulatság!
Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőtetett basszusban, a másik fistula nyefegéssel, a hogy álarczos mulatságban szokták.
Györgynek csodaerős organismussal kellett birni: semmi sem ártott meg neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák.
Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét.
E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát fűszeres páczba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és szekfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután következőkre, a míg csak benne tart.[29]
Legelőször az új vendéget kinálták meg a pávasülttel.
György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni.
A baloldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.
György visszahőkölt tőle.
Ez mégis hyenafogra való étel!
A nagymester hahotával kaczagott rajta.
– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!
Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.
Eh! Hát oszszuk meg: sipegé vékony orrhangon a baloldali asztaltársa, s ketté vágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.
Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a bátorságát.
– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!
A többi asztaltárs is hasonlóul tett; kiki megosztá a maga pávaszeletét a szomszédjával s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta, a mit a páva vétett.
Giorgio győzte az ivást.
Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, a kiket a magyarok ezzel a czímmel tiszteltek meg: «született korhely», a kik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá iszszák az egész czimboraságot.
Ilyen talentum volt György is.
Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyítja szivét, száját; dalhoz kezd, kaczag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak őrzik nyelvük hegyén a szót.
A zajos mulatozástól külömben a társaság minden tagja óvakodott. Azt meghallhatta volna a szinházi közönség odaalant: megtudhatták volna, hogy a fejük fölött egy másik szindarabot játszanak. Valami kisérteties volt, a mint egy hosszú asztal vendégei ezüst lárvákkal az orruk előtt, csendesen ürítgetik a kelyheiket s mert fülbe nem sughatnak, tehát egymásnak a szájába suttognak.
Ez alatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron, mely épen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket raktak. Kártyázó asztal volt az.
Lakoma nem is lehet a nélkül tökéletes.
– Abrekh fiam; szólt a nagymester; állj fel és jőjj velünk kártyázni. A mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.
– Igenis: monda György. Wammana urammal szoktunk kártyázni; de mi csak polturákban játszunk.
– Az itt nem járja, itt nincs más, csak arany pénz.
– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?
– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás.
– Pumpolni?[30] Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.
A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.
– Iskáriotes! Mennyire taksálod ezt az ifju metastest?
– Ötszáz zecchinóra, dörmögé az az ezüst kondérja alól.
– De hogy fizetem én azt vissza? kérdezé György.
– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr s minden órán meghalhat. Egy év mulva ezer zecchinot fogsz Iskariotesnek visszafizetni.
– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?
– Várni fog újabb esztendőt s megduplázza az összeget.
– De én irást sem adhatok a kölcsönről; mert a nevemet sem próbáltam még leirni.
– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul csupán csak a pecsétnyomó gyürűdet adod át Iskariotesnek.
– A pecsétnyomó gyürűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi czímerem van.
– Épen azért. Ha valamikép el találnál felejtkezni a becsületszavad beváltásáról; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga van a suhancz korában felvett adósságait revocálni: hát akkor a megtorlás rögtön utólérne, ennek a gyürűnek a segítségével.
– Meggondolom a dolgot.
(Végig ivott valamennyi borból és meggondolja, hogy elfogadja-e a kölcsönt?)
– Hát jöjj oda és nézd a játékot.
A kerek asztalt már akkor körölülték a lovagok: az arany garmadákban feküdt előttük. A «diabolkát» játszották, olyanforma játék, mint a nasivasi, vagy a landsknecht.
A játékkártyák egészen másformák voltak, mint a minőkkel György és Wammana szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk gömbölyű: a szineket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur «papagály», a carreau «nyul», a treffle «harangvirág» s a pique «szegfű».
Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell tanulmányozni, a míg az ember bele okul, hogy az a három papagály jelenti a «coeur ass»-t, s az egyformán felkalapozott «Dame» és «Knabe» miben különbözik egymástól?
Egy lovag volt a banktartó, a többiek az ellenesek.
Az arany marék számra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki némán játszott, az ezüst sisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.
György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyülik meg annak a tálában az aranyhalmaz.
A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.
Azt mondá a nagymesternek:
– Hidd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.
Iskariotes odajött a nagymester hivására.
Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony halhólyag burokban, melyen keresztül csillámlott az arany: mindegyikben ötven zecchino.
György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyürűjét, s átadta zálogul a kölcsönadónak.
Azt a szent pecsétnyomót, a mit kis gyermekkorában az anyja akasztott a nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét, azzal a «Felsővadászi Rákóczy» czímerrel egy embernek, a kinek az arczát sem látta, a nevét sem tudta.
Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón boszút fog állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenodiumát.
– El ne felejtsd, dörmögé Iskariotes: egy év mulva ezer zecchinot fogsz visszaadni.
– Nem egy «év» mulva; hanem egy «óra» mulva.
Olyan bizonyos volt a sejdítésében.