Part 2

– Hehehe! nevetett a méltóságos úr, kedélyesen döczögtetve az abdomenét. Minek játszanak comoediát egymás előtt az augurok? Azt hiszi Wamanna úr, hogy én nem látok át a szitán? Hogy engem lehet az orromnál fogva körülhurczolni, «mit der Kirche ums Kreuz herum»?[7] Talán épen olyan Pámschábel vagyok, mint az a másik két úr, a ki engedi magát «über den Löffel barbieren».[8] S nem tudom, hogy az a siheder, a ki a mi schédáinkra a feleleteket elrecitálja: nem a Conte Giorgio, hanem annak az inasa, a Künzli Péter? Hehehe!

Erre a mentor meghőkölt. A consiliarius azonban cordialiter hátba ütötte s erre ő is elkezdett kaczagni, s aztán kaczagtak jovialiter duettben.

Ez meglévén, a consiliarius úr, hogy bebizonyítsa, mennyire jó Kumpán? maga is felvett egy pipát a tartóról, megtöltötte a dohányos bőrbönczéből s rágyujtott. Azzal lehetett infilálni a confidens discursust.

– Jó dohány! Csakhogy ez már volt az abaldóban. De nekem sokkal jobb van. Minden évben kapok egy bált.[9] Igazi verpelétit, swärzolva. Ugyanaz a magas rangú patrona küldi, a kihez a levél iródik. Majd küldök belőle – neked. (Már tegezték egymást.)

– Ago gratias.

– De abból ne adj annak a fiúnak; mert magyar dohány. Tudod: annak a másik fiúnak.

Wammána úr sietett a meggyujtott fidibuszszal ismét felszítani vendégének beszéd közben kialudt pipáját, a ki szítta is, beszélt is.

– De hát mondd csak nekem pajtás: – no tudod, előre bocsátom, hogy én mindenről pontosan vagyok informálva. Nem hiába fut össze a mi kezünkben minden fonala a titkos policziának. No hát mondd meg nekem, micsoda absurdus gondolat az tetőled, három magisterrel taníttatni mindenféle tudományokat egy inasgyereknek, a kit az examen alkalmával, mint Giunchi Giorgio grófocskát mutatsz be a hivatalos küldöttségnek: hát az igazi Giunchi Giorgio mit tanul aztán?

– Semmit.

– Semmit?

– No a nyomtatás olvasására megtanítottam magam, ezt is csak úgy vehettem rá, hogy a De Sacy-féle bibliai történetek illustrált kiadását adtam a kezébe.

– Te istentelen! A De Sacyt?

– Mi is megloptuk azt már gyermekkorunkban. Aztán a képek kedveért csak megtanulta a szöveget olvasni. – De már irni nem tud.

– De hisz akkor te egyenesen a felsőbbség intentiói ellen dolgozol.

– Jobban ismerem én azt az intentiót, mint te, barátom, s jobban megfelel annak az én methodusom, mint az, a mit ti elém szabtatok. A ti methodustok szerint ennek a fiúnak mindenféle obstrusus balgaságot összevissza kellene tanítani; a minőkben az imént bőségesen gyönyörködhettél. Hát aztán mi resultatuma lenne? Az, a mit a bátyjánál observáltunk. Bármi bolondokat tanítunk is neki: azzal az elmetehetségei kifejlődnek, s mikor a házi tanítás alul kikerül, elküldik magasabb akademiákra, s ott elfelejti a bolondokat, a miket tőlünk tanult, s beveszi –

– Az okosakat?

– A még nagyobb bolondokat. De az én methodusom szerint azzá fejlődik és az marad, a mi szerintem az ideálja egy főnemesnek: ignorans, luxuriosus, rixator.[10]

– E szerint te systemát csinálsz abból, hogy nem adsz nevelést Giorgio grófocskának?

– Dehogy nem adok neki nevelést! Sokkal többet fáradok vele, mint a három stomfax magister a Petivel. Úgy megtanítottam vívni tőrrel és karddal, hogy akármelyik gavallérral ki merem állítani. Ugy tud lovagolni, mint egy parthus. A l’hombre játékban levágja a legraffináltabb kártyást. Énekel és gitározik remekül. Csak az ultima lima van hátra. Tudod, mi az az ultima lima?[11]

– Tudom. Az asszony. Még azzal is le akarod köszörültetni, s akkor aztán lesz belőle egy olyan igazi nemes ifjú, a milyennek te kivánod.

– A milyennek «ők» kivánják. A kit nem háborgatnak a nagyzás hóbortjai többé. A kitől nem lehet félni, hogy mint az apja, otthagyja a szép hölgy meleg ölelését s inkább a kardja markolatát melengesse. Ez nem hagyja ott a nymphát a fámáért.

– Merész játék! De tudod-e, hogy a saját fejeddel is játszol egyuttal? A legfelsőbb körökben ezt nem így akarták. Még most senki sem orrontja ezt az impostorságot; egyedül én nekem van róla biztos tudomásom. Eddigelé nem közöltem senkivel a tapasztalataimat. De nagy belső küzdelmembe került, mondhatom. Nagyon sokat kellett felrónom a közöttünk fennálló régi barátság kontójára.

– Oh, a felől igen bizonyos vagyok. Én épen olyan régen vagyok informálva a felől, hogy te, kedves barátom, az én tanítványom által írott leveleket miféle herczegasszonynak küldözöd; pedig titkos policziám nincsen. Az nem más, mint Aspremont herczegné.

– No hát, Giorgio nénje. Hebegé megzavarodva a consiliarius.

– Igen. Rákóczy Ferencznek a leánya. «Minden jó lélek dicséri az Urat!»

A consiliarius kényelmetlenül feszengett.

– Nonono. Rogo humillime: hát hiszen a principessa elől nem lehet supprimálni, hogy ő Rákóczy Ferencznek a leánya; hisz ő neki épen az atyja birtokaiból lett egy rész donatióba adva, a mikor Aspremonthoz nőül adták. Ő pedig jól tudja, hogy neki két férfi testvére van.

– Igen. József és György. De a József felől soha sem tudakozódik. Az már jól præparálva van. Az már megkapta a vaccinatiót a nagyravágyás ellen. Egész Nürnberg ecchozik a kalandjaitól. Egyszer egy patikárusnéval, máskor meg egy ötvös leányával.

– Áh, Áh! A patikus feleségével való kalandját már én is hallottam.

– De nem olyan tökéletesen, mint én tudom.

– Egészen az Aeneas Sylvius regénye. Euryolus és Lucretia. A mit pápa korában a szerző maga megégettetett.

– Csakhogy a Jóska nem volt az a vitéz Seladon, a ki Euryolus. A patikus hazaérkeztére elbujt, no tudod már hová.

– Egy patikus előtt!

– Az aranyműves leányával való kalandja még czifrább. Ez a persona nem volt valami vestalia, sőt mondhatnám: egy valóságos «Hübschlerin»,[12] a kinek szokása volt a diákokat fekete kávéra meghívni magához. A Jóska totaliter szerelmes volt a jungferbe; míg egyszer megtudta, hogy az más diák számára is főz fekete kávét. Ekkor aztán nem ment el a leányasszony meghivására többé. Azért fölöttébb megapprehendált a domicella, s a mint a Jóska egyszer elsétált az ablaka alatt, utána öntötte a findzsából a kávét.

– No képzelem, hogy a szittya ivadék milyen magyaros gorombaságot követett el rajta.

– Absit! Dehogy magyarosat. Pasquillt szerzett német versekben a leányra, s azt énekelte el az ablaka alatt.

– Német pasquillt? Egy Rákóczy-ivadék!

– De még nem ez a legnagyobb scandaluma. Ezért a pasquillért az a másik diák lovagias elégtételt követelt a Jóskától. És az ifjú hős, a helyett hogy maga állt volna ki a menzurába, az inasaival páholtatta el a vetélytársát.

– No, ez nem fogja Magyarországot fegyverbe öltöztetni.

– Ez lett belőle. Kákompille a nők között; pipogya a férfiak előtt.

– Hála az egeknek!

– Hanem az öcscsében egész más vér lüktet, domine amice! Csupa tűz, láng a gyerek. Vakmerő és megzabolázhatatlan indulatú. A mellett korához képest tulságosan kifejlett. Ha egyszer ez beszabadul a bécsi társaságba, minden családi békességet fel fog háborítani, s a gyilkos párbajok napirenden lesznek. S ha egyszer ebben felébred az ördög, ekkor ez nem ismer se Istent, se pápát, se császárt.

– Quod Deus avertat!

– Csak maradjunk mi a diabolusnál. Az egyik ördögöt csak a másik ördöggel lehet kiűzni. Ez az én methodusom. Akárki felelősségre von e miatt, megfelelek magamért. Csakhogy «noli turbare circulos meos».[13]

– Jól van. Hallgatni fogok.

– Csak kölcsönbe esik. Én is elhallgatom azt, hogy te leveleket irogattatsz az én növendékem által Aspremont herczegnőnek.

– Hát hiszen ez semmi bajt nem okozhat. Először is az epistolákat nem az igazi György princz irja, hanem iródnak azok Giunchi Giorgio gróf nevében, Künzli Péter által. Másodszor – én nekem ezért a szolgálatért a principessa minden évben küld egy bál dohányt, egy vendely libazsirt és egy vendely olvasztott vajat, a mi én nekem nagyon jól esik.

– Hát hisz én nem írigylem tőled sem a libazsírt, sem a vajat. A dohányt úgyis megfelezzük kegyes igéreted szerint.

– Ohohó! Nem a felét igértem! Csak kóstolót belőle.

– No, a felét fogod ide adni nekem. Hallgass csak rám, domine sodalis, hadd mondok valamit. Te ezekkel a levelekkel már eddig is rosz fát tettél a tűzre. Azt tudod, hogy György úrfinak nem szabad semmi contactusba jönni, még csak egy izenetet sem váltani senkivel, a ki az ő eredetét elárulhatná. Csecsemő volt, mikor az apját elfogták s éretlen gyermek, mikor az anyjától elvették.

– Hát hiszen nem ő küld izenetet a herczegnőnek.

– De hátha a herczegnő talál ő hozzá izenetet küldeni? úgy-e, erre nem gondoltál?

A consiliarius arcza egyszerre hizelgő mosolyra változott. (Magával hordta mindig az egész tárházát a különféle arczkifejezéseknek.)

– Hiszen ezt præveniálta épen a te bölcs prophylacticus methodusod. A fiucska nem tud írást olvasni.

– De átadhatja neki az izenetet valaki élő szóval.

Itt már a büszke öntudat arczát tette fel a tanácsúr.

– Az absurdum! A mi policziánk Argus-szemei mellett semmi gyanús ember be nem jöhet a lineákon, s nem tehet egy lépést, a nélkül, hogy controlleria alatt legyen.

– Elhiszem, hogy azokat a magyarokat száz szemmel kisérik, a kik négy lóval jönnek fel Bécsbe, s a veres ökörben tokaji bort isznak; vagy a kik ökröket hajtanak fel a vásárra; meg a kik instantiával kullognak a dicasteriumokhoz; de ki tudja szemmel tartani azt a tízezernyi csavargót, csőcseléket, a kiktől a külváros hemzseg? Vannak olyan berkek Bécs városában, a hova a policzáj be sem meri ütni az orrát.

– Hát azokkal meg hogy tévedne össze a te növendéked?

– Hogy tévedne össze? Azok mindenféle világcsaló komédiával keresik a pénzt, s bebarangolják a várost piaczról-piaczra. S a népet nem lehet eltiltani a mulatságától. Emlékezel rá, mit felelt az examen alatt a diákunk arra a kérdésre, hogy látott-e már magyar embert?

– Igen. A scythiai farkasokat mutogató magyart, mondá.

– No, hát még most csak a Péter látta azt az embert, mikor velem együtt sétálni volt. Ott produkálta magát a Bärenhaus előtt.

– Hivatalos engedélye van rá.

– No, hát nekem ez az ember gyanús! Én ismerem a világcsalók, a bohóczok kategoriáit, egész ethnographiai classificatiójuk szerint: különösen, a kik itt Bécsben szoktak megfordulni. – Vannak itt lengyel medvetánczoltatók, a csehek produkálják a kakasviadalokat, a taliánok mutogatják a majmokat, a tirolok ügyeskednek a betanított madarakkal, a czigányok tánczolnak és jövendölnek, a németek marionetteket játszanak. – De én még magyar embert soha sem láttam, hogy a piaczon a sokaság előtt produkálta volna magát akármiféle komédiázásból. Ez az első![14] S nevezetes, hogy épen ma, az examen után, minden incidens nélkül, csakhogy épen említeni hallotta a Péter által, a György (az igazi György) arra unszolt, hogy vezessem el őt oda a Bärenhaus elé, a hol ezt a kutyatánczoltató magyart megláthatja. Természetesen lebeszéltem róla.

A consiliarius megszeppent.

– Kivánod, hogy elfogassam azt az embert?

– Hagyd el azt. Én valami mást fogok vele csinálni. Ebbe nem szabad a rendőrségnek belekontárkodni; mert az mindent elront. Majd elfogom én azt az embert, s kitudom, hogy kicsoda? S aztán majd ártalmatlanná teszem.

– Bizonyára nagy szolgálatot fogsz tenni a státusnak. De kérlek, te se beszélj erről senkinek.

– Hát megfelezed velem azt a bál dohányt, úgy-e?

– Az egész bál dohányt ide fogom küldeni.

III. FEJEZET. MAISTRE DE SACY.

– Hagyd már abba azt a litániát, spirité! aztán jer elő! kiálta Wammána úr hangosan. Erre a Peti elősompolygott a házi kápolnából.

– Hehehe! Ingens nebuló! tréfálkozék vele a consiliárius. Hát levetetted a grófi hábitust? No, azért csak végezd el a grófnak való dolgot. Hozd ide a kalamárist, pennát papirost.

Nem kellett már a comœdiát játszani előtte.

A Peti aztán megirta a levelet a consiliárius úr szeme láttára, a ki sajátkezüleg hitelesíté azt a «Coram me»-val.

– No, most pecsételd le. Hol a gyűrűd?

Peti hüledezve tekinte Wammanára.

– No, csak mondd meg sincére.

– Az úrfinál van.

– No, hát kérd el tőle. Hol az úrfi?

– Odabenn a kápolnában.

– Mit mível ott?

– Ájtatoskodik. Bibliát olvas.

– A Maistre de Sacy bibliáját?

– Igenis azt.

A consiliarius úr izgett-mozgott, csóválta a fejét.

– Ej, ej! oh, oh! A kápolnában!

Wammana cynicus nevetéssel torkolá le a megbotránkozást.

– Hát mit olvasna az ember egyebet a kápolnában, mint a bibliát?

Peti visszajött a pecsétnyomó gyűrűvel: annak a drágakövébe volt bevésve a Felsővadászi Rákóczy czímer. Azzal pecsételték le az Aspremont herczegnőhöz írt diák epistolát.

A két uraság aztán barátságos kézszorítások között vőn búcsút egymástól. Wammana úr az ígért bál dohányért viszonzásul megajándékozá a consiliarius urat azzal a tajtékpipával, a melyből füstölni méltóztatott. Ez volt a békepipa. És azután egész a lépcsőig kikísérte ő nagyságát.

Mikor visszatért, bement a kápolnába.

Giorgio ott ült a támlás széken, előtte a kitárt biblia.

Pompás maroquinba kötött, ezüst kapcsokkal ékesített könyv. Az ó és új testamentum: a Vulgata szerint franczia nyelvre fordítva monsieur Le Maistre de Sacy által. Kiadva Monsban; Migeod Gáspár vállalatában, «a l’enseigne des trois Vertus» czég czíme alatt.

A szövege kifogástalan: ugyanaz, a mit mindnyájan ismerünk. Megvizsgáltatott és helybenhagyatott a legilletékesebb egyházi felsőbbségek által. Ott látható a bevezető előszó után a

«Permission de son Eminence Monseigneur le Cardinal de Noailles Archevèque de Paris»;

azután az

«Approbation de Mr. l’Abbé Courcier, Theologal de l’Eglise de Paris.»

Végül az

Approbation des Docteurs

Le Caron, Curé de Saint Pierre aux Bœufs,

Beaupignon, Cheftier et Curé de S. Merry.

A mit ennyi tudós és kegyes férfiú helybenhagyott, azt már kezébe adhatja egy nevelő a serdülő növendékének.

És mégis a De Sacy-féle biblia ama tiltott könyvek indexére volt téve, a melyeknek birtoklását II. Pius pápa 200 arany forint büntetés terhe alatt megtiltotta. A saját regénye, melyet Aeneas Sylvius korában írt, szintén a máglyára ítélt könyvek sorába tartozott, az «Euryolus», melyet, a hol megkaphatott, megégettetett, jelszavul adván ki: «Aeneam rejicite. Pium suscipite.»[15]

Ez a ritka könyv a legpompásabb illusztrácziókkal van feldíszítve. Hires hollandi mesterek remekei, a legművésziesebb kivitelű rézmetszetekben. A legszebb képeken a mester neve nincs kitéve. De némelyik alatt olvasható egy Breenberg, Hubraaken, Scheits: a vésnök többnyire Folkman vagy Kalma.

Nagyon szép képek azok.

Éva a bűneset előtt és után.

Potifár neje, a tűzvérű Anaitis: József csábítója.

Bethsábé, midőn Dávid király lelkét megjelenésével lángra lobbantja.

Judit Holofernes sátorában.

Delila, Sámson hajfürteivel a kezében.

Susanna, a két lator agg férfi által meglesve.

Eszter és Ahasvér.

Salamon, midőn a hölgyei ráveszik a bálványimádásra.

Különösen remek compositió, a mely alá hollandul van írva. «Hes gastmal van den Koning Belsasar.»

Csupa remekművek.

S nem is veszedelmesek – ránk tapasztalt lelkekre nézve, a kik már kereshetjük a kisértetet: ha rátalálunk, az ijed meg tőlünk.

De egy suhancz ifjú kezében!

A mint Wammanát meglátta, ijedten csapta be a könyvet a fiú s egész a haja tövéig veres lett az arcza. Gyermek volt még egészen.

Wammana nagyot nevetett a fiú zavarán.

– Nos? Mit olvastál a szent dolgok között?

Giorgio lelkében még fennúszott a szeméremérzet. Palástolni akart.

– Illés próféta történetét, hazudozá.

Hanem a becsapott könyv elárulta: az ezüst kapocs odaszorult a lapok közé.

Wammana szétnyitá a könyvet.

Azon a lapon Breenberg nagy képe volt, mely mind a két lapot elfoglalja. A Benjaminiták elrabolják a szilói szűzeket, mikor azok az Úr ünnepén tánczolnak.[16]

Wammana satyr mosolyra torzult arczczal nézett az ifjúra. Annak a szemei le voltak sütve.

Magában dörmögé:

«Si hoc in arido, quid adhuc in viridi?»[17]

Aztán gúnyolódó atyáskodással mondá fenszóval:

– Ha a képtől is így ég az arczod, akkor ne kivánkozzál a Méte ünnepélyre, a hol elevenen látod.

Most aztán kerekre felnyitá az ifjú a szemeit: szikráztak és égtek.

– De el fogok oda menni!

IV. FEJEZET. «METE–ES–IS.»

A bécsi császári régiségtárban láthatni azokat a gombalakú ezüst pénzeket, a melyeken egy koronás asszony alakja körül ezen szavak olvashatók: «Mete – es – is». A betük arab irásjegyek; de a szavaknak arabul semmi értelme nincs.

Hát az «örök závárt» ki ismeri?

Egy érczrúdnak, mely egy vasajtó két ütközője között keresztül van tolva, nyolcz elforgatható rézkarika van a közepén. Ezek akadályozzák, hogy akár az egyik, akár a másik ütközőből kihuzható legyen a rúd vége. A vasrúdnak nyolcz rendetlen sorban berótt foga van, melyeknek a rézkarikák belsejében ugyanannyi vágány felel meg. Ha mind a nyolcz karika úgy van elfordítva, hogy a kivülről nem látható hézagok a vasrúd fogába mind egyszerre bele találjanak, akkor a tolózár rúdja kihúzható lesz az egyik ütközőből s a vasajtó felnyilik. De a ki ennek a titkát nem ismeri, elforgathatja azokat a karikákat napestig, az örök lakat nem enged.

Mindenik rézkarikán van hat betű; azok közül kell egynek-egynek úgy sorakozni a szomszédjával, hogy ez a mondat jőjjön ki belőle: «Mete – es – is». Akkor ki van nyitva a tolózár.

Ki volt az a Mete? Hogy kisért az még a XVIII. század elején is Bécs városában?

Négyszáz esztendő választja el III. Károly király idejét attól a kortól, a melyben a templomos rendet kiirtották. Moley Jakab és társainak hamvai fölött új réteget teremtett az örökalkotó fű, ott a Szajna szigetén, hol a máglyán megégtek. A föld megbocsátott nekik; vétkesek voltak-e vagy nem? azt az ég tudja.

Meglehet, hogy mese volt az egész Bafomet-cultus; az ophyr-dogma, a Mete-imádás, a miért a templomosokat az autodafé elé állíták.

És – négyszázesztendő mulva megint divatba jött – ez a mesemondás.

Először azt hiresztelték, hogy a szabadkőmüvesek tartják titkolózó gyülekezeteikben a Mete-ünnepet.

Azután megfordították a nyárs hegyét s azt hajtották, hogy a jezsuiták ünneplik a Bafometet: a kik a pápai hatalmat akarják megbuktatni.

Valaminek kell lenni a dologban; mert minden ember beszél róla. S hogy a policzia nem birja őket felfedezni, ez csak arra mutat, hogy nagyon jól tudnak titkolózni.

Hisz annak a jámbor bécsi policzájnak a nélkül is annyi a dolga! Neki kell felügyelni arra, hogy a Hübschlerinek nem viselnek-e olyan köntöst és fejdiszt, a minő csak előkelő hölgyeknek van megengedve; és ellenben viszontag, ha az udvarnál egynémely felötlő párizsi vagy londoni lafancz divatra kap, a policzájnak kell gondoskodni róla, hogy ezt a «megrótt» divatot a Hübschlerinek kapják fel, s ezáltal az úri dámákat visszariaszszák tőle. – A policzáj feladata a bécsi csodatanyák légiókra osztott csavargóit esztrengára szorítani; az utczán beszélgető gyanús emberek után leskelődni; a csapszékekben a bort és sört megkóstolni: nincsenek-e tulságosan præparálva? Szimatolni a tiltott eredetű dohány után; megakadályozni a diákok és mesterlegények közötti verekedéseket; elhallgattatni a csendzavaró kiabálást az utczán; előkérni a jövevényektől a passusaikat. S mindezen nehéz feladatokhoz még egy újabbkori Isten csapása: a szinészet!

Ez most kezdett Bécsben is divatba jönni.

Hiszen komédiások azelőtt is bőven sarjaztak a szép császárvárosban, ebben nem volt soha fogyatkozás: de azokat könnyű volt ellenőrizni, az ilyen gauklerek az utczák keresztezéseinél, a vásárpiaczon a szabad ég alatt komédiáztak, bukfenczeztek, danoltak; de a mit danoltak, azt meg lehetett érteni; a kit mulattatott a tréfa, röhögött rajta, a ki kényeskedett, bedughatta a fülét s odább mehetett. De ezek az újmódi komédiások, betanult, de le nem irt darabokat adnak elő, a mik tele vannak kétértelmű kifejezésekkel, a policzáj hiába fülel, csak akkor veszi észre, mikor már a finom közönség kaczagni kezd, hogy valami czélzatos scurrillitás lett elbocsátva. S ezeket nem lehet kitolonczozni a városból, mert igen magas körök pártfogásában részesülnek, a piaczról sem lehet kiszorítani, mert e czélra feldekorált termekben tartják az előadásaikat: előre fizettetett entrée mellett. A parterret előkelő gavallérok tartják megszállva, a kik a spiczlit[18] kilökik, ha felismerik. Mindössze is annyit tehet a jámbor policzáj, hogy a komédiaház ismeretes bejárata közelében helyt foglal, s ha jön diák, azt galléron ragadja s figyelmezteti a rektori tilalomra s ha jön fiatal hajadon, a szüzek ismertető jelével, selyem vagy bársonyszalaggal a hajában, azt nyájasan visszakergeti: «hohó! Jungfer, a Harpendlin[19] nem arra való, hogy a Hanswurstnak mutogassák!» Hanem midőn gyalog hintóban érkezik valaki, uraság vagy asszonyság, akkor a policzáj szépen a kapubolt alá huzza magát és félrefordítja a fejét. Külömben is hiába erőtetné meg az observáló tehetségét, a komédia látogatói álarczosan jönnek, nem mindnyájan, de azok, a kik nem kivánják köztudomásra hozni, hogy szinházba járnak. Az álarcz mögött szabad nevetni is és lehet elpirulni is.

A komédiaház abban a részében volt a városnak, mely a régi bástyákkal együtt az újabbkori pompás új Bécs kedvéért eltünt a föld szinéről; szűk, görbe, partnak hágó utczában, a hová csak gyalogszekérrel lehetett az úri világnak eljutni. A többi ódon, magastetejű házak közé beszorítva, állt egy háromemeletes épület, hátuljával a bástyának támaszkodva, a mely oldala már csak egyemeletesnek látszott, egyetlen nagy gömbölyü ablakkal a közepén, a mit soha sem látott senki felnyitva.

Az utcza felöli homlokzata a háznak egész építési modora által megkülömbözteté azt a többiektől: a csúcsives kapubolt fölött volt egy rácsos erkély, melynek tartója egy nagy szörnyeteg fej volt. Férfiarcz, macskafülekkel, hosszú bajuszszal és kecskeszakállal. Ezt tarták Bafomet jelképének.

Az erkély márványkőből volt s annak a középső oszlopán volt kifaragva szívalakú paizson az egy újjával felemelt kéz: a templáriusok szimboluma, egyik oldalán az erkély melletti falnak látszott mély, bevésett munkában egy nőalak, egyik kezében a serleg, másikban az «élet kulcsa», mellén az örökkévalóság láncza. Ez a «Mete». A másik oldalán a falnak volt hasonló vésmunkával körvonalazva egy kigyótól körültekert férfialak, kezét egy oroszlánfőn nyugtatva. Ez a «Jaldabahot».[20]

Az erkély mögött volt két nagy góthidomu ablak, s azoknak a csúcsiveit összekötő homlokkövön látszott domborműben a «világsárkány», mely egy gyermeket elnyel.[21]

Az egész házat nem lakta senki. Kisértetjárta hírben állt. Azt beszélték róla, hogy a templomosoké volt valaha, azután a János vitézek örökölték; később katonai éléstárnak használták; de annak sem volt jó, mert a patkányok mind megették benne a pumpernikkelt. Nem is lehetett volna rendes, okos emberek számára lakásnak használni, apró czelláival, óriási nagy termeivel, chorus forma emelvényeivel; a folyosóin pedig fényes nappal is el lehetett tévedni, s voltak rajta olyan vasajtók, a miket soha senki sem tudott kinyitni.

Egy szóval, nem lehetett ezt egyébnek használni, mint theátrumnak; hanem annak tökéletes volt.

A földszinti nagy terem: egykor talán kegyes ájtatosság szinhelye, egészen átalakítható volt nézőtérre; a körülfutó karzatra nyiló czellák jók voltak páholyoknak, az apsis, (a pogány basilicáknál a tribuna) egészen alkalmas volt szinpadnak.

E földszinti terem fölött kellett még egy emeletinek is lenni; a góth pillérek oszlopfői el voltak takarva keresztbe épített gerendás padozattal. Ki cselekedte ezt a barbár toldozást? a Johanniták-e vagy a magistratus? vagy talán épen maguk a templomosok? Azt mondják, hogy az utóbbiak tették. Az a felső emeleti terem lett volna a szentségfertőző orgiáiknak a szinhelye.

V. FEJEZET. HANSWURST MESTER.

Egy veres üvegű olajlámpás, mely az erkélyről kinyuló sárkányfejű esővizcsatornára volt akasztva, jelölte meg a szinházat, melyre különösen szombat este a gyalog és hordszéken érkező látogatók processiójáról is könnyű volt rátalálni.