Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXX. KÖTET

RÁKÓCZY FIA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

RÁKÓCZY FIA

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

I. FEJEZET. GIUNCHI GIORGIO EXAMENE.

Rákóczy két fia kis gyermekkorában, anyjostul, fogságba került. Bécsbe vitték őket.

A nagy szabadságharcz alatt hasztalan kisértették meg a nagyfejedelem vezérei a két gyermeket kiszabadítani, egész Bécs kapujáig előhatolva portyázó dandáraikkal: tervük meghiúsult.

A fejedelem hadjárata elmult, daczára a hősi erőfeszítésnek; maga is hazátlanná lett s aztán, mint egy elátkozott üstökös a napot, úgy kerülte körül a hazáját, Lengyelországon, Francziaországon keresztül, míg eljutott Rodostóhoz: hallgatni a tenger okos beszédét.

A két fogoly gyermek felnőtt. Anyjuk kolostorban lakott, ők gondos nevelést kaptak. A nagyobbik, József, németországi akadémián diákoskodott. A kisebbik, György, Bécsben maradt.

A császár-király elrendelé, hogy a fejedelemfi rangjához illő nevelést nyerjen.

A rangja «grófi» volt: «Giorgio Giunchi»-nak hitták.

Volt saját lakása, udvarmestere és lovászlegénye, s helyébe jártak a professorok és káplánok, a kik mindenféle tudományokra és vallásra oktatták: a vívásban, lovaglásban maga az udvarmester tökéletesíté a fiút.

Az udvarmester neve volt: Jacinto Vammana; a neve után itélve nápolyi, a hol ez a szó «dajkát» jelent, a lovászlegényt hitták Künzli Péternek; ez schweiczi lehetett.

A bécsi főiskolába nem járathatták a fejedelem-fiút, mert ott több száz magyar tanuló hemzsegett, a kiktől meghallotta volna a magyar beszédet, a mire neki semmi szüksége sem volt; de még valami más egyéb oknál fogva sem.

A cancellárnak gondja volt rá, hogy Giorgio nevelése a szabályoknak megfeleljen Minden semestrisben megtartották az exament a magánlakáson, mely alkalommal a legilletékesebb fensőbbségi személyek voltak jelen, a kik a rigorozumért illendően honoráltattak.

Abban az időben (a mult század elején) még nem voltak nyomtatott iskolai tankönyvek, hanem a tanulók maguk irták le a tantárgyakat kéziratból: a mi igen czélszerű intézkedés vala; mert ily módon legalább egyszer el kellett olvasni a studiosusnak azt a studiumot, a míg de «papiro ad chartam» lecalligraphiálta. S miután ezt dictando kellett elvégezni, annál fogva ezen didaktikai methodus azt is biztosította, hogy a filosopternek okvetetlenül meg kellett tanulni irni. Még pedig tisztességesen, olvashatóan kellett irni, mert ha szarkalábakkal töltötte meg a papirost, akkor «körmöst» kapott az öt körmére a léniával, ha pedig malaczot ejtett az irásba, akkor a tenyerébe kapott egy sujtást a plágával; súlyosabb vétségek correcturáját végezte a ferula: a teljes elmulasztás, a végzetes «nes» (nescit) megtalálta a maga ellenszerét a scuticában; morális defektus esetében működött a virga.

Ezek a kipróbált hatású tanszerek bizonyára nem hiányzottak Giunchi Giorgio gróf tanulószobájában sem. A tanfelügyelő bizottság, mely állt az Alma Mater prorectorából, a cancellária tanácsosából, és a minorita rend delegátusából, az examenre megjelenvén, semestris végeztével, legelőször is e segédeszközöket vette oculata alá.

Ott volt a tanuló asztalra mindjárt letéve a legelébb kézbe veendő három ösztön: a lénia; (ismeretes vonalzó) a plága: (ez hasonlított a légycsapóhoz, csakhogy kisebb vala a csapója, s nem bőrből, hanem fából készítve) és a ferula (ezt fiatal fűzfa veszszőből szerezték). A scutica a falon függött: ez egy fonott korbács volt, őzlábra alkalmazva. (Ez különben otthon is minden tisztes családnál a rendes utensiliák közé tartozott, az ajtósarkára felakasztva, symboluma az atyai tekintélynek). Végül a théka függönye alá elrejtve volt a virga: ez a félelmetes erkölcsnemesítő eszköz: egy pamat nyirfaveszsző, sósvízbe beáztatva.

És a vizsgálattevő urfinak legelőször is ezeket a jó ismerősöket kellett megnevezni az examinátorok előtt, obedientiájának bebizonyítása végett.

– Minek neveztetik ez? (A lénia).

– Sollicitator celerrimus (Leggyorsabb szorgalmazó).

– Hogy hivod ezt itt? (A plága.)

– Benignus exhortator (Jóakaratú serkentő).

– Hát ennek mi a neve? (A ferula).

– Pater scientiarum. (A tudományok atyja).

– És a mi ott lógg a falon? (A scutica).

– Ala virtutis (Az erény szárnya).

– És az ott a függöny mögött? (A virga).

– Ezorcisator (Ördögüző).

Nagyon jól van!

Erre azután a magisterek elővették a fekete könyvecskéiket s a rubrikákból előszámlálták, hányszor volt az egyik és másik serkentő segédeszköz alkalmazásba véve: a deputatió meggyőződhetett belőle, hogy a növendék urfi mindezekben bőségesen részesült.

Nagyon jól van.

Még azután volt egy módszer: a mely azonban már újítás számba ment, s annálfogva a pædagogusok által nem is volt általánosan elfogadva; mivelhogy inkább a tanulók morális érzületére volt alapítva. Ezek voltak a «signum»-ok. A signum bonum, és a signum malum. A jó jel volt egy piros szalagra kötött aranyozott csillag bronzból. Ha jól felelt a discipulus, ezt akasztották a nyakába, s ezzel pompázhatott egész naphosszat: hordhatta az utczán. Ha pediglen rosszul felelt, vagy épen sehogy sem, ha belesült a recitátioba, ha legyeket fogdosott az alatt, a míg a magister prælegált, vagy plane elaludt a prælectio alatt, akkor a signum malumot kötötték a nyakába. Az pedig lánczra volt kötve s lakatra járt, hogy le ne lehessen dobni, s mind a két oldalán az éremnek ugyanazt mutatta, tudniillik egy szamárfejet.

Ez az erkölcsi hatást gyakorló taneszköz azonban inkább csak az előkelőbb ifjaknál alkalmaztatott, a kik már hazulról hozzák magukkal a kitüntetések iránti lelki fogékonyságot.

Annálfogva nagyon helyén lehetett Giorgionál, a kinek a családi neve Giunchi gróf.

Az examen termének falai mappákkal valának feldiszítve. A háttérben állt a könyves theca, roppant disznóbőrbe kötött pandectákkal megtömve; középen egy iróasztal, tele manuscriptumokkal; a szögletben egy óriási földglobus, az átelleni szögletben a planetarendszer. Az iróasztallal szemben a cathedra, két oldalán faragott gothikus támlájú padok. Az egyik sorban ültek a magisterek, a másikban az examinatorok.

Ezen illustris hallgatóság elé vezette be az oldalszobából doktor Wammana Jacinto a gondjaira bizott növendéket.

Közepes termetű, jól kifejlett siheder volt a quidam, sűrű rövidre vágott sertehaj a fején; tágra nyilt kék szemei, fölfelé tűrt orra, halvány, de minden hozzá intézett kérdésre elveresedő arcza, előre álló fogai, melyek miatt az ajkai soha sem tudnak egymásra csukódni; kiegészíti az egész fizionomia charakterét a fejtől elálló hegyes végű fül.

Az első betanult szava az examinandusnak az üdvözlés.

– Bonum mane præcor, domini reverendissimi, clarissimi et illustrissimi: humillime me recommendo indulgentiæ vestræ, Laudetur Dominus!

Azután következik, hogy az asztalhoz járuljon, a kezeit összetegye, és elmondja a minden ünnepélyességet, és így a tanulási órát is megelőző imádságot. Sebesen és folyékonyan mondta el; az utolsó tételig: «sed libera nos a malo».

– «Amen» ismétlé a consiliarius. S kit értünk az alatt, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól?»

– Az istentelen kuruczokat és az ő szövetségeseiket.

– Optime.

Ezt követi azután a beneventatio: a megjelent dignitáriusok üdvözlése, hosszú oratióban; melyet a vizsgázó megfelelő actiókkal kisér, hol az egyik, hol a másik kezét téve a mellére, a másikat ugyanakkor elnyújtva, majd az égre feltartva, utoljára keresztbe téve s magát mélyen meghajtva.

– Salve! Salve! Mondogatják rá az examinatorok.

Egyszer sem akadt meg!

Erre következett azután a fent leirt taneszközök iránti kikérdezés, s a magisterek által előmutatott diáriumok collaudatiója, melyekből kiderült, hogy a nővendék hány tanórát kapott, hányat mulasztott engedelemmel és a nélkül, mivel lett büntetve az utóbbi esetekben. Példás szigor gyakoroltatott a nevelésében.

Ekkor következett azután a tantárgyakból való megexamináltatás.

– Domine comes Georgi de Giunchi!

Így titulázták a magisterek az examinandust, a ki az egész vizsga alatt egy nagy onyx kövű pecsétnyomó gyűrűt forgatott a jobb keze két ujjával a bal keze mutatóujján. Ez megengedhető segédeszköz a memoria elősegítésében, a gyűrűt körül forgatni az ujjon. Igaz, hogy csak előkelő rangúaknak van megengedve, a kik születési joggal birnak czímeres gyűrűk viselésére.

A rigorosandus præstanter felelt minden studiumból.

Nehogy azonban úgy tünjék fel a dolog, mintha előre ki volnának péczézve a kérdések és a feleletek a magister és a discipulus között, az examinator urak is intézének a podiumra kiállított elé egy-egy kérdést.

– Dicas nobis domine comes Georgi de Giunchi, hol fekszik Hungaria? szólalt meg a prorector.

– Hungaria fekszik az ausztriai birodalom örökös tartományai között s kiegészítő részét képezi a stryriai őrfejedelemségnek, a horvát királyságnak, a szerb vajdaságnak és a transylvaniai nagyfejedelemségnek, lakosainak száma másfél millióra megy, a kik németek, tótok, rusznyákok, oláhok, ráczok, bolgárok, görögök, czigányok és hungárnok.

– Miért neveztetnek a hungarnok ezen a néven?

– A hungarn név származik a «hungern» szóból, mivelhogy ezek a lakosok annyira éhesek, hogy még a közéjük vetődő idegeneket is megeszik.

– Præstanter. Mióta tartozik Hungaria az ausztriai birodalomhoz?

– A tizenegyedik század óta, a midőn I. István király defectusával Péter király az országát Henrik császárnak inscribálta.

– Valde bene. Voltak-e a hungarnoknak nagy embereik?

– Igen is valának; de azok mind idegenek voltak: Nagy Lajos olasz volt, Johannes Hunyades és fia Mathias Corvinus oláhok voltak; a kik pedig saját nemzetükből támadtak, azok gonosz emlékű rablóvezérek valának, miképen Tökölyi és Rákóczy: a kik a pogány törökkel szövetkezének. Ezért el is pusztíttatának.

– Optime! Præstantissime! Zúgott fel rá unisono a vizsgáló küldöttség. Most a consiliarius úr intézett hozzá egy kérdést.

– Látott-e már domine comes Georgius de Giunchi egy Hungáriából származott embert?

Az ifju ember e kérdésre hüledező képpel tekinte az ő Mentorára, Wammana urra. Ez nincsen az irott studiumban.

Wamanna kenetteljes mozdulattal inte neki.

– Feleljen ön meg egész őszintén a feltett kérdésre, Giorgio gróf! «Igen is láttam.»

– Igen is láttam. Ismétlé az halk hangon.

– Hol látta őtet?

Az ifju ember tátva maradt szájjal tekinte a főfő nevelőjére.

– No csak sincere meg kell mondani: «a Bärenhaus előtt».

Az ifjú zavarában a bársonyvammszának a leffentyűit húzogatva a kezeivel, rebegé: «a medveház előtt.»

És mit mívelt ott ez a hungariai jövevény?

Erre a kérdésre hirtelen a szája elé kapta a kezét az ifjú, s a markába vakkantá a kitörni készülő nevetést. Ámde egy oldalpillantás Wammana kézmozdulatára, mely a ferula felé volt irányulva, hirtelen visszaadta a komolyságát, s aztán recitáló hangon mondá el a választ.

– Nagy scythiai farkasokat mutogatott a piacz közepén a sokaságnak, melyeknek a neve hungáriai nyelven: «komondores».

– És mondott-e egynémely szavakat is e productio alatt ama vagabundus?

– Igen is. Egyszer azt mondá hungariai nyelven: «ad ugrandum!» Arra a scythiai farkasok elkezdtek ugrándozni, azután pedig azt mondá nekik: «ad ugatandum!» erre elkezdének ugatni.

Erre az egész cœtus nagy hahotában tört ki.

Az ifjú uracska pállott bámészsággal tekinte Wammánára: hát ezeknek nem húzogat a hátára a ferulával, a mért nevetni bátorkodnak az examen alatt?

Ekkor azután a prorector ő nagysága fogta esztrengára az examinandust.

– Mondja csak Giorgio gróf úr, mit tanult ön a pogány hitűek vallásairól? A klasszika mythologiából már hallottuk önt felelni. Jupiter facinorái elég jól meg lettek önnek magyarázva. Hanem az újabbkori pogányokat kérdem. Kiket értünk ezek alatt?

– Értjük a pogányok alatt a lutheránusokat és kálvinistákat, a kik a hugonottákkal és templáriusokkal együtt a Bafomet oltárán áldoznak.

– Ki az a Bafomet?

– A Bafomet bálvány az antikrisztus, a ki a rosszat míveli a jó helyett s az emberek lelkeit a pokolnak kiszolgáltatja. A Bafomet imádók tagadják az Istent, a Megváltót és a Szüz Máriát. Keresztjüknek csak két ága van, mint az akasztófának s azt ők «lignum vitænek» nevezik. A Bafomet bálvány egy macskafejű férfiú, a kinek a derekára és lábszáraira egy kigyó tekerődzik. Azokon az ünnepeken, melyeket a Bafomet-imádók titkos templomaikban tartanak: a Sion hegyén kiadott tízparancsolatok lábbal tapostatnak, s a zsoltárok melódiáira fertelmes gúnydalok énekeltetnek; minden szombat napon pedig megtartatik a «Mete» ünnep. A Mete egy pokolbeli csábító kecsekkel felruházott asszonyi állat, a kit a pogányhitűek azért emelnek az oltárra paradicsomi alakzatban, hogy rút példaadásával az embereket istentelen gonosz indulatokra ingerelje.

– Basta! Multo bene! domine Giorgio Giunchi! Elég volt ebből a themából! Szakítá félbe a minorita delegatus.

– Ej ej! feddé a prorector Wammana urat. Nem kellett volna a textusban benne hagyni ezt az incisumot «paradicsomi alakzatban».

– De annál jobban kitünik az ifjú romlatlan kedélye: elucubrált Wammana úr. Tetszett látni, hogy a midőn ezt elmondá: behunyta mind a két szemét.

– Jobb lett volna, ha nem is tudná, hogy e szavakra be kell hunynia a szemeit.

Az examen azonban a legnagyobb megelégedésére lett befejezve a vizsgáló küldöttségnek.

A prorector egy dicsérő exhortatiót tartott a fiatal nemesnek, s annak végeztével egy friss babérból font koszorút tett a fejére.

A magisterek megirták a testimoniumot, s protocollumot vettek fel a végbement examenről.

«Ex omnibus eminens: ex moribus classis primæ cum laude.»

A visitatorok aláirták a protocollumot, a melylyel Wammana úr a cancellárnak fog beszámolni: az pedig be fogja azt mutatni ő felségének, a kinek legkegyelmesebb akarata az, hogy a fejedelemfi a legkitünőbb neveltetésben részesüljön.

Azután következett a bezáró ima és a búcsubeszéd, melynek végeztével a dignatariusok úgy, mint a magisterek, a maguk salariumát átvéve, re optime gesta eltávozának, az utczán váró gyalogszekereikhez.

Mikor aztán Wammána úr egyedül maradt a discipulusával, azt mondá neki:

– No már most fiam Péter, húzd le az ujjadról a gyűrüt, s add vissza; vesd le a bársonywammszot, meg a csattos czipőket, nyisd ki az ablakot, söpörd ki a szobát, mindenek előtt pedig szaladj Péter,[1] tisztítsd ki a phaicakat[2] és vágd meg a thymiánum diabolit.[3]

Már az examen alatt megütötte az orrát egyik-másik deputatus úrnak, a kinek finomabb szimatja volt, valami gyanus füst aroma, sőt a prorector azt is kérdezte: «nem ég itt valami?» Megnyugtatták: a kályha füstöl.

(Kitelik attól a nebulotól, mondá magában Wammana, hogy az alatt a míg mi itt őt – per procura – examináljuk, az alatt ő a szomszéd szobában rágyújtott és con fuoco pipázik.)

Úgy is volt. Alig távozott el Péter az egyik ajtón, csak annyi idő telt bele, hogy a rajta levő úri öltönyt levetheté; midőn a másik ajtón bejött az igazi György úrfi, ugyanabban a bársonywammszban, a fején ugyanaz a babérkoszorú; egy hosszú szárú pipából füstölve.

Ez aztán az igazi Rákóczy alak! Mintha csak az apjának a gyermekkori arczképe szállna alá a rámából megelevenülve. Az a telt piros arcz, gödrös áll, csattanó ajkak, finom metszésű orr; azok a nagy dióbarna szemek, a drágakő ragyogásával, azok a sűrű szemöldök ivek, a tiszta magas, domború homlok, a magátul göndör sötét gesztenyeszin hajzat. Még egész gyermek volt arczban; de kifejlett termete már egy daliáé.

Kaczagva és pipázva jött be a tanterembe.

– Hát te hogy mersz idejönni azzal a pipával, azzal a koszorúval az iskolába?

– Az iskola az enyim.

– De azzal a babérkoszorúval!

– Az is az enyém. Most vették.

– Meg ezzel a phaikával a szádban!

– Az is az enyim.

– Leteszed mindjárt!

– Majd ha kiszíttam.

Wammana felkapta az asztalról a ferulát, mely az ünnepély alkalmából spanyol nád volt.

De a discipulus sem volt rest, ő meg a hosszú török meggyfa pipaszárat kapta a kezébe s ekkor aztán egy szabályszerű assaut következett be a mentor és a növendék között, melyben a ferula és a pipaszár helyettesíték a fleureteket. Természetesen Wammana volt a mester. A babérkoszorú csakhamar lerepűlt Györgynek a fejéről s egy művészi csavarintással ki lett a kezéből ütve a pipaszár.

– Aha, ezt a fogást nem tudod védeni, úgy-e? Bärenhäuter!

Ekkor azonban, a helyett, hogy a lefegyverzett discipulusnak az irhájára húzogatott volna a mester, felvette a kezéből kiütött pipaszárat s visszaadta a kezébe.

– No! élhetetlen! Próbáld meg még egyszer védeni. Ide vigyázz. Mikor így csinálom a quintet, te parade helyett ugorj át a primbe s szúrj előre. Ne kiméld a gyomromat! Jól van! Derék volt. No még egyszer! Ezt a maltai keresztet itt a mellemen.

S György urfi a harmadik «gang»-nál ismét odatalált a maltai kereszt közepébe.

Megelégedetten szorította meg a kezét a mester.

A pipaszár meghajlott a döféstől. Annál jobban esett belőle a füstöt színi.

Akkor aztán a mester és a tanítvány karöltve és vigan nevetgélve mentek át a pipatoriumba, a hol már Péter készítette a vágott dohányt.

– Állj őrt a pitvarban Péter.

A mester és a tanítvány versenyt füstölve telepedék le a kényelmes török kerevetre. Egy alacsony asztalkát húztak maguk elé, azon volt a sakktábla: felrakták a figurákat, s elkezdtek sakkozni.

– Te ma nagyon rosszul játszol fiacskám.

– Másutt jár az eszem.

– Hát van neked olyan is?

– Kérdezd meg a prorectort, meg a consiliariust, vagy a guardiánt, a kik megcensiáltak.

– Semmiházi! Nézz ide, milyen testimoniumot kaptál!

– Haha! Mit nézzek én ezen a bolond papiroson? – Hiszen nem tudok én irást olvasni.

– Az őseid sem tudtak. Hallgatóztál ugyebár az ajtón az examen alatt! Vettem észre a pipafüstről: keresztül jött a kulcslyukon.

– Azon jár épen az eszem.

– No! És micsoda tudomány az, a mit irigyelsz a Pétertől, hogy ő tanulta meg te helyetted?

– Két dolog ragadt meg a fejemben. Az egyik az a bizonyos pogányvallás.

– Ah! A mythologia? Jupiter apró gavallércsintettei?

– Nem! Nem! Az a másik.

– A Bafomet szertartás?

– Nem tudom, hogy az-e a neve. A hol az a «Mete» jön elő. Az a pokoli csábító szép hölgy. Arról szeretnék én többet tudni.

– Ah! Sárgacsőrü pintyőke! Arra ráérsz. Hadd nőjjön elébb egy kis prém az álladon.

– Mondsza csak! Igazán tartanak ilyen ünnepélyeket a Mete imádására?

– A mit én megirtam, az igaz.

– Hol tartják azokat?

– Itt Bécs körül is.

– Te voltál ott magad is?

– Hogy ne lettem volna?

– Hát mehet oda olyan ember is, a ki nem tartozik a Bafomet imádók közé?

– Azzá lesz, csak egyszer ott legyen.

– De a ki a Bafometet hiszi, az nem hiszi a Krisztust?

– A Bafometet sem hiszi az.

– De a «Métét?»

– Azt már imádja.

– Te! Vigy el engem egyszer egy ilyen «Méte» ünnepélyre.

– No csak az kellene még! Az ilyen gyereknek még a «Nyír-biró leánya» kell, nem más.[4]

– No csak egyszer.

– Hát nem sajnálnád megtagadni érte a Jézust?

– Tudom is én, hogy ki az a Jézus?

– Az emberiség megváltója, az a ki keresztre van feszítve.

– Hát miért nem veszik le a keresztről, ha olyan jó ember?

– Oktondi! No megállj! Majd beszélek én neked egyszer a Jézusról.

– Beszélj nekem a Météről.

– Méte, méte = mese! Verd ki a fejedből. Csak úgy gondolták ki a templáriusok ellenségei, hogy elveszítsék őket.

– Nem igaz! Én magam is láttam azt a házat, a melyiknek a kapuja fölött egy macskafejforma emberarcz van kőből.

– No, gyerek! Most már beszéljünk másról. Hát egyéb tudomány mi ragadt meg a fejedben a mai examenből?

– Az, a mit a Péter arról a kutyás emberről beszélt a medveház előtt. Azt mondta, hogy ez egy magyar.

– No, és hát mi bajod neked azzal?

– Szeretném én azt az embert látni.

– Minek?

– Nem tudom én. Az olyan furcsa érzés bennem. – A mint ezt a szót kimondják előttem, hogy «magyar», egyszerre valami keserű jön fel a torkomba. Elszomorodom: nem érzem az izét se ételnek, se italnak; aztán, a míg ki nem megy a fejemből, úgy érzem, mintha el kellene szaladnom, aztán futni, futni, a míg csak a szent István tornya el nem marad mögöttem a látóhatáron. Nem tudom, mi ez a bolondság? úgy tetszik, mintha nagyon kicsiny koromban, a mikor még az anyám ölben hordozott, hallottam volna, vagy láttam volna olyan szót, vagy olyan embert, a ki magyar.

– Álmodtad azt fiacskám az anyád ölében.

– Az volt ám a szép asszony, hallod-e? Hová lett az anyám?

– Meghalt az régen, fiacskám: ne keresd.

Erre a szóra a nagy gyermeknek a szemei megteltek könynyel.

A mentor elnevette magát.

– Hahaha! A kis fiu pityereg.

György mérgesen felugrott a kerevetről.

– Nem pityergek. Hanem már most akarom, hogy gyere velem oda a Bärenhaushoz, hadd lássam azt a kutyatánczoltató hungarust.

– No no no. Fiacskám. Ülj le szépen. Mást mondok én neked. Inkább elviszlek a Méte ünnepélyre.

– Elviszesz? Mikor?

– A legközelebbi szombat estén.

Ekkor aztán ragyogni kezdtek az ifjú szemei, nyakába borult a mentorának. S feledve volt a futnivágyó érzés és a szépséges szép anyának az emléke.

II. FEJEZET. A KÉT HOLLÓ, A KI EGYMÁSNAK A SZEMÉT NEM VÁJJA KI.

Péter halkan nyitotta fel az ajtót s súgva jelenté:

«Jön a filiszteus!»

Erre a szóra a mentor és a növendék egyszerre felugrott a kerevetről.

– Gyorsan! Be a kápolnába! Énekeld a litániát! György úrfi és a viczéje rohant a kápolnaajtónak. – (A kegyes neveltetéshez az is megkivántatott, hogy házi kápolna legyen helyben.) S azonnal megkezdődött odabenn az éneklés. Mire a filiszteus benyitott a pipázó ajtaján, már a legénykék el voltak távolítva: s hangzott a Péter litániája az ajtón keresztül.

A consiliariust értették a «filisteus» alatt.

A fiúkat csak el lehetett odábbítani, a sakkfigurákat is a ládába dobni, de a dohányfüst már nem volt eltüntethető. S az már olyan sűrű felleget képezett, hogy a látogató alig látott benne: s rögtön elkezdett prüszkölni tőle, a mint az ajtón belépett.

Az alatt legalább összeszedhette magát a mentor.

– Helf Gott. Conducat sanitati! Prosit!

– Eh, ha! Ezt nevezem aztán füstnek! Krákogott a consiliárius, koczkás zsebkendőjével vigasztalgatva az orrát. Egyedül méltóztatott így telepipázni a szobát?

– Hát már ez nekem így szokásom.

– Mert az semmiképen nem volna megengedhető, hogy Giorgiot megtanítsa a dohányzásra.

– Dehogy tanítom! Tartva magam a legszigorúbb pædagogiai és diæteticai regulákhoz. De hát minek köszönhetem méltóságod részéről ezt a megduplázott szerencsét?

– Elfelejtettem valamit. Examen végeztével a grófocska egy calligraphicus epistolát szokott irni, ilyen tartalommal: «Serenissima principessa! Si vales, valeas: ego quidem valeo. Hodie deposui examen utralibet coram domino perillustrissimo Consiliario, deinde coram domino reverendissimo Guardiano necnon coram magnifico domino Prorectore. Omnibus numeris solutus. Osculor Vestras manus obedientissimus Georgius.»[5] – Ezt egy igen magas védasszonya az ifjúnak követeli tőlem, a kit a sorsa nagyon érdekel.

– Ezért kár volt méltóságodnak az asthmájával ennyi garádicson felfáradni: ezt a levelet majd el fogom küldeni méltóságodnak a kvártélyára vagy az udvari cancelláriába.

– De én nekem mulhatatlanul kötelességemmé van téve, hogy az ifjucska saját szemeim láttára irja meg ezt a levelet. S én a kötelesség teljesítésében, tetszik tudni, hogy rigorosus vagyok, ad amussim[6] rigorosus. In præsentia mea kell neki az epistolát megirni.

Wammána úr meg volt akadva. A «vice», a megexaminált Péter most már inasruhában van. Ha a consiliarus most benyit a kápolnába, egy ifjú helyett fog találni kettőt. Az úrfiöltönyt az a másik viseli.

– Tetszik hallani, hogy ő most az ájtatosságát végzi: a litániát énekli. Nem szabad őtet háborítani.

– De majd egyszer a litániának is vége lesz. Megvárom míg előjön.

– De úgy látom, hogy árt a perillustrisnak a dohányfüst, talán méltóztatnék az iskolába átsétálni, úgy is ott vannak az iróeszközök.