Part 2

– Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen szivem és neki nem volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet? Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről, a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért, mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó, hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És még jobban dühbe hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki gavallér az én keserves pénzemért!

Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban házalt éjszakánként a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett, választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az egész életének…

Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt bolondítani. A ki mind azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét, párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak.

A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.

Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont.

– Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb kedve lesz, kedves Kóré úr…

A czukrász dörmögött az ujság mögül:

– Minden hiába, doktor úr!

De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig, hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami:

– Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt!

Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami. Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény, valami szerelemféle csillog, és hogy ez a fehérruhás ember nemcsak a meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű szónoklatba, a mit az imént kivágott…

Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta:

– Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza…

Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél öregebb és komiszabb az ember, annál jobban állja ezt a gyerekpillantást.

Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a szégyelleni valóját.

Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak.

És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami mérhetetlen és titokzatos sötétbe.

IV.

A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik.

Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig. Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve. Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori vértanu.

És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle, olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a czukrászda összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni, de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett:

– Szabad kérem… vizsgázott már bizonyos Csáthi nevezetű?

– Most kinlódik.

– Hogy áll?

– Elég jól.

És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit.

Ez az epizód szörnyűmód tetszett Lenkének:

– Milyen ember az a Sebfi?

Követelte a részletes személyleirását, hallani akart róla jellemző apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni. Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve.

Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e pillanatban még a törvényszék fogházában várta a sorsát. Ez már igazán megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta.

– Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr…

A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.

Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak valami rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme, mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen szokott lenni az itélettel.

– Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy bölcsen.

Miklós udvariasan felelt:

– Már voltam nála.

– Nos?

Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett.

– Ott voltam, – mondta Miklós, – de tudni sem akar az az ember róla.

Az öreg Rimmerből kikivánkozott a jogász:

– Hány éves az a lány?

– Tizenkilencz.

– Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt hittem, valami roszképű öreg lány…

– Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét.

– Hogy-hogy?

Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.

– Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós elkezdje.

– Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak való. – Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos regény!

És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.

– Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak. Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban. Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett elfogadnunk a krémes pitéket, meg a «sámrolni»-kat, a gyönyörű habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor, mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások, tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a czukrászdában. Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni. Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett.

– Gyújts rá, – mondta Rimmer és szivart nyújtott Miklós felé.

– Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak mondja tovább…

Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra, pontosan, úgy a hogy megtörtént.

– Jó, – mosolygott a fiú, – mindent elmondok. Csak türelem.

– Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón…

Miklós eközben orvul rágyújtott.

– Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás öreg hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza kisasszonyról beszélt.

– És milyen volt?

Ezt megint Lenke kérdezte.

– Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral behintett piték, a gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette, hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis pléhasztaloknál, megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli, avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti, hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!»

– Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a Sebfi talán költő is…

A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön a beszélgetésbe. Csöndesen mondta:

– Talán pénzköltő!

Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, kiment és bevágta az ajtót.

– Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem. Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.

És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való felelés… Előre lerontotta ennek a levélnek az értékét, mintegy sejtve, hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve.

Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb volna, ha Lenke nem hallaná a többit.

Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg úrra. Aztán csöndesen mondta:

– Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni.

Lenke nagyot nézett:

– Hogyan? – mondta. – Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle.

– Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon:

– Mondja, mondja, Miklós!

És Miklós mondta tovább: