Part 3

– Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk és átnéztünk Budára. De Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel, izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután, mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor ő volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak – néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa villogást, a mire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani: minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét. Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz, hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint a hogy ők is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb ember.

Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.

A leány ezt mondta:

– És maga mit tanácsolt neki?

Az apja meg ezt:

– És mi volt a miskolczi válaszban?

Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:

– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit magam tettem volna az ő helyében.

– Miért?

– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt _nem lehet_ feleségül venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény, amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg a jobbmódú polgárok számára talált ki.

– Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr.

– Igen… Miskolcz…

– Mi volt a levélben?

– A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.

– Tragédia?

– Az.

– Hát rosz volt a válasz?

– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte neki, hogy ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.

Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:

– Hisz ez nem is olyan rosz.

És Lenke szívből mondta:

– Ez nagyon jó. Ez nagyon szép.

Miklós pedig folytatta.

– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohsem arra valók, hogy a szerelmes ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben, annál jobban szeressen és szenvedjen…

A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte az ügy epizódjait.

Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta:

– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta, hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a hogy a világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy nem is akart rögtön feleletet hallani.

Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most. Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki, hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő jó leány és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki, hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta – szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta. Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni.

Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom kifejlését:

– Mi lett a vége?

– Ez.

– Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi?

– Semmit.

– Nem ment vissza még egyszer?

– Dehogy nem.

– Újra megkérte a kezét?

– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem «józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka, mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt. Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla. Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott, hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva, mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit, a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a szinész és valami roppant fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal, – mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért, hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és elvitte a lakásáról…

Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott. Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni.

– Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett.

Az öreg úr boldogan mosolygott:

– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel egy konflist tizenegy órára… mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka…

Miklós meghajolt:

– Köszönöm.

– És folytatni fogja? – kérdezte Lenke.

– Igen.

– Hát… hát jőjjön korán…

– Jó. Hét órára itt leszek.

Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában. Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig komolyan szólt:

– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a Riza kisasszonyhoz?

Miklós elbámult:

– Nekem?

– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. Azt hittem, hogy gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod, ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném…

Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott.

– Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam.

V.

Itt künn csöndes volt az este.

Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette. Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak fellázad itt minden, recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat.

De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó gondolatból, de ő meg szerelmes volt.

Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, – igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és nagy elégedettségükben, nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel, felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy, hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és a szemekben boldog derű fénylett.

Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél.

– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük meg a munkát az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében. Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele. Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került, hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s aztán szerdán, mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla. Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott, szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten. Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni. De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban.

Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és _róla_ volt szó. Ez volt az ismerkedés pillanata.

– Fogadta? – kérdezte Lenke.

– Fogadott.

– Most már nem volt dühös?

– Nem.

– És mit mondott?

Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja magát valamihez:

– Borzasztókat mondott.

S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek, s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története.

– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette. De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, hogy a czukrászboltban kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt levetett.

A kis leány megint beleszólt.

– Szomorú volt?

– … Nem.

– Haragos volt?

– Azt se mondhatnám.

– Hát miben állott a furcsasága?

– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme, a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a rettenetes fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom, megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és ezt mondta:

– Miért tette ezt?

Szinte mentegetőztem:

– Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében.

– És mit mondott az öreg?

Vállat vontam:

– Nem akar hallani se a dologról.

– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban ismeri Kórét, mint én.

Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre ezt felelte:

– Utálom azt a Sebfit.

– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet számára!

– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide.

Elbámultam.

És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát. Azt mondta:

– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje, hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam, akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki diktál, a ki parancsol!

Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni.

– Érdekes leány – suttogta csöndesen.

Miklós ráhagyta:

– Érdekes…

– És aztán?

Tovább mondta: