Part 1

RABOK.

IRTA

MOLNÁR FERENCZ.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1907.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

I.

A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő, meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:

– A… a régi fogházhoz hajtson.

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak.

Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.

A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett.

– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz…

Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette.

– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni?

Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga ház.

A kis lány merően nézett abba az irányba.

– Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől.

Az öreg dáma most már megszólalt:

– Ez az – mondta csöndesen.

– Kár – szólt a lány.

Mari néni ránézett.

– Mi kár?

– Hogy már itt vagyunk… olyan szép volt ez a havas vidék.

Az öreg nő most úgy nézett rá, mint a hogy az ellenségeire néz az ember.

– Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld?

Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja.

De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg hölgy kisérte ezt a csöpp lányt.

Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé, úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne.

Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira, de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az udvarba:

– Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony!

És barátságos mosolylyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból.

A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét:

– Ezek a hölgyek itt laknak?

– Igen – mondta Szabó, – ez az igazgatónak a lánya.

– Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban. Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. – Az már más!

Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker…

És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a rend és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a mi itt honolt.

És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz.

És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz.

II.

Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni. Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák pontosan küldenek minden hónap elsején.

Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne – állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit esztendőnként csak egy-egy hónapra látott Kecskeméten, a hol a nyarat, illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, – Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről. Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő állásra.

De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket. Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért, mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót, annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében, lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt.

Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.

A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, ha instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla.

A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely, hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyonénekelt nótát egyazon sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is. Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek és új esztendők szemébe nézünk…

Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek, hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek nevezem őket, azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok; férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő pillantással.

És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:

– Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle…

Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét. Az egészből csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél.

– Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. – Hallotta, mit mondott?

– Hallottam.

– Elmegy… kirepül… csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan…

A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá.

– Itt hagysz? És még ki is nevetsz?

Mari megszólalt, váratlanul:

– Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon?

Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt sértve, hát boldog volt.

A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki:

– Szerbusz, Friczi.

III.

Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt elé.

Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen, a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.

Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt szezon.

Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:

– Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni.

Miklós kedélyesen felelt:

– Nem tudja, miért méltóztatom jönni.

– Dehogy nem.

– Hát meg fogja látni…

Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott és ráütött a bádogra:

– Kérek egy pohár császárkörtét.

Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva.

– Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná le az üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből.

Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és a mellette levő székre mutatott.

– Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.

Kóré úr nevetett.

– Úgy-e, kitaláltam?

– Körülbelül.

– A Rizáról van szó.

– Arról.

– Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.

– De hiszen…

– Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom… megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt, az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit sikkasztott.

Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot:

– De nézze, Kóré úr, – mondta szerényen.

A czukrász nagyot ütött az asztalra.