Part 5

– Pap János.

Öt perc mulva benne kocsikáztam a sötétség országában. Hogy az útat a lovak látták-e jobban, vagy Pap János, máig se tudom. Én nem láttam sem a lovakat, se Pap Jánost. Mindössze annyit tapasztaltam, hogy kétszer ugattak meg a kutyák, tehát két falun mentünk keresztül. A második faluban ablak-világosságot is láttam. No kicsiny ablak. Aki kidugná rajta a fejét, nem tudná visszahúzni.

A kocsi erősen zörgött, hát nem igen beszélgethettünk. Mindössze két kérdést kiáltottam neki. Az egyik ez volt:

– Van-e sok vendég a fürdőn?

Erre ezt harsogta vissza:

– Nem szoktam fürödni.

A másik kérdésem ez volt:

– Van-e itt árok kétfelől?

Erre meg azt harsogta:

– Nem szoktam földőlni.

Úgy éjfélig rázogatta bennem a lelket Pap János, míg végre megállott:

– Itt volnánk.

Egy vastaghangu kutya haragos ugatással fogadott. Bizony nem nyujtom le neki a lábamat.

– Szálljon le, mondom Pap Jánosnak. Hívjon valakit.

Pap János leszáll. Oldalba vágja a kutyát és elropog a sötétségben.

Kavicsos sétaút, gondoltam. Csakugyan a fürdőn vagyunk.

– Hahó! – kiáltja Pap János.

Semmi felelet.

– Hahó! – kiáltja újból. – Győjjön ki valaki!

Nem jön ki senki.

Zörget jobbra, balra; zörget deszkán, zörget üvegen.

Csöndesség rá a felelet.

Végre a falombokon át felvörösödik egy négyszögletü világosság. Ablak.

Pap János odacsörög; rázörget az ablakra:

– Vendéget hoztam!

Választ nem hallok. Az ember visszatér.

– Kifizetem, mondom, de maradjon egy pár percig, mert hátha vissza is kell mennünk.

S mivelhogy nem jött senki, leszálltam a kocsiról, és megkerestem a világos ablaknak az ajtaját.

Tágas szoba. Hagyma-illat. A szoba közepén kerek vörösabroszos asztal; annak a közepén konyhai petroleum-lámpás. A fal mellett kétfelől két ágy.

Az egyik dunyhája mögül nagybajuszu kövér emberfej szőkélik elő. A másik ágy mellett egy szintén kövér asszony öltözködik.

(Kérem az erdélyi levélíró urakat, ne irjanak nekem, hogy Erdélyben nincs dunyha. A Sándor-pohárra esküszöm, hogy azon a fürdőn Péter-Pálkor is dunyhával takaróznak.)

– Az első kérdésem az, – mondom, – hogy kapok-e szobát?

– Kaphat, – feleli a kövér emberfej.

Ezzel megszabadultam az aggodalomtól. Kikiáltok a kocsisnak, hogy elmehet.

S folytatjuk a beszélgetést:

– De nekem tiszta és jó szoba kell.

– Adhatunk.

– Szeretném, ha világos volna.

– Van.

– És ha keletnek nyilna az ablaka.

– Találunk olyat is.

– De ha a szolga ott kefél az ajtóm előtt, nem tudok aludni.

– Nem kefél ottan.

– Ha lehet: kétablakos szobát szeretnék.

– Lehet.

– És emeletit.

– Hát majd a Rákóczi-villában, – mondja az ember a feleségére tekintve.

Az asszony helybenhagyón bólint.

Folytatom:

– Aztán engem ne zörgessen föl a szolga hajnali öt órakor. Majd én szólok neki, amikor fölkelek.

– Amint tetszik.

– Hát valami vacsorát kaphatok-e? – kérdem most az asszonyt. Hol van a vendéglő vagy kávéház?

– Ez az, – feleli az asszony.

A szoba berendezése nem vallott arra, hacsak az az egy asztalterítő nem. Gondoltam ez csak a belső szoba: a vendégek valami nyitott csarnokban esznek. Ámbátor Szovátán, Torján, meg Korondon azt is láttam, hogy a fürdővendégek maguk főznek.

– Hát kaphatok valamit, akármit?

– Bezony nem igen.

– Talán egy kis hideg sült találkozik a konyhán?

– Bezony nincs.

– Sonka csak van tán?

– Bezony az sincs.

– Hát egy pohár tejet csak tudnak tán adni?

– Azt talán lehet.

– No hála Istennek.

Míg az asszony a tejért jár, beszélgetek az emberrel:

– Ki itt a fürdőigazgató?

– Én vagyok.

S fölemel az ágya mellől egy fekete cseréppipát, és félkönyéken rágyujt a maradék dohányra.

No, gondoltam, errefelé nem olyan méltóságosan baktató penzionált generálisok az igazgatók, mint a külföldi fürdőkön.

– Hát van-e sok vendég?

– Elférünk, – feleli jóizüen pöfékelve.

– Budapestről vannak-e sokan?

– Ide jobban csak Kolozsvárról jönnek.

– Az is szép publikum. Becsülöm őket, hogy nem járnak német fürdőbe. Színészek vannak-e?

– Nincsenek.

– Hát hangverseny volt-e már az idén?

– Nem volt még.

– Hát a zenekar milyen? Honnan hozatta?

– Nem igen tartunk zenekart.

– No ez jó csendes fürdő lehet.

– Bez itten uram, a ki beteg, itt van jó helyen.

– Hát Budapestről mégis kik vannak?

– Budapestről? Nem jöttek az idén.

– Hát az erdélyi színészek közül?

– Színész? Nem jár a színész-féle fürdőbe.

– Hát az erdélyi mágnások közül ki van itt?

– Mágnás? Nem jött az idén.

– Hát asszonyféle? Van-e valami érdekessége a fürdőnek?

– Asszonyféle? Dehogy van.

Gondoltam az ilyen potrohos cseréppipás igazgató nem is beszélhet másképpen az asszonyokról.

– Dehát azért népes a fürdő, ugye?

– Bizony nem nagyon.

– Mégis, hány vendége van?

Az ember letette vissza a pipáját az ágy mellé, és a fejét vakarva, felelte:

– Bezony nincs itten uram egy lélek se.

A TEJ

Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.

A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásitott és az órára nézett. Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.

– Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse hallottam ilyen nevet.

Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra fordult.

– Nem tudom.

– Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?

Az inaska felvonta a vállát:

– Nem tudom.

– Hát hogy’ hínak a másik neveden?

– Blé.

A szakácsné nevetett.

– Furcsa név!

Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék. Álmosan kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt az, a doktoré.

A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:

– Hát hova való vagy?

Zsani ismét elbámult:

– Nem tudom.

– Nem tudod? Hogy’ lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol lakott?

A fiu a fejét rázta:

– Nem tudom.

– Anyádat se tudod?

– Nem.

– Hát hogy’ kerültél ide a nagyságos urékhoz?

Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:

– Elhoztak…

– Honnan?

– Apámtól.

– Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!

– Az más apám volt, a kitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.

A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.

Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.

S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja? Hogy került ő faluba, parasztok közé?

Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos palackot.

– Zsani igyál.

És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.

De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga, mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:

– Zsani! Kutya!

S veri őt.

Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában, mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden keze-lecsapása.

Aztán egyszercsak városba került, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!

Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit. De ki tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor szól, ha szidja őt.

– Te mulya! Te fafejü!

A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz valamit:

– Hova tetted az eszedet? Te birka, te!

*

Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:

– Mi a fizetésed?

Zsani csodálkozott:

– Semmi. Hát neked?

– Nekem öt forint minden hónapra.

Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is a szakácsnénak:

– Lám más inas…

A szakácsné aztán egyszer előemlitette a doktornénak a konyhán:

– Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.

A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:

– No lám! – mondotta. – No lám!

– Más inas beszélte, hogy… – mentegetődzött Zsani.

Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák. Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.

A doktor a rendelő órája után beszólitotta:

– Zsani, – mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést emlegetsz.

És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált simogatna.

Zsani elvörösödött.

Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.

Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.

Hebegett:

– Csak a szakácsné…

A doktor változatlan nyugalommal folytatta:

– Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember számítani kezd. Hát számoljunk össze.

Leült és cigarettára gyujtott.

– Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A nevelő-szüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra. Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja micsoda tejet szoptál? Ki tudja micsoda tejet szoptál?

S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.

Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott valamikor?

A doktor folytatta:

– Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?

Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu ember további szóáradatát:

– Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak. Hiába járattalak volna tovább. Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két három évben talán. Hát számitsd ki…

Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és aggodalmas szemmel.

Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.

A doktor megszólitotta:

– Nem volna-e szüksége inasra?

Zsani még aznap belépett a műhelybe.

*

Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.

Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A kalapja félfülön. Jelszava: _Búsúljon a tordai ló!_ Persze az első, mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:

– Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült Szent Lőrinc?

Mikor a mesternének van napja, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá.

– Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!

Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot…

Mindig az inas, mindenben az inas! S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is, az inason köszörülik az eszüket.

– Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.

– Thékhez, munkavezetőnek.

– Zsaninak uj nyakkendője van.

– Tegnap találta a szemétdombon.

– Abban megy Irmához vasárnap.

Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi. Még a mesternek is rázkódik a pocakja.

Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!…

Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez. Megnézi a ritkán csöppent borravaló-fillérjeit: nem lopták-e el? Tapogatja a ruháit: nem dugtak-e bele békát, vagy egyéb nem-odavalót? S aggódva gondol Irmára is…

Ki az az Irma?

Egy betüszedőnek a leánykája. Egy serdülő cigányszin barna leány, aki az előbbi évben egy-udvaron lakott velök.

A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem is látta. Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.

A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak. Ha künn gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s árnyékként surrant el a fal mellett. Mintha attól tartana, hogy a legény megüti.

De nem sürün járt át az udvaron. Csak mikor iskolába ment, és mikor hazatért. Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyha-ajtóban állt, és könyv volt a kezében.

Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az ajtójuk elé. A szedő kiült és pípázott. A felesége is odaült meg a leányka.

Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova látogatóba, s rábizták a bölcsőt. Ült hát ő is az ajtójuk előtt, és rengette a bölcsőt. S távolról nézte a csöndes családot.

A szedő sovány és fakó arcu ember. Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta, mint szőlőkarón a madár-ijesztő-lepel. Haragos szemmel néz mindig. De ha beszél valakivel, fanyaran mosolyog.

A szedőné vastag-dereku szőke asszony. Duzzadt tokás arca őszibarackszinü. Mintha elette volna az urának az egészségét is. Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelkün mosolyog mindenkire.

A leánya nem hasonlit rá. Barna és soványka, mint az apja. Szavát sohse hallani. Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép. Mindig fehér csipkés kötény van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.

Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék. A szedő meggyfa-száru cserép pipából pipázik és a lányára mosolyog. A szedőné harisnyát köt.

Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr, térdig kabátos, görnyedt.

– Szervusz! – kiáltja eléje vígan a szedő. No csakhogy itt vagy! Már attól tartottam, nem jösz el.

A vendég bizonyára munkástársa a szedőnek, – látszik az ujjai feketeségéről. Leül az asztalhoz. Az asszony bort tesz eléjök, s folytatja a kötést.

– Irma! – kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé. No nézd ezt a nyúlat! Azonnal gyere elő!

A leány azonban nem jelentkezik.

– Irma! Megharagszom!

A leány végre fülig pirosan sompolyog elő. A fejét szeretné eldugni mint a csirke a szárnya alá.

– Köszönj azonnal Miklós bácsinak!

S a társához fordul:

– Ilyen gyáva leányt te még nem láttál! Ennek rémület az, ha valakivel beszélnie kell. Itt maradsz! itt ülsz! – parancsolt rá a leánykára.

– Ez sohse megy férjhez, – mondja a fejét csóválva a szedőné.

És a lányához fordul:

– Ki vesz el téged, ha megnősz?

A leány röstelkedve pislog maga elé.

Zsani akkor kezdett Irmára figyelni. Ez a lány az akit senki se vesz el. Szegény leány…

Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és nézte, nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak el nem tünt a fehérre festett ajtóban.

Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll. Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a csillogó két fekete szemével. Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja a fejét.

Kis idő mulva Zsani megint odapillant. A kárpit ismét megmozdul.

Különös!

Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja. A mester persze megrázta érte. A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál. Rítt. Pergett a könny a szeméből. Még délben is, mikor kiadták neki a maradék krumplilevest. A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely előtt.

Egyszer félrepillant. Meglátja, hogy a leány ott áll az ajtóban. Abbahagyja a sirást, csak a szeme marad könnyes.

A leány nézte. Evett ő is. Pogácsát evett. S közben a szeme a rongyos kabátu bús inason állt.

Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon. Darálja a leckét. Elsétál Zsani mellett kétszer is. Végre megáll. Megszólal félénken:

– Kell pogácsa?

Nyujt egy pogácsát.

Zsani kitörli a könnyet a szeméből. Néz a lányra: nem tréfál-e vele?

A lány szeme sajnálkozást sugároz.

– Kell, – feleli Zsani.

A leány odaadja a pogácsát. Zsani csodálkozva pislog rá.

– Jó pogácsa, – mondja a leány biztatón.

– Jó, – feleli Zsani, – köszönöm.

S melegen néz a leánynak az arcára.

*

A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt. Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz haza. Irmának van egy fürjecskéje, – zöldhálós kalitkában tartják az ajtó fölött. A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának. Be nem bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek, Zsani is odabátorodik, ha van ideje szabad. Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül, mint valami alázatos kutya. S beszélgetnek vele. Még tán csontot is vetnek neki.

Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:

– Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.

– Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.

– Kurizál!

– Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?

– Hogyan? Hát ő aszongya: _Bhe-e-e!_ Irma meg aszongya: _Pitypalatty!_

S ihogtak-vihogtak.

A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele. De most már, hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül szipogatta az orrát.

Szinte megkönnyebbült, mikor szedőék elköltöztek a házból.

Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!

Egyszer sört kivántak a legények. Összeadták a pénzt, de még négy krajcár kellett volna:

– Adj bele te is, Zsani! Ihatsz aztán te is.

Zsani a fejét rázta. Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna előle.

– Nincs pénzem, – felelte a földre pislogva.

– No majd megnézzük.

Két legény lekapta a lábáról. A harmadik megmotozta. Volt egynéhány krajcárja. Elvették, kinevették.

Attól fogva különféle rejtekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött, földben, kalapja bélésében.

S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.

A félénksége, magába-zárkózottsága csak növekedett. A tekintete mindig aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna. Ha beszéltek vele, a beszélőnek a cipőjére pislogott.

– Csak egyszer felszabaduljak! – mondogatta magában. Ha legény leszek, _segéd úr_ lesz az én nevem is.

Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.

– Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, – tanácsolta az asszony.

Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt. Minden gondolata ezen a kérdésen forgott. Ha neki szép ruhája volna… Akkor nem bánnának vele úgy… Úgy…

Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, – az indigószinü rézgombos posztó-ruhában. De haj, mivé vált lassankint az a szép ruha! Elrövidült, feszült rajta. A fényes _K. P._ betüs rézgombok helyére különféle nagyságu és szinü csontgombok költöztek. S a ruha szine… Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves volt, – sohse elől törülte bele, hanem hátul. Csodálkozott aztán, mikor azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.

A haját esztendeje nem nyiratta.

Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke ruhát, inget és gallért. A szedő meg adott neki két hatost:

– Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg. Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.

Életének első boldog napja volt az.

„Ebédre!“…

Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával. A leány szivesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt tartózkodó volt irányában.

Aznap délben először léphetett be a szobájokba. A leány kezet nyujtott neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s éktelen volt a hajatlanságával.

– Isten hozta Zsani.

Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét. A legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket. A mester is…

– Magad vagy az oka, – felelte nyugodtan a szedő. A féreg is szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a fejedet.

Zsani csodálkozott ezen a beszéden. Hogyan fordulhatna ő szembe? Hiszen rögtön agyonütnék!

Álmában persze azon éjjel Irmával sétált. Irma minden fordulónál igy szólt:

– Isten hozta Zsani!

Cukorgyárban sincs annyi édesség, amennyit ő a szivében érezett.

De volt rossz álma is. Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.

– Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink?!

S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába, nadrágjába, zsebkendőjébe.

Aztán egyszerre csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát, amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy zöldes-fekete kigyót, amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.

S egy gyönyörü kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:

– Jónapot! Köszönöm!

Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal. De azt gondolta, az álmok olyanok.

Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost. A kövezet szikkadt, száradt, megfehéredett. A fák a rügyeiket bontogatták. Az ablakok mindenfelé tártan álltak, s a fikuszok és pálmák a prépost úr ablakában a verőfénybe állitódtak.

S az ablakból különös torokhang rikoltozott:

– Eleonóra! Nóra! Kávét kérek! Kérek!

Zsani meglepődve pillantott az ablakra. Még a lába is megmerevült.

Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.

Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös. A szedőnek a helyére egy tanitó költözött. A tanitónak hat éves fiacskája képes könyvvel játszott az udvaron. A könyvet megunta, félredobta, a kő között áskált.

Zsani fölvette a könyvet és belenézett. Nagy ámulatára ott látta benne az álomállatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely zöldes feketeszinü és hosszú, mint a pózna; a sárga macskát, amely ha nem is olyan nagy, mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju. És mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek álmában. De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely alá ez a szó volt irva: _az állatok királya_. Azzal is álmodott már. Micsoda szép hatalmas állat! Hát az a király köztük? No látszik is rajta!

S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös álmai.

Másnap megint megnézte a képeskönyvet.

– Az állatok királya, – mormogta tünődve, – az állatok királya…

Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.

Senki nem ünnepelte. A mester átadott neki egy bélyeges papirost, amelyre rá volt írva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő legények szoktak.

De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére. Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.

– Most már ember vagy, – mondotta ünnepiesen a szedő. Senki nem rugdoshat, senki nem lökdöshet. Ha a mester fennen parancsol, csapd le a szerszámot, eredj más helyre. Hapedig valaki a legények közül úgy szól veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet, és csak az orrát a kutyának!

Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette el, hogyan fogja ő bárkinek is az orrát…

– Tessék Zsani, – kinálta a leány a káposztából.

És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.

Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor. Arcának sötét-barna szine gyönge pirossá finomult. Üde volt, és ringadozó járásu. A félénksége leányos szemérmetességgé vált. Bárki szólt hozzá, elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája. Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának szokott: bizalmasan, melegen.

Az iskoláit már akkor elvégezte. Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt. S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.

Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni. Álmélkodott, hogy mennyire szépül, és csodálkozott hogy szedőék még mindig szivesen látják.

– Az asztalosság jó mesterség, – mondta a káposzta után a szedő, – jobb a mienknél is.

– Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, – toldotta az asszony.

S arcának barack-szinei megpirosodtak.

Zsani repeső szivvel hallgatta ezeket a mondásokat. A leányra pillantott a szeme szögletéből. Irma lesütötte a szemét. Aztán mikor fölemelte, mosolygott Zsanira:

– Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból. Én magam sütöttem.

– Csak meg kell nézni a különbséget, – folytatta a szedő, – milyen emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalos-inasok? A miéinkből görbe-hátu, sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős piros emberek. Az ólom levegője betegít. A fenyőfa levegője balzsam.