Part 6

Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött. Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva. Valóban olyan volt mint egy szőke medve.

A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is. Azt a levelet gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni. Zsani kérte is nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda. (Hogyisne! Hogy elszökjön vele!)

Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.

A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.

– Rácul van ez, vagy tótul, – tünődött a fejét rázva.

Annyit azonban mégis kivett, hogy _Zsán_ helyett _Jean_ van írva, és hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben. De nem szólt róla semmit.

– Árva vagy, – mondotta, – annyi bizonyos. A többi mellékes.

– Mégis jó lenne megtudni, – vélekedett az asszony, – hogy kik voltak a Zsani szülői? Kik adták a parasztokhoz tartásra? Hátha valami örökség is vár rá?

Ezt maga a szedő is helyeselte.

– Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan hozott? Oda is elmégy. Addig tudakozódol, mígnem végtére is megtudod, hogy honnan eredtél? Hátha pénzt találsz ott?

– Elmegyek, – felelte megörvendve Zsani. – Csakugyan, hátha…

S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig. Ott ácsorgott a kapu előtt.

– Mit is mondjak? Hogy is kezdjem? – töprenkedett hosszasan. Hátha azt mondom hogy beteg vagyok? De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen rögtön látja rajtam, hogy nincs bajom, és megharagszik.

Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait, amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.

Egyszercsak az orvos kilépett. Ránézett Zsanira.

– Nini. Te vagy? De megnőttél!

Zsani elvörösödött. Pislogott, mosolygott, a földre nézett.

Az orvos odább ment.

Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem emlékezik már a falu nevére.

– Hogy’ lehet ilyesmire nem emlékezni! – mondta boszusan a szedő.

Zsani helyét aznap uj inas foglalta el. Lakásról már előbb kellett gondoskodnia. Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott cédulákat, de sehova se mert bemenni.

Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:

– Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene…

– Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.

– Mennyiér adja?

– Négy forintér egy hónapra, magának.

Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni. Este már odavitte a hóna alatt a kis motyóját.

Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük. Az udvar hátulján istáló.

Az asszony bevezette a szobába. Földes volt persze a szoba, és dohos szagu. Két ágy állt benne és bölcső.

A gyerek éjjel gyakorta nyekergett. Zsani mindannyiszor fölébredt rá. A tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta. De nem volt bátorsága arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.

Másnap visszatért a műhelybe. Illendőségből ott kellett még dolgoznia legalább is egy hónapot.

A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában. Még a mester is egyszer csaknem megpofozta. Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más helyre ment.

Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény, Cserey Pali. Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a legény. S rákezdte:

– Bhe-e-e! Pitypalatty!

Zsaniban fortyogott a harag. De mintha be volt volna varrva a szája, nem bírt szólani.

A műhelyben négy másik legény is dolgozott. Azok persze érdeklődtek, hogy mi az _a pitypalatty_?

– Nyilas szedőnek a lánya. Zsaninak a szeretője. Zsani nem tud egyebet beszélni vele, csak annyit, hogy _bhe-e-e_. A leány meg csak annyit tud mondani, hogy _pitypalatty_. Igy társalognak.

A legények ránéztek Zsanira. Micsoda vállas erős legény! És szó nélkül engedi, hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla! Nevettek. Az inas-gyerek is a szájára tapasztotta a tenyerét, és a szeme szögletéből Zsanira nézett. Vihogott.

A mester is, – egy két lábon járó elefánt, – Zsanira emelte a fejét és mosolygott.

– Ejnye öcsém, hát… Kinek a lánya az?

Zsani elpirult. A szemét lesütve felelte:

– Nyilas Ignácék… Betüszedő…

– Ösmerem. Szegények azok, Zsani. Vizben főzik a tejes kását is.

És a fejét rázta.

Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta, végképpen elkeseredett iránta.

– Hogy dagadna be a szája! – mormogta keserün. Hogy a guta ütné meg! Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.

Gyülölte, de mégis utánozta. Az első havi keresetéből olyan fekete térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros nyakkendőt. Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának meg kellett lennie!

Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös csúfságban.

Igy indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a csodálkozásukat.

A juniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a torna-kert kőfala mellett.

Bámulva néztek Zsanira. Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt. A hangját tréfásan remegtetve kiáltott:

– Pitypalatty!

A másik rá:

– Bhe-e-e!

S egyszerre öten is rá:

– Pitypalatty! Bhe-e-e!

És nevettek.

Zsaniban lángot vetett a harag. Az arca elvörösödött, a keze ökölbe szorult. Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek között. De a lába csak vitte tovább. Se meg nem fordult, se szét nem ütött köztük.

Egy ebéd után mühelybe menet fügét pillantott meg a füszeres kirakatában. Cifra skatulyában volt a füge. Az ára _30 kr._ Sokáig nézte, aztán bement a boltba s megvette. Persze Irmának vette meg.

Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát, hogy abban valami domborodik. Zsani az udvaron dolgozott. Nem látta hogy a legények kilopják a kincsét, felbontják, s persze megeszik, – a helyébe meg vakolat-darabokat és másefféle szemetet tesznek. Bekötözik a skatulyát gondosan.

S következik az elfojtott röhögés.

Zsani egyszerre a skatulájára gondol. Csak magában dühöng.

S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:

– Hogy vágja majd Irma a fejéhez!…

S kacagnak napokig.

*

Zsani egyszer szögbe lépett.

Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a szög rozsdája megmérgezte a vérét.

Zsani megijedt. Bement a mester nógatására a kórházba.

Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyettesítette a kórházi főorvost. Barátságosan fogadta Zsanit.

– No csak feküdj le, – mondotta. A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát délutánig meglátjuk.

Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak. Az orvos azt mondta, hogy haza mehet.

Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol őt az orvos fölszedte?

– Gencs.

Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.

Már akkor húsz éves volt. A félénkségéből kibontakozott már annyira, hogy mert egyet-mást kérdezni.

A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban. Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hivják be katonának.

S kiokoskodták, hogy Zsani esszerint házasodhatik akár húsz éves korában.

Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyüljön össze.

Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani dolgozott, megüresedett egy lakás. Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.

Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak. Örült, hogy Irmát mindennap láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.

Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben. Egy új legény meg, Barna Imre nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban rákapott Zsanira.

Kifogyhatatlan volt a képzelődése. A legény-egyletben elmondta egyszer: hogy vallott szerelmet Zsani Irmának? A fiatalok nevettek rajta. A következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották, hogy mondja el.

A legény méginkább kiszinezte a jelenetet. Játszotta már a leány félénkségét is. Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy vizes dézsa volt ott, amelybe Zsani zavarába beleült.

Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a menyasszonyánál töltötte. De hallotta mikor másnap mondták:

– Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?

És röhögtek.

Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.

Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:

– Szólalj meg Zsani! Itt a fürjecske!

A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával. A kibérelt lakást nézték, hogy kell-e meszeltetniök?

Zsani elpirult. Irma is fülig pirosan nézett reá. S hogy Zsani egy percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba, Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:

– Mit beszélt az a legény?

– Semmit, – felelte Zsani pillogva.

– De valami csúfszót mondott rám…

– Dehogy is.

– Azt mondta _fürjecske_. Mit jelent az a fürjecske?

– Tréfálkoznak, – felelte röstelkedve Zsani. Tudja, hogy a vőlegényeket figurázni szokták.

A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy meszelni kell. Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.

– Szemtelenek, – dohogott Irma boszusan. Milyen szemtelenek!

S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.

Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely a fürjecskéről szól. A többiek nevetve fujták vele. Zsani hallgatva dolgozott tovább. De az arca sápadozott a haragtól.

Mikor a beköltözés napja elérkezett, Zsani maga említette elő, hogy megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagyták-e rá a szülői valami örökséget?

Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más témákat találnak a tréfálódzásra. De hátha örökség is csöppen? Ha pénze lesz… A pénzes embert nem szokták gúnyolni.

Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.

– Ne sokáig maradjon oda! – mondta szemérmes kérleléssel.

Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást. A két gyáva lélek nem mert addig csókot váltani.

Zsani hát elutazott.

No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit. Meghaltak azok mind a ketten. De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s kisütötte belőlök, hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két öregnek. Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.

Zsani ment Szombathelyre.

Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost talált a hivatalban. Az is előkapart holmi régi jegyzőkönyveket. Nézi egyenkint a nagy okulárén át a lapokat. Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át Zsanira mosolyog:

– Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!

Zsani csak bámul. Nem érti a szót.

Az öreg jókedvüen tömi a pípáját.

– Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót. (A szék ülőlapjánál is lejebb mutatta a picit.) No jól megnőtt. Nem hiába, hogy oroszlántejet szopott. Fene ember maga öcsém!

S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira.

Zsani méginkább bámult reá.

Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került Szombathelyre. Az anyja az oroszlánokat ugratta. De csak alkalmazottja volt a menazsériásnak.

– Az hát fene kuruc asszony volt, – folytatta az öregúr. Emlékszem rá, hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába. Maga akkor öcsém olyan kétéves forma kisgyerek lehetett. Egy oroszlán-kölyökkel játszott a ketrecek előtt. A kölyök olyan kicsi volt, hogy ki és bejárt a vasrudak között. Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlán-kölyök szopni az anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy, aztán ott szopott vele: egyik tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga, öcsém.

Zsani kábultan ment ki az irodából. Hogy az anyja nem hagyott rá örökséget, az nem foglalkoztatta. Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, – azt hitte álmodik.

Órákig kóválygott az utcákon. Ki is ment a városból, meg visszatért. Egy inges kirakat előtt megállt. Mansetta gombok csillogtak ott. Az egyik gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt. Zsani hosszasan nézte.

– Hm.

Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét. A bolt címere oroszlán volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe, amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.

Zsani elnyilott szemmel bámulta.

– Hát ilyen az oroszlán?

S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?

– Oroszlántejet szoptam, – mormogta a fejét rázva. Hm… Állatok királya…

A bolt mellett egy pap haladt el. Zsani köszönni szokott a papoknak, de annak nem köszönt. Ránézett keményen. A pap csodálkozón nézte vissza.

Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az útca tulsó ház-során. A bolt ajtaján tükrök fénylettek.

Zsani oda ment át. Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva bámulta magát benne.

– Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.

Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.

Ebéd ideje elmult már akkor. Zsani belépett egy kisvendéglőbe.

A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az ajtó mellett. Zsani félénken körülpillantott. Csak két asztal volt ott. Az egyiknél az iparos-forma urak ültek. Zsani a parasztok közé telepedett.

– Mit rendel? – kérdezte a kocsmáros. – Van gulyásleves, pörkölt borju, és disznóoldalas.

– Hát, – szólt Zsani szokása szerint való halk hangon és tartózkodón, – levest kérek.

Aztán egyszercsak a szemébe nézett a kocsmárosnak, és szinte orditva folytatta:

– És pörrrkölt borrrjút!

A kocsmáros meghőkölt:

– Nono…

Zsani a parasztokra eleinte nem ügyelt. De hogy valami verekedésről beszéltek, rájok fordult az érdeklődése.

Hát valami törvényszéki tárgyaláson jártak a falusiak. A legidősebb köztük egy ősz görhes ember, a fiáról beszélt, hogy hogyan keveredett a bajba.

– Ha énnekem szót fogadott vóna a Jani… De sohse vót engödelmes szófogadó. Mer én mindig mondtam neki: Fiam, ha vereködésbe keverödöl, ne bicskázz, se furkós bottal ne üss meg senkit, hanem mingyán az elejin, mihent egy haragos szót szólnak, csak neki ököllel az orrának a kutya teremtésit! Akkor osztán nincs ideje se késre, se botra. Osztég nem kerülsz törvénybe. Hát most itt van: két ökröm fizeti. Én is vótam fiatal. De én engödelmes gyermöke voltam az apámnak. Csak az orrát! – mondta az én apám is. Hát én ha afféle petekbe kerültem, csak neki az orrának!… De nem is láttam én börtönt bévülről soha.

Zsani ámuldozva hallgatta ezt a beszédet. Ime a paraszt is azt mondja, amit a szedő mondott egyszer, hogy: Csak az orrát! Ez tehát nem a szedő ötlete, hanem ősi tapasztalat. Hogyan van, hogy azelőtt nem értette meg?

A paraszt aztán ismét az ökrein kesergett, hogy két szép ökre rámegy a kórházi költségekre.

Hogy Zsani álmélkodva hallgatta, neki is beszélt:

– Olyan két ökör az, fiatal uram, hogy nincsen olyan a faluba. Kivált a Szegfü. Annál erősebb barom Bécsbe se tanálkozik.

Zsani megvetőn mosolygott:

– Hát az oroszlán? – mondotta. Az oroszlán sokkal erősebb.

– Nálunk nincs afféle, – felelte elcsodálkozva a paraszt, – csak ökör meg ló.

Aztán arról beszélgettek, hogy hétfőn vásár lesz Sopronban. Oda hajtják a Szegfüt.

Zsani gondolatokba mélyedt. Eszébe ötlött, hogy egy vásáron állatsereglet járt nálok, de ő nem nézte meg: sokalta a húszkrajcáros belépő díjat. Pedig beszélték, hogy oroszlán is volt benne.

Egyszerre nagy érdeklődés fogta el az állatsereglet iránt. Emlékezett rá, hogy egy vásárkor a menazséria napokkal előbb ott volt már náluk. Hátha a soproni vásárra is?…

Kiment az állomásra és megtudakolta, hogy harmadik osztályon mennyibe kerül a Sopronba-utazás?

És elment Sopronba.

Este érkezett oda. Alig hogy kiszállt, megkérdezett egy gyereket:

– Te fiu! Van-e a vásártéren valami látnivaló?

– De van ám, – felelte a gyerek, – ringlispi meg az óriás, meg sok mindenféle vadállat egy helyen.

Zsani szeretett volna még aznap este bemenni, de már sötét volt. Hát csak kivülről hallgatódzott, és szagolta a nehéz rossz szagot, amely a menazsériából szétterjedezett. Egyszercsak egy nagy nyers ordítás hangzott belőlről.

– Az oroszlán! – mondotta Zsani örömmel.

És reszketett felindulásában.

Reggel ő volt az első aki bement. Látott papagájt, elefántot, majmokat, s két vén oroszlánt. Órákig ott állt az oroszlán-ketrec előtt, s bámulta a két komor vadállatot. Hím volt mind a kettő, s vadtekintetü. Fel és alá koválygott szüntelen mind a kettő a ketrecben, s mikor etették őket dühös falánksággal rohantak a húsra.

Zsani vasárnap érkezett haza. A menyasszonya ismét megcsókolta.

A szedő azt kérdezte:

– No van-e pénz?

A szedőné vigasztalta:

– Majd csak megéltek, mint más szegény ember!

– Két hét mulva meg fogtok esküdni, – szólt ismét a szedő. Csak azért is!

És a leányához fordult:

– Három hétre itthon maradhatsz. Készítsd a fészketeket. Az igazgatónál majd bejelentem.

A két szerelmes boldogan tanácskozott.

Másnap Zsani hogy a műhelybe ment, valamivel később érkezett mint a társai. Már javában folyt a munka: a fűrész-harsogás, gyalu-csiszogás. b

A kis Kálmán inas ránézett és elmosolyodott.

Cserey Pali fölemelte a gyaluját, és kiszedte belőle a forgácsot. Jobban csak azért, hogy szólhasson:

– No csakhogy megjöttél. Búsult ám a fürjecske.

Nevettek.

Zsani boszúsan taszitotta gyaluját a deszkára. A gyalu lármája elnyomta néhány percre a beszélgetést.

De a következő kis szünetben Barna Imre szólalt meg, a fitos orru pajkos:

– Fel akarta akasztani magát a menyasszony.

Ujra nevettek.

Zsani megfordult és ránézett. Ránézett haragos merev nézéssel, hogy a szemefehére is kilátszott.

A legény nem nézett őrá, különben meglepődött volna a Zsani nézésén.

Zsani nem szólt semmit. Visszafordult a munkájához, és nagyhosszúkat lökött a gyaluján. Sivitva futottak alá a gyalujából a forgács-kigyók a lábához. Szinte térdig állt már bennök. De csak gyalult-gyiszolt tovább, mintha azt akarná, hogy a gyaluja lármájától ne lehessen beszélni.

Ahogy közben oldalt pillant, látja hogy a kis Kálmán inas a markába takarja a száját, s úgy sunyít feléje. Az is őt nevette.

Arra se szólt semmit. Csak megvetőn pillantott reá.

Valami bolti állványt csináltak. Künn kellett dolgozniok az udvaron. Ott álltak a deszkák is a főállványhoz támasztottan. Azokból a deszkákból majd polcokat kell fürészelniök. A műhelyben nem volt hely arra, hogy összeállitsák a rengeteg asztalosalkotmányt.

Az udvaron később ott dolgozott Irma is az anyjával. Az anya porcelán-edényeket mosott egy dézsában. Irma törülgette, s ahányszor felpillantott, mindig Zsanira pillantott. Zsani azonban nem viszonozta a pillantásait. Sápadt volt. A fejét mélyen lehajtva nyomta a gyaluját.

Az őszi nap odaeresztette rézsutos sárga sugarait az udvarra, az Irmáék ajtajára. A fürj a zöld hálós kalitkában ott lógott már az ajtó fölött. Egyszercsak nagy eleven kiáltással megszólal:

– Pitty-palatty! pitty-palatty!

A fürj szavára megáll a munka. A Kálmán inas elfordul és a markába röhög. A legények is egyszerre nevetésre fakadnak, s gonosz örömmel sandítnak Zsanira.

Zsani fölemeli holtszinre vált arcát, és rájok néz.

A kezében festékes fazék van. Kékfestéket kever benne az inasnak az asztalon. Hogy a társai tovább dolgoznak, ő is ujra lehajol és kever. Keveri-kavarja a fazekat, csakúgy locsog ki a festék. Közben Irmára pillant. Látja hogy a leány piros, még a füle is piros szegénynek.

– Pitty-palatty! Pitty-palatty! – kiáltja ismét a fürj.

– Felelj hát! – rikoltja kacagva a fitos legény.

– Felelj! – biztatja nevetve Cserey Pali is.

Zsaninak akkorát fordul a szeme, mint a malomkerék. A fazekat fenékre csapja, hogy kilottyan a festék. Két izmos karján feljebb gyürinti az inget.

– Feleljek?

A fitos arcán kővé mered a mosolygás. Hogy Zsani, az örökké birka Zsani a mellét kivetve, ingét gyürve, dühös fujással bőszül ellene?! Azonban csak egy percet bámulhat: Zsani az öklét összeszoritva ront át a forgácsokon deszkákon.

– Felelek! – ordítja, mint a vadállat.

– Nono!… hebegi meghökkenve a fitos.

S hogy Zsani egyenesen neki-robog, ő is szembe fordul nagyvirtusosan. Hátha Zsani megszeppen?

– Nono… Vigyázzunk.

Nem vigyáz már Zsani: puff! úgy sujtja ököllel orrba a fitost, hogy a vére méternyire preckel a falra, s őmaga hanyatt kalimpál el. Még a papucsa is félrerepül.

Cserey elhülten lép utánok, hogy védje a társát, de Zsani megfordul, mellen ragadja azt is.

– Felelek kutyák! Felelek! Már régen akarok!… Oroszlántejet szoptam én, az istenfátokat!…

Dől az állvány. Borul a festékes fazék. Recsegnek a deszkák. A szedőné sikolt. Az asztalosné is sikolt. Az asztalos káromkodik.

Csak az Irma lány áll öröm-égő szemmel a viharban. A nyakát kinyujtva rikoltoz, rikoltoz mint a vércse:

– Üsse! Üsse a kutyákat!

TARTALOM.

Pöhölyék 3 A bányász 95 Hol hálunk meg? 115 A tej 129

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24 |édsapánk |édesapánk

133 |keskany |keskeny

161 |menyasszonyánál. töltötte |menyasszonyánál töltötte]