Part 4

Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belől…

Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.

Az elsőben ez:

_Mindig rád gondolok._

Az utána valóban:

_A világon sok szép leány van, de te vagy az egyetlen!_

Aztán:

_Bocsáss meg, hogy sokáig nem irtam. Visszatér mindig hozzád szivem, mint az égi nap az én virágos falumhoz. Akarva se tudnálak elfelejteni._

Az utolsóban:

_Kaliforniába megyek. Meggazdagodva kell hazatérnem. Néhány hónap és boldogok leszünk._

*

Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a lámpásnál. Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.

Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött volna.

Péter olvasott:

_… nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra, rád kedves Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek, hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Óh te jó föld, te édes anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám, mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad,_ _hogy én úrrá legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A sors vihara ide oda fujja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az otthon. Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló gondolatom a nyugalmamat! Óh milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban is kellett volna élnem, és meghalnom. Óh ha letéphetném ezt az úri ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerü köntösét! Ha mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér fejét…_

Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron. Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.

Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a Péter olvasását:

_… Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam, csak a jóreménység. Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig, amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet_ _veszek otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr lehet, hanem az, ha boldog tud lenni…_

_… Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez…_

Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.

*

Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya boszuálló madár. Lám, hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontatták a gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.

Szél fujt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra kormos düledék volt.

Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás. A biztositó intézet megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is lesznek ujak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai ménesért. A tehenek is… Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü! Érteni lehetett, hogy a gazdáját hivja: _Segits rajtam, segits!_

Péter vigasztalta az anyját:

– Ne búsúljon kend, majd hazajön a…

Elhallgatott.

Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.

Az öreg ránézett:

– Ide ne győjjön!

*

A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd őszszel felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az egyik szobát meg is padlóztatják.

Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára. Az omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.

A teli hold akkor emelkedett föl a rét füzfái mögül, és fehér világossággal árasztotta el az alvó falut.

Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.

Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embernek.

Egyszercsak megáll és visszafordul.

A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.

A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan hosszu árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga. A nyomaiban meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.

Az égett ház irányában megáll. És csak áll.

– Hé! – kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, – melyik a Pöhölyék háza?

Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig. Megállott. Kinyujtotta a botját az omladék felé:

– Az.

A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt. Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.

Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára támasztva nézte a porban síró embert.

Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is megmozdult. Vén szemében egy könycsepp jelent meg. Belenyúlt a tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyujtotta a csavargónak:

– Ögyél.

A BÁNYÁSZ

A báró egy napon arra gondolt, hogy minek neki az a rengeteg nagy erdő a magyar földön? hiszen ő mindig Bécsben lakik, s a birtokát jóformán csak a mappáról ismeri. Leírt hát a tiszttartójának, hogy vágassa le az erdőt: vessék be gabonával.

Aznaptól fogva heteken, hónapokon át kattogtak a fejszék a csöndes sályi völgyben.

Május vége felé egy sápadt krisztus-szakálu úrféle érkezett a faluba. A tiszttartó hozatta be az ispán kocsiján. Beszállásolták a lakatlan kastélyba.

Azt mondták, hogy bányász és hogy lengyel ember. Az fogja kiszórni a földből a tuskókat.

No a faluban meg is bámulták. Hát ilyen a lengyel? ilyen óriás? és ilyen tubákszinü bársonyruhában jár? Meg hát aki bányász, ilyen sápadt szokott lenni? No, furcsa mesterség, hogy puskaporral röpiti ki a tuskókat! Ki gondolná, hogy ebből is élnek?

A lengyel szombaton délután érkezett és másnap elment a templomba. Mindenki megfordult, mikor belépett. Nézték, hogyan vetnek keresztet lengyelesen? és hogyan hajolnak meg az oltár előtt? Hát igen nagy keresztet vetnek, és mikor meghajolnak, a térdükkel a földet érintik, – éppen úgy, mint a plébános úr.

Az asszonyi szemek barátságosan pillantanak a lengyel felé, az emberi szemek megelégedéssel.

– Látszik, hogy jó körösztény, – mormogja a birónak a templomatya.

– Ügön akkurátos embör, – mormog vissza a biró.

A lengyel bányász megállott egy pad mellett, és nem nézett senkire, csak az oltárra. Gál Balázs helyet kinált neki maga mellett, de a lengyel nem ült le. A szivére emelte a kezét, úgy köszönte meg némán, ami megint tetszett a parasztoknak.

– Nem ül le, – mormogta a templomatya.

– Nincs jussa rá, mert nem idevaló, – felelte a biró a bajusza alól.

A bányászt aztán nem igen lehetett látni többet. Már hajnalban kiment az erdőre, és csak alkonyat után tért vissza. Napközben tompa dörgések hallatszottak az erdőből. Dolgozott.

*

Vasárnap délután kisétál a lengyel a kastélyból, és betér a kertészhez. A kertész ugyanis tudott valamit németül, s hogy mindig a kastély körül foglalatoskodott, összeismerkedett a lengyellel.

Örült hogy olyan úri ember meglátogatja. Megmutogatta neki a terjedelmes kertet apróra, s magánál tartotta vacsorára is.

– Kérdezd meg tőle, – mondja vacsora közben a kertészné, – miért olyan szomoru?

– Olyan ez mindig, feleli a kertész, – még a kalapja is szomoru ennek.

– De csak kérdezd meg.

Hát a kertész megkérdezte.

A lengyel csodálkozón pillantott a kertészre, aztán készségesen válaszolt:

– Megmondom. Éppen azért jöttem. De az asszonynak csak annyit mondjon el belőle, a mennyit éppen muszáj. Hát mondja csak kérem kertész úr, nincsenek ebben a kastélyban kísértetek?

A kertész a kísértet szóra elképedt. (Szőrös, kis fekete ember volt az a kertész. Hátul kétfelé választva viselte a haját, és mindig pipázott.)

– Kísértetek? Hallani hallottam biz én valamit, de gondoltam, csak afféle parasztbeszéd.

– Magam se vagyok különben, de kérem énvelem különös mindenfélék történnek.

Megrázta a haját, mint az oroszlán a sörényét, és hogy a kertészné újból megkinálta a rántott csirkével, köszönő mozdulattal eltolta magától.

– Legalább bort önts neki, ha már nem eszik, – mondotta az asszony.

A kertész fölemelte a vörös borral telt üveget, és töltött a bányász poharába.

– Trink bruder, – mondotta jószívüen.

A lengyel addig csak éppen kóstolgatta a bort. Fölemelte a biztatásra a poharat, s felhajtotta fenékig.

Aztán egy percig elmélázott. Egyszercsak fölemelte a fejét, s beszélt:

– Mingyárt az első éjjelen hallottam, hogy valaki lépked a szobámban. Fölnyitom a szememet: egy fehérruhás asszonyféle áll az ágyam előtt. Lecsukom szememet: tovább lépked. Azt gondoltam álom volt.

– Persze, hogy álom volt, – felelte legyintve a kertész.

– Másnap mégis kétszer megfordítottam a kulcsot az ajtón, és lebocsátottam a kárpitokat is. Nem akartam, hogy a hold besüssön. A holdfényre vélekedtem, hogy az játszott velem. És lefeküdtem nyugodtan. Éjfélkor ugyanaz a halk séta; ugyanaz a megállás; ugyanaz a továbbmenés. Fölpillantani már nem mertem.

– Viszolog a hátam.

– A következő estén olyan fáradtan jöttem haza, hogy azt gondoltam, a világnak semmiféle kísértete se fog fölébreszteni. El is aludtam. Hason feküdtem. Az arcomat a két karomra hajtottam. Ugy aludtam.

– Az nem jó fekvés.

– Egyszerre csak hallom, hogy jön a kísértet. Nem mertem megmozdulni. Megáll. Érzem, hogy a két kezét a hátam fölé emeli, mintha nyomni akarna. És nyomott is, noha nem éreztem kezet a hátamon. De mégis nyomott. Azt hittem megfulladok.

– Boszorkány volt.

A bányász legyintett:

– Én nem hiszek se boszorkányban, se kísértetben. De hogy ez minden éjjel ismétlődik, boszant.

– Hogy a fenébe ne!

– A szolgám a tornácon hál az ajtóm előtt. Jancsinak hívják. Katonáskodott Stájerországban. Kérdeztem tőle, hogy nem történt-e vele valami? Nem; semmi. Hát arról tud-e valamit, hogy kísértet jár a kastélyban? Azt mondja, hallott már effélét. Mondom neki, hogy háljon bent ő is a szobában, és éjfélkor költsön fel, ha valami történik. Bólint rá hogy jó. Aztán egyet gondol: elmegy az ispánhoz, és bejelenti, hogy ő nem dolgozik többé mellettem. El is ment.

– Ilyen gyáva a paraszt!

– Eltökéltem, hogy véget vetek ennek az éjjeli gyötrődésnek. Égő gyertya mellett, felvont pisztolylyal várom meg az éjfélt. De elszunnyadok. Akközben megjelenik a nő. Jön egyenesen felém. Nekem a lélekzetem megint elszorul. Nincs erőm, hogy kinyújtsam a kezemet a pisztolyomért.

– No, én belelőttem volna! – mondja a kertész.

S fenékig üríti a poharát.

– Lehet, – feleli a lengyel vállat vonva.

Aztán folytatta:

– Arra gondoltam, hogy más szobát kérek. De röstellem magam előtt. Én teológiát végzett ember vagyok… azaz dehogy vagyok, semmise vagyok…

Elborúlt arccal nézett maga elé. Ivott egy kortyot, aztán megint folytatta:

– Nem retirálok meg semmiféle kísértet elől. Aki meghalt, meghalt! Mi?

– Igaz, – bólintott rá a kertész, – aki meghalt, meghalt.

– Mit beszél? – kérdezte az asszony.

– A bányáról, – felelte a kertész, – ne törődj vele.

– Szívszorulás vagy agygörcs, vagy tudom is én micsoda, – folytatta maga elé tünődő arccal a bányász, – talán hallucináció.

– Már akár micsoda náció, de én röviden elbánnék vele.

– Hogyan?

– Fölvinném azt a jó csáti fütyköst onnan a sarokból, aztán úgy a derekára húznék vele, hogy sose mászkálna többet senki szobájában.

A bányász felkönyökölt az asztalra, és a homlokát a tenyerébe támasztva hallgatott.

Aztán megintcsak megszólalt:

– Mondhatom én azt, hogy önt nem látom?

– Nem, azt nem lehet mondani.

– Így látom pedig minden éjszakán.

– Hát aztán milyen a pofája annak a bestyének?

– Az arca? Az arcára nem birtam eddig fölemelni a szememet.

Szivart vett elő a zsebéből, valami sötét-barna apró szivart, és rágyujtott.

– Érzed, milyen jó szagu? – kérdezte a kertészné.

– Nem érzem, – felelte a kertész, – de az én dohányomnál nem lehet jobbszagu.

A kis kövér kertészné összedugta a két karját, és tovább unatkozott mellettök.

– Kertész barátom, – mondotta a bányász, – nincs senki ismerősöm itten, akihez bizalommal fordúlhatnék; magát kell megkérnem…

A kertész nagyot szívott a pipáján: ugyan mit akar?

– Háljon nálam ezen az éjszakán.

A kertész megvakarintotta a fejét. A hajaválasztéka tarajjá borzolódott.

– Hogy ott háljak?

– Egy ilyen bátor ember megmenthetne engem.

– No persze. Dehát hogy én ott háljak? Jó, ott hálok! – felelte az asztalra csapva. Ott hálok a maga kedvéért. A botot vigyem? Jobb lesz tán egy vasvilla!

Aludni küldötte az asszonyt. Kis idő múlva maguk is elindultak. A kertész egy három águ vasvillát vitt magával.

– Itt jó élni különben, – mondotta a bányász, mikor már a kastély parkjában ballagtak; – itt ebben a völgyben, talán ellenség se járt soha.

– Itt bizony még kolera se.

– Semmiféle uniformist se láttam, mióta itt vagyok. Még csak csendőrt se láttam.

– Jár pedig.

– Jár?

– Ritkán. Csak éppen hogy átmennek a falun. Egyszer egy hónapban.

– Az semmi.

Egyszercsak meghőkölt. Megragadta a kertész karját. Egy fa felé mutatott:

– Mintha ember volna ott…

A kertész is meghökkent. Aztán legyintett.

– Ember, fenét. A sárga tearózsának a feje.

A levegő harmattal és virágillattal volt tele. A hold átsütött a platánokon. Az eget csillagok milliói borították.

A kertész levette a kalapját.

– Milyen meleg van, – mondotta. Az ilyen éjjelen nagyobbat nő a virág, mint a legnaposabb nappalon.

A lengyel az égre mutatott.

– Látja ezt a sok csillagot? Az mind föld. Onnan úgy nézik a mi dolgainkat, mint mink a hangyákat. Bűnös, nem bűnös, egyformán fekete.

– De cudar féreg az! Olyan kárt tett az idén a melegágyban, hogy…

Hallgatva ballagtak el egy fenyőfacsoport mellett, aztán a bányász szólalt meg:

– Jó a felesége?

– Mit mond?

– Hogy szeretik-e egymást?

– Meghiszem azt. Olyan az én feleségem, mint a nádméz.

– Az a fő. A gazdagság semmi. A rang is semmi. Minden semmi. Csak az asszony az igaz valami: a jó, hű asszony, akit az ember szeret.

A tornácra értek. Árnyék terült oda. Hallgattak. A márványlapokon kongott a lépésük.

– Milyen hüvös ez a tornác, – mondotta a kertész; mintha kriptában járna az ember!

Tágas, bolthajtásos szoba volt az, amelyben a bányász lakott. Két ágy benne a két szögletben. Középen nehéz diófa-asztal, és körülötte karcsú faszékek. A kandalló előtt kopott karosszék. A falon Mirabeau, Robespierre, Desmoulin Camille és Roland asszony megsárgult arcképei. A kandalló fölött pedig Brillat Savarin szines olajképe.

Az Eötvös báróké volt valamikor az a kastély, és egy francia szakács is szolgált náluk. Annak a szobája volt a bányászé.

A kertész megállt a szoba közepén.

– Hát ez az? Itt hál maga, és itt jön be valahol a… Nem gondolja, hogy a kandallón jön be?

– Nem jön az be sehol. Csak hallucináció.

– Mi az? Én nem tudom mi az?

– Akkor ne is kérdezze. Betegség. Nekem nem kell más, csak mikor kiáltok vagy nyögök, rázzon meg.

– Megrázzam? Hogy én magát megrázzam? Majd _azt_ rázom meg, a kutyát! Hogy híjják? Micsoda náció?

– Hallucináció. Ha nem ébredek fel, öntsön vizet rám, és dörzsölje a szívem tájékát.

– Nem lesz jobb, ha ütök? Jobb lesz, ha ütök, higyje el. Ha én egyszer megütöm azt a fene hallucinációt, vagy megdöglik, vagy megsántul.

A bányász ezalatt levetkőzött, és lefeküdt. A kertész is levetkőzött, és a gyertyát odébb tolta az asztal közepére.

– Ma éjjel, talán, nem fog gyötörni, – – mondotta a bányász a paplanát veregetve, – de azért jó hogy itt hál maga is. Legalább ezen az egy éjszakán nyugodtan alhatom.

A kezét a feje alá tette. Ásitott.

– Jó asszony a felesége? Igazán nagyon szereti?

A kertész is ásitott.

– Hát hogyne. Szakácsné volt a tiszttartónál. Három esztendeig jártam hozzá, mielőtt elvettem volna. Még tíz óra sincsen.

– És ha maga egyszer azt látná hogy nincs rendben a széna…

– Mi nincs rendjén?

– Úgy értem, hogy a földön minden változó. Még a jó asszony is.

– Az én feleségem mindig ilyen volt.

– De gondoljuk el, hogy nem ő a maga felesége, hanem egy feketeszemű, nyulánk, édesbeszédű asszony, akinek meleg a nézése, a keze, a lelke és az ember azt hinné, még a napon sincs árnyéka… Különben ne beszéljünk erről.

– Amint tetszik. Én nem gondolkoztam erről soha. De ha más feleségem volna, afféle félre kacsintó…

– Mit tenne vele? – szólt a bányász a szemét fölnyitva.

S ahogy a gyertya odavilágított, olyan volt a szeme, mint két kék ércgolyó.

– Mit tennék vele? Hát ott halna meg abban a minutába az istenfáját…

– Megölné? – kérdezte a bányász álmosan.

– Agyoncsapnám, mint a legyet!

S akkorát ásított, hogy az álla csontja ropogott belé.

A bányász lehunyta a szemét. A kertész a kandallóra nézett. Fölkelt. Végigment mezítláb a szobán, és a háromágu villát bedugta hegygyel a kandallóba.

Azután megint az ágyra fordult, és a plafonra pislogott.

– Ha a bojtár meg nem forgatja a gombaágyat, penészes lesz. De talán megforgatja.

Éjféltájon állati nyöszörgésre ébredt föl a kertész.

– Mi az? – mondja álomtól bágyadt hangon, ki az?

Olyan volt a nyöszörgés, mint ahogyan a kutya szokott nyöszörögni, az alvása közben, de fájdalmasabb.

A kertész haja égnek borzolódott. Elmeredt szemmel nézett az ajtóra, a kandallóra, a bányászra.

A gyertya égett.

A bányász elhanyatolva, halálszin sápadt arccal feküdt az ágyon. Az nyöszörgött. A kertész lehajlott és benézett nagyóvatosan először a maga ágya alá, aztán a bányász ágya alá. Végre lefordult az ágyról, és a bányászhoz sietett. Megrázta:

– Mi baja? Hallja-e?

A bányász mélyen szakadozó lélekzettel fölébredt.

– Látta? – szólt fulladozva.

– Mit?

– Az asszonyt.

– A kísértetet?

– Azt.

– Itt volt?

– Most rebbent el.

A kertész körülbámult. Nem látott semmit. De azért az inába remegés szállott.

– Milyen volt? – kérdezte nagy szemmel.

A bányász hörögve válaszolt:

– Véres.

A kertész borzadozva nézett körül. A foga csaknem vacogott. Visszasietett az ágyába. A takarót a fejére vonta. Csak a két talpa látszott ki, s a takaró is remegett a didergésétől.

A bányász azután nem jött be többet az erdőről. Kunyhót csináltatott magának odakünn, és abban hált.

*

Az aratás előtt való héten két csendőr jelent meg a faluban. A kisbiró a tiszttartóhoz vezette őket. Az egyik csendőr irást vett elő a tarsolyából, és átadta a tiszttartónak.

A tiszttartó ott reggelizett családostól a tornác előtt az ákácfák alatt. Ahogy bepillantott az irásba, elhalaványult, és hosszan csóválgatta a fejét.

Az asztalnál ott ült a felesége, két szőke kisasszonylánya, a nevelőkisasszony, meg az iródeákja. Valamennyien várakozással néztek reá. De a tiszttartó nem magyarázott semmit: visszanyujtotta az irást a csendőrnek:

– Tegyék, amit a törvény parancsol. Az erdőben megtalálják.

A két csendőr elsietett az erdő felé.

A kisbiró hazaballagott.

A tiszttartó némán ült vissza az asztalához. Senkise merte kérdezni, hogy mi történt. Végre, hogy a kávéját megitta, a feleségéhez hajolt:

– Gondoltad volna, hogy pap az az ember?

– A lengyel?

– Az. De nem lengyel.

– Hát?

– Porosz.

Aztán még halkabban tette hozzá:

– Megölte a feleségét.

Déltájban egy rossz daróci parasztszekér jött ki az erdőből. Lassan és döcögve jött a szekér. Az ökrök előtt egy daróci ember.

A szekéren a lengyel feküdt. Cserlombokkal volt letakarva. Csak az egyik csizmáját lehetett látni, meg a bársonyruhát a könyökén, ahogy a szekér rácsán kibarnállott.

A két csendőr jóval a szekér előtt lépdegélt. Térdig poros volt mind a kettő. Az egyik a csákójával legyezte magát. A másik kigombolt kabátban lihegett.

A biró már a községháza előtt várta őket. Hogy meglátta a két csendőrt, fölkelt. Eléjök ment:

– Hát hol a bányász?

– Itt van a szekéren.

– Megkötözve?

– Nem-a: hóttan.

– Hóttan-e?

– Abbizony, amint meglátott bennünket, nem állt velünk szóba. Csak addig várt, míg feltűzzük a szuronyunkat. Akkor belenyult a zsebébe, és szépen mellbe lőtte magát.

– Ejnye, ejnye, – felelt a biró a fejét csóválva, – hát akkor ezt a község költségin köll eltemetni.

– Hát bizony nincs különben.

A biró beleböködött a botjával az út porába és a fejét csóválta.

– Ki gondóta vóna, hogy ilyenek ezek a lengyelek!

És elgondolkodva bámult a szekér után, amely döcögve haladt tovább a temető felé.

HOL HÁLUNK MEG?

Este tíz órakor elővettem a Vasuti Útmutatót, s megnéztem, hogy mikor érkezem Kolozsvárra?

Bizony éjfélkor. Van-e ott olyan vendégfogadó, ahol lefekvéskor bizalommal várhatjuk hogy alhatunk is? Akkor jártam először arrafelé.

Végigpillantom a még várható állomások névsorát. A tekintetem egy kereszten akad meg. Nini, ez valami fürdő itten; föltételes megállóhely. Most julius van és az erdélyi fürdőkről akármit is beszélnek, olyan tiszták, hogy az édesanyánk házában se térhetünk jobban nyugalomra aggodalmak nélkül. De mingyárt ott vagyunk! Uccu, mozdulok ám: szólok a konduktornak, hogy állíttassa meg a vonatot. Már csak alig három perc volt még hátra a megkeresztezett állomástól.

Szedem a cókmókomat. Leugrom. A vonat fütyül. A kalauz int a lámpással. A vonat megint tovább gurul. És én ott maradok a sötétségben. Szemlélődök, hol az állomás háza? Nem világoskodik se ajtó, se ablak. Csak egy kis paraszt-legény az egyetlen ember akit láthatok. Vasuti lámpást lógat a kezében.

– Atyámfia, – mondom neki, – hol itt a fürdő?

– A fürdő? – kérdez vissza, miközben borjunézéssel mered reám.

– A fürdő, – felelem nyomatékosan.

– Jó posta az még ide, – mondja meglóbálva a lámpást.

– Hát nem itt van?

– Nem.

– Ejnye kutya teremtette. Hát mennyire van ide?

Felvonja a vállát:

– Jó másfélóra.

– Kocsi vagy omnibusz csak van itt?

– Nincs itten.

– Hát hogy a macskába járnak oda az emberek?

– A fürdős kocsiján.

– Hát hol a fürdős kocsija, hiszen ezt kérdezem?

– A fürdős kocsija?

– Az az no. Arra akarok fölülni.

– Az nincs itt.

– Hát mi van itten, milyen kocsi?

– Milyen kocsi?

– Milyen no?

– Semilyen sincsen.

No ezzel reggelig beszélgethetek, mig megértjük egymást.

– Nem te vagy a bakter, úgye?

– A bakter? Nem.

– Hát hol a bakter?

– A bakter? A kocsmába.

– És hol a kocsma?

– A kocsma? A faluba.

– És hol a falu?

– A falu? Itt a vápába e.

S a vállán át belemutatott a sötétségbe.

– E szerint nincs messze?

– Messze? Nincs nagyon messze.

Az állomás-ház előtt álltunk. Közönséges kis bakterház. Az ablakon át csecsemő-sírás hallatszik. Gondolni se lehet arra, hogy háljak benne.

– Mikor jön a legközelebbi vonat? – kérdem a legénytől.

– Vonat? Merre felé?

– Akármerre.

– Reggel nyolc órakor jön Kolozsvár felől.

No addig én nem várhatok.

– Lehet kocsit kapni ebben a faluban?

– Kocsit? Nem tudom.

– A kocsmárosnak van talán?

– A kocsmárosnak? Nincsen.

– Hát kinek van?

– Kinek? A mészárosnak.

– Hát erigy el öcsém a mészároshoz. Mondd neki, hogy vigyen el engem a fürdőbe. Megkapod a fáradságod diját.

A legény ezt már tisztára megértette. Betette a lámpást az ajtón, és elkocogott.

Én pedig ott maradtam a sötétségben. Szivarra gyujtottam, hogy mégis magamba ne legyek.

Eszembe jutott, hogy tavaly hogyan jártam Tusnádon. Ilyen tájon mentem oda. Egy napig vonat vitt, fél napig egy kopott bőrkocsi. S mikor odaérkeztem, az igazgató vállvonogatással fogadott.

– Nincs szoba, – mondta. Ön az ötödik vendég, akinek sajnálatomra ezt kell jelentenem.

– Hát az a négy hova szállt?

– Sehova. Visszamentek vagy elmentek Málnásra.

– No, én nem megyek se vissza, se Málnásra. Ha az úr fürdőigazgató és úgy tele van a fürdője, hogy visszaküldözi a vendégeket, akkor tegye közzé a lapokban.

Nyersebb voltam, mint illett volna, de ennek köszönhettem, hogy egynéhány óra múlva szobát kaptam.

Hanem ez nappal történt. Mi történik, ha ebben a fürdőben is vállvonogatással fogadnak?

Félóra múlva hallom a kocsizörgést. Parasztkocsi. A legény ül rajta meg egy feketés ember. Sötétben minden mészáros fekete.

– Maga a mészáros?

– Én volnék.

– Elvisz a fürdőbe?

– Elvihetem.

– Mi a becsületes neve?