Part 3

– Bánom is én a falut, – felelte hevesen János. Nem a falunak élek én, hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanitó leszek. Punktum.

Máté gazda meghördült.

– De én meg azt akarom, hogy pap légy!

És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.

És fölkelt.

– _Én_ akarom!

És amikor azt mondta _én_, a mellére csapott.

A fiu dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.

Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s megrázta a fiut. Megrázta és a szeme közé dörgött:

– Én az apád vagyok!

Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant. Kitaszitotta az ajtót és elment, mint a mennydörgő zivatar.

János kábultan nézett maga elé. A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.

VII.

Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiu sápadt. A kocsi egyhangu zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény néha lebbentett egyet a lovak fölött.

Az országúton két parasztember ballagott szembe velök.

Mind a kettő megállott. Utána néztek a kocsinak.

– Kispap, – mondta az egyik.

– Beteg, – vélekedett a másik.

A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kékreverendás kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.

Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet. Az apja pedig kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.

– Vacsorát! – rendelkezett röviden Pöhöly Máté.

A kocsmáros, – egy balszemmel pislogó göndör keleti, – ismeri már őket. Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a vacsorája.

Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyul az ingébe, a nyaka alá, s kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast és odatolja fiának. Fizessen az. Lássák, hogy úr.

János tisztelendő egykedvüen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe. A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyujt. A gerendára méláz. Füstölget.

Pöhöly Máté odakocintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal gyöngéden és melegen:

– Igyál fiam.

Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.

János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.

Pöhöly Máté is pipára gyujtott, és szintén felkönyökölve eregette a füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.

Igy üldögéltek ott.

A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszu száru selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:

– Volt-e jó termés Máté gazda?

És pislogott a balszemével.

Pöhöly Máté csak hosszu hallgatás után felelt reá:

– Volt.

A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket. Ásitott, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.

– Lefekszem, – szólalt meg végre János.

S fölkelt.

Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.

Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.

S kiment.

Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya lángjába. Az ő familiájában nem szoktak mindennap csókolódzni.

Ott tünődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak gondolkodott. Ki tudja meddig gondolkodott volna ott, ha egyszercsak be nem lép az István. (Egy vasszög-bajszu nagyfejü vén legény. Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)

– Betöttem, – mondja a hüvelykujjával oldalt intve.

Pöhöly Máté megfordul.

– Mi az?

– Betöttem, – ismétli István, – különben még ellopja valaki.

– Mirül beszélsz?

– Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárúl.

– Micsoda reverendárúl?

– Micsoda reberendárúl? Hát micsoda reberendárúl? A tisztelendő úr reberendájárúl.

Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult Pöhöly Mátéra.

– Mi? – kiáltotta Pöhöly Máté.

István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:

– Nem tudom mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam hogy fáradt a ló…

Pöhöly Máté meghördült:

– Elmönt?

– El.

Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart volna.

De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat.

VIII.

… Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.

A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú fekete szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt gondolta, hogy árok.

János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley báró keresztjéhez. Hadd legeljen.

Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi csillagok szeliden pislogtak.

János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott. Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz viszen.

János odaballagott.

Fölmászott a keritésre. Hallgatódzott.

Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan, valamelyik távol-sötétlő eperfán.

Aztán ujra csendes az éjszaka.

János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog az üvegen.

Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje. Az ablak kinyílik.

János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.

– Juliska, – mondja halkan, és szivdobogás minden szava, – letettem a reverendát. Elváltam az apámtól.

– Haraggal?

– Nem: szeretettel. És most búcsúzunk kis virágom. Óh ha együtt mehetnénk, mint két szálló galamb…

– Ha együtt itt-maradhatnánk.

– Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év mulva.

– Egy év!…

– Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanitó legyek. Jobb szerettem volna itthon tanulgatni, dehát apám… ő is akaratos, én meg a fia vagyok…

– Dehát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj: nekem van egynehány forintom…

– Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Félévig is elég. Semmit se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.

– Micsoda beszéd ez János?

– … hogy ha netalántán megkér valaki…

– János… János…

A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.

– Te kedves! Te angyal!

Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.

– Te kedves, te hős…

– Nem feledsz el?

– Mindig rád gondolok.

Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta az arcukat.

– Áldjon meg az Isten!

– Áldjon meg az Isten!

Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már messzejárt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a lova. Gilice-bokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát. Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból, mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.

János megállitotta a lovat, és a nyakára veregetett.

A ló megcsillapodott. János utána mélázott az ördögszekérnek, amit láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepe-hupás gyepeken, mignem a földnek szürke sötét párázatában elveszett.

IX.

János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson. Nem könnyen adta el, de olcsón. Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.

Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé. Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen. Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu kocsi, bérkocsi elkábította.

Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót? A munkás ránézett, vállat vont:

– Mindenütt.

S tovább ment.

– Ejnye de barátságtalan ember! – gondolja János.

Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a Hattyúba.

– Ez már derék ember, – gondolja János.

Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be akar menni, azonban a hordár utána szól:

– Kérem, kérem…

És a tenyerét tartja.

– Ejnye de szemtelen! – gondolja János.

*

Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös morajlását és ember-sokaságát.

Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött, lesietett az útcára és őgyelgett.

Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is kirakatok.

A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.

Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett Jánosnak.

Egyszercsak a leány megfordul és visszatér. János akkor jobban megnézi. Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a Teremtő!

A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis fölmelegedett tőle.

Ejnye de furcsa! – gondolta.

Megfordult és utána nézett. Egész délután az a leány forgott az elméjében.

Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt meglátta. Ujra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.

Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána. Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.

János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az embert a láthatatlan kötelek!

A leány befordult az Ujvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt el.

János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:

– Mit parancsol?

– Sört, egy pohárral.

Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?

Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én kedvesem? Gondolsz-e rám én szerelmesem?

János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárgakabátos gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy szervuszszal a János vállára csapott.

János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.

– Szervusz! – kiáltott örömmel. Te vagy?

– Persze, hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre mind a ketten.

– Én itt lakom már egy hét óta, – felelte Lázár.

– Én meg egy hónap óta.

– No ez pompás! Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak. Bort fiu! Villányit!

És leült János mellé.

Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta, hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lázár.

– Megszöktem, – feleli a söréből kortyintva János. Tudod, hogy az apám láncon tartott. Hát te?

– Én is úgy szöktem meg.

– Szervusz!

Mosolyogtak. Kocintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak tüzénél ő is rágyujtott.

– Mi leszel? – kérdezte jókedvüen.

– Jogász. Hát te?

– Én tanitó leszek.

– Tanitó?

– Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év mulva álláson vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?

– Meggondoltam barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyürüvel gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszeritene rá, hogy én legyek a községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyüjtött tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta magát; nem viselt aranylánczot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi. Mutass nekem egyetlen papot, akit Krisztus megölelne!

A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.

– Nono, – felelte mosolyogva János, – Jézus isten volt. A papok nem istenek.

– De ha arra vállalkoznak…

János vállat vont.

– Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja. Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.

– Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?

– Minek? Hm. Hát te?

– Én? Hát… izé…

– Lány miatt.

Lázár elmosolyodott, vállat rántott.

– Hát persze. De valld meg, hogy te is.

– Hát én is.

– No és, hol a tied?

– Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?

– Az enyém itt van.

János elbámult.

Lázár másik szivarra gyujtott.

– Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a leánya. Gyermekkorom óta ismerem.

– Éppugy, mint én.

– Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája nincsen.

– Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának hivják.

– A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig máshoz megy feleségül. Sirt. Én is sirtam.

– Ugyanigy volt. No aztán, mi történt?

– Az, hogy azt mondtam neki: jőjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok, gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást keresek.

– És elhoztad magaddal?

– Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.

– És a leány szülői?

– Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica irt nekik, hogy ne aggódjanak, egészséges.

János életében először érezte, mi az irigység.

– E szerint ő feleséged?

– A természet törvényei szerint.

– Ez elég?

– Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?

Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.

A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet irt és cigarettázott.

Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai feketeszemüt.

– Katica, – mondotta Lázár, – bemutatom magának Pöhöly János barátomat. Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül jött a jámbor.

– Miért egyedül? – kérdezte a leány a kezét nyujtva. Akik szeretik egymást, azoknak együtt kell élniök.

János nyomást érzett a mellén. Nem birt szóhoz jutni.

– A természet, – folytatta a leány, – a nőt meg a férfit egymásnak teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két szerető szivet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a szeretet, az igazság!

Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.

– Ha én rendezhetném a világot, – mondotta büszkén fölvetve a fejét, – akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit _ön_… tegezzük egymást… te is boldog volnál. Szép?

– Gondolhatod, – rebegte János káprázó szemmel.

– Szebb mint én? Megmondhatod bátran.

– Az szőke…

– Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok, mink is azok lennénk. De kár, de kár!… Gyere el estére, meghivunk ezennel vacsorára.

– No ugye furcsa kis ördög ez? – kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost a lépcsőn.

Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szivesen.

*

Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác Tanitók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozditja az őt egy mozdulattal se a tanitóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se. Milyen bolond volt, hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak! Most aztán nevet cserélhetnek!

Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban. Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált már:

– Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől…

Most már neki kellett volna a forint.

Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az Ujvilág-útcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.

S órák multával előtünt Lázár.

– Pajtás…

Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:

– A néném is megtagadott. Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a kölykeit. Két hét mulva már leróhatok valamit.

Két hét!…

A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordithatna még néhány garast a zsebébe. Dehát akkor miből tanul?

Alkonyodik. A vakudvarra nyiló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak alá.

János kábult az éhségtől.

Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás. És a várakozásból uj várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az Isten csak az állatoknak terit asztalt. Tán nem is embereknek alkotta ezt a földi világot!

Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!…

A konyhaajtó nyilik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a szenes-ember.

– Itt lakik Pöhöly János úr? – kérdi egy mély öreg hang.

János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.

Az ajtón az apja lép be.

Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák _kop-kop_ belépnek a szobába. S megállnak.

Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe hatoló zúgás töltse be.

János eldermedten ül.

Mi következik?

Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a botját és agyonüti?

Érezi, hogy nem védekezhetik.

Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.

Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.

Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:

– Az örökséged.

Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra kifelé. _Kop-kop_, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.

*

János mintha mély álomból ocsudott volna föl. Az asztalra bámult.

Az öröksége?

Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.

Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.

A szeme káprázott.

Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.

S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az útcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem látott öt lépésnyire.

– Meg kell találnom, – mondotta fuldokolva, – meg kell találnom!

Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról, dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott vendéglőtől-vendéglőig. Kiment a vasuti állomásra is.

Az öreg parasztot nem találta meg.

*

Akkor az Aranysashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az ebédlőbe.

Üres. Az óra éjfélt mutat.

János azt kérdezte, kaphat-e szobát?

Kaphat.

– A 17-est vagy a 15-öst?

– A 15-ös üres.

Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel meghivja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.

Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból reá, hogy nem birt fölkelni.

Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.

– Takarodjál! – rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, – takarodjál! Gyáva!

Ajtónyilás hangzott. Valaki takarodott.

János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.

– Szabad! – hangzott a Katica szava.

– Jó, hogy jösz, – mondotta a leány fölpattanva, – kiadtam neki az útat.

– Kinek?

– Lázárnak.

– Dehát miért?

– Azért mert nem férfi! Nem férfi! Gyere ebédeljünk.

Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben kitagadja, megátkozza.

– Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.

– Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, mig beszélt. Mikor hallgatott, gyáva volt. Óh a nyomorult!

S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.

Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!

János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.

Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:

– Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, mig éghetek! Mint az üstökös csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt-égni?

János pezsgőt rendelt.

X.

Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent. Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az Isten háza a legszebb ház. A pap az úr az Isten házában is. Aranyos ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja. Apja, anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel susognak:

– Azok ni… ott az első sorban. Az az öreg ember a papunk apja; az öregasszony meg az anyja.

Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:

– Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.

Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából is, amely a nevét a faluban környezte.

Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten ereszkedett beesett szeme fölé.

Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:

– Hol a pej?

István vállat vont.

Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.

– Ilyen hamar visszajött kend? – kérdezte az asszony. Hát János?

– Micsoda János? – mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.

– Hát a kend fia…

Pöhöly Máté megrázta a fejét:

– Nekem olyan nevü fiam nincsen.

*

Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.

Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a lovat. Reverenda nélkül ment el. Hova ment? Azt nem tudta senki.

Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró. Pöhöly Máté a tüzhely mellett ült, és a parázsra bámulva pipázott.

– Mi az? – kérdezte fölforranva.

– Levél, – felelte a kisbiró.

És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki a levélből?

Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tüzbe.

– Mondd meg a póstamesternek, – szólott, – hogy máskor, ha levél jön, küldje vissza.

A levél ajánlott volt.

A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.

– Ennek rossz vége lesz! – mondogatták a faluban.

Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.

Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:

– Árok… tizenhárom…

Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt. Négy napig nem látták.

Mikor hazatért épp olyan komor volt, mint azelőtt. A vacsoránál csak ennyit mondott:

– Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.

Kis idő mulva hozzátette:

– A föld pedig az asszonyé, meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.

Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre. Tanitotta szántani vetni, gazdálkodni.

– A föld nem csal meg senkit, – mondotta Péternek a mutatóujját fölemelve. Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz helyen jár.

*

Néhány év mult el igy. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt. Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr, meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.

Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan élő családtag hiányzik.

– Minek az? – kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.

– Ha valaki jönne, – mentegetődzött az asszony, – valami szegény utas…

És könybe lábadt a szeme.

Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott a szoba szögletébe.

– Nem várok senkit.

*

János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.

Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten betüi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki abból.

Négy éve mult, hogy János eltünt. Levél nem jött tőle, ő sem irhatott. Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet. Faluhelyen nincs titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok, – kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.

Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére. Az ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.

Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?