Part 2

De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a _menzát_. Mi az a _menza_? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit tesz az, hogy _asztal_. Aztán hol _m_-et, hol _e_-t kell ragasztani hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos! Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt mondani: _asztal_, mint azt, hogy _menza_? Persze ezt azért találták ki, hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!

Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az útcáról behallatszik a lovazó gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok, hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ. Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak előtt. És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:

… _menza_… … _menze_… … _menza_…

János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit főztek otthon?

Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.

A kert kavicsos utján lépések hersegnek.

Vagy Juliska, vagy a mester úr, – gondolja János.

És a fejét a két tenyere közé szoritja: neki-búsultan hajtja a menzákat.

Az ablakban megjelenik egy szöszke leányka-fej. Kék szem, vállig érő haj. A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.

– Jancsi! – susog be mosolyogva.

Jancsi felkapja a fejét.

– Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?

– Ki!

– Mit adsz?

– Verebet.

– Mikor?

– Délután.

– Bizonyos?

– Bizonyos.

A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és haza-gyorsalkodik.

*

Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék kéménye.

– Viszik az iftyurat a városba, – mondották a faluban.

S valóban János uj ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros, se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.

Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá. Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete. János fázott. Még csak eggy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd. Olyan messze lesz, hogy még karácsonkor se térhet haza.

Lám az öcscse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak a babot latinul?

János szeretné neki mondani:

– Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.

De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s éppen az uj ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra. Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?

*

Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem veszi el azt tőled Péterke senki!

János nem tud aludni sokáig. Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is. Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?

Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:

– Kelj föl fiam!

Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt mondaná:

_Megy a János_…

_Megy a János!_…

Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi, mikor őt szállitják? A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly nyugalommal szívja a pipáját.

Péterkét is felköltötték.

– Csókoljátok meg egymást, – mondotta az anyjuk. Ki tudja mikor látjátok egymást megint? Meg is halhattok.

A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra szomorúan ketyegett:

… _Kity-ketty. El kell menni! El kell menni!_…

– Nesze, – szólt Péterke.

És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.

No Isten veled szép zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az udvarodon! Isten veled méltóságos vén kútágas! Isten áldjon kis kapu, nagykapu! Isten veled vén lombos eperfa! Isten veletek ti meleg, kis falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?…

Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.

A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.

Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét. Nem látszott már más a faluból, csak a torony.

– Mit nézegetsz hátra! – szólt rá az apja. Előre nézz! Mindig csak előre nézz!

S elővonta a pipáját.

Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előre nézett. De összefolyt a szeme előtt az egész világ.

*

Különös valami az a város! Házon ház, ablakon ablak. Urak nyüzsögnek mindenfelé. Minden házban bolt van és minden boltajtón kép. Az egyik boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember. Szörnyüség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!

Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.

A városi életnek már a kezdete se volt jó.

– No spektábilisz, – mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, – miből terem a méh?

– Petéből, – feleli János.

– Petéből? Dehogy petéből fiam. A holt borjuban terem az, meg az orosz-leányban. Avagy nem tanultad-e a Birák könyvében, hogy „midőn Sámson meglátná az orosz-leánynak holt testét, íme egy raj méh vala az orosz-leánynak a szájában.“

János hírit se hallotta ennek.

Fabay bácsi tovább kérdezett:

– Hát azt tudod-e mitől fél az oroszleány?

– Semmitől se fél.

– Nem-é? Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a kakas-kukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve mitől vadul meg?

– A puskától.

– Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.

Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.

Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy abból húzza ki a kérdéseket.

– Mit tudsz a Julius császár lováról?

– Azt nem tanultam, – feleli János röstelkedve.

– Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy „annak a lónak az első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz hasonlóknak itéltettek.“

– Hát te semmit se tudsz! – fakadt ki Pöhöly-apa.

– Nem baj no, – csitította az apát a csizmadia. Ha mindent tudna, nem kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.

János kikisérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a vasut: elviszi egyik embert a másiktól, – kietlen messzeségre.

János egyedül maradt a nagy idegen városban. Amint hazafelé botorkált, rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.

Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.

Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált. Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott is.

János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt. Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Ime már rá is emelte a szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.

– Hát te ki vagy? – kérdezi peckesen.

– Pöhöly János, – feleli János aggódó tisztelettel.

S fölkel.

– No ne félj, – mondja amaz fensőséges jóakarattal, – nem vagyok én pedelus. Gyere a többi kutyáho’.

János odabátorodik az asztalhoz.

Csudálatos ujságokat beszélnek ott. Hogy t. i. melyik tanár milyen? A _Vaksi_nak nem kell kapálni. Az ember ráirja a leckét a mansettájára, és onnan leszitálja. A _Fagyos_, az szigoru; de az a jó, hogy nem kiván semmit szóról szóra. A _Kukac_ a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az órát. Legderekabb ember a kis _Nyafi_, az többnyire későn érkezik, s nem buktat meg senkit.

A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána, ha tudják.

Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják hogy eltalálja a verebet. Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János ugyancsak elcsodálkozott.

Egy rövidke régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében, s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.

A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk lélekzése.

Úgy éjféltájon János megmozdult.

– Pétörke! Pétörke! – rebegte álmosan.

És jobbra-balra tapogatott.

A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.

– Pétörke!

– Mi az? Mi bajod? – kérdezte egy gyerekhang a sötétben.

János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.

V.

Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is lélekzenének.

Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá feleletet? De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.

– Hol keresztelték meg Vajkot?

A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden diák. A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben. De arra valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, – nem emlékezett semmire. A szive szinte hangosan dobogott. Az iskolát sűlyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.

Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll. Úgy megáll, mint a csökönyös ló.

– Pöhöly János! – szólal meg végre a tanár.

Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett a feje? Megsemmisült.

Csak nézett bambán. Most szólitották fel először. A pillanat súlyos és ünnepi. És íme ő gyámoltalan és néma. Istenem, Istenem! bárcsak soha meg ne keresztelték volna azt a Vajkot!

S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy Isten-küldötte segitség:

– Vélhetőleg Esztergomban, – súgja Lázár Náci.

Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe járt.

János életre kap. Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:

– Vélhetőleg Esztergomban.

Áll ujra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jópajtás!

– Helyes, – mondja a professzor.

És uj kérdést vet föl.

De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A professzor azt mondta: _helyes_. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!

*

A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.

Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a botját.

– No mi az? – mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol vermet ás a bérese.

– Levél, – feleli a kisbíró, – lapos levél.

Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül. Abba beléereszti a kezét. Jobbra-balra nyulkál benne. Az ereszetre néz.

– Elveszett volna? – kérdi hangosan önmagától.

És meg is felel rá:

– Nem, nem veszett el: ihol vagyon.

S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a levelezőlapot.

Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.

– A János irta, – mondja büszkén.

A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a levelet elolvassák.

Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:

_Kedves apám ur_… (hallod, anyjuk?) … _am tisztelem kendet is, édesanyámat is_ (Jaj a lelkem! – mondja Pöhölyné a köténye sarkát a szeméhez emelve), _meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem_… (Micsoda? Nem:) _megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték Lajost_… (Nem:) _Vajkot_. (Ki az a Vajk? kisbiró. Valami nagy úr lehet.) _mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi_ (nem gumi, megáll.) _gymn. tan._

Mi a csuda lehet az a _I. gymn. tan._

A kisbiró a vállát vonogatja.

– Talán szomjas a lelkem, – vélekedik Pöhölyné, – jaj, bár adhatnék neki egy pohár mustot.

Ezalatt hire futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez érkezett a levél? Mit irnak a levélben?

A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.

– Pap lesz, – mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.

Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi ruhájában egyenesen arra tartott.

*

Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül. Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibáldi nótát:

_Galabárdi, Galabárdi,_ _Állitja a verbungot…_

Az árkokat az ő boszuságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végig fujni a nótát.

Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábu fenyőasztalnál. Félkönyökre eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a kezeszárán, – noha a dongó nem szokott emberre szállani, – az inge-ujján meg kisétált. Nem ügyelt rá.

– Egy verdung bort, – mondotta Pöhöly Máté.

És nyomatékosan tette hozzá:

– Vöröset.

Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.

A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte. Meggyujtotta. Rákönyökölt az asztalra s vig szemmel pipázott.

Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló beszéd!

Pedig már Pataky is hallotta az ujságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy a fia jutott az eszébe. Eggy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szücs Gergő.

Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszunyakú üvegből, s tovább pípázik.

Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogat az üveg talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.

Merthiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.

De nem igy történt az.

Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszercsak ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:

– No, azér nem lössz püspök.

És megvetőn legyint.

Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst. Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca. Egyszercsak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:

– Püspök lössz!

Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordit Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló felé löki az üres üveget.

– Még!

Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből volnának. Előre hajol, és érdes hangon ismétli:

– Nem lössz püspök!

S fölkel. Az asztalra tenyerel:

– Nem lössz püspök!

Pöhöly Máté is fölkel. A feje előre nyúlik. Az arcza vadharagos.

– Püspök lössz! – ordítja a Pataky szeme közé.

A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.

Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az útcán hever. Négykézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján, kezének ide oda emelgetésével kiséri a Garibáldi nótát.

Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazitja az asztalt, padot is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.

Egyszercsak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant:

– Cigányt!

VI.

János hét évig nem volt otthon.

Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiu. Az arca gyönge, városi szinü; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:

– De finom! de puha!

Péter mezitláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas mint János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az úton leszakitott az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.

– Tudok egy szarkafészket, – mondotta fontoskodva. Már tollasok.

– Ne bántsuk szegényeket, – felelte János, – inkább a mester úrhoz menjünk.

A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénitett rajta. Bizony már nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak ugy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is.

– Juliska, Juliska! – kiáltotta az öregség reszkető hangján. Gyere csak, ki van itt?

A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő. Benzines üveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyilott. Aztán elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– Én megismerem, – szólott, – de… _ön_… ön megismer-e?

Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek.

Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.

– Gyere, – mondotta az öreg, – ha már itt van a bátyád.

A mester erővel a diványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!

– Bizony kisasszony, – mondotta János, – ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.

– Én pedig, – felelte Juliska meleg szembenézéssel, – megismertem volna… _önt_ ezer ember között is.

Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi nóta.

Ezen mindnyájan elmosolyodtak.

– Még mindig korhely az öreg? – kérdezte János.

S az ablakhoz lépett.

S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az útcára a három úri személy háta mögött.

Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakálát nem nyiratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat lódult közben. A kutyája hiven ballagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.

Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton: Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.

A Maros egy két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje a fejéhez.

Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.

A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.

– Szegény állat! – sajnálkozott Juliska.

A mester is a fejét rázta:

– Különb gazdát is lelhetne.

– De ha egymáshoz tartoznak, – vélekedett János.

Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.

Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet. Az egres-sor végén egy bokor liliom állott. Juliska leszakított egyet.

– Nézze, – szólott, – milyen fehér.

És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leány-korában.

*

Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne divány, iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.

Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával, meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:

– Nem úrnak való az.

János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi tanitóját!

Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.

Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit. Az írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két karjára és mozdulatlanul feküdt ott az iróasztalra ráborulva. A fejére rásütött a holdvilág.

– Alszik-e vagy sír? – tünődött Péter.

Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az írást:

_Holdvilágos csöndes éjjel_ _Kerül engem az álom._ _Mindig te vagy az eszemben,_ _Szép Juliskám, virágom._ _Ablakomon szelid fénynyel_ _Ezer csillag beragyog._ _A te szelid kék szemedre,_ _Kék szemedre gondolok._

Péter kerekre nyilt szemmel nézte az írást, s a bátyját.

Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:

– Hát te mért vagy fenn?

S a tenyerét az irásra ejti. Összemarkolja a papirost.

– Azt gondoltam, hogy elaludtál, – hebegett Péter. Fel akartalak költeni.

– Fekszem már, – felelte János.

És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.

*

Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakaritották. Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.

Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:

– Valamit szeretnék mondani édesapám. De odabent.

A fiu hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni valója. Máté beballagott vele. Leült a diványra. Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.

A fiu megállott előtte komoran. A karját összefonta.

– Nem akarok pap lenni, – mondotta röviden.

Máté csak bámult rá.

A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:

– Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet? Péternek is kell valami. Tanitó leszek.

– Mit mondana a falu! – fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.