Part 40

Ezernyolczszáznegyvennyolcz, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!… Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arczczal Jött e hajnal, Piros arcza vad sugára Komor fényt vet a világra; E pirúlás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, a mi fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában, Áll a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya… Vitorlája Iszaposan összetépve, A kormányos szíve képe, A ki eszét vesztve áll magában, Beburkolva rongyos bíborában.

Csatatér a nagy világ. A hány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?… hah, Eltépett láncz s eltört korona. Tűzbe véle!… No de még se, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesűlt az Írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! A ki mást vall, rettentőn lakol. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget veszszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap.

(Debreczen.)

Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, én nekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya.

És valóban őszszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.

Alugyál hát, szép természet, Csak alugyál reggelig, S álmodj’ olyakat, a mikben Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém, Űlj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

(Erdőd.)

Csatadal.

Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre!

Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák, Rajta szent szó van: szabadság. Előre!

A ki magyar, a ki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Előre! Mingyárt vitéz, mihelyt magyar, Ő s az isten egyet akar. Előre!

Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat, Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre!

Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi veszszünk el, ne a haza, Előre!

(Debreczen.)

Elpusztuló kert ott a vár alatt…

Elpusztuló kert ott a vár alatt, Elpusztuló vár ott a kert felett… Rajtok borong homályos-szomorún Az őszi köd és az emlékezet.

Eszembe jut rólok, mit a haza Veszített egykor s a mit szívem nyert; Elhúnyt vitézek sírja az a vár, S élő szerelmem bölcseje a kert.

Itt lenn ringattam én ölemben őt, Itt lenn öleltem én galambomat, S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok, Ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

Dicső vitézség! édes szerelem! Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom, S tán vissza többé nem is jöhetek.

Lesz-é ezentul, oh kert, a ki majd, Édes gyönyörrel jár e fák alatt? Lesz-é ezentul, oh vár, a ki majd Szent tisztelettel nézi tornyodat?

(Erdőd.)

Akaszszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat – Akaszszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világ végeig, Holnap kinő az, ha ma lenyesik; Tördelheted le a fa lombjait, Idő jártával ujra kivirit; Tövestül kell kitépni azokat – Akaszszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanultad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképpen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj, veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! – Akaszszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porczikája rosz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat, teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad – Akaszszátok föl a királyokat!

Ezer felé bús harczmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezerek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt – Akaszszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? – Akaszszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, soha sem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad – Akaszszátok föl a királyokat!

(Debreczen.)

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem, Bele lövöm bársonyába, Hogy csak ugy porzik kínjába’, Éljen, Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága, Nem való az a királyra; A királyra! ugyan minek Szamáron a bársony nyereg? Éljen, Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpenyege, Ide vele, hamar ide, Lesz belőle lótakaró, Ugy is épen arravaló. Éljen, Éljen a köztársaság!

Arany pálcza a markában, Csavarjuk ki hamarjában; Ásót, kapát a kezébe, Ássa meg a sírját véle! Éljen, Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok: Jó soká voltunk bolondok, Legyen egy kis eszünk végre, Mászszunk a király képére. Éljen, Éljen a köztársaság!

(Debreczen.)

Kont és társai.

Édes hazám, Magyarország, Mi a bajod? bús az orczád, Az orczád bús, a könnyed hull, Alig vagy a fájdalomtul.

»Mi volna más bajom nékem, Mint hogy a királyi széken Ember helyett vadállat űl, Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat, Ne nyomjad úgy a vállamat, Alig bírja már a lábam, El kell dőlnöm itt hosszában.

Azért tettelek királynak, Világ első királyának, Hogy így csúffá tégy engemet, Kiszakítsd az életemet?

Én istenem, hová nézzek? Mindenütt csak bús enyészet, Minden tagom zsibbad és fáj, Átkozott légy, Zsigmond király!

Lelkem, testem nagyon beteg, Gyermekeim, segítsetek, Hol vagytok ti, jó vitézek, Merre jártok, merre késtek?«

Szegény haza, fiaidat Hasztalanul hivogatod; Az egyik rész gaz áruló, A másik rész földönfutó.

Bakony erdő sötétsége Zsiványoknak volt a fészke, De most benne űzött vadak Laknak, igaz hazafiak.

Közöttök van – hogy ne volna? – Kont István is a vadonba’, Feje fölött sötét ágak, Szíve fölött sötét bánat.

Gondolkodik jó sokáig, Összehíja czimboráit, Csendesen előre lépett, És így kezdte a beszédet:

»Beh összeolvad a számunk! Szegény jó Magyarországunk, Csupán harmincz ember maradt Védeni szabadságodat.

Nincs mit tennünk, kicsiny a szám, Isten veled, kedves hazám!… Barátim, csak egy van hátra, Készüljünk el a halálra.

Föl Budára a királyhoz, Tegyük kardunkat lábához, Hadd vegye el életünket, Csak ne bántsa gyermekinket.«

Egynek sem volt kifogása, Mind készen volt a halálra, Fölnyergeltek, lóra kaptak, Buda felé lovagoltak.

Mentek együtt egy csoportban, Mentek némán, mentek lassan, Némán, lassan és sötéten, Mint a felhő megy az égen.

Budavárba följutának, Király előtt megállának, A legbölcsebb közöttök Kont, Királynak ily beszédet mond:

»Itt vagyunk, király, előtted, Kiirthat’d a pártütőket, Vedd el a mi életünket, Csak kíméld meg gyermekinket.«

S leoldozták kardjaikat, Kezök reszket, keblök dagad; Kardjoktól kell elszakadni! Mintha lelkök szakadna ki.

De csak még is leoldozták, Király előtt le is rakták, Oda rakták őket sorba, Szegényeket, od’ a porba.

A hazának képe volt ez, Ottan hevert, mint a holttest A haza is, megalázva, Rajta a gaz király lába.

Zsigmond király nagy kevélyen Végignéz a vitézségen, Szemeit félig behúnyja, És így kezdi czudar gúnynyal:

»Nos hát, nagy jó uraimék, Elég már a tréfa, elég? Meglapulunk valahára Megkorbácsolt eb módjára.

Hát ezek a vad vitézek, A kik a királyi széket S koronámat fenyegeték? Kiktől szinte megijedék.

Hisz ezek jámbor koldúsok!… Szegény golyhók, mit busúltok? Jól van; a mért koldulátok, Az életet megkapjátok.«

A harmincz vitéz föllobban Irtóztató bősz haragban, Láng a szivök, láng a szemök, Fölfordult a világ velök.

Kont a bajuszán egyet ránt, Megereszti vastag hangját, S a beszéd végét se várva Reá dördűl a királyra:

»Állj meg, a ki istened van! Többet nem szólsz bosszulatlan… Koldús vagy ám te! vagy volnál, Ha más, ha zsivány nem volnál.

Gyermekink s nem magunk végett Jöttünk ide kérni téged… Gyermek ide, gyermek oda! Most a koczka el van dobva.

Zsivány voltál, vagy és maradsz, És minden ivadékod az, Vér rajtad a piros bársony, Süssenek meg tüzes nyárson!

Gyilkoltass meg mindnyájunkat, Ez te hozzád illő munka… De mit álltam szóba véled? Haramjával nem beszélek.«

Némán néz a király rája, Habot túr dühében szája, Int kezével, s a vitézek Hóhérkézre kerülének.

És a hóhér sujtana már… »Megállj, mester«, szól a király, »Halljátok, a ki letérdel S kegyelmet kér, életet nyer.«

Nincs a harmincz között egy se, A ki térdét meggörbítse, Egy se mozdul, egy se térdel, Állnak néma megvetéssel.

»Sujts!« ordít a veszett király, »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!« Sujt az, s hullanak a fejek, Mint őszszel a falevelek.

Huszonkilencz fej hever már, Garmadában a vérpadnál, Huszonkilencz ember vére Száradt a piacz kövére.

Most Kont István következik, A végső, a harminczadik! Ő volt akkor a hazába’ A szabadság végsugára.

Hogy föllépett a vérpadra Megreszketett az alatta; Ott áll bokáig a vérben Társai elfolyt vérében.

Összegörnyed Zsigmond király, Az elítélt egyenest áll, Olyan az ő tekintete, Mint az isten itélete.

Szólna Zsigmond: »végezd mester!« De szólani nem tud, nem mer: Körmét a mellébe vágta, Fogaival ajkát rágta.

Iszonyú csend… Kont lehajlott, A kiomlott vérbe markolt, S a piros vért oda vágja Zsigmond fejér orczájára.

Ordítozás, dob pergése! De hallik Kont mennydörgése: »Zsigmond király, gyilkos király, Vérünk, átkunk fejedre száll!«

A hóhérbárd villan, suhan, Kont feje is a porba’ van, Úgy esett le a válláról, Mint a nap az ég boltjáról.

(Debreczen.)

Vesztett csaták, csufos futások!

Vesztett csaták, csufos futások! Bár merre nézek, mást nem látok. Miként a sár, a melybe Követ hajítanak be, Úgy feccsen szét a harczok mezejérül, Oh nemzetem, képedre a gyalázat. S a hit már-már sokak szivébe gyérül, Hogy mindörökre jármodat lerázod. Ki ismer engem csüggedőnek? Kislelküséggel engemet ki vádol? De aggodalmak néha rám is jőnek Most a jövő rejtélyes távolából, Jőnek, miként az éji denevérek S el-elvisítják itten magokat, Hogy rá szivemben hidegséget érzek És lélekzésem szinte elakad. Hazám, hazám, magyar haza, Elátkozott föld vagy hát? Ki volt, ki igy megátkoza? Hogy rajtad a szabadság Örökké csak földönfutó legyen, Ki pillanatra hozzád menekűl, De a mint jön, megint megyen, Elűzik kérlelhetlenűl! Hányszor kelénk fel három század óta Lerázni hősleg a bilincseket! S kardunk mindig behullt a vérfolyóba, Mely meghasított keblünkből eredt, S ájulva a mint a földön feküttünk, Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk.

Most talpon állunk ujolag… Azért állottunk volna fel, Hogy újra földhöz sujtsanak? Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell! Csatára, nemzetem, Halál vagy győzelem! Föl, föl, te jobban nem szeretheted A szép halálnál a csuf életet, Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba… De a ki kész a hős halálra, Az diadalmaskodni fog. Induljatok

Százezerével, miljomjával A szolgaság Egyiptomábol A szabadsági Kánaánba’ Mint Mózes népe hajdanába, Nekik volt, van nekünk is istenünk, Ő fog vezetni tűzoszlop képében, S az ellenség kiomló vére lészen A vörös tenger, melyen átmegyünk!

(Debreczen.)

Fiam születésére.

Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez őt! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!

Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Üdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvadt örvendő dalom.

Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet.

Csillagász lett végre is belőlem, Itten állok csillagom előtt, Arczvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövőt.

A reménynek nagy virágos fája, Mit e csillag fénye fölmutat; Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné e virágokat.

Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen, Hogy magaddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedben – A hazának nevelem fel őt.

Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan Én a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem?

Vajha egykor ekkép szólanának Nem-busulva sírom szélinél: »Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él.«

(Debreczen.)

Az év végén.

Indulsz, pályavégezett év, Menj… de várj, ne menj magad, Sötét van a más világba’, Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál… megpróbálom, Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved hiréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perczeket.

És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, a mi benned van, Szólj vadúl, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában Ősi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz, Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A mulandó ifjuság s a Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom, A mi benned még maradt… A nap is midőn lemégyen, Pazarolva földön, égen Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bérczei, a századok.

(Debreczen.)

1849.

* *

Pacsírtaszót hallok megint…

Pacsírtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jól esik A harczi zaj után e dal, Mikéntha bérczi hűs patak füröszt Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virit Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek… Te rólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat! Szivem mily puszta volt, és benne már Milyen sok szép virág fakad.

(Bethlen.)

Péter bátya.

Tíz katona esett a helységre, Nem volt szükség fogdosó kötélre, Húsz legény ment maga jó szántából Zászló alá az eke szarvától.

»Hogy ne mennék örömest, mikor kell! A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely. Nem királyért hadakozunk mostan, A hazáért fogunk állni sorban.

Nem királyért, sőt a király ellen, A kit isten mindörökké verjen! Verje meg úgy, a mint ő akarta, Hogy igába jussunk mi s nyomorba.

Te éretted megyünk a csatába, Nemzetünknek drága szabadsága! Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell Utánunk még kétszer annyi jön el.«

S összeálltak indulásra készen Az ujonczok falu közepében, Körülöttök fiatalok, vének Gyülekeztek búcsuvétel végett.

Az anyák (ez a természet rende, Isten őket már igy teremtette, Ők szegények erről nem tehetnek) Hát az anyák szörnyen keseregtek.

Sírtak-rítak, mint az őszi felleg, Fiaiknak hogy elmenni kellett, Elmenniök, és még oda pedig, A hol a halál vendégeskedik.

A mint mondom, volt sok sírás-rívás, Hejh hanem úgy csak korán se rítt más, Egynek se volt oly nedves köténye, Mint kelmednek, szegény Panna néne.

Hogy ne sírna? három fia vagyon, Mind a három szép szál legény nagyon, S mind a három be vagyon sorozva Katonának s ottan áll a sorba’.

»Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve Péter bátya, Panna néni férje, »Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi, Nem is illik ennyit keseregni.

Nékem is ugy fiaim, mint néked, Azért még sem siratom ám őket, Sőt örülök, hogy nevemmel hárman Lesznek ott a szabadság harczában.

Menjetek el, szeretett cselédim; Ha megjöttök a háboru végin, Nagy kedvem lesz… és ha oda vesztek, Fáj a szívem majd, de nem reped meg.

Szép halál a szabadságért halni, A hogy én azt el tudom gondolni, Legszebb halál az a csatatéri, A hogy azt az én eszem föléri.

Menjetek hát életbe, halálba, Fegyveritek legyenek megáldva, Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok, Különben jobb, hogy ha ott maradtok.«

Az ujonczok utra kerekedtek, Jó kedve volt a jó gyerekeknek; Ugy mentenek a halál utjára, Mintha mentek volna lakomára.

Péter bátya, hát kendet mi lelte? Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke, Néz utána az ujoncz-seregnek, S íme, íme könnyei peregnek.

E hát vége a sok czifra szónak? Addig beszélt máshoz biztatólag, Addig köpte a markát, mig aztán Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán.

Csúfolták az öreget keményen, Hogy hát ő csak szóval győzte légyen, De az öreg, bár nagyon is únja, Egy sziporkát sem felel a gúnyra.

A mit szólott azt csak ugy magában Mormogta el haza ballagtában: »Mennek ők és maradni kell nékem! Itthonn maraszt göthös öregségem.

Szabadságot vesznek drága áron, S én ne legyek a véres vásáron, Én itthonn csak kész portékát lessek, Ne legyek ott, hogy én is fizessek!

Jól esik, hogy megértem ezt a kort, Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord, S még is vesztem vón el eddig inkább, Mint hogy most csak nézzem e szent munkát!

Elvágnám a két kezem, két lábam, Ha tudnám, hogy nem vágom hiában, Ha helyette más erős új nőne, Hogy mehetnék majd a harczmezőre!«

(Szalonta.)

Európa csendes, ujra csendes…

Európa csendes, ujra csendes, Elzúgtak forradalmai… Szégyen reá! lecsendesűlt és Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára A gyáva népek a magyart; Láncz csörg minden kézen, csupán a Magyar kezébe cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen a mi lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely a midőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át, Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod Ne érdemetlen szálljon ránk? E hűtlen korban mi utósó Egyetlen híveid valánk!

(Debreczen.)

Az erdélyi hadsereg.

Mi ne győznénk? hisz _Bem_ a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár előttünk, Osztrolenka véres csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fejér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez.

Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjusága mi, Igy kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai.

Két nemzet van egyesűlve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy czélt akar?

Egy a czélunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozánk, S összetörjük, esküszünk piros, mély Sebeidre, megcsufolt hazánk!

Küldd elénk, te koronás haramja, Légionként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül épitsünk hidat.

Mi ne győznénk? hisz _Bem_ a vezérünk A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga.

(Bánfi-Hunyad.)

Bizony mondom, hogy győz most a magyar…

Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert soha sem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar… Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicső lesz élted, boldog és szabad, A milyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tűzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, A kiknek vére volt keresztvized S halálhörgése bölcsőéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midőn áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk az öröm mián, Midőn, mit eltört lánczunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, A melyért lantom s kardom fáradott!

(Maros-Vásárhely.)

A székelyek.

Nem mondom én: előre székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiúk; Ottan kiván harczolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ugy mennek a halál elébe ők, A mint más ember menyegzőre mén; Virágokat tűznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harcz mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ki merne nékik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik Az ellenséget, mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

(Karánsebes.)

Vajda-Hunyadon.

I.

Fogadjatok be, ti dicső falak, Fogadj magadba, híres ősi vár! Légy üdvezelve… hol a hős lakott, A költő ottan lelkesedve jár.

Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi! Mily lelkesűlés éget engemet! Szivemnek hangos dobbanásai, Beszéljetek ti ajkaim helyett.

Itten lakott, tán olykor épen itt Gondolkodék e bástya tetején, Innen tekintett a jövőbe ő, A honnan most a multba nézek én.

Itt pihené ki fáradalmait, Midőn elzúgtak a kemény csaták, Melyek Konstantinápoly tornyain A büszke félholdat megingaták.

Jó pihenő hely… csendes szép magány Mélyen lehajló völgynek zöld ölén… Itt len a vár; nem éri a vihar Még a zászlót sem tornya tetején.

El van rejtezve a világ elől E szent magány; beléje más nem lát, Csak messziről fehér fejével a Hegyek nagyapja a vén Retyezát.

II.

Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel: »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre, Kit vártalak négy hosszu századig.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni, Ez a hitem volt, mi erőt adott, Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam A négy száz éves gyászt és bánatot.