Part 39

Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenűl, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arczáról szivedbe gyűl; Az a te szíved egyetlen világom, Nappal napom és éjjel csillagom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

(Pest.)

Vérmező.

Magas hegy tetején régi Buda vára, Merőn állva néz a ballagó Dunára, Talán azért néz, hogy leszédüljön végre, És a mélybe essék, a víz fenekére. Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben, Sok gyászdolgot látott, hosszu életében, Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle, Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

Látta gonosz Zsigmond király idejében Kont levágott fejét a hóhér kezében, Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét, S véle egyetemben sok jó társaiét. Látta a hitszegő László király alatt, Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt, Szép Hunyadi László, fiatal levente, Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

Martinovicsot is látta négy társával Összeölelkezni a véres halállal, Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét S lemetszett fejeik rémes fejérségét. Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor: Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor? Talán engem is, mint őket, lefejeznek – Ha meghalok, hazám, te érted halok meg.

Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, Mert találkoztok a megöltek lelkével, Hónok alatt tartják levágott fejöket, Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet. Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát, Martinovics pedig társaival együtt Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál, Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál, A sok jó igazi magyar vért megivád, S német csaplár adta neked az áldomást. Vendégül fogadtuk hozzánk a németet, Hanem a vendégből csakhamar gazda lett, S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott, Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai, Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai, Ezek és több mások összeszövetkeznek, Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek: Összeszövetkeztek élet és halálra, Szabadságot hozni a magyar hazára, A magyar hazának elnyomott népére, Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

»Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem? Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem! Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet, Legeslegkevésbbé pedig a németet. Szabadítóidat mi bennünk tekintsed, Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset, S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el, Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!«

Az összeesküdtek így beszéltek bátran, S haladtak naponként a titkos munkában, Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna, Egy istentelen kéz azt leszakította. Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar, Elfogdosták őket egymásután hamar, S börtönbe vetették nehéz vasba verve. Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

Csakhamar kihítták a börtönbül őket, Bírák elé vitték kihallgatás végett. És szólt a bíró: »nem maradtok életben, Összeesküdtetek a szent haza ellen.« És ők így feleltek nagy rendíthetetlen: »Nem a haza ellen, csak a király ellen! Ha a király s haza egy uton nem járnak, Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«

Nagy és szent igazság! de ez igazságot Még most is egészen ki nem mondhatjátok. Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni, Különben az ember vele magát sérti; Annál kevesebbé volt még akkor szabad, Tisztán és kereken mondani igazat… Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik, Már azért magáért a nyakukat szegik.

A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán Mind az öt elvérzett egy nap egymásután A szegény magyarok leverve zokogtak, A németek pedig gőgösen kaczagtak. Ők, az elitéltek bátran léptek oda A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra… Május hónapja volt, hajnal volt az egen, Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

Szabadságért elhullt dicső áldozatok, Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok? Hová temettek el? szent hamvaitokat Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat? Olyan sokáig volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad bennetek, De már annak vége… megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

(Pest.)

A székelyekhez.

Köröskörül sötét felhő az égen, Egy magányos csillag ragyog középen. Az a csillag ott a magyar nép képe, Kit idegen népek vettek középre.

Nagy a világ, és testvérünk nincs benne, Nincsen, a ki bajainkban részt venne. Dehogy testvér a magyarhoz a világ! Ellensége minden ember, a kit lát.

Ha a magyar is elhagyja a magyart, Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart, Ugy eltűnik, mint az égről a csillag, Ha a sötét felhők reá borulnak.

Föl, székely, föl, közös az ellenségünk, Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk, Az vert vasra titeket, a ki minket, Együtt törjük szét a közös bilincset!

Mert végtére szabadokká kell lennünk; Hadd legyen az egész világ ellenünk! Bennünket az még kétségbe ne ejtsen, Hisz velünk van az igazság s az isten.

Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi, Mint a gyertya, mit el lehet oltani! A magyarnak élnie kell örökké, És nem szabad rabnak lennie többé!

Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel; Ki néz vele szembe, ha nem a székely? Hisz a székely ősapja volt Attila, Kit ugy híttak, hogy az isten ostora!

Hiába, Bécs, hiába van gazságod, Küldheted ránk a ráczot, a horvátot; Állani fog, állani fog Magyarhon, Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

(Pest.)

Hallod-e szív, szívem!

Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet? Gyávaság vádjával kit illetnek? téged! Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva« Te reád, hogy nem mersz menni a csatába.

Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek, Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek; Egy időben szemközt állottam veletek, És pillantásomtól akkor reszkettetek.

De miért tőlem e figyelem irántok?… Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot, Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat, Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak!

Csendesedjél, szivem, minek ez indulat? Miért pazarolnod nemes haragodat? Ha épen kedved van lázas indulatra, Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra.

Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek, Melyet fölzaklatott viharok kergetnek, Mutasd meg azzal is a te nagyságodat, Hogy békén tűröd a czudar rágalmakat.

Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt. Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz, Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem, Éljenezni fognak győző-ünnepemben.

Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban! Csak miljomad része, a mi közte jó van. Menjetek!… kivánom, hogy boldoguljatok, Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok.

(Pest.)

Mit daloltok még, ti jámbor költők?

»Mit daloltok még ti jámbor költők, Ily időkben minek az a dal? Ugy sem hallgat a világ reátok, Hangotok csaták zajába hal.

Félre mostan, jó fiúk, a lanttal, Szép zenétek hasznot nem hozó, Tudhatnátok azt, hogy elenyészik Mennydörgésben a pacsírtaszó.«

Meglehet. De a madár nem nézi, Hallgatják-e őtet odalent? A pacsírta fönn a kék magasban Istenének és magának zeng.

Ön magától száll a dal szivünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A letépett rózsalevelek.

Énekeljünk, társak, sőt legyen most Hangosabb, mint eddig volt, a lant, Hadd vegyűljön e zavaros földi Zajba egy két tiszta égi hang!

Romba dőlt a fél világ… kietlen Látomány, mely szemet s szívet bánt! Hadd boruljon a rideg romokra Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.

(Pest.)

A hegyek közt.

Ott alant, alant, a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város… csak ugy rémlik, Mint a múlt, a melyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. Kinn vagyok a természetben, Fönn magasra nőtt hegyekben; Magas e hely, itt pihen meg Koronként a vándor felleg, S ha itt volnék éjjelenként, Csillagokkal beszélgetnék. Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában Hagytam gondod, hazám s házam! Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok, Ha egy rövid napot lopok A magam mulatságának, Hisz eleget élek másnak!… Minden lenn marad, a mi bánt, Nem hoztam föl magammal mást, Csak a mi boldogságot ad, Kedvesemet és lantomat. Kedvesem, ki egy személyben Asszony s gyermek, örömében Jön és megyen, pillangót űz, Virágot szed, koszorút fűz, Majd eltűnik, majd előjön; Ugy lebeg a hegytetőkön, Mint egy álom tüneménye, Mint e rengeteg tündére. Én merengve, oh természet, Örök szépségidre nézek, S szemeimnek bámultában Néma, de szent imádság van. Mint felém repeső szívek Rezgenek a falevelek, S ábrándos suttogásukban Mennyi kedves, szép titok van! Fáktól vagyok körülvéve, S mint édes fia fejére Áldó keze az atyának, Ugy hajolnak rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok: Majd hogy sírva nem fakadok.

(Zugliget.)

Hideg idő, hűs őszi éj…

Hideg idő, hűs őszi éj, Ott kandallómon ég a tűz, De hasztalan, nem melegít, Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz.

Itten didergek egyedűl, Várom, hogy elálmosodom, Mint várja mélaszomorún Leroskadását a magányos rom.

Még gondolkodni sem tudok, Lelkemnek szárnya összefagy, Mert te, virágos tavaszom, Te hő nyaram, te messze messze vagy.

Csak már ne volna ily borús, Ilyen sötétfelhős az ég; Hajolva ablakom fölé Talán egy kissé elmerengenék.

Ha már szemed nem láthatom, Ha már nem lehetek veled: Hadd látnék egy szép csillagot, A mely pótolna téged némileg!

(Debreczen.)

Tudod, midőn először ültünk…

Tudod, midőn először ültünk E tó fölött, e fák alatt? Röpűl a gyors idő fölöttünk, Azóta két év elhaladt.

Ily ősz volt akkor is, ilyen szép Mosolygó őszi délután, Szelíd fuvalmak így rezgették A sárga lombokat a fán.

Igy tükrözé vissza a tónak Vize a tiszta kék eget, Igy ringatózott ama csónak Ábrándosan a víz felett.

De akkor még csak gondolatban Élveztem mennyországomat, Mert akkor még nem csókolhattam, Mint mostan, édes ajkadat.

Két éve annak… sokat elvitt Az idő tőlem azalatt, De nem panaszlok, mert a mennyit Elvitt, sokkal többet hozott.

Téged hozott meg nékem, téged, Reményim fényes gyöngysora, Kiért az örök üdvességet Ezerszer adnám én oda.

Maradjunk még itt, légy mellettem, Hol úgy busúltam egykoron, Hagyj engem itt most elmerengnem Végetlen boldogságomon!

(Erdőd.)

A bokor a viharhoz.

Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd! Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár, És ezen oltárnak papja a kis csalogány. Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent, A természetet, a szent közös édes anyát.

(Zugliget.)

Jőj el végre valahára…

Jőj el végre, valahára, Te határzó, te nagy óra, Melyben e hon sorsa fordul Akár rosszra, akár jóra. Folyamodjunk ahhoz, a mi Hozzánk illik, merészséghez, Dobjuk el már azt a koczkát, Ha fekete, ha fehér lesz!

Várjatok. Még csak néhány percz, És koczkánk eldobva lészen, S vagy olajág vagy pedig kard Lesz a magyar nép kezében. Kardot és nem olajágat, Kardot a nemzet kezébe! Legyen szabadság először, És azután legyen béke.

Eljött végre az idő, hol Megmutatjuk a világnak: Hogy méltók vagyunk-e élni Vagy megértünk a halálnak? Ha életrevalók vagyunk, Nem fog a vész birni vélünk, És ha élhetetlenek, nem Érdemeljük, hogy megéljünk.

Vedd elő és köszörüld ki, Magyar nemzet, régi kardod, Melyet eddig a zsarnokság Veled együtt fogva tartott; Vedd elő, és mosd le róla A szennyet hír-dicsőséggel, Mosd le róla hevenyén a Vörös rozsdát vörös vérrel!

De mielőtt síkra szállunk, Mondjunk el egy imádságot, És mi légyen az imádság? Egy nagy átok, egy vad átok! Átkozzuk ki őseinket A nyugtató föld öléből, Miért hagytak fiaiknak Szolgaságot örökségül!

(Pest.)

Béranger legujabb dala.[2]

Oh Manuel, fölkelt im Francziaország! Szabadságának nincs többé ellensége. Ilyennek álmodtuk, ilyennek mi őtet! Ez az óriás nép nem hagy semmit félbe. Mért nem hagyott téged közöttünk az isten, Ha már elérhetjük a megígért földet, Mit vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

A magasztos harcznak győzedelmes végén Kicsiny kis kunyhómról megemlékeznél te. Az ilyen nagyszerű láznak napjaiban Van egynek a másra leginkább szüksége. Sokáig hallgatnánk hosszan ölelkezve, Aztán lecsókolnók árját könnyeinknek, És elkiáltanánk: »Vive la République!«… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

Tudjátok, tudjátok? a Jeu-de-Paume óta, Hol az új korszak nyílt, melyben a győztes nép Ide befolyatta a mi szép hazánkba Az egész világot, mint a szívbe a vért, A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben, A melyet minden év uj fénynyel töltött meg, A Negyvennyolczadik év a legdicsőbb lap!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

Soványnyá tette a királyság a hazát, S leveté horgonyát e futó homokba, Jött a villám és fölfordította a trónt, S kerestem ezt, de nincs se híre se hamva; Helyette találok termékeny országot, Melyet majd a nemes vér termékenyit meg, Dicsőséges föld, mely egy világot táplál!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

A respublica nagy és állandó marad, Betelvék vágyaink… de én szeretélek, Emlékszem keserves fölkiáltásodra: »A holtak örökké alusznak, szegények!« Alunni, midőn fölkél Francziaország, Midőn, hogy kivívja a nagy győzedelmet, Szüksége van neki szellemre és kardra!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

Dicsőség reád, nép, e gyors sikeredre! Jobban szeretlek én, ha ő eszemben van. Az én nyílt karjaim nem lesznek üresen: A ki csak franczia, mind testvér az mostan. Ti fegyvert fogtatok, s görnyedt aggastyánnak, Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett! Hideg a vérem és forrók a könnyeim. Oh franczia nép, hogy meg nem ölelhetlek!

(Pest.)

Milyen lárma, milyen vígadalom!

Milyen lárma, milyen vígadalom! Mi légyen ez? talán lakodalom? Nem a biz a; fiatal vitézek Látogatták meg ezt a csapszéket.

»Kocsmárosné maga nem jót forral, Minek késik oly soká a borral? Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem A harcz után, akkor megfizetem.«

»Kocsmárosné, szép leánya, rózsám, Jőjön ide, jőjön ide hozzám! Csókoljon meg, kérem igen szépen, A harcz után feleségül vészem.«

S iddogálnak, csókolóznak nagyba, Minden, a mi gond, oda van hagyva, Mintha nem is várnának csatára, Mintha még vagy száz év volna hátra.

»El azért a nagyobbik kancsóért!« Ma piros bor, holnap majd piros vér… »Eszem azt a szádat, beh csókra áll!« Ma meleg csók, holnap hideg halál…

(Debreczen.)

Hogy volna kedvem…

Hogy volna kedvem, örömem nekem, Midőn távol vagy, édes kedvesem! Hiszen sötét van, ha a nap lemén. De emléked velem jött és marad, Az vet reám bús halvány sugarat; Emléked a hold, sorsom éjjelén.

Nyílik körűlem itt-ott egy virág, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Mert harmat reszket mindenik felett, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Azt gondolván: a harmatos virág Felém tekintő könnyező szemed.

Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz, Könnyektül ázik az a kedves arcz, A melyet annyiszor csókoltam én. Most víz van ott, hol egykor tűz vala! Igy áll a záporfelhők fátyola Az elenyészett csillagok helyén.

Sirass, sirass, egy kis vigasztalás A bús sziveknek a könnyhullatás, Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek. Miért ne sírnál? férfi vagyok én, S véres csatáknak állok küszöbén, És még is néha én is könnyezek.

Miért szégyelném én megvallani, Hogy folynak olykor könnyem árjai, Ha bennem elválásunk kínja dúl; Azért, hiszem, megállok a csatán! Az oroszlán legrettentőbb talán, Midőn elvesztett párjáért busúl.

(Debreczen.)

A vén zászlótartó.

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába’, Megrémülve fut a magyar hadtól; Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan Olyan tüzes lelki állapotban? Szemem rajta kevélyen mereng el: Az én apám az az öreg ember!

Az én apám e vén zászlótartó. »Vészben a hon!« elhatott a nagy szó, Elhatott kórágyához, fülébe, S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja, Betegség és ötvennyolcz év nyomja, S ő feledve minden baját, búját, Ifjak közé hadi bajtársúl állt.

S kit eddig az asztaltól az ágyba Alig alig birt elvinni lába, Ellenséget űz mostan serényen Ifjusága régi erejében.

Mi vitte őt háború zajába? Hiszen neki nincsen gazdagsága, Mit féltene, mit védnie kéne, Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója fér meg, S még is, még is viszi lobogóját Azok előtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír; Küzd a gazdag, de nem a hazáér’, Védi az a maga gazdaságát… Csak a szegény szereti hazáját.

Édes apám, én voltam te néked Ekkoráig a te büszkeséged; Fordult a sors, megfordult végképen, Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra! Alig várom, hogy lássalak újra, S megcsókoljam örömtől reszketve Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged? Látni fogom fényes dicsőséged; Könnyem leszen sírodnak harmatja, S híred a nap, mely azt fölszárítja!

(Erdőd.)

Élet vagy halál!

A Kárpátoktul le az al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te, Mit vétettél, hogy így elhagytanak, Hogy isten, ördög, minden ellened van, És életed fáján pusztítanak? S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazúl, őrülten a zöld ágakat? Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszu századok alatt.

Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság, Mit marjátok mindnyájan a magyart? Török s tatártól mely titeket védett, Magyar kezekben villogott a kard. Megosztottuk ti véletek hiven, ha A jó szerencse nékünk jót adott, S felét átvettük mindig a tehernek, Mit vállatokra a balsors rakott.

S ez most a hála!… vétkes vakmerénynyel Reánk uszít a hűtelen király, S mohó étvágygyal megrohantok minket, Miként a holló a holttestre száll. Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, De a magyar még nem halotti test, Nem, istenemre nem! s hajnalt magának Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok, Élet-halálra ki a síkra hát, Ne légyen béke, míg a magyar földön A napvilág egy ellenséget lát, Ne légyen béke, míg rossz szívetekből A vér utósó cseppje nem csorog… Ha nem kellettünk nektek mint barátok, Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör, Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl! A századok hiába birkozának Velünk, és mostan egy év ölne meg? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe Világhódító híres őseid. Egy ezredév néz ránk itélő szemmel Attilától egész Rákócziig. Hah, milyen múlt! ha csak félakkorák is Leszünk, mint voltak e nagy ősapák, El fogja lepni árnyékunk a sárba És vérbe fúlt ellenség táborát!

(Erdőd.)

Ti ákáczfák e kertben…

Ti ákáczfák e kertben, Ti szép emlékü fák, A melyeken szivemnek Oly drága minden ág,

Kedves fák, üdvezelve És áldva legyetek, Áldom még azt is, a ki Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak Áldása rajtatok, Vidám dalosmadártól Reszkessen ágatok,

Örök tavasz lakozzék Zöld fürteiteken, Hogy éltetek, miként az Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először Kedves galambomat, Itt láttam őt először Ez ákáczfák alatt.

Itt űlt e lombok alján, Itt űlt szemközt vélem, Itten röpült szeméből Szivembe szerelem.

Tudom még, hogy ne tudnám? Habár régen vala, Az órát, hol kigyúladt Szerelmem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen Nem ékesíte még Téged, te véghetetlen, Te rég teremtett ég.

Letűnt immár e hajnal, Megértem a delet, S ez tán nem oly regényes De sokkal melegebb.

Mikor jön majd az alkony, Szerelmem alkonya? Ettől ne félj, szivemnek Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn; Azért jő majd, ha jő, Hogy légyen arczainkon Szép arany szemfedő.

S a földbe ha letesznek, Majd csillag képiben Ragyog le zöld sirunkra Sötétkék éjeken.

(Nagy-Károly.)

Bucsú.

Alig viradt, már ujra alkonyúl, Alig, jövék, s megint elmégyek, el, Még csak alig hogy üdvezeltelek, És már bucsúzni, már elválni kell. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Kardot fogék kezembe lant helyett, Költő valék és katona vagyok; Arany csillag vezérelt eddig, s most Utamra piros éjszakfény ragyog. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem a dicsvágy von engem tőled el… Fejemre nem is férne a babér A boldogság teljes rózsáitól, És én le nem hajítom ezt azér’. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem a dicsvágy von engem tőled el, Tudod: belőlem az régen kihalt, Hazámért ontom véremet, ha kell, Hazámért vívok véres viadalt. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Ha senki nem védné is a hazát, Magamnak őtet védni kellene; S mostan, midőn mindenki síkra szállt, Magamban én itthonn maradjak-e? Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem mondom én: gondolj férjedre, míg Ő a honért s érted harczolni fog; Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy Gondolatod van, és az én vagyok. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Tán megcsonkítva térek vissza majd, De akkor is szeretsz te engemet, Mert istenemre, a mint elviszem, Épen hozom meg hű szerelmemet. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

(Erdőd.)

Itt alszik a költő…

(_Moore_ után angolból.) Itt alszik a költő, a kinek kezében Appolónak lantja zenge olyan szépen, Kinek dala omlott, mint vad folyam árja, Vagy elhalt távoli kis patak módjára. Aludj’, néma költő… most észrevétlenül Jár vihar és szellő holt homlokod körül, Vihar, mely harsog, mint harczdalod harsogott, És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod.

(Debreczen.)

Tiszteljétek a közkatonákat!

Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység, Tisztelkedve megyen el mellettem; Én pirúlok, gondolván magamban: Nincs igazság, nincs igazság ebben. Nekünk kéne köszönteni őket, Mert mi nálunk sokkal többet érnek. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Velök állunk a csaták tüzében, De mi tudjuk, hogy miért csatázunk, Mert van, a mi győzelemre buzdít, Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk, S von előre csábitó varázsa A dicsőség ragyogó szemének. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ők az elvet hírből sem ismérik, És a haza? kemény mostohájok, Izzadásuk díjában nekik csak Kenyeret vet s rongyokat dob rájok, S zászlajához hogyha oda állnak, Nyomorért csak új nyomort cserélnek. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

S mit tudják ők, mi az a dicsőség? S ha tudnák is, mi hasznuk van benne? Nincsen lap a történet könyvében, A hol nevök följegyezve lenne, Ki is győzné mind fölírni, a kik Tömegestül el-elvérezének? – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ád a haza nékik, S ha elesnek, a felejtés árja Foly sírjukon s neveiken végig. És ők még is neki mennek bátran Az ellenség kardjának, tüzének! – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

(Debreczen.)

1848.