Part 38

Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.

Veszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros viszhang kiált.

Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad, Hogy a hazáért sokat tehetek.

A tettek vágya, tettek ereje, Mint vad patak, Foly rajtam át, a melynek habjai Szilaj morajjal mélybe omlanak.

Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem. Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem.

Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!

És jőni fognak rettentő napok, A milyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet.

Nem várok én dicsőséget s dijat Munkáimért… Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért;

És a dicsőség? isten hírivel Tovább mehet, Nem kell nekem kaczér leány, midőn Ölelhetem hű feleségemet.

Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok; Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.

(Pest.)

A gyáva faj, a törpe lelkek…

A gyáva faj, a törpe lelkek, Kik nem szégyenlik magokat Sápadni, ha kezemben a lant Egy-egy merészebb hangot ad, Ha a közelgető viharnak Megérint hírmondó szele, S dalom, mint elkapott madár, a Földről magasra száll vele.

A vész csak készülőben van még, És nem szakít le egyebet, Mint ajkamról egy-egy hangos szót, A fákról egy-egy levelet; Hah, majd ha minden erejével Fog dúlni és üvölteni, S szivem mélyét forgatja föl s a Fát gyökerestül tépi ki!

Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai Földindulástul, mennydörgéstül Tőből meg fognak ingani, Ha összevesz, mint négy vadállat, És pusztít mind a négy elem S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem!

(Pest.)

A márcziusi ifjak.

Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem »lelkesülés«, A szó »szabadság« vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hirünknek Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttenek, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harcz folyt El volt bujva vagy alutt, Igy zugott a diadalnál: Mi viseltünk háborút!

Legyen tehát a tiétek A dicsőség és a bér, Isten neki… nem küzdénk mi Sem dicsőség, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd, Akkor ujra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon!

(Pest.)

Ismét magyar lett a magyar…

Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, a ki szolga!

Ismét magyar lett a magyar, Bilincsét összetörte, Mint őszszel a száraz levél, Csörögve hull a földre!

Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardján a napsugár ragyog S a bátorság szemébe’!

Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arcza, Kitűzött zászló mindenik, A mely jelt ád a harczra!

Ismét magyar lett a magyar, Egy szív miljók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében!

Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül!

Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz!

(Pest.)

Dobzse László.

Dobzse László ő felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehül is álla.

Parancsolni nem szeretett, Nem is értett hozzá, S hogyha értett vón is, szavát Nem fogadt’ az ország.

Üres volt a feje néki, Üresebb a zsebje, Egy keserves polturáért Könyökig vájt benne.

Ruháján a moly s az idő Megrágta a prémet, Mely szinű volt? nem lehetett Tudni, csak ugy rémlett.

Parasztfolttal csapta pofon Csizmáját a varga, Rozsdás volt a sarkantyúja, Ferde volt a sarka.

Kamrájában az egerek Semmi kárt sem tettek, Mert biz ott a legjobb szándék Mellett sem tehettek.

Pinczéjében oly bőséggel Állott a sok jó bor, Hogy egy gyüszűnyi sem telt a Legnagyobb hordóbol.

Ha éhezni méltóztatott Király ő felsége, Egyik másik alattvaló Hítta meg ebédre.

De nem bánta ám meg, a ki Meghivá ebédre, Ő felsége kegyelmesen Gróffá tette érte.

Szegény király, szegény király… De vigasztalódjál, Még szegényebb királyok is Lesznek, mint te voltál. –

Dobzse László ő felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehűl is álla!

(Pest.)

A magyar nép.

Szabad a magyar nép, szabad valahára, Kinek lánczot vertek kezére lábára, S görbedt derekával a rabigát vonta, Mintha csak állat és nem ember lett volna.

Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja, Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, S mely előbb mint bilincs őtet szorította, A vasat mint kardot ő szorítja mostan.

Szabad a magyar nép… lejárt napod, német! Nem tánczoltatod te többé ezt a népet, S piócza módjára nem szivod a vérét, Megfizette isten gonoszságod bérét.

E földön legyen úr a tót vagy a német? E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát, És magyar vér ezer évig oltalmazá!

Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állani akarnak, Azoknak mi állunk feje tetejére, S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!

Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon, Még a félhalott se maradjon az ágyon!

Haza és szabadság, ez a két szó, melyet Először tanuljon dajkától a gyermek, És ha a csatában a halál eléri, Utószor e két szót mondja ki a férfi!

(Pest.)

Kun László krónikája.

Fene gyerek volt az a Kun László, Magyarország egykori királya! Kun Lászlónak azért híták őt, mert A kunokkal volt czimboraságba’.

Az igaz, hogy torkára forrt az a Kun barátság, benntörött bicskája… De ez már a vége; kezdjük elől, Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

A mit mondtam, ujra csak azt mondom: Fene gyerek volt biz ő kegyelme; Az ördög se tudja, hogy mi volt több, Emberség-e vagy kutyaság benne?

A koronát még kölyök korában Nyomintották a fejére néki, S már csatázott siheder korában, És vala nagy az ő vitézségi.

Ottokárral, híres cseh királylyal, Keveredett kemény háborúba, És pediglen Ottokár alól e Háborúban a gyékényt kihúzta.

A cseheknek nagy királya ott a Csatatéren a fűbe harapott, Lászlót pedig nem tekinték máskép, Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

Haza ment ám, hanem otthonn bezeg Fenekestül fölfordult az ország, Olyan volt, mint a Csáki szalmája, És e bajt a nagy urak okozták.

Természetes, hogy mikor a macska Nincs otthonn, az egerek tánczolnak… A nagyurak kapták magokat hát, Egymással mind rútul hajba kaptak.

László király, szerelmetes öcsénk, Már most aztán fogj erősen hozzá… Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

Neki lódul, becsap a kunokhoz, S haza gondját eltemeti szépen Kun legények telt kupái mellett, Kun menyecskék dagadó ölében.

És a midőn hites felesége Szót emelne e miatt előtte, Egy szikrát sem teketóriázott, Azon módon elkergette őtet.

S melege lett pap uraiméknak Kegyetlenül szorult a kapczájok, László király a pogány kunokat Fosztogatni uszitotta rájok.

Meghallja ezt a szentséges pápa, S haragjában adtateremtettéz, És meghagyja egyik püspökének: »Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«

És el is jött azonnal a püspök, S oda vitte jó móddal a dolgot, Ugy szivére beszélt a királynak, Hogy elméje javuláson forgott.

Meg is javult, istenes szándékból Megtéríté papok veszteségét, A kunoknak sátorát elhagyta, S visszavette elvert feleségét.

De egyszerre más jutott eszébe… Gyűléseztek a papok Budában… Megunta a locsogást fecsegést, S szétzavarta őket hamarjában.

Fenyegeti a pápa követe, A püspök, hogy majd átkot vet rája… Bánja is ő! galléron csípeti, A szent embert és tömlöczbe zárja.

És a régi tivornyázó élet Alvó zaját ujra fölkeltette, Fölkereste a kún czimborákat, S ott virított rózsaszínű kedve.

Megcsóválta fejét a nemzet, és Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába! Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.« S László komát betették fogságba.

Nem sokáig üldögélt a hűsön, Kinyitották tömlöczét és szóltak: »Lángban, vérben áll a haza, király, Jer és győzd le a kún lázadókat!«

»Rajta tehát!« fölkiálta László, »El, utánam élet és halálra! Rég vagy, kardom, a homályban… mostan Vess homályt a nap koronájára!«

És vezette hadát a kunokra, S ránczba szedte őket nagy csunyául, Kit levert a harczmezőn közűlök, Kit pedig kiűzött a hazábul.

S megragadta a kormányt erősen, Megmutatta, hogy ő milyen férfi, Hogy ő nem csak a korhelykedést, de A nemzetnek ügyeit is érti.

A gonoszok meghunyászkodának S a királyra reszketéssel néztek, A jók szivét pedig seregestül Szállták meg a mosolygó remények.

De alig hogy elmosolyodott a Nemzet, ujra lebigyedt a szája, Mert azt vette észre, hogy istentől Ujra elrugaszkodott királya.

El bizony, de mennyire! naponként Veszettebbül sűlyedt a piszokba… De még egyszer fölemelte fejét, Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.

A berontott kúnok és tatárok Meggörnyedtek karja erejétül, Még egy cserfa-koszorút hozott az Ifju király a harcz mezejérül,

Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs! Bele mászott nyakig a mocsárba, És valódi szent volt ekkoráig Ahhoz képest, a hogy mostan járta.

Egy tivornya a másikat érte, Sátor alatt élt, mint a czigányok, Véle régi korhely czimborái S véle a kún és tatár leányok.

Hanem egyszer ilyen szókat hallott: »Laczi pajtás, meghalálozik kend!« S három ember úgy oldalba szúrta Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.

(Pest.)

Respublica.

Respublica, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból előre!

Most hódolok, midőn még messze vagy, Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, a ki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz.

Mert győzni fogsz, dicső respublica, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de Szent Napóleon, Elfoglalod majd a kerek világot.

Kit meg nem térít szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog.

Te lészsz a győző, a diadal-ív Ha elkészűl, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton, Akár a vérnek vörös tengerében!

Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzedelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –

Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam… Republicanus vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban!

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublicára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest.)

Lenkei százada.

Koszorút kötöttem Cserfa-levelükbül, Harmat csillog rajta Örömkönnyeimbül… Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának?

Ez ám csak a század, Ezek a legények! Ősapáink mellé Oda illenének, Romlatlan bennök a Régi jó magyar vér… Bár adhatnék nekik E dalnál nagyobb bért!

Dicső fiak ők! s ha Én nekem nem hisztek, Ám nézzetek oda, Hogy mit cselekesznek. Én elhallgatok, az Ő tettök beszéljen… Százszor kiáltjátok Majd rájok az éljent.

A Dniester vizén Túl Mariampolban, Lengyelország földén Egy huszárezred van. Szép magyar huszárok, Fiatal legények, Kutya bajuk… vígan Miért ne lennének?

Vigan vannak, össze- Verik bokáikat; De van ott egy század, A melyik nem vigad. Míg világát éli A vidám ezered, Közűlök egy század, Búbánatnak ered.

Miért búslakodtok, Jó magyar huszárok? Némelyik szeméből Könny miért szivárog? »Hogy ne búslakodnánk, Hogy ne búslakodnánk, Mikor veszélyben van Édes magyar hazánk?

Rútul feni fogát Rája tót, rácz, német, Hogy az istennyila Őket ott ütné meg! S minket, kik a hazát Védeni szeretnénk, Itt idegen földön Tart a kötelesség.«

Igy emészti őket A bú és a méreg… Összesúgnak-búgnak… Vajon mit beszélnek? Hangjaik suttogók, Arczuk titokteljes… Egy nagy szándékjok van, Nagy és veszedelmes.

Milyen gonoszságot Forralnak magokban, Hogy nem beszélnek fönn- Szóval, csak titokban? Mily istentelenség Forog elméjökben, Hogy alattomban kell Eljárniok ebben?

Nem istentelenség, A mit ők akarnak: Segítséget vinni A bántott magyarnak, Segítségül menni Hazájok földére, Melyre immár foly a Gazda-nemzet vére.

Ez a jó huszárok Szívbeli szándoka, És hogy ezt titkolják, Van annak nagy oka… Oda jutottunk már, Hogy csak titkon lehet Tégedet érezni, Szent hazaszeretet!

Éjnek éjszakáján Kiállott a század Od’ a partra, melyet A Dniester áztat… E folyónál pihent Egykor vitéz Árpád Mielőtt bevette Attila országát.

E szent helyen álltak A derék huszárok, Itten nyílt ama szent Esküvésre szájok, Hogy meg fogja őket Látni Magyarország, Hogy Magyarországot Védelmezni fogják!

És midőn az esküt Elmondották vóna, Belé ugrattak a Dniester folyóba, S jó paripáik az Éji sötétségben Általusztak velök Szépen szerencsésen.

S jöttek haza felé, Jöttek, jövögettek, Hát egyszer mögöttök Kit pillantanak meg? Lenkei kapitány, Az ő kapitányok, Ez iparkodott nagy Sebesen utánok:

»Álljatok, legények, Forduljatok vissza, A generális küld, Hogy híjalak vissza!« Hanem a huszárok Nem fordultak vissza, Sőt a kapitánynak Igy feleltek vissza:

»Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ugy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Vitéz kapitány úr, Legyen a vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány úr, nékünk!

Annyi szent, hogy minket Vissza nem visz innen Sem a generális Sem pedig az isten. Kötelességünkről Ne beszéljen nékünk, Szentebb a haza, mint A kötelességünk!«

Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nem igen téríté Seregét ezután, Ment velök, nem hátra, De szépen előre, És elértek édes Hazájok földére.

Itt a haza földén, Hová vont szívetek, Forró öleléssel Üdvözlünk titeket, Vitéz jó testvérek, Üdvözlünk ezerszer… Beszéljen akármit A hadügyminister!

(Pest.)

Ma egy éve…

Ma egy éve… ma egy éve… Akkor lettél jegyesem, Ma egy éve, hogy először Csókoltál meg kedvesem.

Édes volt a csók, a mely ott Ajkaidról rám esett, De ki hinné, de ki hinné? Csókod most még édesebb.

Száll az idő, mint a pille, Melyet a szél ragad el, Szemlátomást fogy az élet, Szemlátomást hervad el.

Ám hervadjon, isten néki, Érte nem is búsulok; Nem vesz kárba, mit az élet Fájáról lehullatok.

A mi elhal életembül, Föltámad mint szerelem… Oly mértékben nő szerelmem, A milyben fogy életem!

(Pest.)

Forradalom.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék, Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet, Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.

Födi még beteg arczod az egykori por, S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú, Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet? Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat, Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet, Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat, Haragod tüze arczaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton… Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat, S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók, Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom Viharodnak előjele, forradalom!

(Pest.)

Három madár.

Három madár van, a kit szeretek, Három madárról mondok éneket. Ha oly szép lenne rólok énekem, A mily nagyon én őket szeretem, A mennyi boldogságot, örömet Ezen madarak nékem szerzenek!

Az első madár egy kis czinege, Nem sérti őt a télnek hidege, Nem háborítja őt meg semmi vész, Télben, viharban vígan fütyörész, Vígan ugrál a száraz ágakon, Mint a pillangó a virágokon, Ugrál, miként a gyermek, gondtalan, Jön és megyen, máshol van untalan, Alig képes kisérni őt a szem. – Kedélyed e czinege, kedvesem!

A második madár egy csalogány, Elrejtve él a lombok alkonyán, Nem látja más ottan s mást ő se lát, Kis fészke néki az egész világ, Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd, Elfojt az alkony mindennémü neszt, Hogy meg ne háborítsa énekét, Hogy gyönyörködjék a föld és az ég, Gyönyörködjék e dalban, a minő Hozzánk csak legszebb álmainkba jő, A melynek minden hangja eltemet Egy bánatot és szűl egy örömet, Mert mindenik hang egy szent szerelem – Ez a csalogány szíved, kedvesem!

A harmadik madár egy ifju sas, Szárnyának röpte merész és magas, A villámokkal egy tanyán lakik S tekintetét fölküldi a napig. Nyugott időben alszik, elvonúl, De ha vihar jön és üvölt vadúl, Fölébred a sas szendergésiből, És a viharnak karjaiba dől. És vinni hagyja magát általa, Mint viszi a lovast a paripa Rémítő bátran, szörnyü sebesen. – Ez a sas a te lelked, kedvesem!

Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás, mesés Teremtmény! s én valóban nem tudom, Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

(Pest.)

A nemzethez.

Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! Reszketek, de nem a félelemtől; Fájdalom és düh hangzik szivembe’!

Fájdalom, mert düledék hazámra Uj viharnak közeledtét látom, És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet, S szétnézett, mi zaj van a világban? És a másik oldalára fordult, S mostan ujra aluszik javában.

Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, A ki ott az elsők közt lehetnél, S kárhozatos lomhaságod által Mindig hátul és alant hevertél!

Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed, S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, Míg nevedet sírkövedre vésed!

Föl, hazám, föl! százados mulasztást Visszapótol egy hatalmas óra, »Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!« Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy Volt is nem is a mienk az ország; Valahára mutassuk meg már, hogy Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, Irtsanak ki hát ezen világból!… A haláltól, nem tagadom, félek, De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, Hogy azok is megsirassanak, kik Eltörölnek a földnek szinérül!

Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, Harczoljon ugy minden ember, mintha Egyedűl rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el, Akkor élet és dicsőség vár ránk, Akkor saját örök birtokunk lesz, A mi után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, Mint a villám, oly váratlanúl és Oly erővel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, Mindenütt van, a hová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség, A czudar, az áruló testvérek! S egy közűlök százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

A halálos itéletet rájok! Százezerszer sujtson bár a hóhér, Bár a házak ablakán foly is be Az utczáról a kiáradó vér!

Könnyü bánni külső elleninkkel, Ha kivesznek e belső bitangok… Félre most, lant… futok a toronyba. Megkondítom azt a vészharangot!

(Pest.)

Hány hét a világ?

Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg, Mit csinálnak odafönn a követek? Mondja el a sok szép jó hírt felőlök, Hadd buzdúljon a szívem, hadd örűlök.

»Nem örülsz a pesti hírek hallatán, Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány. Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited, Ha hazádat s szabadságod szereted.

Jertek ide, jertek ide, legények, Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek, Nem akar az országgyülés egyebet, Csak az egyet, hogy katonák legyetek.«

Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte, Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte? Melyikünket tartja olyan gyávának, Hogy ne menne szívesen katonának?

Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell, Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel, Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát Védelmezni bajában a szent hazát!

»A szavamba vágtatok, jó legények, Nem ottan van ám vége a beszédnek, Az a vége, hogy katonák legyetek, És pedig nem magyarok, de németek.

Belebújtok majd a német ruhába, Német szóval vezetnek a csatába, Német zászló, az a feketesárga, Avval mentek szegény Olaszországra!«

Huh még azt is a ki áldja, teremti! De már abból csakugyan nem lesz semmi. Ilyenek hát követeink, ilyenek? Isten őket érdem szerint áldja meg.

Olaszország minket soha nem bántott, Egyet akar velünk: a szabadságot. Ezért minket oda vinni nyakára? Soh’ se lépünk mi arra a határra.

Itt maradunk mi a magyar hazában, Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan, De magyar ruhában és magyar szóval És a magyar háromszinű zászlóval.

Katonának valamennyin fölcsapunk, De a magyar hazát védi csak hadunk, Magyar hazánk pedig ott van valóban, Hol a háromszinű magyar zászló van!

(Pest.)

Itt benn vagyok a férfikor nyarában…

Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Az ifjuságnak eltűnt tavasza, Magával vitte a sok szép virágot, A sok szép álmot, a melyet hoza, Magával vitte a zengő pacsirtát, Mely fel-felköltött piros hajnalon… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár és Elszállt a földről a dalos madár, Üres fészkébe énekelni a bús Szellő vagy a haragos vihar jár; Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé őket kérlelhetlenűl a Rideg valóság szigorú keze; Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, A gondok fojtó levegője nyom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Regényes bérczek kősziklái közt folyt Csengő morajjal egy tündér patak, Dicsvágy patakja! ajkaim belőle Sok boldogító mámort ittanak. Foly még ma is, de más igyék vizéből, Én nem iszom, többé nem szomjazom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Ha elfordúlok en magamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott satnya ivadékot, Egy pusztulásnak indult népet lát. Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!