Part 37

Balga kérdés! te eleget éltél, Bármi hamar végezéd be pályád; Hány nem érte meg, a mit te? ámbár Késő vénség görbitette vállát.

Te megérted kurta életedben A magyar nemzet föltámadását, Te hallottad e szent zajt, s magad is Kiáltottad: éljen a szabadság!

(Pest.)

Bánk bán.

Ügyefogyott király volt az A második Endre, Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette; Felesége tartotta az Ország gyeplőszárát, Őgyelgett is ám a szekér Majd tüled majd hozzád.

Gyönge kéz az asszony keze, Nem való kormányra, Hátha még a gyöngeségnek Gonoszság a párja! Endre király, gonosz asszony A te feleséged, Szive gonosz, neve Gertrúd, Születése német.

Gertrúd a jó magyarokat Kutyába se vette, Hivatalrul, méltóságrul Le-letevegette, A helyökbe meg a maga Perepútyát rakta, Maradtak vón, vesztek vóna Ott a hazájokba!

Ilyen sértést szenvedtenek A nagy uraságok, A szegény nép meg szenvedett Húzzavonjaságot, Szenvedett az istenadta Árva magyar népe, Mint a Krisztus a keresztfán, Olyan volt a képe;

Ugy fizette a sok adót, Hogy a szeme dűledt, Nem volt irgalom számára, Nem volt könyörűlet. A királyi udvarból ily Nyájas szavak jöttek: »Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess, Azután dögölj meg!«

Néhányan az efféléket Megsokalták végre, Szövetkeztek rettenetes Összeesküvésre, Azt mondották: »Söpörjük ki A királyi házat, Annyi benne a szemét, hogy Igazán gyalázat!«

Csak Bánk bán, a nádorispán, Tartóztatta őket, Nem remélt-e sikert? vagy tán Remélt jobb időket? De mikor a feleségét… Iszonyú történet!… Hogyan kezdjem? hogy végezzem?… No jaj neked, német!

Bánk bánnak a feleségét A királyné öcscse Erőszakos lator móddal Megszeplősítette. Szép az asszony, ifju és szép, Asszonyok virága! S eltiporva, bele dobva Fertőzet sarába!

»Föl, barátim!« ordit a férj Kínja nagy voltában, »Lelkemen a bosszuállás, Kardomon halál van; Föl, barátim, egyenesen A királyi házba… Királyi ház? bordélyház és Zsiványok tanyája!«

És bementek egy csoportban A királyi lakba, Ott a német urak épen Dőzsöltek kaczagva, Akkor is, míg a magyarnak Borát, étkét falták, A szegény magyar nemzetet Veszettül csufolták.

Megálltak ám a magyarok A ház közepében, Mendegyiknek egy-egy mennykő Villogott szemében; Meg is hökkent a németség Egy keveset ekkor, A ki ivott, gégéjében Eczetté vált a bor.

Kezdte pedig a beszédet Mag’ a nádor, Bánk bán, Királynénak s udvarának Jó estét kivánván: »Jó estét, jó mulatságot, Fölséges személyek!…« A királyné: »Mit akartok, Hivatlan vendégek?«

»Azt azonnal tudni fogod, Nem soká váratlak«, Felelt Bánk bán, »elbeszélem Neked s ez uraknak. Tiszteletet parancsolok! Mert nemzet áll itten, Egy megbántott nemzet és a Bosszuálló isten.

Mi vagyunk a vendégek itt? És nem ti lennétek? Ti vagytok itt a hivatlan S hálátlan vendégek! Befogadtunk titeket s ti Kivertetek minket, És eszitek és iszszátok Testünket, vérünket.

De csak ettétek… mert ez az Utósó falattok, A mi most van szájatokban Ettül megfuladtok! Először is te halsz meg, te Gertrúd, német szajha! Te királyné s kerítőné Egy személyben!… rajta!«

Bánk bán kardja a királynét Át meg átaljárta, S magyarság a németséget Hányta mind kardjára. A ki bírta, megszökéssel Életét elorzá; Meghalt, a ki nem szökhetett… Kitisztult az ország!

(Pest.)

Ausztria.

Miként elpusztult Jeruzsálem, El fogsz pusztulni Ausztria, S mint Jeruzsálemnek lakói, Földönfutók lesznek császárjaid, Földönfutók és üldözöttek! Készüljetek, Ti fölfuvalkodott félistenek, Az óra kondul s futnotok kell, Hogy el ne zúzzanak Az omló trónus romjai… Ott veszni nem szabad ti nektek, Ti nektek élni, hosszan élni kell a Bukás után Nyomorban, végetlen nyomorban! Hiába mossátok kezeiteket Ti Pontius Pilatusok, Ámíthatjátok a világot, De lát az isten s ismer bennetek, S nincs számotokra többé kegyelem; Vagy érdemeltek-e Csak annyit is az ég kegyéből, A mennyitől egy hajszál meghajol? Nem! – Birodalmatok A szabadság kalváriája, Uralkodás volt minden vágyatok, Ezért emeltetek Munkácsokat, Hogy a szellem világát, melegét, A rabbilincsek e fölolvasztóját Elrejtsétek mélységes föld alá, S fölötte a sötétségben buján Tenyészhessék a zsarnokok virága, A test s lélekzsibbasztó butaság… Elrablottátok a népek jogát, És elloptátok kincseit, Ti bíboros haramják, Ti koronázott tolvajok!

De a lopott vagyont El ne viszitek magatokkal; Félmeztelen Fognak kiverni titeket A fölemelkedett alattvalók, Mint a tűzkardos angyal Ádámot-Évát a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok! Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert a kihez fordultok, az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek, És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat miatt, a ki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok, És szemfedőtök a népeknek átka!

(Pest.)

A tavaszhoz.

Ifju lánya a vén télnek, Kedves kikelet, Hol maradsz? mért nem jelensz meg A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi Jó barátaid; Vond föl a kék ég alatt a Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt, Beteg most szegény, Oly halványan üldögél ott A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre, Ha meggyógyitod: Édes örömkönnyeket sír, Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsirtát, Nagy mesteremet, A ki szép, szabad dalokra Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot, S ne feledd el ezt, Hozz belőle, a mennyit csak Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak Tartományai, S bennök sokan a szabadság Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen Puszta sír alatt: Hintsd reájok szemfedőül A virágokat!

(Pest.)

Föl!

Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák!

Elől pofoznak, hátul rugnak, Hazám, tovább is tűrsz-e még? Nem lobbansz föl, míg mennykövével Föl nem gyujt a haragos ég?

Oh nemzetem, hát bírnak téged Örökké féken tartani A nagyfejűek s kisszivűek (A táblabírák) szavai?

Vagy úgy van, a mint ők beszélik, Hogy elfajult már a magyar, Hogy gyöngeségből, gyávaságból Harczolni nem bír, nem akar?

Hazugság, szennyes gaz hazugság S mint a nyelvetek, akkora; Nem pezsg, nem habzik a magyar nép, Csendes, de tüzes, mint bora.

Csak volna harcz, csak öntenék már Vérünket, bár csak öntenék! Majd meglátjátok, holtrészeg lesz Minden csepptől egy ellenség.

Siess, hazám, napfényre hozni Világraszóló híredet, Mit német járom, német ármány Elrablott és eltemetett.

Jőjön ki kardod a hüvelyből, Mint fellegek közűl a nap, Vakúljanak meg s megvakúlnak, A kik reá pillantanak.

Elég soká voltunk fajankók. Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák!

(Pest.)

Uton vagyok, s nem vagy velem…

Uton vagyok, s nem vagy velem, Jó angyalom, szép kedvesem, De jól tudom, lépésimet Hiven kiséri szellemed. Csak azt tudhatnám, édesem, Minő alakban jársz velem? Tán e szellő vagy, mely illattal Röpűl hozzám s játszik hajammal? Az alkony pírja vagy talán Amott az ég boltozatán? Vagy tán az esti csillag, mely Reám ezüst sugárt lövel? Vagy a madárka vagy, ki ottan Ugy megdalolgat a bokorban? Vagy a kicsiny virág vagy itt, Ki úgy veti rám szemeit, Mikéntha mondaná: oh törj le, És vígy magaddal, tégy szivedre!… Mondd meg nekem, súgd meg nekem Melyik vagy, édes kedvesem?

(Nagy-Kőrös.)

A király esküje.

Megeskütt a király Hunyadi Lászlónak: »Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak.«

Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelműen játszó!

Vermed lesz Budavár, Bele esel, ha mégysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép fiatal vitéz.

Kora még te néked Sírba fekünnöd le, Éktelen halotti Szemfedőt boritni Ékes szemeidre.

Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! Látod mi villog ott? Nem a te csillagod… Hóhérbárd sugára!

»Balga aggódástok Nem ijeszt el engem; Köszönöm tanácstok, De reá nem állok, Megyek, föl kell mennem.

Vén Budavárban van Ifju menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom!

De halálrul ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküttél nekem Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.«

Nemes bizalommal László Budán termett. Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Alája a vermet!

Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egébül Mély pokolba szédül: Tömlöczbe vettetett.

»Miért dobtok engem Fekete tömlöczbe?« »Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Hűséged megszegve.«

»Én királyom ellen! Én hűséget szegő! Emelj szót ellenem, Lelkiismeretem, Légy bíróm, lépj elő.

Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemő gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek.

Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklő kardomat!«

Beszélhetsz jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöczöd becsukták, Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt.

Nem sokáig hagyták Hogy magát emészsze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze.

»Kelj föl és jöszte ki!« »Szabad vagyok tehát?« »Szabad lészsz, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, a hol apád.«

»Mit, megöltök engem, Apám szent nevére, Ez őrült merészség!… Ki sem hallgatva még, És már elitélve.

Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke: Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve?

De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, Hogy bántani nem fog!

Halld meg, egész világ, Te hozzád kiáltok: Igy add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!«

Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurczolták a latrok… Többet is akartok Tudni? kifolyt vére!

Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez:

»Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bünhödtem már érte S törvény értelmébe’ Szabad már személyem!«

S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer Sujt hozzá a mester És fejét levágja.

Lemenőben volt a Nap, piros volt arcza, Vad haraggal vetett Végső tekintetet A véres piaczra.

Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S merőn szájat tátott Tehetetlenségben.

Mért nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam vón a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban:

»Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!«

(Pest.)

Feleségem és kardom.

Galamb van a házon, Csillag van az égen, Az én ölemben van Kedves feleségem; Ugy tartják szeliden Ringató karjaim, Mint a harmatot a Rezgő fa lombjai.

Ha már megöleltem, Mért meg ne csókolnám? Csókokban nem szegény, Nem is fösvény a szám. Beszélgetünk is, de Az csak félig beszéd, A másik fele már Csókokba olvad szét.

Nagy a mi örömünk, Nagy a mulatságunk, Gyöngynek is beillik Fényes boldogságunk! De az én kardomnak Ez sehogy sem tetszik, Ránk szemét a falról Mogorván mereszti.

Mit nézesz, öreg kard, Olyan mérgesen ránk? Vén golyhó, talán a Szerelemféltés bánt? Hagyd el ezt te, bajtárs, Nem való ez néked, Ha férfi vagy, ne űzz Asszonymesterséget.

De meg nincs is okod Engemet féltened, Hiszen ismerhetnéd Már feleségemet, Ismerheted lelkét, Ezt a ritka lelket, A minőt az isten Nem sokat teremtett.

Ha szüksége van a Hazának karomra, Téged saját keze Köt fel oldalamra, Oldalomra köt, és Búcsuját így veszi: Menjetek, legyetek Egymásnak hívei!

(Pest.)

Fekete-piros dal.

Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, Lejárt az ideje! Más szín illeti most a magyar nemzetet: Piros és fekete. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében, Erős vihar támad, Minden felől jőnek és megostromolják A habok hazámat. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Készül az ellenség; és mi készülünk-e? Mit csinál a kormány? A helytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik Fönn a haza tornyán. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant Vígadunk, dőzsölünk, Mintha mind a három isten nem gondolna Mással, csak mi velünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor! Akkor is így tettünk, Teritett asztalnál telt poharak körül Bút és bajt feledtünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Mohács, Mohács!… tarka lepke, gondatlanság Röpködött előttünk, Azt űztük, pedig már a török oroszlán Elbődült mögöttünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer Magyar vitéz vész el, Mérföldekre nyúló rónát borítva el Kiomló vérével. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arczát nem mutatja! Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

(Pest.)

Mit nem beszél az a német…

Mit nem beszél az a német, Az isten nyila ütné meg! Azt követeli a svábság: Fizessük az adósságát.

Ha csináltad, fizesd is ki, Ha a nyelved öltöd is ki. Ha meggebedsz is beléje, Ebugatta himpellére!…

Ha pediglen nem fizetünk, Aszondja, hogy jaj mi nekünk, Háborút küld a magyarra, Országunkat elfoglalja.

Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!… Hadat nekünk ők izennek, Kik egy nyúlra heten mennek.

Lassan német, húzd meg magad, Könnyen emberedre akadsz; Ha el nem férsz a bőrödbe, Majd kihúzunk mi belőle!

Itt voltatok csókolózni? Mostan jöttök hadakozni? Jól van hát, jól van, jőjetek, Majd elválik, ki bánja meg.

Azt a jó tanácsot adom, Jőjetek nagy falábakon, Hogy hosszúkat léphessetek, Mert megkergetünk bennetek.

Fegyverre nem is méltatunk, Mint a kutyát kibotozunk, Ugy kiverünk, jobban se kell, Még a pipánk sem alszik el!

(Pest.)

Miért kisérsz…

Miért kisérsz minden lépten-nyomon, Te munkás hazaszeretet? Éjjel nappal mért mutatod nekem Gonddal borított képedet? Örökké itt vagy, itt vagy én velem, Úgy is látlak, ha behunyom szemem.

Tudom, kevés, mit a honért tevék, De megtevém, a mennyi telt; Van, a kinek nagyobb az ereje, S mégis kevesebbet mivelt; Kérlek, fordítsd el tőlem képedet Csak egy időre, hazaszeretet!

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Itt a tavasz, virít a föld, Virágillat s a zengő madarak Dala eget földet betölt, Arany felhők, e nyájas szellemek, Fejem fölött vidáman lengenek.

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! A költészetnek istene Olyan kegyes hozzám; iránta én Hálátlanságba essem-e? Ott vesztegelni hagyjam lantomat, Mig a bútól majd húrja szétszakad?

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Van ifjuságom s kedvesem, Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál Az ifjuság s a szerelem, És minden óra, mit el nem vevék, Egy elpazarlott örök üdvösség.

Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság, Tavasz, költészet, szerelem! El hagyjam őket tőlem szállani? Utánok vágyva nyúl kezem… Jertek hozzám… nyujtsátok karotok… Öleljetek meg, tietek vagyok!

(Pest.)

Szülőföldemen.

Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: »Cserebogár, sárga cserebogár!«

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hejh azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel… Húsz esztendő… az idő hogy lejár! »Cserebogár, sárga cserebogár.«

Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már… »Cserebogár, sárga cserebogár.«

Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár… »Cserebogár, sárga cserebogár!«

Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár… »Cserebogár, sárga cserebogár!«

Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Haza megyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom, s fél álomban vagyok már… »Cserebogár, sárga cserebogár«… – –

(Félegyháza.)

Két ország ölelkezése.

És az idő eljött, bár nem hamar, De nem is későn még, midőn A szent imádság meghallgatva lőn, Midőn egygyé lett mind a két magyar!… Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére, Simúlj, simúlj testvéred kebelére, A melyben a szív, most oly édesen ver… Légy üdvözölve százszor, százezerszer!

Mi jól esik ölelkezésünk, S még is milyen sokáig késtünk!… De mindegy, mindegy, feljött végre A győzedelmes nap az égre, Mely összesímult arczainkra süt. S örömkönyűket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könnyeket, Melyek most pilláinkon rengenek, A melyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak végeiglen Ottan ragyogni szemeinkben, Hagyd ott ragyogni mindég!… Magyar szemében ez oly ritka vendég.

Együtt vagyunk és együtt maradunk Nincs isten és nincs ördög, a ki Ismét széjjel birná szakítni Ölelkező karunk. Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez… De én nem félek többé a haláltul; Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált.

Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar, Nem rettegjük már haragod, Két ország egygyé olvadott, Két élü kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását! S te, lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündérvilágával, És szórd el ott e kincseket, Ajándékozz meg ifjat, öreget, Hadd gazdagodjék mindenik meg, De legszebb részét add a székelyeknek! Csókold meg a székely fegyvereket, Azok csókodtul tündököljenek, S azoktól nyerj te hős-erőt, Mely ugy tündöklik a világ előtt! S ha bejárád a völgyeket, Röpűlj föl s állj meg bérczeik felett, S hogy megismerjék a rónák fiát, Játszál szemökkel, mint a délibáb.

(Pest.)

Kis-Kúnság.

Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kis-Kunságot! Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja, S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét Az anya, ugy tartja.

Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is oda lenn az Alföld rónáján van; Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeső oly égető özönnel Ömlik a pusztára… Puszta van körűlem, Széles hosszu puszta, el is látok messze, Egész odáig, hol a lehajló ég a Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön Visz az út keresztül; ott hever a gőböly, Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most A kövér mezőből. Cserény oldalánál Szundikál a gulyás leterített subán, Kutyái is lomhák, nem is pillantanak Az utazó után.

Itten a lapályon Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja, Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapja; Szép fövény az alja, Egészen lelátni sárga fenekére, A lusta pióczák s a futó bogarak Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, Közbe hosszu orrát üti víz alá a Gólyafiak anyja, Nagyot nyel, és aztán Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, A vízparton pedig töméntelen bíbicz Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, Mellette a gödör, hanem már beomlott, Be is gyepesedett; Elmerengve nézi Ez a kútágas a távol délibábot, Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét Már eleget látott.

Ott van a délibáb A láthatár szélén… nem kapott egyebet, Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett. Emerre meg gyérül A legelő, végre a nyoma is elvész, Sárga homokdombok emelkednek, miket Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva Komondor csavarog. Tenger szántóföldek Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, Lefelé hajlanak, kalászaikat a Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, Mint egy vérző csillag. Közeleg az este, Megaranyosodnak a fejér fellegek, Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk Mint egy tündérrege.

Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal. Ugy szeretek állni A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, A mint vitorlájok hányja, egyre hányja A czigánykereket.

(Pest.)

A nemzetgyüléshez.

Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom… Egy ember szól, de milliók nevében!

Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet… Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most ti nektek Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s a mely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenűl, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy percz jöhet, s az épület ledől, S rosz gazda, a ki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.

Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! A kit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Melylyel haza s később a sírba megy. – Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoriták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse a kik épitették!

(Pest.)

Miért zárjátok el az útamat?