Part 41

És megjövél… légy hévvel üdvezelve, Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám! Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő… Örömkönyűimet hogy ontanám!«

Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár, Hogy örömedet el kell rontani… Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál, Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«

Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem, Mi volt akkor s mi mostan a neved? A név mulandó, változékony; a mi Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül S annak müvéről ismerek reád: Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most Te mentetted meg a magyar hazát!«

(Vajda-Hunyad.)

Ki gondolná, ki mondaná…

Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét előtt Itt folyt el annyi vér?

Itt harczolánk, itt vett körűl Az ellenség hada, Elől halál, hátul halál, Ez rémes nap vala!

Akkor, miként a férfigond, Mogorva volt az ég, Most, mint a kis gyermek szeme, Szelíd és tiszta kék.

Akkor, mint aggastyán feje, Hófejér volt a föld, Mostan, miként az ifjunak Reménye, olyan zöld.

A légben akkor itt zugó Golyók röpűltek el, A légben most fejem fölött Pacsírta énekel.

Láttunk itt akkor a sikon Véres halottakat, S hol a holtak feküttenek, Most ott virág fakad.

Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét előtt Itt folyt el annyi vér?

(Szászsebes.)

Föl a szent háborúra!

Itt a próba, az utósó Nagy próba: Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba. Eljött tehát az utósó Itélet, De én attól sem magamért, Sem hazámért nem félek.

Miért félnénk az itélet Napjátul? Féljenek ők, kik viselik Magokat oly galádul, Kik rá törtek az ártatlan Magyarra, Most veri meg az úristen Mindenható haragja!

Föl hazámnak valamennyi Lakója, Ideje, hogy tartozását Minden ember lerója; Ki a házból, ki a síkra Emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg!

Ki is megyünk, szó sincs róla, Mindnyájan, Meghalni, vagy győzedelmet Nyerni a szent csatában. Szent a csata, nem harczolunk Királyért: Király ellen szabadságunk Istenünk és hazánkért!

Átkos király, érezted hát Vesztedet, Az ördögnek, hogy megmentsen, Eladtad a lelkedet. De hiába volt a vásár Elhihet’d: Kit az isten elhagyott, azt Az ördög nem menti meg.

Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna? Több lesz ott a magyar; talán Száz is jut egy oroszra. És ha volnánk kevesebben, Mint azok: Hála isten, minket hí ugy A világ, hogy magyarok!

Ne féljetek, gyermekink, ne Féljetek, Nem szúr által dárdájával A vad kozák titeket; Feleségink, kedvesink, ne Sírjatok, Idegenek ölelése Nem tesz csúfot rajtatok.

S ti apáink, anyáink, szent Halottak, Sírotokon ellenség ne Tapodjon, nem tapodhat; Inkább veszszen ki nemzetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Árja az ég boltjáig!

Minden, a mi szent előttünk, Koczkán van, Ha a világ támad is meg, Győznünk kell e csatákban; Ha miljomnak el kell veszni, Veszszen el! Ki fogna most fukarkodni Életével, vérivel?

És te isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel, hű népeddel, Jó népeddel, légy vele! Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Világdöntő haragodat Fegyvereink élére!

(Pest.)

Szörnyű idő…

Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyüség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja.

És ott elől a háború Csak a kisebb baj; szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. Beh kijutott a részed, Isten csapásiból, o hon, Folyvást arat határidon Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, a mint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higyjen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének?

(Mező-Berény.)

Négy nap dörgött az ágyu…

Négy nap dörgött az ágyu Vizakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött!

Fehér volt a világ, szép Fejér hó este be, Úgy omlott a piros vér A fejér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk Rettentő vad csatát, Minőt a messzelátó Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, a mit Kivánt a becsület… Tízannyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten Tőlünk elpártola, Egy pártfogó maradt csak Velünk: ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom! Lelked nagyságát könnyes Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni Nagy hősiségedet, Csak néma áhitattal Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint Istent imádanék, Meghajlanék előtted Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes Dicsőség, hogy veled Járjam be, oh vezérem, A csatatéreket.

Te melletted lovaglék A harcz veszélyiben, A hol az élet pusztul És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te Rendíthetetlen agg, De úgy-e téged, úgy-e Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig Követni is fogom, Oh Bem, vitéz vezérem Dicső tábornokom!

(Debreczen.)

Csatában.

A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre, katonák, Előre, magyarok!

Komoly felhők közül Bámul reánk a nap, Rettentő szuronyok Füstben csillámlanak, A sűrü lomha füst Sötéten gomolyog, Előre, katonák, Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, Ágyúk bömbölnek, hogy Reng a világ bele; Te ég, te föld, talán Most összeomlotok! Előre, katonák, Előre magyarok!

Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok!

(Medgyes.)

Szeretlek, kedvesem!

Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyü termetedet, Fekete hajadat, Fejér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orczáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, A mint embernek csak Szeretnie lehet. Kivűled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsőségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert a mit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, a mi Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Soha sem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd bele halok, Egy személyben minden, De mindened vagyok, A ki csak szerethet, A ki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!… És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedűl csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled, Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet!

(Debreczen.)

Szüleim halálára.

Végre megtörtént a Rég várt viszontlátás! Nincs köszönet benne, Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetőben, Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Sem atyám, sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez, A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivök vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

Oh atyám, oh anyám, Miért távozátok? Tudom, hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De mi nektek áldás, az átok én nékem, Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek, Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek?

Itt hagytak, elmentek, Nem is jőnek vissza! Omló könnyeimet Sírjok halma iszsza. Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak, Szivárogj le hideg orczáikra halkan, Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

De nem, de nem, inkább Eltávozom innen, Hogysem könnyem árja Hozzájok lemenjen; Mentsen isten tőle… édes jó szülőim Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szerető szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

Isten veletek hát… Csak egyszer még, egyszer Ölelkezem össze Sírkeresztetekkel… Olyan a két ága, mint két ölelő kar, Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját… Tán fölemelkedtek halotti ágyokból, Fiokat még egyszer ölelni akarják!

(Pest.)

A honvéd.

Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép, nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek, A véres halálbért.

Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta három száz esztendeig mint Nehéz istenátok, Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékenynyé: Véreteket iszsza most, mint eddig itta Saját népe könnyét!

Jőjetek! Ismerjük már egymást; ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a más világon is a Honvédek nevére!

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom – Mi tagadás benne? – Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segitettem koronát leütni A király fejérül!

Hejh te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hejh be tönkre tették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van még is, mint nektek, Czifra uraságok.

Van bizony én nékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is a kit csak magasztal Egy szívvel egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ide szorítom rendre valamennyit Dobogó szivemhez!

Hejh az lesz ám a nap!… és még sem tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arczáról, a kik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon!

(Pest.)

TOLDALÉK.

* * *

I.

IFJÚKORI KISÉRLETEK.

1838.

* *

A hűtelenhez.

Esküszegte lyányka! emlékezzél Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« – Így imádva téged kértelek, – Légy kegyelmes én irántam, s szíved Add nekem, ki csak te néked híved Voltam és leszek, míg létezek.

Akkoron kérő keblemre dűlve, Szerelem tüzétől fölhevűlve, Ezt rebegték csalfa ajkaid: »Hő szívem tiéd csak, drága lélek; Esküszöm, hogy csak te néked élek; Szünjenek könnyűid, bánatid.«

Én ez által istenülve lettem, És keserves sorsom elfeledtem, Emma, gyönge karjaid között. Édenek nyilának én előttem, Nem borúltak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött.

Ámde mily rövid volt boldogságom, Mily korán eltűne mennyországom, Én, ah, nem gondoltam volna azt! Estem édenből nagy pusztaságra, És juték keserves árvaságra, Marja a bú szívem, és hervaszt.

Hő imádód s kedvelőd elhagytad, Szívedet te ismét másnak adtad, Engem elfeledve, csalfa lény!… Jól van! én lemondok mindenről már, Engemet kietlen puszta hely vár Éjszak hó-födözte bús ölén.

Isten veled hát örökre, édes Tárgya hő szivemnek, ah negédes Csalfa Emma, isten véled hát! Majd ha egykor értem, szinte árva, Eljösz, éjszaknak havát bejárva, Megleled hű múzsafid porát.

(Selmecz.)

1839.

* *

Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni Minket együttlétünk édeni napjainak, Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

(Selmecz.)

1841.

* *

Lenke sírján.

Ádáz koporsó zordon éjjele! Mivé tevél te oly sok örömet? Mivé tevél te annyi szép reményt? Mely zsenge a szülői szív felett,

Mely egy kéjparadicsomot igért, Rózsás jövendő boldog karjain; Kegyetlenűl mind elragadtad ezt, Csak romja áll még: a keserv, a kin!

Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít Keblökbe dúlni és pusztítani: Ki fog miként egy égnek angyala Bút űzve rájok felmosolygani?

Nyugodjatok meg, szerető anya! S te bús atyának gyászló kebele! Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő Temetve itt e sírnak mélyibe.

Hol a teremtő széke tündököl Felhők felett a csillagezreden: Tekintsetek fel, egy szelíd sugár Leng onnan rátok csendes éjeken.

És e sugár az ő szép szelleme! Az angyalok között ott múlat ő, Imádva istent, hogy boldog legyen A kor, mely a kedves szülőkre jő.

S örvend előre a jövő felett: Midőn az alkotó székéből int, S a drága magzat s a kedves szülők Egymást vigadva ölelik megint.

Erdő szélén.

Erdő szélén puszta csárda, Hejh mért sietsz oda, sárga? Fordulj vissza, szép paripám, Nincs benne már kedves babám.

Csárda, csárda, gonosz csárda, Sülyedj fenékig a sárba! Befogadtad a rossz legényt, Megölte kincsemet, szegényt!

Pórnak esti dala.

(_Claudius_ után németből.) Az ékes nappali csillagzat Pályáját végezé. Jer, és törüld le izzadásom, S teríts fel, drága nő.

Csak itt a földön is teríthetsz, Gyümölcsfánkhoz közel: Itt jóizű az étel este, S legtágasabb a hely.

Aprócska vendéginket is hídd, Mert ugy kiéhezém; A legkisebb is hagyja fészkét, Ha álom nincs szemén.

Sokat tálalnak a királynak, Ő, a mint hírlelik, Mindennap sültet, meg lepényt, meg Pástétomot eszik.

S egy ember van mellé rendelve, Más dolga nincs neki, Asztalneműjét rendezi csak, S szolgálatát teszi.

Adj’ isten ő egészségére! Mert mennyi dolga van: Hogy minket békében tarthasson, Éj- s nappal nyugtalan.

Ha úri mód nem élhetünk is, Van mégis kenyerünk, Van tiszta, szép, és fris tej és vaj; S hát kell-e több nekünk?

Elég ez untig póri népnek, Vedd hálánk érte, ég! S ma estelink szabadban tartjuk, Hol annyi csillag ég.

A hold ezüstlő sugarakkal Leszen velünk jelen, És áldást hintve tálainkba Fog tündökölni fen.

Nos, gyermekink, együnk vidáman, S a mennyek áldjanak! Oh én irigylendő, szegény és Mégis gazdag vagyok!

(Pápa.)

Kuruttyó.

I.

»Hogy fejedre pusztaságot hozzon Isten átka, csalfa, bűnös asszony! A ki által oly sötét gyalázat Vonta éjbe a Kuruttyóházat.

Hittem asszony esküvő szavának De hiszek már inkább karcsu nádnak, Hogy kerengő forgószél viharja Lenge szálát földre nem csavarja.

Szűzeséged a manó elhordta, Nem köllesz már, hűtelen rosz borda! Nem köllesz, maradj magadra, s engem – Vagy látsz többé vagy sem életemben.«

Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot És szöget, mit izzadván kovácsolt, Hány a sátor minden szögletébe, S nagy szitokkal ajakán kilépe.

Útnak indul, úgy ragadja lába, Hogy fejér ló sem jutna nyomába. Sír az asszony, a szegény ártatlan. Messze a férj bujdos már távolban.

II.

Barna csapszékben Kuruttyó Űl sötéten, Űzni vágyván szíve kínját, Bor kezében.

S korty után korty, hajh, de kínja Végtelen hív, Semmikép sem szabadulhat Tőle a szív.

S jő toborzó víg legények Czifra serge, S énekelnek sarkantyújok Összeverve:

»Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának.

Életünk vidor, mosolygó Szép halálunk, Ha riadtán trombitának Harczra szállunk.

Itt a markunk, csapj belé, jer Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának!«

S űzi ének, táncz Kuruttyó Nagy bánatját. A garatra önt néhányszor, S – parolát ád.

III.

Zajos órák mámora Hogyha széjjellebben, Dúl a régi fájdalom Annál dühösebben. Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó, És buvában újra sorvad Kuruttyó.

Tarka, foltos fegyvere, Rajt virít a rozsda, S fényesítni oly nehéz Az istenátkozta. »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget, Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.«

Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő Látogatni téged? Isten engem, oly alak, Mint a feleséged. Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő, Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.

»Ez Kuruttyóivadék!« Mond a kisded apja, És a rajkót és a nőt Kebelére kapja, S vége nélkül, hossza nélkül pityereg. Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg.

(Pápa.)

Bucsú.

Irígyen a sors boldogságom ellen, Pozsony! körödből ismét messze hí; Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem, Miként váradnak puszta termei. Utánam intesz még Dunád ködébül, S arczomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom, S az órák mint a nyíl röpűltenek, De ily órákat a nagy mennyországon Angyalnak adnak csak az istenek. Édenben éltem üdvözűlöttképen Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába Takarja már szép képedet, Pozsony, Nem lágyul a vad végezet, hiába Nyögel panasz kesergő ajkamon: Mennem kell! – s tán örökre szakadátok Már tőlem el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek A zúgó szélben hangzó végszavát: Szerencse kényei akár emelnek, Akár nyomor s inségbe döntnek át, Mig a koporsó nyugtomat nem adja, Érettetek gyúl szívem indulatja.

(Pozsony, január 21.)

Elegia.

Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü? Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt? Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el, Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod. Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak, Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph, Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik: De hidegen marad a lánynak örökre szive. S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök, Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm. Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak, Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad. Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok, Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.

(Duna-Vecse, junius 22.)

Galgapartihoz.

Üdvözöllek messze bércztetőkről, Szent helyek! Hol a Galga lassu andalgással Hempelyeg.

Hol pályája éden volt a gyermek- Ifjunak, Hol az életüdv örömvirági Nyíltanak.

Lángszerelmem szép viszonozója, Barna lány, Emlékezve küldsz-e még sóhajt a Szív után,

Melyet annyi kéjnek bölcsejében Ringatál, Melynek első éneket lantjára Te csalál?

Ah, rád vissza bús könyhullatással Néz szemem: Vesztve téged, vésze boldogságom, Mindenem!

(Grécz, május 1.)

Hazatérés.

(_Heine_ után németből.) Te szép halász leányka, Hajtsd partra csolnakod; Jőj, s ülj le oldalamhoz, És nyujtsd nekem karod.

Fejecskéd tedd szivemre, S ne félj, ne oly igen, Hisz gondtalan naponként Jársz a vad tengeren.

Tengerhez szűm hasonló, Van rajt vész, ár, apály; És mélyen fenekében Nem egy szép gyöngy is áll.

(Pápa.)

Boszú.

Kecses tavasz virúla; Vidám tekintete Berkemnek kebelébe Rózsákat űltete.

Mosolygtak a tavasznak Bájgyermeki felém, S én a bibor bimbókat Enyelgve tördelém.

De látta a leányka Könnyelmü tettemet, S testvéreit boszúlva – Kitépte szívemet.

Azóta létem árva, Kietlen pusztaság, Mint, melynek elraboltam Diszét, a rózsaág.

Elválás.

Vert az óra, Halnak a remények, Kik szivembe Hajnalfényt hintének; Szebb jövendő Tiszta hajnalfényét, Mely keblemnek Éjjelét üzé szét.

Vert az óra! A szörnyű itélet: »Elszakadni Mindörökre tőled, Lány! szerelmem Nyájas tavaszában!« Zúga hozzám Rémes kongásában.

Szűm nyugalmát Ismét hol találja, Messze tőled Keblem ideálja? Honnan int a Csendes béke réve, Honnan int a Bujdosó elébe?

A mosolygva Kedvező szerencse Pályád édes Örömekkel hintse, Míg én búban A széles világot Átfutom, nem Lelve boldogságot.

Vendég.

Kerepel a szarka Házam tetején: Vendég jön. Vendégnek Vajh, kit várjak én?

Messze föld határán Jár a szerető, Csalfa volt szerelme, Vissza nem jön ő.

Tán te lész vendégem, Óhajtott halál; Úgy siess, ne késsél, Ajtóm nyitva áll.

(Duna-Vecse, jun. 5.)

Csal.

Völgy homályán, fák hüsében, Kert megett, Zeng a lantos hév szerelmi Éneket.

Zeng, ha gyúl a rózsahajnal Keleten, Ha nyugodni bércz megé a Nap megyen.

S szép tavaszszal, nyár hevén hüs Őszön át Pengeti a szerelemnek Hév dalát.

S édes díja zengzetének, A leány Ha kacsingat által a kert, Ajtaján.

Jő a tél, és megnyil a kert És ragad Kebelére a leány – más Boldogot.

A csalódott megy kinok bús Éjjelén, S hallgat a dal lantja néma Idegén.

(Duna-Vecse, máj. 27.)

Álom.

Kór valék, fájdalmaimnak Szenvedém nagy kínjait; Jött az éj szelíden végre, S könyörűlve békességre Álmaim karába vitt.

És láttam ott A szőke lányt, Nem hidegen Már szűm iránt;

Hozzám voná A szerelem, S eget lele E kebelen,

S én piruló Lángajakán, Mézcsókjait Lecsókolván.

És ujra csók, S meg annyi csók, S oly édesek! S oly lángolók!

Ily álmakat adjatok, isteneim, És marhat a fájdalom, a fene kín; Én tűrni fogok, valahára talán Majd égi való jön az álmok után.

Örök bú.

Tódúl a felleg; barna éjbe vonja A látkört, búsul a sötét vidék. Sötét e szív is, hű szerelmem honja, Reá a bú gyászfátyla szöveték.

Nem bírva terhét, a felhő könyekre Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit. Megtelt e szív is, könyeim peregve Áztatják arczom hervadt díszeit.

Színekkel tarkaékesen szivárvány Ragyog keletről, szép derű jele. Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám Szivárványként, hogy földerítene.

(Duna-Vecse, április 24.)

Ujság.

Figyeljetek, derék história! »Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap Szent elragadtatás tüzével egy Költő merészen mászta Helikon Bérczét, öröklétű hírkoszorút Tüzendő fürtibe a fénytetőn. Mármár magos czéljához ért, midőn Réműletes mennydörgés hallatik. »»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög. Megborzad a költő, s uramfia! A mélybe henterűl. »Hahahaha!« S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.« Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi Nem legbővebben abrakolt – hasa.

(Vadas, május 16.)

Vándordalok.

I.

Távol szeretteimtől S tőled, te drága hon! Vándorlom a világot Végetlen útakon.

És lábam a nagy úton Fáradva lépdegel, Mert vállaim tetézvék Butornak terhivel.

Eldobtam én a terhet, Nincs többé vállamon; És mégis vajh mi csüggeszt? És mégis vajh mi nyom?

Boldogtalan fiú te! Mely tégedet lever, Nem válladon… szivedben Az óriás teher.

II.

Hová, hová az égi úton, Darusereg? Azért hagyjátok-é a tájat, Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ámde pályám Ellenkező: A szerelem forró honából Jégsír felé.

(Pápa.)

Változás.