Part 28

Mint az őrült, ki letépte lánczát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!

(Pest.)

Magyar vagyok.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, A hány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bércz, a mely tekintetet vét A kaszpi tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arczom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, a hol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa szinpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar – Ha vert az óra – odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok Itt mi nálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest.)

Keserű élet, édes szerelem.

Másnak szívem mindig jót kivánt, S engem még is minden ember bánt. Szétszaggatják rajtam takarómat S tüskékkel tömik meg vánkosom; Reggelenként aztán kinevetnek, A miért rémekkel álmodom. Cseppenj bé keserü életem Poharába, édes szerelem!

Meghasadt lant keblem; húrjain Vad kezekkel nyargal át a kín, S olyan a dal, melyet rajta penget, Mint a szélbe zúgó tűzharang. Néha téved a harmóniátlan Hangzavarba egy-két tiszta hang. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet Összeolvaszthatná némileg; Ez az egy fa, mit kétségbesésem Vízözönje még el nem lepett, Melynek ágán bujdosó reményem Még lel egy kis menedékhelyet. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

Lyányka, tőled egy tekintetet, Milyet a nap őszi tájra vet, Melynek nincs már éltető erője, S mégis olyan kedves, olyan szép! Mert meghozza boldogabb napoknak, A tavasznak emlékezetét. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

(Pest.)

A felhők.

Ha én madár volnék: örökké A felhők közt szállonganék. Ha festő volnék: egyebet sem, Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket! Megüdvözlöm mindegyiket Érkeztekor, s elmondom néki Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim E tarka égi vándorok. Ugy ismernek már, hogy talán még Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha Szép halkan szenderegtenek A hajnal és az alkony keblén, Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek Mint haragos vad férfiak, Hogy a viharral, e zsarnokkal Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virasztott a Beteg ifjú, a holdvilág, S ők halvány arczczal ezt, miként hű Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban, Melyen csak általmentenek; S akármikor s akárhogy látom, Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ők lelkemnek rokoni, Mely mindig új és új alakot vált S még is folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám A felhőt hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könyűi és villámai.

(Pest.)

A magyar ifjakhoz.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám ifjusága?… Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az isten, A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek!

Felhő alakjába lelkem átöltözik, Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig Sötéten, csendesen; Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek, Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek A port, élettelen.

Mert ti az életet meg nem érdemlitek, Egész nagy csillagok voltak őseitek, És ti csak parányok! Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reátok szorúljon valaha… Ti meg nem ónátok.

Szivetek mindig nyilt ajtajú palota: Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek; Garázda népséggel telik meg a terem, S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek.

Sziveteknek alig marad egy szöglete, A hol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet.

Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak Mulandó csilláma. Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok, Nyomorú kis lámpa.

Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, Oly híven, oly szépen, Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi Magyar kebelében.

Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre… tán sikere leszen, Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen Uj keresztelésre.

(Pest.)

A szél.

Ma lágyan suttogó, szelid szellő vagyok, Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok, Csókot lehelek a bimbók ajakára, Édes meleg csókom hű szerelmi zálog. »Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«, Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!« És ők szemérmesen levetik leplöket, S én szép keblökön a kéjtől elájulok.

Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek, Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem, Látja, hogy kezemben kés van, köszörűlt kés, S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem. A virágoknak ezt sziszegem fülébe: »Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!« Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére, S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok.

Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt Úszom át a léget néma nyúgalomban, Létezésemet csak a kis méhe tudja, Mely haza felé tart a rétről fáradtan; Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől, Melyet oldalán visz, melyből mézet készít, Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat, Úgy segítem elő lankadt röpülésit.

Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar, Szilaj paripámon a tengert bejárom, S mint a tanító a csintalan gyermeknek, Sötétzöld üstökét haragosan rázom. Bejárom a tengert, s ha hajót találok: Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem, S árboczával írom a habokba sorsát, Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

(Pest.)

Ujonnan visszajött a régi baj…

Ujonnan visszajött a régi baj, A mely a más világnak követe, S hozzám így szól: szedd össze magadat, El fogsz utazni a föld mélyibe. – Erőm fut, mint a gyáva hadsereg, Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl. És vérem, a vég-búcsuzásra tán, Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg? Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr? Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek. Ki az élettel, mint én szembeszállt, Az bátoran néz a halál szemébe! Az élet rövid béke s hosszu harcz, És a halál rövid harcz, hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán, Oh keblemben még annyi dal szunyad, Egész egy erdő magva, mely ha felnő, Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad. S eddig csak írtam, hol van még a tett? Piros betűk az ünnep napjai, S igy életemnek nincs még ünnepe, Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt Rivalgó zaj közt harczi paripára Pattanhatnék föl: tán szép csendesen Rá fektetnek majd szent Mihály lovára? Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg, Jőj el sietve, kedves kikelet, Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem, Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz, A déli tájról gyorsan jőj elő: Ha már az élet oly borús vala, Legyen halálom napján jó idő. Jőj, drága vendég, s hozz virágokat, – A föld most olyan rideg puszta rom – Ha már virágtalan volt életem, Legyen virágos legalább sirom!

(Pest.)

Első esküm.

Fiú valék még, iskolás fiú, Tizenöt éves; és az iskolázás Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely Rajtam napestig szomorún csörömpölt, S még álmaimból is föl-fölriasztott. Lerázni vágytam e nyügöt magamról, Lerázni vágytam minden áron azt, Már akkor, akkor ugy szerettelek, Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel, Mint most szeretlek, drága szent szabadság! – Gondolkodám a mód felől: miként Szakíthatnám le rólam a bilincset?… Szinészek jöttek, s elhatározám Közéjök állni és elmenni vélök, El, habár a földhöz-ragadt nyomor Mind két kezével átölelne is, Habár apámnak átka és anyámnak Könyűi lesznek útitársaim, Csak hogy szabad, hogy független legyek. S elmentem volna, ámde megtudá E lázadó szándékomat tanítóm, S az indulásnak napján elfogott, És rám csuká szobámnak ajtaját, S rab voltam, míg a színésztársaság Határunkon túl messze, messze járt. Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!… Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész, De hogy maradni kényszerítenek. A kényszerítés égett lelkemen, Mint a görögtűz, olthatatlanúl. Itt tettem első esküvésemet, Nagy és szent esküt mondék börtönömben Hogy életemnek egy főczélja lesz, S ez: a zsarnokság ellen küzdeni. S ez eskü most is olyan szent előttem, A milyen volt az első pillanatban, S verjen meg engem a hatalmas isten, Verjen meg még a más világon is, Ha valaha ez esküt elfelejtem!

(Pest.)

Két sohaj.

Kecskemét városa Siralomházában Két ifjú legény űl Nagy szomoruságban.

Hadd üldögéljenek! Ugy sem ülnek hónap, Hónap ilyen tájon Levegőben lógnak.

Előttük étel, bor, De nem kell nekiek, Hisz ők éhen-szomjan Már ugy sem halnak meg.

Előttök van a tál, Előttök az üveg… Az étel meghűlt, s a Bor megmelegedett.

Csak ugy űldögélnek Hallgatag kedvökben; Nagyot sohajtanak Egyszer mind a ketten.

»Ki után sohajtasz Édes jó pajtásom? – »Szeretőmhöz röpült Az én sohajtásom.

Szeretőmhöz küldöm Haldokló lelkemet, Az egyetlen egyhez, Ki engemet szeret.

Széles e világon Senki meg se látott, De kipótolta ő Az egész világot.

Alig vettem észre, Hogy meghalt az anyám, Szegény jó leányzó Ugy gondot viselt rám.

Áldom a jó lelkét, Áldja meg az isten, Soha életében Egy könnyet se ejtsen!

Hát te, czimborám, te Kiért sóhajtottál?« – »Az én sohajom is Ott jár galambomnál.

Galamb?… Majd mit mondok! Kigyó, mérges kigyó. Ő volt engemet a Rosz utra csábitó.

Miatta elhagytam Jó öreg anyámat, Aztán cserbe hagyott, Szépen odább állott.

Átkozom – rosz lelkét Verje meg az isten, Holtig sírjon-ríjon, Mást ne is tehessen.

Váljék pokolkővé Mindenik könnycseppje, S szivét elevenen Hamuvá égesse!«

(Pest.)

Kit feledni vágytam…

Kit feledni vágytam S már-már elfeledtem, Oh leány, mért tünsz föl Ujra képzetemben? Miért tünsz föl ujra Piros orczáiddal, Fekete szemeddel, Fekete hajaddal? Miért jut eszembe Dús lelked kincstára, Mely hét színbe játszik Szivárvány módjára, Melynek ellenállni Hasztalan törekvés, Mert bűvös háló az, Honnan nincs menekvés. Miért jut eszembe A boldogság képe, Mely, míg nálad voltam, Szállt szivem fölébe, Mint vándor madár, hogy Ottan megpihenjen, S megpihenvén, róla Ismét elröppenjen. Szép, de nem jó csillag Vitt engem te hozzád! E csillag vezérli A hajósok sorsát, Kik egy ismeretlen Hang után eveznek, A mely vonja őket, Míg örvénybe vesznek. Mit használt, mit használt, Tégedet találnom, Ha megint eltűnél, Mint az éji álom, S most reményem is, e Vakmerő kalandor, Addig megy csak, hogy tán Még meglátlak egykor, De hogy összeforraszt Véled ölelésem, Oh ezt nem igéri Még a reménység sem. – Űzött a lemondás A bú vadonába, S hogy ennek határát Keresém hiába, Könnyelműség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem. Átröpűltem már nagy Hosszu messzeséget, A midőn egyszerre Utolért emléked, S szárnyamat kitépte, S átadott ujonnan Régi bánatomnak, Mely gyötör most jobban Mint a börtön-őr a Foglyot, a ki tőle Elszökött és a ki Ujra megkerűle. Csörög lelkemen a Fájdalom bilincse; Lesz-e kéz, a mely ezt Róla lefeszítse? Nyujtsd kezed, leányka, Mondd ki, hogy szerettél, És hogy ott vagy még a Régi érzelemnél, Mondd ki, hadd hulljon le Fájdalmam bilincse, A szép szabadságot Lelkem hadd köszöntse! És ha szeretél s ha Még szeretsz: mi gátol, Elszakadnod értem Az egész világtól? Én leszek világod, És te istenem lészsz… Oh jer karjaimba… Vagy még többet remélsz?… Vagy ha szembeszállni Nincs erőd a vészszel, Melyet egyesűlő Szerelmünk idéz fel, Mondd, hogy a boldogság Senki mástól nem kell, S bárha tőlem örök Elválás rekeszt el, Hidd, hogy lelkeink e Kínos állapotját Még a boldogok is Irigyelni fogják!

(Pest.)

Hozzám jösz-e?

Csillagnak születél Magasban, fényesen, Belőled itt alant Kis mécsvilág leszen, Mely csak szűk házamat Világosítja meg; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

Hallod, miket beszél Felőlem a világ? Hallod, mikép reám Kigyót-békát kiált? Ha igaz a hir: én Nagyon rosz lehetek; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

Apád egyetlen egy Örömsugára vagy, Eljöttöd kebliben Rideg, vad éjet hagy, S haragja, búja, mint Két rém, velünk lebeg; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

(Pest.)

Katona-élet.

Nehéz nekem már a bocskor, Könnyü nekem már az ostor, Csizmát húzok a lábomra, Kardot fogok a markomba. Muzsika szól, verbuválnak, Fölcsapok én katonának, hahaha!«

Ezt az egyet bölcsen teszed; Látom, már megjő az eszed. Arany élet, bizony isten! Megpróbáltam, párja sincsen. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Katonának kutya-baja, Van mit enni és innia, Hogy ne volna? öt napra jár Tizenhat garas két krajczár. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Csak minden harmadnap strázsálsz, Akkor is csak nyolcz órát állsz, Ha hideg van is, meg nem fagysz, Ott a körmöd, bele fujhatsz. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Tisztogatás sem igen kell, Minek is bajlódnál ezzel? Ne félj; ha poros nadrágod, Kiporozza a káplárod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

És az embert hogy szeretik! Visszaviszik, ha elszökik, És az alatt, míg vesszőzik, Sétál vagy fut, a hogy tetszik. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Ha pedig az idő lejárt, Obsitot kapsz, de mekkorát S tudod, mért kapsz ilyen nagyot? Hogy legyen itthonn paplanod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

(Pest.)

A szerelem.

Űljetek föl képzetemnek Csónakára s úszszatok, Úszszatok szivem taván át, Szép leányok s asszonyok, Mindnyájan, kiket szerettem, A mióta szeretek, Űljetek föl képzetemnek Csónakára; jertek, jertek, Hadd mulassak veletek.

És előjött valamennyi, S istenemre, szép sereg! És közöttök olyan is van, Kit már alig ismerek, Pedig őket mind egyenlőn, Mind egy hévvel szeretém, De hiába, a szerelmet, Még mint kicsi gyönge gyermek Régen, régen kezdtem én.

S ez mutatja bölcseségem! Már mint gyermek bölcs valék, Tudtam akkor már, a mit más Vén korában sem tud még, Tudtam azt, hogy a világra Csak egy nap süt melegen, S ez a nap nem fönn az égen, Hanem lenn a szív mélyében Van, s e nap a szerelem.

Higyetek nekem ti, a kik Fáradoztok kincsekér’: A föld minden gyémántjánál Egy pár szép szem többet ér; S higyetek ti, kiknek lelke Hír- dicsőségért a vér Vagy virasztás ösvényén megy: Egész babérerdőnél egy Rózsabimbó többet ér.

A fukar hadd számítgassa A gyülő aranyokat, Mást számítok én… a kedves Hölgyektől nyert csókokat. S nékem a sors csak virággal Ékesítse kalapom, Nem kérek babért ujabban, Sőt a mit már eddig kaptam, Ha kell, azt is vissza’dom.

(Székes-Fejérvár.)

Az erdőnek madara van…

Az erdőnek madara van, És a kertnek virága van, És az égnek csillaga van, S a legénynek kedvese van.

Virítsz virág, dalolsz, madár, És te ragyogsz, csillagsugár, S a lyány virít, dalol, ragyog… Erdő, kert, ég, legény boldog.

Hejh elhervad a virágszál, Csillag lehull, madár elszáll, De a leány, az megmarad, A legény a legboldogabb.

(Pest.)

Mi volt nekem a szerelem?

Mi volt nekem A szerelem? Számos ízben könny patakja, Gyönge sajka úszott rajta, Benne lelkem volt a sajkás, Hajtó szellőm a sohajtás.

Mi volt nekem A szerelem? Aggodalmak erdősége, Hangzott sűrü közepébe’ Farkasoknak ordítása, Denevérek vijjogása.

Mi volt nekem A szerelem? Oktalan kis balga gyermek, A ki pillangókat kerget, Kergeti lélek-szakadva, Mig bebotlik egy árokba.

Mi volt nekem A szerelem? Holt remények szemfedője, Sötét búbánatból szőve, Vagy piros szekér, a melyen Vesztőhelyre vittek engem.

Mi most nekem A szerelem? Rózsafán kis madárfészek, Melyben vígan fütyörészek, S ha földulja a fergeteg, Odább szállok, mást épitek.

(Pest.)

Édes öröm ittalak már…

Édes öröm ittalak már, És hova lett az a pohár, A melyből ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett.

Keserű bú, ittalak már, És hova lett az a pohár, A melyből ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett.

Fényes nap a szív öröme, Sötét felhő takarja be. Sötét felhő a szív búja, Szellő jön és odább fújja.

Olyan vagyok, mint az árnyék, Mintha temetőbe járnék. Elmult idő, elmult idő, Te vagy, te vagy a temető.

A temető éjjelében Bolygótűz az én vezérem. Mult napjaim sírja felett Bolygótűz az emlékezet.

Mozdúlni kezd a levegő, Halk, de hűvös fuvalom jő, És tőlem suttogva kérdi: Nem legjobb-e soh’sem élni?

(Pest.)

A nép nevében.

Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rá süti: Isten kezét el nem kerülheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán ti nálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, A míg föltűnik az arany ere… S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?… De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében, egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest.)

De mért is gondolok rá?…

De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?… hiszen Még csak hirét sem hallom, Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinűbb, hogy Soha sem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de A szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, a mely Azt mondá, hogy szeret… Szégyeld magad, szégyeld, te Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra, Mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor Mindent tengerbe vét, Hogy az üres hajóban Megmentse életét.

(Pest.)

Háború volt…

Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell;

Ez a szentség a szabadság! Őrültek valának Mindazok, kik más egyébért Éltet áldozának.

Békét, békét a világnak, De ne zsarnok kénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére.

De míg így nincs: addig fegyvert, Fegyvert mind halálig! Tartson bár a háború az Itélet napjáig!

(Pest.)

Világosságot!

Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok, Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomoru ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?… Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyürűje Az óriási láncznak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? – Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy; a ki áldozatnak Od’adja életét, Ezt nem dijért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a »lenni vagy nem lenni?« Használ-e a világnak, a ki érte Föláldozá magát? Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S a melyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli, Vagy senki sem találta még meg? Talán a mit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e czél felé, A míg előbb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirit, Mint a hullám, a mely dagad, Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá… Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha. Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik, Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –

(Pest.)

Szőke asszony, szőke asszony…

Szőke asszony, szőke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló.

Mért adá neked az isten E szépséget? vagyis inkább Ezt a férjet mért adá, Ki nem tudja, hogy mi a szép?

Kebeledbe mért tevé az Isten ezt a gazdag szívet? Ezt a tündér zongorát, Mit nem tud pengetni férjed.

Oh ha én birnám e hangszert!… Pillanatra érintém csak, És dalától reszketett Örömében a teremtés.

Vége, vége már e dalnak, Elváltunk, és nem tudom, hogy Nézek-e még valaha Szép szemed kék csillagára?

Be-benéztem elmerengve Gyönyörű kék szemeidbe, Mint a tenger mélyibe Néz a sajkás holdas éjben.