Part 27

Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád anyád nálam Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk, Tudom hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg!

(Pest.)

A magyar nemzet.

Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? – Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!… aranysárgán Ringatozik rónaságán A kalászok óczeánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások daczára Ez a nemzet mégis árva, Még is rongyos, még is éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mind ezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába. És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, A mi szégyenünkre válik!… Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne. Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve! Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj mi nékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: »Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.« – Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest.)

Egy gondolat bánt engemet…

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, A melyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál. Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… – Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arczczal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság!« S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. – Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest.)

1847.

* *

Dalaim.

Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek.

A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánynyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömemben; Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsen; S a milyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek!

(Pest.)

Tedd le, bojtár, a subádat…

Tedd le, bojtár, a subádat, Mennykő szántsa meg a hátad, Látod már a patak is letette, Vele a langy tavasz letétette.

Falu végén foly a patak, Fejér keble csak ugy dagad, Dagad, dagad széles jó kedvében, Hogy az ég lenéz megint rá kéken.

Hová szállott a czinege? Honnan jöttél fülemile? Akárhonnan, semmi gondom rája, Csak te dalolj, bokrok furulyája.

Kizöldült a kis kert fája, Mintha toll nőtt volna rája; El ne röpűlj, megtollasodott fa, Hadd űljek rózsámmal árnyékodba.

Minek mégy a boltba kis lyány, Pántlikát akarsz venni tán? Nézd, a mező szebb pántlikát árul, Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

(Pest.)

Egy barátom az ifjuság…

Egy barátom az ifjuság, Maholnap már ez is itt hágy, S másra, tudom, helyébe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok.

Attól tartok, hogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, Kacsintanak, de hiába, Szemei.

Attól tartok, hogy ezután Nem gyűlölök már igazán; Tán magam nem leszek rosz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A roszra.

Ha már ifjuságom elmegy, Csak e kettő maradjon meg: Legyek képes, a ki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni!

(Pest.)

Kutyakaparó.

Kivül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Éhen-szomjan szokott itt maradni A jámbor útazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rá pillant borára, Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal Nyujtózkodik végig. Feldőléstül erőtlen lábai Már csak alig védik, A mily hosszu az asztal, mellette Olyan hosszu a pad, Közepe, nem a sok űlés, hanem Vénség miatt horpad.

Áttellenben az ágy. Réges-régen Lehetett megvetve, Lefeküdni beléje, nem támad Senkinek is kedve. Fejét egyik vállára bocsátá A pufók kemencze, Redők gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár, Szavát sem hallani, Szájat ő csak azért tart, hogy legyen Mivel ásítani. Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; Hát a felesége? Ez takaros menyecske lehetett Annak idejébe’.

De az idő a szegény jó asszonyt Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendőn Még nem igen van túl. Boglyas fakó haja beillenék Repcze-petrenczének, És melléje mingyárt szörnyü képe Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja: Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. –

Odabenn a Kutyakaparóban Igy forog a világ, Ily szomorún, s az ember vidámabb Dolgot kivűl se lát. Ablaka csak egy van, és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor Az az eső esett, Mely falának két-harmadrészéről Levitte a meszet, S a mi rajta imitt-amott maradt, Az egészen sárga, S korommal írt furcsa figurákkal Van tele firkálva.

Pózna végén abroncs a czégére, Ha véle összevesz A szellő, mint az akasztott ember, Oly búsan lengedez. Jószágból a csaplárnak nem jutott Egyéb egy kuvasznál; A ház végén szundikál naphosszat, Nem árt, nem is használ.

És a milyen maga ez a csárda, Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuczkáknak Se hossza se vége. A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide, S az eltévedt madár körülnéz csak S odább megy ízibe. Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol; Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintene Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombtetőn fent, Senki által meg nem látogatva, Áll egy régi kőszent; Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába, Mintha mondta volna: menj isten hirével, Mit állsz itt hiába!

(Pest.)

Ha férfi vagy, légy férfi…

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembe szállanak vele… Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mingyárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd veszszen el az élet, ha A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagy világ kincséért Áruba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat, »Koldúsbot és függetlenség!« Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd; Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti.

(Pest.)

Szomorú éj.

Éjfél lesz, és én még sem alhatom, Mert gondomat el nem altathatom, Mi fog történni vélem s a hazával? E kettős kérdés tépi lelkemet. Ah, nem érem be a magam bajával, Még te is gyötresz, hazaszeretet!

Ez hát a költő sorsa, mindig ez, Hogy örök vészű tengeren evez? S mit ér, ha őt a haragos habokból Mentő sajkával partra is tevék, Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból, Kik ott maradtak a hajóba’ még?

Apám, apám, mért is taníttatál, Miért az eke mellett nem hagyál? A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra, De le nem hoz… a magasból levet.

Inkább a napba, mint a könyvbe nézz. A napvilágtól szemed fénye vész. Nem így a könyvvel; oly világ van ebben, Mely erősíti még szemeidet, S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben Tünik föl, hogyha távol nézheted.

Miért tanultam? mért nem maradék Földmívelő, a minek szánt az ég? Nem tölteném most kínos virasztással A végtelenbe nyúló éjszakát; Lelkem fölött az álom víg dallással Madár módjára ringatná magát.

Volnék földmíves, vagy volnék juhász! Ki messze, kint a pusztákon tanyáz, S mig ellegelget kolompolva nyája, Ő hűs bokorba vészi bé magát, S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja Saját kedvéért a kis furulyát.

Vasárnap tisztát venni haza jár, Hol a szerelmes lyányka várja már. A lyányka jó, fris, szereti a dolgot, S oly szép, mint a megszületett tavasz; Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog, Hiszi tehát, hogy a világ is az.

(Pest.)

Palota és kunyhó.

Miért vagy oly kevély, te palota? Uradnak fényében kevélykedel?… Azért van rajta gyémánt, hogy szive Mezítelenségét takarja el. Szakítsd le a czafrangokat, Mit rá szolgája aggatott, S nem ismersz isten munkájára, Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket, Mik semmiből őt mindenné teszik? Ott, hol a héja a kis madarat, Mit szétszakít, melynek vérén hizik. A héja vígan lakomáz, S szomszéd bokornak fészkiben Madárfiúk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, ugy sem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. S kivánom, hogy minél elébb Láthassam omladékokat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt! – –

S te kis kunyhó a magas palota Szomszédságában, mért szerénykedel? Miért bújtál a lombos fák mögé, Azért-e, hogy inséged födjed el? Fogadj be, kis sötét szoba; Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív… s a sötét szobákban Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. Kunyhóból jő mind, a ki a Világnak szenteli magát, S a nép még is minden felől csak Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb idő; Ha mult s jelen nem a tiétek is, Tiétek lesz a végtelen jövő. – A földre hajtom térdemet E szűk, de szent födél alatt: Adjátok rám áldástokat, s én Rátok adom áldásomat!

(Pest.)

A XIX. század költői.

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózses bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, a ki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, a kik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az igéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók czáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest.)

Egressy Etelke.

Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem. Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet. Csupán a képzelet s az is ritkán teremt Ily kedves kis leányt, ily tündér gyermeket.

Shakspeare, kit ugy szeretsz, Shakspeare képzelete Teremté e leányt egy boldog percziben, S megtestesíté a múzsa, ki téged ugy Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.

Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot, De őt illetni kézzel szinte nem merem, Még csak melléje is aggódva lépek én, Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.

Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi! Eszembe is jut róla a mesés világ; Ily lényekkel lehettek az Olymp körül Megnépesítve a források és a fák.

S ha ő reám tekint… barátom, mondd neki, Mondd meg leányodnak: ne nézzen én reám! Ki gondolná, milyen fájó emlékezet! Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?

Ha ő reám tekint: előttem feltünik Az első, gyermeki ártatlanság kora. A mit már elveszték, még minden megjöhet; Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! –

Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő, Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem, Hanem ti nálatok még boldogabb lesz az, Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!

Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen. Midőn e lyányka a világra született, Az isten levevé a legszebb csillagot Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

(Pest.)

Ide, kis lyány…

Ide, kis lyány, ide hozzám, egy szóra, Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra, Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle, De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe’.

Jer ide már, jer ide már, ha mondom, Ne légy olyan akaratos, galambom! Eszem azt a képmutató szivedet, Ugy is tudom, hogy a csókot szereted.

Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája? Kopasz mentség! megtanítlak én rája, Megtanítlak amugy hirtelenében, Mert nekem ez már régi mesterségem.

Mestere voltam már gyerek koromba’, Lesbe álltam amott a kis ajtóba, Ha jöttek az iskolából a lyányok, Kiugrottam, csókkal estem utánok.

Add ide hát azt a piros kis szádat, Most láttam az ólba menni anyádat, Tudod, soká szedi össze a tojást, Addig akár agyon csókoljuk egymást!

(Pest.)

A kutyák dala.

Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait!

(Pest.)

A farkasok dala.

Süvölt a zivatar, A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság Ez, a melyben lakunk; Nincs egy bokor se, hol Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk!

(Pest.)

Szent sír.

Messze, messze, messze, Honnan a madár jő Tavasz kezdetével, Messze, messze, messze, Hova a madár megy Hűvös, ködös őszszel,

Messze tengerparton Áll a szent sír, a zöld Tenger sárga partján; Vadbokor fölötte, Rá sötét fátyolként Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül Nem gyászolja senki A dicső halottat, Ki a zajos élet Lejártával itt most Század óta hallgat.

Végső volt honában, Ki a szabadságért Hősi kardot ránta. Hogy lett volna híve A sors, ha hazája Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy Gyáva nemzetét ne Lássa; mert ha látná: Megátkozná, míg a Messzeségből néma Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős A szülőföldéről Ballagó felhőket, Melyeken az estfény (Vagy talán honának Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton, S hallgatá a csendes Tenger mormogását, S gondolá, hogy hallja Fölriadt népének Távoli zugását.

S várta, várta, várta, Mikor jön már a hír, Hogy szabad hazája? S addig várt, addig várt, Míg a halál jött e Hír helyett hozzája.

S otthonn már nevét is Alig ismerik; csak Egy emlékszik rája, Egyedűl csak egy… a Költő, a szabadság Ez örök-lámpája.

(Pest.)

Csuklyában jár a barát…

Csuklyában jár a barát, Szentnek kell lennie, Menyecskéknél, lyányoknál Nincs ő neki helye.

Kabátban jár a deák, Ha mozog is szive, Menyecskékhez, lyányokhoz Korán még mennie.

Mentében jár a huszár, Trombita megharsan, Menyecskéktől, lyányoktól Káplárhoz fut gyorsan.

Subában jár a juhász, Kutya baja néki, Menyecskékkel, lyányokkal Szép világát éli!

(Pest.)

Arany Jánoshoz.

TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!… Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába, Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, De oly tiszta is, mint a puszták harangja, Melynek csengése a rónákon keresztül Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép! olyan felhős láthatára, S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték, Midőn a költői szent hegyre jövék fel; Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest.)

Három fiú.

Szólt az édes apa legelső fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Háború zajában hirt-nevet szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment háború zajába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hová lett gazdája? ellenség leszúrta, Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

Szólt az édes apa középső fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Minden úton-módon kincseket szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hova lett gazdája? rabla, fosztogata, A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe’, Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe. Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája, Kivitték száradni az akasztófára. –

Szólt az édes apa legkisebb fiához: »Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz; Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat, Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, én nem megyek, Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet. Gondolatom sem száll falu határán tul; Ásó-kapa választ el minket egymástul.«

Állott is szavának, szent volt fogadása. Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága, S apjával fogadta őt be egy sírverem, Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest.)

A Tisza.

Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’.

Sima tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) tánczot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.

A hol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban Magas erdő; benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.

Más felől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bérczek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig tele merítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára, Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk, Lobogott a rőzse-láng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok: »Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.«

Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. »Jön az árviz! jön az árviz!« hangzék, S tengert láttam, a hogy kitekinték.