Part 26

Záporeső csak ugy szakad, Fülemile csak dalolgat. A ki bús dalát hallgatja, Megesik a szíve rajta.

Barna kis lyány, ha nem alszol, Hallgasd, mit e madár dalol; E madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem!

(Cseke.)

Az én képzeletem nem…

Az én képzeletem nem a por mozgatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, Ifiú korában oroszlánvért ivott.

Nem is birtam vele, vad képzeletemmel, Országról országra vándorolni ment el, Tenger zúgásával összekeveredett, Ugy barangolta be a földet és eget.

Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra, Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára; A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott, A hegyek tetején sziklákat ingatott.

Hol most e vad fiú?… egy kis virág mellett, Melletted, barna lyány, mindig csak melletted, Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél… Szilaj képzeletem, be megszelidültél!

(Cseke.)

Te a tavaszt szereted…

Te a tavaszt szereted, Én az őszt szeretem. Tavasz a te életed, Ősz az én életem.

Piros arczod a tavasz Virító rózsája, Bágyadt szemem az ősznek Lankadt napsugára.

Egy lépést kell tennem még, Egy lépést előre, S akkor rá jutok a tél Fagyos küszöbére.

Lépnél egyet előre, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba’.

(Szatmár.)

Kinn a kertben voltunk…

Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ültünk, Az úr isten tudja, Mi történt körültünk? Azt sem tudtam, mi van, Ősz-e vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled!

Mélyen bele néztem Fekete szemedbe, S fejér kezecskédet Tartottam kezembe’. Hogy úgy egymást néztük, Ily szókat ejtettem: Ha mi most itt kővé Válnánk mind a ketten?

Azt mondtad: nem bánnád; Vajon miért mondtad? Azért-e, hogy már az Életed meguntad? Oh vagy tán azért, hogy Boldogság lenne rád, Ha együtt maradnánk Örök időkön át?

(Erdőd.)

Te vagy, te vagy, barna kis lyány…

Te vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fénye! Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye! Ha ez az egy reményem is Elmulandó álom, Nem leszek boldog sem ezen Sem a más világon!

Álldogálok a tó partján Szomorúfűz mellett. Nekem való hely; engem ily Bús szomszédság illet. Nézem lecsüggő ágait Szomorúfűzfának, Mintha azok csüggedt lelkem Szárnyai volnának.

Elszállott már a madár a Hervadt őszi tájról, Hejh ha én is kiszállhatnék Búmnak országából! Nem szállhatok, mert búm oly nagy, Oly nagy, mint szerelmem, És szerelmem… és szerelmem… Oh ez véghetetlen!

(Erdőd.)

Mi vagy keblem?…

Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba, E szobának szívem az asztala, Ez asztalon nagy ezüst pohárba’ Pezsgett, habzott a vidámság árja, S gondtalanság volt a ház lakója, S a pohárnak szomjas fölhajtója, Ki, midőn a poharat kiitta, Szívemet, az asztalt tele írta, Tele írta fényes arany tollal, Pávatollnál tarkább gondolattal. Nem lakik már itt a gondtalanság, E jó fiút messze elzavarták, Elzavarta egy hatalmas szellem, A szerelem. Ez lakik most bennem, Ez lakik most keblem szobájában Halvány arczczal és sötét ruhában. Az asztalhoz ment, és leűlt mellé, A pohárból az italt kiönté. Letörölte a szép arany írást Az asztalról, és helyébe írt mást; S oh szerelem, az, a mit te irtál, Feketébb a halálnál s a sírnál!

(Szatmár.)

Ha szavaid megfontolom…

Ha szavaid megfontolom, Szeretsz engem, azt gondolom. Mért nem mondod meg, ha szeretsz? Ha nem szeretsz, mért hitegetsz?

Nem hiszed, hogy én szeretlek? Az isten is ugy áldjon meg, Ugy áldjon az isten engem, A mily igaz a szerelmem.

Megszerettem szépségedet, De még inkább szép lelkedet, Szeretlek én oly igazán, Mint engem az édes anyám.

Nem ohajtok én egy tavaszt, Hogy véled átmulassam azt, Sem egy tavaszt, sem egy telet, Hanem egész életemet!

Egy napja van csak az égnek, Egy holdja van csak az éjnek, Egy isten van a világon, Egy, csak egy a kivánságom.

Azt várom én, azt az órát, Mikor így szólhatok hozzád Ölelésem szent hevében: »Édes kedves feleségem!«

(Cseke.)

Költői ábránd volt, mit eddig érzék…

Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem, Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék, És nem maradt a sebnek helye sem. Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, Időknek multával sem nyúgott volna el. Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa, Sodor magával s végre bele halni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra. Mint von magával, mint von, mint ragad! Kiáltsatok rá a harangozóra, Hogy verje félre a harangokat; Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek… De nem! hisz félrevert harang lázas szivem, Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek, És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz, Nem olvasám sejtésim könyviből! Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakuljak lelked fényitől? Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg; De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded – Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. Nem féled a boszúló istenséget, Hogy szent czéljával ellenkezni mersz? Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi, Ki megérdemlené a te szerelmedet? Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám, nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élő szenvedés. És csak azért nem fogsz-e építtetni házat, Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel? S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat, S midőn a tél hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta, S innen hiszem: van szíved, lángoló, Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta, Miként a volkán tetején a hó. Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel, Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég, Várok békével, mig az óra nem jövend el, Midőn birod hűségem nem csaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság, Lesz várásomnak minden napja majd. Nézem magam, mint tengerek hajósát, Kit a szél a part közelébe hajt, De itt megfordul a szél, s látja bár a révet A küzködő hajós: nem közeledhetik. Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet, Hanem éretted még e kín is jól esik!

Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj én nekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem, Ne alamizsnát: üdvösséget adj! Hazudtam én, hogy várok türelemben, Türelmem már is messze, messze hagy; Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve, S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész, A hol talán majd egy vadállat tépi össze, Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak, Adj a világnak vissza engemet… Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, Tiéd éltem, te el nem vetheted. Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad! E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad; Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél? Mindegy! hozzád van nőve szellemem, Mint a levél a fához… eljön a tél, S akkor lehull, de már élettelen. Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet, Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz. A soha el nem váló sötétség melletted, Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az.

(Szatmár.)

Álmodtam szépet, gyönyörűt…

Álmodtam szépet, gyönyörűt, Álmodtam és fölébredék. Mért keltettél föl oly korán? Mért nem hagyál álmodni még? Mit a való nem küld reám, A boldogságról álmodám. Miért bántottad álmamat?… Oh istenem, oh istenem! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad?

Mondád többször, hogy nem szeretsz, De nem hivém, nem hihetém. Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha Nem mondod is, elhiszem én. S midőn tudom, hogy szíveden Fölirva nincs az én nevem: Maradjak-e, elmenjek-e?… Marasztasz… és miért?… talán Mulatni vágysz lelkem baján, Melyet te hoztál rája, te!

Oh lyány, ez nagy kegyetlenség. Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el. Nekünk egymástól válni, és… És mindörökre válni kell. Futnék tőled, miként a por, Mit a forgószél elsodor Ember-nem-járta földekig; De csak alig hogy léphetek, Mert a bú, melyet elviszek, Nagyon reám nehezedik.

Isten veled hát… jaj nekem, Hogy e szót ki kell mondanom; Miért nem válik rögtöni Halállá e hang ajkamon? Isten veled… nem, nem lehet! Hagyd még megfogni kezedet, Mely üdvemet szétszaggatá, Mely jövőmet gyilkolta meg… Add kezed, hadd ömöljenek Könyűim s csókjaim reá!

Könyűim-e vagy csókjaim, Mi égeti jobban kezed? Csók és könyű, mind a kettő Nagyon, nagyon forró lehet, Mert szerelmemmel egy helyen, A szív mélységes mélyiben, E tűzhegyben termettenek… Mint ájtatos zarándokok Jövének fel, s ők boldogok, Hogy kezeden halhatnak meg.

Egyet kérek… ne félj, ne félj, Nem kérem már szerelmedet, Csak azt a kis vigasztalást, Hogy nem feledsz el engemet. Az emlékezet fonalát Jövődön meddig nyujtod át? Ha rám addig emlékezel, Mig olyat lelsz, ki tégedet, Mint én, olyan forrón szeret: Ugy soha sem felejtesz el!

De nem kivánom, hogy ne lelj Oly hű szivet, mint az enyém. Nem szeretnélek oly nagyon, Ha ezt a vágyat érzeném. Ohajtom én: élj boldogul, Szedj bármi fának ágirul, Csak szedj te zöld leveleket, S aztán vesd el, mint elvirúlt Elszáradt régi koszorút, Az én emlékezetemet!

(Szatmár.)

Volt egy szegény fiú…

Volt egy szegény fiú, Ki mindig éhezék; Nem volt egy megevő falatja, Nem szánta őt sem föld sem ég.

Hosszú, nagyon hosszú inség után Igy szóla hozzá egy sötét alak: »Én téged minden földi bajtól Megszabadítalak.«

Az éh-halál volt, a kinek Szavai ekkép hangozának; És a fiú, hogy mentül hamarabb Pihenjen, ment sírt ásni önmagának.

S a mint így sírján dolgozék, A földben egy edényt talál, A mely aranynyal, drágakővel Csordultig áll.

A koldusból nagyúr lett, Él fejedelmileg, Körűle pompa, fény És drága ételek.

Mért a fiú ezen dúsgazdagságban Csak féligmeddig és csak néha vig? Mert fél szegény, fél a fölébredéstől, Azt véli, hogy csak álmodik. –

Én vagyok e szegény fiú, S te a talált kincs, édes angyalom! Nem merem hinni, hogy szeretsz; Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!…

(Nagy-Károly.)

Egy pár rövid nap…

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! Tükörbe nézni szinte nem merek, Attól félek, hogy már hajam megőszűlt… Ez a szív itten, oh ez oly öreg.

Az éjszakákat keresztülvirasztom. Az álmot már nem is keresem én, Ugy sem találnám. Nem tudok alunni, Mióta bennem alszik a remény.

A kínok is már mind elfáradának, Elfáradának engem bántani; Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint Holttestöket keblünkben hordani.

Én hordom őket, és azt gondolom, hogy Egy század óta hordom őket már. Olyan nehéz és oly hideg halottak! Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.

Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, Mint a ki kőhöz vágta homlokát, Aztán föleszmél félig, s két alakban Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.

Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, Kétségeim azt messze zavarák. Ugy hull reám egy szebb idő emléke, Mint sírhalomra a tépett virág.

(Szatmár.)

Nem csoda, ha ujra élek…

Nem csoda, ha ujra élek Mert hisz ujra láttam őt! Visszaszállt belém a lélek, Eszmélek, mint azelőtt.

Kín s reménység kebelemben Ujra fáklyát gyujtanak, És e fénynél e teremben Kergetőznek, játszanak. –

Tudni most csak azt szeretném: Mi volt e találkozás? Csak azon tünődik elmém: Véletlen vagy számitás?

Oh e lyányka oly rejtélyes, Szíve olyan mély folyam, Hogy szemem, bár milyen éles, Néz beléje hasztalan!

Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenűl; Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a kettő közűl.

Oh de melyik?… törhetetlen Láncz körűlem e titok; Vonna már el sorsom innen, És nem szabadulhatok.

Bontsd ki, lyányka, e titoknak Fátyolából homlokod, Mert én addig el nem hagylak, Míg le nem hull fátyolod…

Jaj de kell, kell mennem, bárha Bizonytalanság kisér; Úr a sors, hajlok szavára, Ő parancsol és nem kér.

Elmegyek, de nem örökre, Majd ha fris virágokat Hint a tavasz fürteidre, Dalnokod meglátogat.

Én leszek az első fecske, Mely ti hozzátok röpűl, S minden reggel, minden este Cseveg ablakod körűl.

Le a kertbe, a mezőre Együtt járunk, úgy-e bár? S nézzük, lyányka, a föld vére, A patak, mi pezsgve jár.

Nézzük majd a sok virágot, A mint nyílnak kelyheik, S ha ezeket nyílni látod, Szíved is tán megnyilik.

(Nagy-Károly.)

Erdélyben.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak, S a mit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az forra bennem, az fájt én nekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két-országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, a midőn Besüvöltötte puszta lelkemet! – Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepeszszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink irának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert a ki jármot hágy nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurczolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, A mit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk!

(Koltó.)

Szeretsz tehát…

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom? Szeretsz valóban, én nem álmodom! De mért hagyád a végső pillanatnak: Megfejtését e drága szent titoknak?

Egy pillanat hozá meg üdvemet És elválási gyötrelmeimet; Ugy jártam, mint ki palotát építtet, S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

Sovár szívemre föl nem tűzhetéd Az ölelésnek tündér gyűrüjét; Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul Egy csókvirágot édes útitársul.

Távol te tőled oly bús életem! De egy eszmével meg-megszépitem: Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be A viszontlátás gyönyörtengerébe!

(Koltó.)

Rövidre fogtam a kantárszárat…

Rövidre fogtam a kantárszárat, Régóta fut a lovam, kifáradt, Szájában tajtékos a zabola, Sarkantyúmtól véres az oldala.

Egy gondolat kergetett engemet, Ha galambom az enyim nem lehet, Mint hegyes nyílvessző a madarat, Úgy űzött engem ez a gondolat.

Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj, Ez a rosz gondolat elmaradt már, Egy kökényfa bokrában megakadt, A bokor tüskéi közt szétszakadt.

Kökényszemeket szerettem hajdan, De szerencsés ezekkel nem voltam. Most fekete szem tőrébe estem, Ennél tán majd megsegít az isten.

(Koltó.)

Véres napokról álmodom…

Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorában én Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, a ki bekötözze, Fog lenni, a ki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz, a ki Homályos börtönömbe jő el, S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon, vagy csatatéren, Lesz, a ki majd holttestemről Könyűivel lemossa vérem!

(Berkesz.)

Mi van innen távol…

Mi van innen távol? a Tisza… Mi van a Tiszán túl? Hortobágy… Hortobágyon túl? egy szép leány, Kihez lelkem visszavágy!

Szép leány, szép barna kis leány, Tőled oh be messze estem el!… Csak azt tudhatnám, hogy legalább Néha rám emlékezel!

Engemet sokszor meglátogat A jó angyal, az emlékezet, És karon fog, s öntudatlanúl, Kedvesem, hozzád vezet.

Az ős vár, melynek tündére vagy, Mely a dombról a rónára lát, Hol a kék Szamosban tölti a Holdvilág az éjszakát,

És a kert a vári domb alatt, És a kertben a tó partinál A gyászfűzek néma lombjai – Mind ez, mind előttem áll.

Oh e kertben kert volt életünk, Minden óránk benne egy virág; Mult- s jövőnket a gazdag jelen Koszorúi takarák. –

Lyányka, hogyha visszagondolod E dicső kort: dobog-e szived? Költ-e benned, mint én bennem, oly Édes érzeményeket?

Várod-e ugy, mint én a napot, Mely kettőnket összehoz megint? Én hiszem, hogy e szép kor felé Szép szemed gyakran tekint!

(Pest.)

Mikor a láncz lehull…

Mikor a láncz lehull A rab lábairul, Még sokáig ugy jár, Mintha rajta volna, A szomorú terhet Annyira megszokta.

Te is, hogy megszoktad, Szívem, a fájdalmat, Most, mikor jó sorsom Rólad azt lerázta, Nem tudsz még örülni Isten igazába’.

Örülj, örülj, szivem! Ki örül, ha te nem? Kinek van, mint neked, Ilyen boldogsága? Kinek van a földön Ilyen mennyországa?

(Koltó.)

Busúlnak a virágok…

Busúlnak a virágok, Szegénykék betegek. Nincs messze már halálok, Mert a tél közeleg.

Miként az aggastyánnak Megőszült fürtei, Ugy hullanak a fáknak Sárgult levelei.

Hiába a vidéken Körültekintenem, Nincs a nagy messzeségben Egy zöld bokrocska sem.

Van egy! majd elfeledtem… Lelkem, te vagy, te vagy A zöld bokor, a melyben Az ősz nyomot nem hagy;

Rajtad folyvást teremnek S fognak virítani A boldog szerelemnek Örökzöld lombjai.

(Koltó.)

Kellemetlen őszi reggel…

Kellemetlen Őszi reggel. Kedvetlen, borús idő. Hulldogál az Elvirított Őszi tájra az eső.

A szobában Ketten ülünk Együtt: én s az unalom. Terhes vendég! Mint malomkő Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon A szobából Kiröpítem lelkemet. Szállj, lelkem, szállj Messze, messze… Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra Vannak, a kik Én előttem kedvesek: Agg szülők és Ifju lyányka, S mind, a kiket szeretek.

Járd be őket, Járd be sorra, S jőj meg késő est felé, Édességgel Megterhelve, Mint virágokról a méh.

(Koltó.)

Karácsonkor.

Én hozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám Apám, anyám és testvérem között!

Oh a ki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk, Akármikor jött a szegény, mi nálunk Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj! rövid jólét multával Hosszú nagy inség… tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység én nekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom.

(Pest.)

Világos kék a csillagos éjszaka…

Világoskék a csillagos éjszaka. Tárva-nyitva szobámnak az ablaka, Az ablakból tekintetem az égen, Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom, Én legalább a világot bejártam, De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé A megé a messze kéklő hegy megé. A fogyó hold talán az én bánatom, Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a fiastyúk az égen, Szólanak a kakasok a vidéken, Hajnalodik, hüvös csipős szél támad, Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek Lefekünni és álmodni; de minek? Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet, Mint a mily szép most előttem az élet.

(Koltó.)

E. R. kisasszony emlékkönyvébe.

Tavaszszal menj ki a szabadba, Hol fris patak suttog szaladva, Kergetvén az est szellejét, Mely a virágok illatával És a csalogányok dalával Fut a mezőben szerteszét, Míg mosolyogva néz le rája A csillagok s a hold sugára. – S ha patakzajjal, madarak dalával, Virágillattal, csillag- s holdsugárral Ifjúi lelked, lyányka, megtelik, Eredj haza, s aludjál reggelig, És a mit ekkor álmodol jót, szépet, Adja meg mindazt a jövendő néked!

(Debreczen.)

K. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Szived bölcsőben fekvő csecsemő; Ott fekszik és még mélyen alszik ő, De majd fölébred és keservesen sír… Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem.

(Debreczen.)

Halhatlan a lélek…

Halhatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én, emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvécziában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill… Itt is leszek tán valami.

(Pest.)

Nem ért engem a világ…

Nem ért engem a világ! Nem fér a fejébe, Egy embernek éneke Hogy lehet kétféle? Hogy dalolhat az jelenleg Szívrepesztő bánatot, Ki elébb egy pillanattal Úgy örűlt, úgy vigadott?

Ember és polgár vagyok. Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom, Ha lyánykámra gondolok; Fájdalomnak könnyét sírom, Ha hazámhoz fordulok.

Keblemen a szerelem Virágbokrétája, Fejemen honszeretet Töviskoronája; Igy lantomra majd megsebzett Homlokom vércseppje hull, Majd egy illatos levelke Bokrétám virágibul.

(Pest.)

Reszket a bokor, mert…