Part 25

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki! Messze viszlek innen téged el Napkeletre egy szigetbe, a mely Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány, S híg gyémánt a tiszta levegő, S a mezőnek minden órán új s a Régieknél szebb virága nő.

Ottan szebb az éj, mint itten a nap, S szebb a tél, mint itt a kikelet, S madarak a hópelyhek… mig esnek, Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Napkeletre szigetembe viszlek, Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, űlj beléje, lyányka, Ringatom majd oly szelídeden, Hogy elalszol; és mire fölébredsz, Ott leendesz a szép szigeten.«

Esdekelve így beszélt a tenger; A leány nem érté meg szavát, Nem fejté meg a rengő haboknak Suttogó, egyhangu moraját.

És akközben kész lett koszorúja, S a kit várt, az ifju megjöve, És látá az érkezőt a tenger, S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna… Eltünének sűrü fák mögé, S őket a sötétzöld lombozat s az Éj sötét kárpitja elfödé.

Más nap reggel vitorlás hajón a Boldog ifju a tengerre szállt; És a tenger jó kedvvel, nyugottan Vitte őt a messzeségen át.

»Menj, menj, ifju«, gondolá magában, »Sok szerencsét vándorlásodon; De halálod lesz az óra, mely e Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek, Mert a lyánytól messze távozol; De ha vissza, a leány felé jősz, Minden vészemmel találkozol.«

A leányka ott állt nem sokára, A hol tennap koszorút kötött; Koszorúja összetépve fekvék Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti Végtelenben járt tekintete, Mint elfáradott galamb, a melyet A sas helyről helyre kergete.

»Itt volt. Elment, elment mindörökre, Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott. Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket: Engemet és a gyalázatot!«

Igy panaszlá a leány keservét, És a tenger meghallotta azt, És egyszerre nagy birodalmában Minden alvó habot fölriaszt;

És utána küldé a hajónak, Mely a csábitó ifjút vivé, S a hullámok a hajót s az ifjut Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: »Te szegény teremtés, Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz? Megcsalt téged az, a kit szerettél, Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már te néked? Karjaimba vesd le magadat, Hadd legyek koporsód… eltemetlek, Tégedet és gyalázatodat.«

A mit egykor nem értett a lyányka, Most megérté a tenger szavát; Leugrott a szikláról, s a tenger Eltemette őt s gyalázatát.

(Szalk-Szent-Márton.)

Elhagytam én a várost…

Elhagytam én a várost, Azt a holt életet. Hol a halál is élet: Jó sorsom a természet Vidám ölébe tett.

Vidám vagy, oh természet! El is csodálkozál, Midőn körödbe léptem, Hogy oly mogorva képem, Hogy rajta oly köd áll.

De ép azért jövék, hogy Elűzzem a ködöt, A mely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arczom fölött.

Azért jövék, hogy szívem Mit a bú s a harag Oly feketére feste, E gyászruhát levesse, S mosolygjon újolag.

Gyógyúlj meg, én szivem, ha Még gyógyulnod lehet!… Szép harmatos füvekkel, Lágy rózsalevelekkel Kötöm be sebedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Erdőben.

Sötétzöld sátoros Erdőben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok.

A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, itt Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a Virág, sem a fa; Hallgatják a zenét Elandalodva.

Vagy alszanak talán? Elszenderedtek?… Megálltam én is és Mélán merengek.

Merengve nézek a Patak habjára. Melynek nyílsebesen Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné A felleg árnyát, A fellegét, a mely Fölötte száll át.

Ekként kergettelek, Ifjúi vágyak! Árnyak valátok, el Nem foghatálak – –

Menj, menj, emlékezet! El is feledtem, Hogy e magányba én Feledni jöttem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint felhők a nyári égen…

Mint felhők a nyári égen, Érzeményim jőnek, mennek, Majd fejéren, majd sötéten; S egy sem áll, egy sem pihen meg. Hova mennek? honnan jőnek? Nem tudom, nem sejthető; Hozza és elfúja őket Az öreg szél, az idő.

A szerelem fellegéből Hulltanak reám villámok; A barátság fellegéből Záporesők szakadának. Zápor és villám multával Csendes tiszta lett az ég, S a másik percz fuvalmával Ujra felhő érkezék.

S a felhők, habár fejérek, Árnyat akkor is csak vetnek. Majd ha én oly időt érek, Hogy felhőim megrepednek! S széleikre rózsaszínben Száll az égő napsugár, S ők úgy állanak fölöttem, Mint megannyi tündérvár!

Oh ez idő el fog jőni, A midőn majd szerelmemnek S barátságomnak felhői Rózsaszínben tündökölnek; Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap, Mert ha a felhők kigyulnak, Lemenőben van a nap.

(Pest.)

Gyermekkori emlékek.

(_Béranger_ után francziából.) Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után, Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Köszöntelek, ti kis korom baráti! Köszöntelek, ti áldott rokonok! Ti itten a vész idejében nékem Szegény madárnak fészket raktatok.

Megnézek mindent, még a szűk börtönt is, Hol húgával, ki kedves szép vala, Uralkodott a vén tanitó s büszkén Tanítá, s mit maga sem tuda.

Több mesterségbe kaptam itt… a restség Nagy befolyással volt mindig reám; S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van, Midőn Franklin mesterségét tudám.

E korban támad a barátság, e föld, A mely virágzik reggel gazdagon, S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran Támasz-botunk az életalkonyon.

Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Gyászos napokban e falak közt volt, hogy Hallám az ellenségnek ágyuit; S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom A haza nevét itt rebegte, itt.

Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten Fa-saruimnak terhét feledé. Itten csapott le rám az ég villáma, És megszokám a fejedelmekét.

E kis házban készült el a balsorsra Elmém, s már itten volt megvetni kész A dicsőséget, e tünékeny füstöt, Mely szemeinkbe könnyet is idéz.

Rokon- s barátok, hajnalom tanúi! Kiket mindegyre jobban tisztelék, Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm, Ámbár a dajka elenyésze rég.

Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

(Szalk-Szent-Márton.)

Barna menyecskének…

Barna menyecskének szeme közé néztem, Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemben olyan fényes sugár!

Elveszett, elveszett az én szemem fénye, Hejh pedig talán már indulnom is kéne! Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok? Nyakamat szegheti valamelyik árok.

De még is indulok… állj elém, menyecske, Ha már el kell esnem: essem az öledbe; Egyszer ölellek meg, s karomat levágom, Ne öleljek többé senkit a világon!

Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget; Megyek hát, megyek… ha árokba esem is, Habár az árokban nyakamat szegem is!

(Péczel.)

F. L. kisasszony emlékkönyvébe.

Miért mondjam, hogy nem feledlek el? Miért mondjam, hogy rólad e kebel, Oh lyány, örökre megemlékezik? Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!… Mert mi poéták hazudunk sokat, S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik.

(Pest.)

Sors, nyiss nekem tért…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, a mely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságaért.

Oh vajha nem csak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül… s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, A melyre fölfeszíttetem.

(Pest.)

Zöld leveles, fejér…

Zöld leveles, fejér Virágos ákáczfa, Kék ruhában szőke Kis lyány van alatta; Megeredt az eső, Annak végét várja, A pitarajtóból Kacsintgatok rája. Gyere be, galambom, Gyere a szobánkba! Mig eláll az eső, Ülj föl a ládánkra; Ha magas a láda, Rája felültetlek; Ha kemény az ülés, Az ölembe veszlek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Száll a felhő…

Száll a felhő magasan, magasan. Az én rózsám messze van, messze van. Száll a felhő nyugatra, nyugatra, A napnak is arra van az utja.

Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe, Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te, Szállj te is, nap, a rózsám fölébe, Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.

(Berencze.)

Rég elhuzták az esteli harangot…

Rég elhuzták az esteli Harangot. Ki az, a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül.

Fönn van a hold, fönn vannak a Csillagok; Mint megannyi szép leányszem, Ugy ragyog. Sötét árnyat vetnek a fák, A házak, Unalmokban egyebet sem Csinálnak.

Amott egy ház, a tetején Két gólya, Alant egy pár ember a kis Ajtóba’… Legény, leány – amaz szőke, Ez barna, Legény a lyányt subájába Takarja.

Mellettök mentem el, észre Sem vettek. Én istenem, be boldogok Lehetnek! Nem irigylem, de még is jobb Szeretném, Ha azt a kis barna lyányt én Ölelném!

(Szalk-Szent-Márton.)

Világgyűlölet.

Mennybéli isten, ördög és pokol! Mivé lett a föld, s még mivé lehet? Minden bokorban egy világfaló, Minden bokorban embergyűlölet.

Gyűlölnek ők, és átkaik kövét Dobálják szerte irgalmatlanul, Ugy dől belőlök az átok, miként Rothadt szag a sirok nyilásibul.

Szerettetek-e, ficzkók, valaha, Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok Az emberiség boldogságaért, Hogy most lehessen átkozódnotok?

Elkérték kebletekből a szivet S aztán széttépték azt az emberek? Nem, a világnak ti nem adtatok Szívet soha, mert nincsen szívetek!

Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek És gyomrotok van, s mert ez nincs tele, Azért rút a világ előttetek, Azért keltek ki rútul ellene.

Én is gyülöltem… volt okom reá; De a mióta e bitangokat Láttam, mint vágnak Byronképeket, Azóta gyűlölségem megszakadt.

Mióta ők a földi életet Oly feketére mázolják: nekem Sokkal, de sokkal jobban tetszik az, Több fénypontot vesz észre rajt szemem.

Valóban szép, igen szép a világ, Van minden évben rajta kikelet, S van szép leánya minden falunak, S ha itt egy ember sír, ott más nevet.

Mily tréfás még maga a bánat is! Sziv s fejre mily külömbözőleg hat: Sötétre festi a fejér szivet, S fejérre festi a sötét hajat.

(Eperjes.)

Most kezdem én csak még ismerni…

Most kezdem én csak még ismerni Az én derék jó szívemet! Ennél a szívnél a világon Jobb, derekabb szív sem lehet.

Mint aggódtam, hogy már ezentul Nem lesz nekem több víg napom! És im bokámat ujra össze- S kalapomat félrecsapom.

Szivem még ép virág, a melynek Féreg nem bántja gyökerit; Elhervad minden őszszel, ámde Minden tavaszszal kivirit.

(Pest.)

A jó aggastyán.

(_Béranger_ után francziából.) Vidám fiúk, kik bornál egyesültök, Közétek bájol engem dalotok. Öreg vagyok, de bárha reszket hangom, Fogadjatok be, én is danolok. A múlt időkről újakat beszélek; A vén Panarddal én együtt ivám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni? Nemes bor ömlik egészségemért. E fogadásra büszke szívem, mely fél, Mely attól tart, hogy mást csak szomorít. Csak hadd födözzön a vidámság szárnya, Idővel úgy is máskép lesztek ám! Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Miként ti most, én is szerelmeskedtem; Szólhatnak erről nagyanyáitok. Házam, barátim, kedvesim valának, Ezek közül már semmit sem birok. Emlékeim maradtak meg csak; olykor Sohajtok is, ha más nem néz reám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Volt vészeinkben több hajótörésem, De Frankhon szép egét nem hagytam el. Azt a kevés bort, melyet megmentettem, Sértett kevélység nem zavarja fel. Sőt énekeltem az új szüretekben Egykor tulajdon hegyem oldalán. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Egy elmult kornak régi katonája, Mint Nestor nektek nem beszélek én. Egész időm, hol fénylett bátorságom, Egy harczotokkal fölcseréleném. Sőt halhatatlan hősiségtek által Egy új zászló mellé csatoltatám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Milyen jövendőt biztosít erénytek! Éltessük, ifjak, végszerelmemet. Szabadságában a világ megújul, Jobb napok járnak majd sirom felett. Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak, Hogy lássalak, azért nem távozám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

(Pest.)

Rabság.

(Töredék.) Milyen vig a világ! folyvást miként vigad! Örök énekszóval s zenével van tele! E tombolók között a legzajosbikat Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e? Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy! Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít, Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit. Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs… Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –

(Pest.)

Szeretek én…

Szeretek én, miként még ember Sohasem szeretett talán. Szeretek én szent szerelemmel, De kedvesem nem földi lyány.

Szeretek én egy istenasszonyt, Egy számkiűzött istennőt: A szabadságot. Fájdalom, hogy Csak álmaimban látom őt.

De álmaimban igen gyakran, Majd minden éjjel megjelen. Mult éjszakán is egy virágos Mezőben együtt volt velem.

Letérdepeltem s elmondék egy Égő szerelmi vallomást, S földhöz hajoltam, hogy virágot Szakítsak, s néki adjam át.

Ekkor hátam mögött termett a Hóhér s lesujtá fejemet… Épen kezembe hulla, és én Azt adtam át virág helyett.

(Pest.)

Képzelt utazás.

(_Béranger_ után francziából.) Az ősz sietve jő és nedves szárnyán Az én számomra uj fájdalmat hoz. Mindegyre szenvedek, szegény félénk én, És jó kedvem virága hervadoz. Ragadjatok ki Párizsnak sarából, Megújulok, ha szép tájt láthatok. Mint ifju már Hellasról álmodoztam, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Értem Homért, igen, hisz görög voltam. Pythagorasnak igazsága van. Athén szült engem, Perikles korában, Láttam Sokratest rablánczaiban. Megtömjéneztem Phidias csodáit, Láttam Ilissust, mint virágozott, S Hymett hegyén a méheket fölkeltém, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem E szemderítő nap sugáritul! A szabadság, kit távolból köszöntök, Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul! Menjünk, induljunk, készen áll a sajka, Tenger, ne nyeljen engem el habod, Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Szép Olaszország ege, de azurját Rabszolgaság homályosítja el. Evezz, kormányos, távolabb evezz le, Hol a nap olyan tiszta fényben kel. Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát? Milyen virító a vidék amott! A zsarnokság haldoklik ama parton, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Athén szűzei, fogadjatok a révbe, És bátorítsatok föl engemet. Oly földet hagytam el, hol a királyok Rabszolgává teszik a szellemet. Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha Dalom sziveitek meglágyítaná, Tegyétek hamvam Tirteus hamvához, Meghalni jöttem e szép ég alá!

(Pest.)

A nép.

Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, A míg csak élte tart.

Miért hullatja verítékét? A mennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán.

S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?… valóban!… Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.

(Pest.)

A hevesi rónán.

Hátrább vonúl mindegyre És halványúl a Mátra, Az esti nap piros fényt Lövel kék homlokára.

Olyan ez a piros fény, Mely a kék Mátrán lángol, Mint kék szemű lyány arczán A rózsaszínű fátyol.

Zörg a szekér, az ostor Koronként egyet pattan… Ezen kivűl a róna Oly néma, oly zajatlan.

Leszálla a nap; vége A piros alkonyatnak. A messze látkör szélén Pásztortüzek pislognak.

De pásztortűz-e az, vagy Tán csillag, mely lelépett Egy síró furulyának Meghallgatása végett?

Emelkedik föl a hold; Olyan szép s olyan halvány, Mint a meghalt menyasszony Bús vőlegénye karján.

S talán a hold valóban Egy holt menyasszony árnya, Kit a koporsóból visz Az égbe szellemszárnya.

Oly szomorú ez a hold És még is rája nézek, Nem nézhetek le róla, Sugári megigéztek.

Oly mondhatatlanul bús Ez a hold, hogy láttára Eszembe jut éltemnek Legkínosabb órája.

Magam sem tudom én, hogy Mi történt ekkor rajtam? De sírnom kell, zokognom, Miként akkor zokogtam.

(Pest.)

Megfagy a szív, ha nem szeret…

Megyfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég. Ez és az baj. E két baj közt Melyik jobb… tudj’ az ég!

(Pest.)

Nagy-Károlyban.

Sept. 7. 1846. Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, oh Kölcsey?… Ti emberek, nem féltek: épen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni?

Nem féltek-e, hogy sírgödréből Kikél a megbántott halott? Hogy sírgödréből ide jő el, S – hogy hallgassatok – csontkezével Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja; De lenn, sírjában, nem hiszem, Hogy könnyei ne omlanának Éretted, te az aljasságnak Sarába sűlyedt nemzetem!

Mily szolgaság, milyen hizelgés! S mindig tovább mennek, tovább, S ki legszebben hizelg, az boldog. – Ha már kutyákká aljasodtok: Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát!

Csalogányok és pacsirták.

Ugyan még meddig zengitek, Ti holdvilágos emberek, A régi kort, Mit elsodort Hullámival már az enyészet? Mikor rontjátok le a fészket, Mit várromokban raktatok, Hogy ott versenyt huhogjatok Vércsékkel és bagolyfiakkal? Milyen kisértetes ez a dal! – S dalolnak egyre még, És szemeikben ég A lelkesűlés lángja Vagy a bánat könnyárja. Ál lelkesűlés, gyáva könnyek! Miket nekik meg nem köszönnek. Tudjátok-e, mik vagytok, Kik a multról daloltok? Halottrablók! Halottrablók! Sírjából fölássátok A holt időt, Hogy őt Babérokért árulhassátok. Én nem irígylem koszorútokat: Penész van rajta és halotti szag!

Sínlődik az emberiség, A föld egy nagy betegház, Mindegyre pusztít a láz, S már egy egész ország esék Áldozatául, És több elájul; S ki mondja meg: Hol ébrednek föl majd e nemzetek, Ezen-e, vagy a más világon, Muló-e vagy örök az álom? – De ím e bajnak közepette Fiait az ég el nem feledte, Megszána minket nagy fájdalmainkban, Orvost küld hozzánk, és ez utban is van, És már maholnap meg is érkezik, Midőn hóhérink észre sem veszik. – Tiéd minden dal, minden hang, Melyet kezemben ád a lant, Te lelkesítesz engemet, Te néked ontom én könyűimet, Én tégedet köszöntelek, Te, a beteg Emberiségnek orvosa, jövendő! ..................

És ti, elkésett dalnokok, Hallgassatok! Hallgassatok! Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyitó, Mint csalogányé, szavatok. A csalogány az alkony madara, Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok, Hanem pacsirták kellenek.

(Szatmár.)

A bilincs.

Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan űl, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenűl. Bilincse ekkép szóla hozzá: »Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.

Ugy-e nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.

Bilincset vertenek belőlem, Belőlem, a ki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom… szörnyüség! Szégyennek és haragnak pírja A rozsda, a mely rajtam áll! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.«

(Nagy-Károly.)

Nehéz, nehéz a szivem…

Nehéz, nehéz a szivem, Rajta csügg a szerelem, A szerelem bánata, Roskadozok alatta.

Sem éjem sem nappalom, Egyre csak gondolkodom, Csak arról gondolkodom, Gondolsz-e rám, angyalom?

Hogyha neked nem kellek, Ne kelljek én senkinek; Ha te nem szeretsz engem, Az isten se szeressen!

(Szatmár.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én, Vagy tán tűzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem.

Látjátok pirulni Halovány orczámat? Hajnal-e vagy alkony, A mi ottan támad?

Hajnal is, alkony is: Örömim hajnala, Örömim hajnala, Bánatim alkonya.

Megvallom: nem első Bennem e szerelem, De hogy az utósó, Arra esküdhetem.

Szerelmem sasmadár; Vagy égbe száll velem, Vagy széjjelszaggatja Körmeivel szivem.

(Nagy-Bánya.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én; Megmondjam-e kibe? Egy barna kis leány Hófejér lelkibe!

Hófejér a lelke Ennek a kis lyánynak; Liliomszála ő Az ártatlanságnak.

Fejér, mint a galamb, A melynek képibe’ Isten a szent lelket Az égből küldte le.

Szállj rám, fejér galamb, Galambomnak lelke, Hadd legyek megáldva, Legyek megszentelve.

Hogyha már hallottam Szárnyad csattogását, Hadd halljam egyúttal Szíved dobogását!

(Nagy-Bánya.)

Szerelemnek rózsákkal…

Szerelemnek rózsákkal Hintett nyoszolyája! Megint lefektettem a Lelkemet reája. Szerelem rózsáiból Tövis-e vagy illat, Mely szívemig, életem Gyökeréig elhat?

Akár tövis jut nekem, Akár az illatja, Mindegy! fekügy rá lelkem, S álmodozzál rajta; Álmodd meg azt a nagy szót, A mely nincsen még meg, A mely kifejezze majd: Milyen forrón érzek!

(Nagy-Bánya.)

Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Senki sem szól így a fellegekhez: »Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet e szép hajnal hazája, Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arczotokra.« Senki sem szól így a fellegekhez, És ők mégis napkeletre mennek, Napkeletre vonja őket egy mély Titkos sejtés lágy szellemkezekkel. Mennek, mennek, és ha oda értek, Megfürödnek a piros tengerben, A hajnalnak sugártengerében, És ha egyszer megfürödhetének, Nem törődnek aztán életökkel, Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek, Vagy ha hosszu pálya vár reájok, Hosszu pályán vihar és sötétség. Akkor is, ha szétszaggatta őket A vihar s ők este haldokolnak: Fölgyulad még egyszer arczulatjok. S e pirúlás, végső órájokban, Ifjuságuk visszaálmodása, A dicső, az édes ifjuságé, Midőn rájok a hajnal mosolygott. – Mint a felhők, titkos sejtelemből, Napkeletre vándoroltam én is… –

(Szatmár.)

Borús, ködös őszi idő.

Borús, ködös őszi idő; A nap nem is pillant elő. Hidegen jár a nap Sötét felhők megett; A kandalló tüze Ád egy kis meleget.

Ajtóm, ablakom bezárva, Üldögélek a szobába’. Bánatosan nézek Kandallóm tüzére, Gondolván életem Elmult idejére.

A mult idő nagy mezein Hervadt lombok emlékeim; Összeszedem őket. Kötöm egy csomóba, Ugy vetem bele az Égő kandallóba.

Mint füstölnek, mint füstölnek! De nem csoda, mert nedvesek; Nedvesek, de nem az Ősznek esőjétől, Hanem szemeimnek Sokszor folyt könnyétől.

Egy könny most is pillámon áll… Barna lyányka, ha itt volnál. Letörlenéd-e ezt Egy selyemkendővel, Édes mosolygásod Selyemkendőjével?

(Cseke.)

Ereszkedik le a felhő…

Ereszkedik le a felhő, Hull a fára őszi eső, Hull a fának a levele, Még is szól a fülemile.

Az óra jó későre jár, Barna kis lyány, alszol-e már? Hallod-e a fülemilét, Fülemile bús énekét?