Part 24

Nem sírok én és nem panaszkodom; Nem mondom én el másnak: mi bajom? De nézzetek szinetlen arczaimra, Ott föl van irva; És nézzetek szemembe, mely kiégett, S belőle kiolvashatjátok, Hogy rajtam átok fekszik, átok, Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

(Szalk-Szent-Márton.)

Elvándorol a madár…

Elvándorol a madár, Ha őszre jár Az idő. (Tavaszszal azonban ismét visszajő.) Száll… száll… száll… viszi szárnya; Azon veszed észre magad, hogy már a Távolság kék levegőit iszsza. Olyan sebesen száll, Hogy eltünő álomnak véled. – A madárnál Mi száll tova még sebesebben?… az élet! De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajda Péter halálára.

Oh természet, midőn alunni mentél, Alunni a múlt ősznek végivel: Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől, Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól, Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok: Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? – Alszod, természet, téli álmadat… Alszol… vajon megálmodád-e már, Megálmodád-e azt a bánatot, Mely ébredésed reggelén megüt? Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz, S a csalogány mond legszebb éneket Föltámadásod hangos ünnepén; Pedig volt egykor, a ki érkezésed A csalogánynál szebben üdvezelte. Te széttekintesz, s kérdeni fogod: Hol van legelső dalnokom? hol ő?… Egy sírhalom lesz rá a felelet. Oh, természet, viseld gondját e sírnak, Melynek lakója leghivebb fiad, Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt Virágaid legszebbjeit reá; Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze, Hogy megtegye, ha elmulasztanád. Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait! – Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti, Csak multadat s nem a jelent, e vád; Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni-méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá?… Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének hő sugárival! – – És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könnyűim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfiáért, Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanúla térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajtá le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. – Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon… Legkeserűbb az én könyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom!

(Pest.)

Mögöttem a múlt…

Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és még sem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökké tartó jelenben.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mért vagyok én még a világon…

Mért vagyok én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket? Végeztem pályám, mert hiszen az ember Hogy szenvedjen, csak azért született. Mért vagyok én még a világon, hisz már Láttam mindent, mi látható van itt; Látám a jónak örökös bukását S a rossznak örök diadalmait.

Hallottam már az éhezők nyögését S dorbézolási kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rablánczokat. Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog… Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még? mért meg nem halok?

Vagy tán valólag a világ nem ilyen? Ily szomorúnak én látom csupán? Én látom így csak, keresztül nézvén a Kétségbesésnek sötét fátyolán? Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égő körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!

Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd! Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem-nevemet… Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett!

(Pest.)

A szökevények.

(_Shelley_ után angolból.) I.

A jégeső szakad, Fejérek a habok, A tajték tánczol, és A villámlás ragyog – El, el!

A mennydörgés ropog, A forgószél kereng, Harangok zúgnak és Az erdők rengenek – El, el!

Mint tenger, mozg a föld, Rajt minden romba dől, Ember, állat, madár Elbújt a vész elől – El, el!

II.

»Egy vitorlánk van… a Kormányos halovány; Ki merne szállani Most csónakunk után?« Az ifjú szólt.

A lyány felelt: »Evezz, Taszítsd a csónakot!« S jégzápor és golyók Boríták utjokat A tengeren.

A kék őrtűz lobog; Némán villámlanak Az elsűlt fegyverek; Elnyelte hangjokat A fergeteg.

III.

»És látsz-e? s hallasz-e? S nem retteg-e szived? S nem szállunk szabadon A vad tenger felett, Én és te?«

Egy tengerészköpeny Fölöttök a fedél; Együtt ver kebelök, És suttognak kevély Örömben.

Mozgó hegyekbül áll A vészes óczeán, Kelnek s enyésznek a Habok egymásután Köröskörül.

IV.

A várudvarban a Kapusnéhoz közel, Áll, mint megvert kutya, És szégyen marja fel A vőlegényt.

Rémes kisértetként A zsarnok ősz apa Áll a toronytetőn… Hangjához képest a Vihar szelíd;

S hallatlan átkokban Kivánja a halált Lyányának, ki legjobb És legszebb s a család Végtagja volt.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak barátim…

Voltak barátim, jó embereim… Oh mért meg nem halának! Sírhalmaikra mostan könnyeim Folynának, S virágokat termesztene Fölöttök könnyeim özöne. –

Meg fognak halni majd, De egyik régi barát Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt, Csalódás kínos sohaját; S ha ez leng rájok: Sírhalmukon elszáradnak a virágok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Annyit sem ér az élet…

Annyit sem ér az élet, Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldús nyalja a rá száradt ételt!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szállnak reményink…

Szállnak reményink, e szép madarak… Midőn legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas nem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket.

(Szalk-Szent-Márton.)

Emlékezet…

Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet… – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Viseld egyformán…

»Viseld egyformán jó s bal sorsodat!« Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez. Az én jelszóm nem ez; Én örömimet és fájdalmimat Érezni akarom… kettősen érezem. Lelkem nem a folyó leszen, A mely egykedvüleg Ragadja magával a rózsalevelet, Melyet tavaszszal szép lyány vet bele, S a száraz fűveket, Miket Árjára sodort az ősz szele.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi szebb, mint…

Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája? Ki azt álmodja, hogy ifját öleli, Az ifjut, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy őt imádja!

(Szalk-Szent-Márton.)

Amott a távol kék ködében…

Amott a távol kék ködében Emelkedik egy falu tornya sötéten; Van egy fehér ház e faluban, Hol egy fekete szemü lyányka van. E lyányka, e lyányka, E fekete szem, Ez bánatom és örömem Százszinű szivárványa.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hajamnak egy fürtjét levágom…

Hajamnak egy fürtjét levágom, Melynek most minden szála szög; S ha majd elmúlik ifjuságom, Ha majd megőszülök: A falra függesztem tükör helyett E barna fürtöt; így csalom meg szememet, Hitetve, hogy még fiatal vagyok… De vajon nem árul-e el A szív ütése, mely Majd mindig halkabban dobog?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elváltam a lyánykától…

Elváltam a lyánykától, Ki kedvesem vala; Ugy fájt leszakadnom ajakáról, Mely csókola. – Rég volt ez; azóta már Sok esztendő lejárt. Az elválás keserűségét Többé nem érezem, De a csók édességét Még most is érezem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretném itt hagyni…

Szeretném itt hagyni a fényes világot, A melyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, A hol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét… Mig végre magam is lemennék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Itt állok a rónaközépen…

Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csend födé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörűli a kaszát… Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozg a kéz. És most ide néz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom… Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha jőne oly nagy fergeteg…

Ha jőne oly nagy fergeteg, Mely meghasítná az eget, És e hasítékon át A földgolyót behajítaná!

(Szalk-Szent-Márton.)

A bánat? egy nagy oczeán…

A bánat? egy nagy oczeán. S az öröm? Az óczeán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mintha a nagy, nehéz…

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám Leányka, hogy az ne szakadjon rám, Ugy reszketek, Ha megfogom könnyű, kis kezedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh lyány, szemed…

Oh lyány, szemed Milyen sötét, S mégis ragyog; Kivált midőn Reám tekintesz, Ugy tündököl, Mint zordon éjben Villám tüzénél A hóhérpallos!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi a dicsőség?…

Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mit ettél, föld…

Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mely’k a legvígabb temető?

Mely’k a legvígabb temető? A bú temetője!… »S ez hol lelhető?« Azt kérditek, úgy-e bár? – A bú temetője a boros-asztal, Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal, E mellett sírhalom minden pohár. – Járjunk e víg temetőbe Ily szomorú időbe’!

(Szalk-Szent-Márton.)

Egy bölcs hajdan…

Egy bölcs hajdan szamáron útazott. – Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovagolnak, A bölcs pedig gyalog jár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Daczos leány!

Daczos leány! Hagyd megcsókolni magad, Hagyd átölelnem derekad. Nap megy nap után, S ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei… Gondolj reája. – Mit érzesz, Nem rendül meg szived? Nem érezed, Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?

(Szalk-Szent-Márton.)

Gyertyám homályosan…

Gyertyám homályosan lobog… Magam vagyok… Sétálok föl s alá szobámban… Szájamban füstölő pipám van… Multam jelenési lengenek körűlem… Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mondják, hogy mindenikünk…

Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal. S az, a kié lehull az égről, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak… A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik… S ha végre ez is leesik!…

(Szalk-Szent-Márton.)

Sok embert ismerek…

Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor még is bántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od’adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! S ez – büntetésül – nem reped meg.

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha a sírban…

Ha a sírban megszáradt szíveket Mind egy halomra hordanák, S meggyujtanák, Ki mondja meg: Hány színű lenne majd e láng?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mosolygjatok rám…

Ti szép leánykák szemei! S én el fogom felejteni, Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. – Véljük, hogy a lyányok szíve az ég, Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak. A lyányi szív csalárd folyó csak, A melybe sugáraikat veték Az égi csillagok… Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hová lesz a kaczaj…

Hová lesz a kaczaj, Hová lesz a sóhaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a szeretet S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elmém ezen sokat gondolkodik…

Elmém ezen sokat gondolkodik: Ha valaha A világrendszer fölbomlana S mint most az eső és hó esik, Esnének akkor csillagok, S folynának a csillagpatakok!

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem csak mi vénülünk…

Nem csak mi vénülünk, mi emberek… Mi volna, a mi nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a deczember: Nem valóságos öreg ember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor… ekkor fejér lesz sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Földét a földmives…

Földét a földmives felszántja, Aztán beboronálja. Képünket az idő felszántja, De be nem boronálja.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hány csepp van…

Hány csepp van az óczeánban? Hány csillag az égen? Az emberiség fejin hány hajszál van? S hány gonoszság szivében?

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátim vagytok…

Barátim vagytok, azt mondjátok. Talán nem mondtok hazugságot, Ez meglehet; De azért nem adom nektek hitemet, Nem adhatom; most jó dolgom van, Jertek hozzám, ha majd napom lejár, Mert a barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Futó folyam hullámai…

Futó folyam hullámai Az ember miljom vágya; Percz hozza őket, percz ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni, Azért nem hallgat rája; Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti, Az ember már régen mást esdekel, S hogy kérte amazt, el is felejti.

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem sűlyed az emberiség…

Nem sűlyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta… Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kik a föld alacsony porából…

Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált?… Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn.

(Szalk-Szent-Márton.)

Te ifjúság…

Te ifjúság, te forgószél! Ki szép virágfűzért Sodorsz magaddal… e virágokat Futtodban homlokunkra keríted… Egy percz alatt Ismét leröpíted, S gyorsan tovább futasz. Mi búsan álmélkodva állunk S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál? talán nem is igaz!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mivé lesz a föld?…

Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e? Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre, Megfagyasztják a jéghideg szivek, A melyek benne s bele fekszenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Az én szivem…

Az én szivem egy földalatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, Mikkel tele van, tele!

(Szalk-Szent-Márton.)

Ki fogja vajon megfejteni…

Ki fogja vajon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az ember ugyan hova lesz?…

Az ember ugyan hova lesz?… Sokrates, Ki a mérget megitta, S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen! És hátha… hátha… Mért nem láthatni a más világba!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oda nézzetek!

Oda nézzetek! Csatára iramlik a fergeteg; Paripája a szél, a nyargaló, Kezében a felleg a lobogó, A melynek villám a nyele. Vágtat vele, vágtat vele Csatára, csatára… Mint harsog trombitája, A mennydörgés! .................. Oh fergeteg, Ki a tornyokat Eldöntögeted, Kinek kezébe kiszakad A tölgy a bércz kebelébül, Hol századok óta vénül, Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod Az emberi szívbül a bánatot. – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretője-e vajon…

Szeretője-e vajon a testnek a lélek? S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek? Vagy a lélek a testnek csak barátja? S ugy tesz, mint rendesen a barát: Elhordja magát, Midőn amazt pusztulni látja?

(Szalk-Szent-Márton.)

Hideg ellen a tél…

Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek Kell öltözetlenűl bujdosnia… Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia?

(Szalk-Szent-Márton.)

Már sokszor énekeltem…

Már sokszor énekeltem rólatok, Még többször is éneklek, szép csillagok. Én úgy szeretlek titeket! Egy szebb világgal hiteget Sugárotok; S ti egyre mosolygotok, S oly jól esik nekem, Oda tekintenem, Hol egy kis vidámság van E szomorú világban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fönséges éj!

Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifju mostan megy szeretője után… S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szép kedvesem…

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled!… S ha majd körűlünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek!… S ha majd fölénk a szemfedő borúl, S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!… S ha majd hozzánk az unokák kijőnek Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek, S merengve nézik ákáczlombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat…

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátaim megölelének…

Barátaim megölelének, Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!… Később tudám meg: mért öleltenek? – Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd oda döfjék… És oda döfték!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh szerelem…

Oh szerelem, te óriási láng! Ki a világot gyujtod ránk, Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt, S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajon mi ér?

Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő.

(Szalk-Szent-Márton.)

A férj haza jő betegen…

A férj haza jő betegen. Hű nője orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl… Jól tudja: az orvos gyakran öl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Miért hogy láthatatlanok…

Miért hogy láthatatlanok Az ördögök s az angyalok? Ismerni szeretném őket A végett, Hogy tudjam, a mit nem tudok: Mi van ebben s mi van abban? S az ember melyikhez hasonlít jobban?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mulandóság…

Mulandóság a királyok királya. Ez a világ az ő nagy palotája. Sétál föl és le benne, S nincs hely, hová ne menne, S hová lelép, a mire hág, Minden pusztúl… körűle fekszenek Szétszórva: eltört koronák, Hervadt virágok, megrepedt szivek,

(Szalk-Szent-Márton.)

Igazság! alszol?

Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról Aranyláncz függjön; s íme a helyett Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranyláncz van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie. – Igazság! alszol? vagy meg is halál?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az álom…

Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya, Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik,

Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál… Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. – Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az özvegy…

Az özvegy gyászba öltözék; Kedves férjét eltemeték. Ő gyászruhát ölt a meghalt után! – Jó asszony, ez egyet föl se vedd, Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán Keresztülcsillog titkos örömed.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint lót-fut a boldogság…

Mint lót-fut a boldogság után Az ember, a dőre, Az egyik hátra, a másik előre, Mikéntha már ott volna nyomán. Hiába igyekeznetek! Előttetek, mögöttetek Nincs a boldogság… ott alattatok van A sírhalomban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak fejedelmek…

Voltak fejedelmek, A kiknek emlékoszlopot emeltek Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop?… elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, a mi nem az. Ott áll a sír most emléktelenül, Az eltörött helyett mást nem tevének… De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezűl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kereszt…

Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket!

(Szalk-Szent-Márton.)

E gazdag úr…

E gazdag úr miként Gőgösködik, mint nézi le a szegényt! Ne gőgösködjél, jó barát, Azért, hogy most oly jó dolgod van; Majd e szegény magasabbról néz le rád, Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Midőn a földön…

Midőn a földön még csak pár ember vala, Már meghalt egyik a másiknak általa. Ábelt megölte Kain. Ha a világ végén majd újolag Két ember lesz a föld határain, Ők is bizonynyal így egymásra rontanak, S az, a ki megmarad ott, Nőül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhibül A réginél szelídebb emberfaj kerül.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fövényszem… harmatcsepp…

Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet… Az örökké rengő tenger… A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még miljom s miljom évekig. De fölébred végre, Egyszerre fölriad, Fölkeltik egyre-rémesb álmai. És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kivágom én…

Kivágom én keblemből szívemet, Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, Kivágom és a földbe ültetem… Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik a szabadságért harczolnak!

(Szalk-Szent-Márton.)

Átok és áldás.

Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, A melyből én nekem Bölcső készítteték; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!… –

De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melyből nekem majd Koporsó készűl; Áldott legyen a kéz, Mely a fát ülteté, Áldott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!

(Szalk-Szent-Márton.)

Fejemben éj van…

Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szűlik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a bűvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megőrülés.

(Szalk-Szent-Márton.)

A szerelmes tenger.

Ült a lyányka boldogan tünődve Sziklaparton a tenger fölött, És a kit várt, a kiről tünődék, Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag, De a tenger nem gondolt vele; A leányra nézett kék szemével, S így sohajta hullámkebele:

»Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek! Jőj le, ha van benned irgalom, Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök, Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Földiszítlek, mint menyasszonyát még Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag Mélységemnek minden gyöngyeit; S elveszíti ragyogásaiktól Szeme fényét, a ki rád tekint.