Part 23

Nagy lesz e nap, sorsomat határzó, Mint Waterloo Napoleonét. Még király vagyok… kevélyen hordom Koronámat, a fényes reményt.

Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről Porba hull e drága korona? Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak Oczeánján a Szentilona.

(Szalk-Szent-Márton.)

Milyen furcsa álmam…

Milyen furcsa álmam volt az éjjel! Lyányka, te megszúrtad szívemet, És belőle minden vér kifolyt; de Minden csepp vérből egy rózsa lett.

Mit jelenthet ez az álom?… semmit, Csak azt, hogy ilyen a szerelem; A szegény szivet halálra gyötri, S olyan édes ez a gyötrelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

Félre mostan…

Félre mostan, félre a fejemről, Bú, te fekete, nehéz sisak!… Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó, Melyen pajkos tollak inganak.

Félre, bú, te lándzsa, mely szögezve Vagy tulajdon gazdád keblinek… Jer, jókedv, te szép virágbokréta, Mit keblemre bátran tűzhetek.

Félre bú, te alvilági kínpad, A melyen a szív martírkodik… Jer, jókedv, te hattyutollas párna, Melyen a szív mennyről álmodik.

Jöszte, jókedv! jöszte, víg barátom, Csapjunk egy hatalmas ünnepet, Oly hatalmast, a minő közöttünk Még soha nem ünnepeltetett.

Jöszte, jókedv! fényes szivárványod Vond keresztül a nagy ég-iven; Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet, Hadd tánczoljon lelkem és szivem!

Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért, Mért tartunk ilyen nagy ünnepet? Csak azért, mert megtudom: a lyányka Szeret-e hát avvagy nem szeret?

Hogyha visszatérünk a leánytól, És szerelmet tőle nem hozunk: Messze utra küldelek, barátom, S többé tán nem is találkozunk.

Megvallom, hogy eddig én reszkettem Az időtől, mely most jőni fog; De kihamvadt bátorságom lángja Most, hogy épen kell, megint lobog.

Gyalázat a gyáva katonára; Ki a síkra búsfélénken áll – Vigalomra hát – vigan rohanjunk A csatába – élet vagy halál! – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Megpendítem…

Megpendítem hónapok multával Még egyszer szerelmi lantomat; Még ez egyszer, egyszer és utószor, Mert ezentúl hangot ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra Dalaimat, érzeményimet. Érzéketlen bábok a leányok, Szívet és dalt nem érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem; Csendes elmém higgadt szózata. Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott Szerelmem kinjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Nem lebeg rajt szenvedély köde, Mely előlem annyi szép virányt, de Annyi puszta tájt is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Jaj de mit lát, mit lát ott szemem? Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom… Nincs barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy világtól Elhagyatva, szeretetlenűl, Máriusként, a ki számüzötten Egy országnak omladékin űl.

Nem lehet, hogy én még ne szeressek, És hogy engem ne szeressenek! Bármily hideg a világ: szívem még Nem fagyott meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni, A ki éreztesse majd velem, Hogy áldás az átkos élet, melyben Van egy percznyi boldog szerelem!

(Pest.)

A csárda romjai.

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, A melyet egyszerre általolvashatok; S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet! Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg, S síromnál, ha érted onthatom véremet, Meg fogom áldani átkos életemet. De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem! Nem csoda különben, mert rom van előttem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai. Hanem hiszen azt az idő nem keresi: Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda? Ennek is, annak is reá lép falára; S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas, És neki semmi nem alacsony, nem magas. – Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle. Itt régente falu avvagy város állott, Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; (Szegény Magyarország, szegény édes honom, Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg – de ez is betegen – Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. És gyászolt a templom több hosszú századot, Mig végre bujában össze nem roskadott. Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének, Belőle e helyen csárdát épitének. Az isten házából csárda!… és miért ne? Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére. És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek? Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Az isten házából csárda!… és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. – Csárda, eldőlt csárda, még mikor te benned Útasok vigadtak, útasok pihentek! Fölépít tégedet ujra képzeletem, S vendégidet színről színre szemlélhetem: Itt görcsös botjával egy vándorlólegény, Ott zsíros subában egy pár szegénylegény, Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szivét. S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan? Kinn a kazal végén álmodik nyúgottan… Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztak, Ők valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet… ekkép áll hajadon fővel, Mintha urával beszélne, az idővel, S kérné alázattal, hogy kissé kimélje; Hanem sikeretlen esdeklő beszédje. Dűledez, dűledez; félig ismerni csak: Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utósó reménye. Pinczéje beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van meg épségben, Egy mogorva sas űl a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn űl és merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a mulandóságrul. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretője, a ki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

(Szalk-Szent-Márton.)

Jókai Mórhoz.

Miért szeretsz te engemet, Kit annyian gyülölnek? S én, a ki annyit gyűlölök, Téged miért szeretlek? Szeretlek téged, oh barátom… Nem, nem barátom!… megbocsáss, Hogy e gúnynévvel illetélek; Mert a jelenkor gyermekének E szó »barát« csak gúnyolás.

Perczenként jobban-jobban el- Sötétül láthatárom; De én éltemnek éjjelét Nem rettegem, sőt várom… Hisz annál fényesebb a csillag, Minél sötétb az éjszaka. Tudom, mert a szív mondja nékem: Te lészsz sötét, kietlen éjem Hamvadhatatlan csillaga.

Nem hiszek én már senkinek, Nincs senkiben bizalmam, Mert életemben sokszor, ah, Oly sokszor megcsalattam. Bizalmam várát fölgyujtották, Ledöntötték az emberek; Romjai között egy ép oszlop van: Te állasz ott… csak te… magadban… Téged le nem dönthettenek.

Szentül hiszem, ha a világ Elfordul is szivemtül, Ha a világnak ajakán Rám átkok átka zendül: A te ajkadról akkor is még Reám csak áldás lebben el… Ha az egész világ egy kéz lesz, Mely eltaszít, miként dögvészest: Kezed még akkor is ölel.

Tudom, hogy így tesz a világ, Hogy így fog tenni vélem. Fejemre köveket hajít, Míg éltemet leélem. S hóhéraim, ha halva fekszem, Agyonveretve, egykoron: Koporsómhoz majd oda lépnek, S melyet elébb megkövezének, Babérral födik homlokom.

Oh e babér, a melylyel a Világ magát gunyolja, Ez a babér, ez a babér Velőm égetni fogja. De nem soká tart égetése… Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz, És koszorúmra könnyet ejtesz, S eloltod lángjait vele.

(Pest.)

Remény.

Mi a remény?… förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel. Ha rá pazarlod legszebb kincsedet, Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

(Pest.)

Változás.

Nem úgy van, a mint volt. A földön Minden mindegyre változik. Multam s jelenkorom két testvér, S egymást tán meg sem ismerik.

A tenyeremben hordtam egykor Szivem, barátsággal tele; Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem: Magam kínáltam mást vele.

Mostan ha kérik, szívemet sem Adom, nem adom senkinek. Azt hazudom, ha jőnek hozzám: »Nincsen szivem, eredjetek!«

Egykor ha szerelemre gyúltam: Plátói szerelem vala, Oly szentül hittem, hogy minden lyány A mennyországnak angyala.

Azt hittem!… most tudom, hogy inkább Ördög, mint angyal, a leány; S nem sírok, ha nem kellek egynek, Akad helyette akárhány.

A hazaszeretet napom volt, Mely melegíté lelkemet; S mi mostan? holdvilág, mely sárga Hideg sugárt arczomra vet.

Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Daczolni van kedvem vele.

Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszurható; Márvány vagyok… ki rám lő: rólam Rá visszapattan a golyó.

Fejér bor, szőke lyány, fényes nap Hatottak egykor lelkemig; Vörös bor, barna lyány, sötét éj, Kedvem most bennetek telik!

(Szalk-Szent-Márton.)

Hogy van, hogy azt a sok gazembert…

Hogy van, hogy azt a sok gazembert Egytől-egyig föl nem kötik?… Tán csak azért, mert annyi fája Nincs a világnak, hogy reája Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember E földön!… én megesküszöm: Ha mind esőcseppé változnék, Negyven nap, negyven éjjel esnék, Támadna egy új vízözön.

(Pest.)

A sivatag koronája.

Olyan mint vén királynak Feje, a sivatag; Hajszálai, a fűvek, Csak gyéren inganak.

E vén királyi főn egy Nagy tölgy a korona. Ha megszólamlanék, sok Századról szólana.

Megszólamlott végtére. Kóbor felhő jöve; Elfáradott, s leszálla Pihenni fölibe.

Ez kérte, mondaná el Élettörténetét, És a felhőnek a tölgy Következőt beszélt.

* * * »Távol világ regényes bérczein Virágozának boldog őseim. Anyám – közel hozzá az égi bolt – A vadonerdő legszebb fája volt. A fergeteg beléje szeretett, S mivel szerelme czélt nem érhetett: Anyámra – oh mi aljaslelküség! – Szegény anyámra bosszut esküvék. És teljesíté. Ottan függtem én Testvéreimmel szülőnk kebelén; Letépe minket és szétkergetett A bosszujában rémes fergeteg. Idáig űzött engem haraga, E sivatag magába fogada, Felnőttem itten, és sok századot Láttam már, a mint jött és távozott, Ah, mily unalmas hosszu életem! Csak szomorúság széttekintenem; Bármerre nézek: látnom nem lehet Szegény anyámat és testvérimet. Koronként jőnek hozzám emberek, Javokra vagyok, a mint lehetek.

Ki nyáron jő, midőn nap égeti, Szolgálok hűvös sátorúl neki; Ha jőnek erre tél-idő alatt, Adok tüzelni száraz ágakat, S a kit kétségbe ejte a világ, Jön s fölakasztja én reám magát. – S ezzel végeztem. Eddig terjede Hosszú éltem rövid története. Éltemnek is bár vége volna már! A fergeteg, mely ide-ide jár, A fergeteg, e régi ellenem, Nem győzhetett meg, nem bírt én velem. S a hőst, ki annyi századéven át Oly bátran, olyan rendületlen állt, E hőst mi fogja most eldönteni? Önnön keblének hitvány férgei! Oh isten, isten, a ki alkotál, Hát nincs számomra nemesebb halál?«

* * * Im ezt beszélte a tölgy. Fönn űlt a tölgytetőn A felleg, s a beszédet Hallgatta részvevőn.

Részvétből, szánalomból Villámot vett elé, Az árva tölgyre sujtá S azt porrá égeté.

(Pest.)

Álmaim.

Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyűket álmodám. Alig hogy eltünt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit, Tiprott erény volt lábuk zsámolya. Fejérpirosra volt e zsámoly festve: Szeméből könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arczokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arcz az éhség Éjének egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arczokat, Miken a jóllét napja ragyoga; Bokáikon arany sarkantyú… sárga, Mint amaz éhezők arczúlata.

Láttam halotti ágyon férfiút, Szivének táján mély seb tátogott. Saját magzatja ölte meg. De nője Siratja tán a bús áldozatot?

Mit? nője? nője nem siratja őt! Mig egy szobában a férj álmodik Halotti ágyon: más szobában a nő Uj szeretőjével bujálkodik.

S midőn sirban volt már a férfiú, Eljöttek éjjel az atyafiak, Feltörték sírja ajtaját, s halotti Ruhája kincsén megosztoztanak.

Láttam veszendő, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerény, Hol éj közelge… már pirúlt az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykaczaja.

Im, ilyek éji látományaim. De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert, a miket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtenek.

Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jösz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd!

(Pest.)

Pusztai találkozás.

Sík a puszta, mint a pihenő tó. Közepén megy gazdag úri hintó. Megy a hintó, még pedig vágtatva, Mintha villám volna bele fogva. Van beléje fogva négy paripa. Az út olyan, mint a pallós szoba. De a jó út s jó lovak daczára Most a hintó hirtelen megálla. Elvágták-e a négy hámistrángot? Vagy a kerék mély kátyúba vágott? Sem az egyik, sem a másik biz a! Hanem ott termett a puszták fia, Ottan termett a puszták királya, A haramja: egy nagyot kiálta, S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul. Azért áll a hintó és nem mozdul. A haramja gyönge sikoltást hall, Azt gondolja, hogy talán madárdal, És körűlnéz és be a hintóba, Hát ott van a madár, a ki szóla; Szép kis madár, gyönyörű menyecske. Talán nem is él, csak ugy van festve. »Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne, De elvette hangját ijedelme. A haramja lelkesen néz rája, S ilyen nyájas szókra nyílik szája: »Ne rettegjen, tekintetes asszony! Nem gátolom, hogy tovább utazzon. De mielőtt innen odább menne, Kérem szépen, nézzen a szemembe!« És az asszony félénk bátorsággal Farkasszemet néz a haramjával, Ki közelebb lépett, és megint kért: »Tegyen meg még egyet a kedvemért; Engedje megfognom szép kacsóját… Megengedi? megengedi tehát? Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha Volna még egy esdeklésem hátra? Egyetlen egy… azután utazzon… Csókoljon meg, tekintetes asszony! – Arcza pirul… harag ez vagy szégyen? Oh akármi, csak harag ne légyen; Ne váljunk el haragban egymástól, Inkább lemondok e kivánságról. A csók úgy is, ha erőtetve jő, Olyan, mint a korán szedett szőlő. Teens asszony, isten áldja meg hát! Felejtse el a szegény haramját, A ki, a ki…« itt megszakadt szava, De érezte sarkantyúját lova, Egyet ugrott és vágtatni kezdett, Meg sem állott, a mig este nem lett.

(Pest.)

Téli éj.

Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek. Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? Talán egy őrült gondolatjai? Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom. Akkor kisértet látogat meg, három; Szent háromság, mely egykor vezetett: A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának, De éjfelenként sírjokból kiszállnak, S felém lebegnek halvány képeik, S a régi szép időt emlegetik. –

Szétszaggatá a felleget a szélvész, Tekintetem a csillagok közé vész. Olyan sötétpiroslók fényeik, Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag? Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak, Ábelszivek fölfeccsent vére ez, Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz, A fellegekbe és hajamba markolsz; Ki akarod tán tépni fürtimet? Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.

Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, – Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le, Vagy mint a koporsónak födele, Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem, A melybe szívem élve eltemettem. Oh szív, te élő eltemettetett! Ki irhatná le gyötrelmeidet?

Megszünt a vész, a hold is fönn az égen, Már béke és fény lebeg a vidéken. Haza mehetek hát s lefekhetem, Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szemere Pálhoz.

Sok van, miben büszkélkednem lehet, De büszkeségem mindenek felett, Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél, Bár korra nézve nagyapám lehetnél. Tiszteltelek; mint tisztelőd menék Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég, Engem ne tisztelj, engemet szeress! Mostan szeretlek és tisztellek téged; Mind a kettőre vagy te érdemes. Mig tiszteletre indit öregséged, Szeretnem kell ifjúi szívedet… Mert nyom nélkül haladt el e felett Esztendeidnek terhe, sokasága, Hervadhatatlan kebled e virága. Öreg barátom fiatal sziveddel! Fa vagy te, melynek elhullt levele, A melyet már a téli hó lepett el, De rajta vígan zeng a czinege. S bár késő este van már életedben, Szemed még most is tisztán s messze lát: Megismeréd a felhők madarát, Kit fényes nappal sem láttak meg többen. Magamról szólok. – Hah, mig annyian Vetnek reám lenéző szemeket, Kezedben a borostyán lombja van, Megkoszorúzni véle fejemet. Tedd föl fejemre, tedd e koszorút! Ha most nem érdemelném is, talán Megérdemelni fogom ezután. Előttem még olyan hosszú az út, S a boldogságról már végkép lemondék, Ugy sem találnám meg, hát életem Keresésére nem vesztegetem; Szivemnek csak egy óhajtása van még… Erre törekszem, ez a mit kivánok: Büszkén nevezzen a haza fiának! – Elérem-e e nagy czélt? féluton Nem roskadok-e össze? nem tudom. Tán egy bevégezetlen épület Lesz életem munkája, meglehet, A mely ha készen volna, bele szállna A hír, a feledés örök királya, Mig így elkezdve, félig-meddig készen Csak rövid emlék szűk tanyája lészen. De ha erőm vágyamnál nem kisebb, Ha ezt a hosszu pályát megfutandom, S egy nemzet fogja megtapsolni lantom: Nem lesz előttem e taps kedvesebb, Mint az volt, melylyel pályám kezdetén Egy magad által üdvözöltetém, És mint szivednek dobbanása volt, Midőn szivemre először hajolt.

(Szalk-Szent-Márton.)

1846.

* *

Isten csodája.

A meddig a történet csillaga Röpíti a multakba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre czélzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S mig egymást martuk szennyes konczokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettenek; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog, Mint ember, a ki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mogol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács… ott nyomta a királyt Sárkoporsóba pánczéla s lova, S készült számunkra a ledőlt király Kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég és vérzik szánk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az őrült.

– – – – Mit háborgattok? Takarodjatok innen! Nagy munkába’ vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort, napsugarakból; Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd, s én kaczagok, Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam. Hahaha! Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk, De a halál azt mondja: csitt! Egyszer már én is meghalék. Mérget töltöttek azok vizembe, A kik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim, Hogy gaztettöket elleplezzék? Midőn kiterítve feküdtem: Reám borúltak s könnyezének. Szerettem volna fölugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le! gondolám, Legyen orrok és szagolják, Ha rothadok, s fúladjanak meg. Hahaha! És hol temettek el? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiása siromból, Ez az állat volt egyetlen jóltevőm, De ezt is megcsaltam. Ő czombom akarta megenni; Én szívemet adtam oda, S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle. Hahaha! De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? Mondják: virágnak gyökere, A mely fönn a mennyben virúl. De ez nem igaz. Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban. Egy bölcs tanított engemet erre, Ki nagy bolond volt, mert éhen hala. Mért nem lopott, mért nem rabolt? Hahaha! De mit kaczagok? mint a bolond; Hisz sírnom kellene, Siratni, hogy oly gonosz a világ. Az isten is felhő-szemével Gyakran siratja, hogy megalkotá. De mit használ az ég könyűje is? A földre húll, a ronda földre, Hol az emberek lábbal tiporják, S mi lesz belőle, Az ég könnyéből?… sár. Hahaha! Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, Érdempénz melleden a nap, S ruhád, rongyos ruhád a felhő. Hm, így eresztik el a vén katonát, A hosszú szolgálat jutalma Egy érdempénz és rongyos öltözet. Hahaha! S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven, Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty? Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt! Az asszony vonzza magához a férfiakat, Mint a folyókat a tenger; Miért? Hogy elnyelhesse. Szép állat az asszonyi állat, Szép és veszedelmes; Arany pohárban méregital, Én ittalak, oh szerelem! Egy harmatcseppnyi belőled édesebb, Mint egy mézzé vált tenger; De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb, Mint egy méreggé vált tenger. Láttátok-e már a tengert, Midőn a fergeteg szánt rajta És vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, Kezében villám-ösztökével? Hahaha! Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz a végitélet: Beások a föld közepéig, Lőport viszek le, És a világot a Levegőbe röpítem… hahaha!

(Szalk-Szent-Márton.)

Minden virágnak…

Jut a napból, ha több nem, egy sugár. Oh szerelem, te szívek napja, szívem Egy sugárt tőled csak hiába vár? Nincsen leány, ki engemet szeretne, Nincsen leány, ki mondaná nekem: Hideg világ van, lelkedet meghűté, Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy, Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! Nincsen leány, ki véremet lemosná E homlokról, mely megköveztetett!… Magam vagyok, mint a szőlő karója, Melyről leszáradt a zöld venyige; Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet, Igy foly le tőlem árván, egyedül, Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem A halál hideg ölelésitül. S ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönnyezetlen szemfedő borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, a mely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt; Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat. Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd Testvéri búdat, éji fergeteg, Testvéri búdat, mert hiszen testvére Voltál te lelkem érzeményinek!

(Pest.)

Nem sírok én…