Part 29

De fölöttünk sötét felhő Támadott, mely elborítá A holdfényes éjszakát… Férjed jött sötét orczával.

Szörnyü ember! van hatalma, Tőled mindent megtagadni, És a mellett van joga, Tőled mindent követelni.

Meggyülöltem őt, meg; mert él Hatalmával és jogával: Tőled mindent követel És nem enged semmit, semmit.

Volnál képes őt szeretni? És lehetnél véle boldog? Soha, soha sem hiszem, Noha mindig oly vidám vagy.

Mért mosolygál én előttem? Engem el nem ámitottál; Jól tudom, hogy a mosoly Gyakran könnyek álorczája.

Jól tudom, hogy éjjelenként, Hogyha férjed mélyen alszik, Te virasztasz, mert szobád És a város bármi csendes:

De szived rémek tanyája, Melyek csengő poharakba Töltik és iszszák megölt Örömidnek omló vérét.

Mit tevő légy? mit tevő légy? Legalább átkozd meg őket, Átkozd meg, kik tégedet Ily nyomoruságba löktek;

Mondj megsemmisítő átkot Hajlékukra, ha még élnek, És ha már meghaltanak, Mondj átkot koporsójokra!…

Szegény asszony, hogy tennéd ezt? Nem szabad megátkoznod, sőt Tisztelned s szeretned kell, Mert hiszen ezek szülőid. –

Szőke asszony, szőke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló.

(Pest.)

Fölszedtem sátorfám…

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. – Homályos sejtések munkálódtak bennem, Hogy, ha elindulok, találok valamit, Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit? Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek? Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek. Én e benső szónak engedelmeskedtem, S az apai ház ugy elmaradt mögöttem, Mint az álom a fölébredt ember mögött, Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött. Apám s anyám pedig búbánatba esék, De a jó szomszédok őket fölkeresék, S vigasztalásukra voltak ilyenformán: »Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán! Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek Az aggódást ingyen sem érdemeli meg. Viszi, mig viheti, végre pedétiglen Fölakasztják, a mit adjon is az isten, Mert nem vagyok mai legény a világban, De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.« Öreg szülőimet ekkép vigasztalák, Szegény jó anyámmal fölfordult a világ, Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan. Édes apám csak egy-két könnyet hullatott, De azután annál többet káromkodott, Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát, S kegyetlen haraggal ime szókat mondá: »Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon! Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.« Híre ment e szónak, hozzám is elére, Nem is tettem lábam apám küszöbére, Mert nagyon jól voltam én annak tudója, Hogy igéreteit ő híven lerója. Kedvem kerekedett beszólni sok ízben Öregeimhez, de biz én be se néztem, Csak akkor, hogy már megleltem a valamit, Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit. Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám, Mikor azután az ajtót rájok nyitám; Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele, Soha sem volt szívvel igy teli kebele, S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét, Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik: »Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig, Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul, Derék ember válik abbul a Sándorbul!«

(Pest.)

Zöld Marczi.

Négy ágú épület, a mely be sincs fedve, Mely akasztófának vagyon keresztelve, Akasztófa mellett hollók károgása, Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása.

Pej csikó szájában fényes aczélzabla, Hányta a szikrát, ha a csikó harapta. Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél, Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.

Ugyan csak megteszi!… Marczi, hol vehetted, Lobogó gatyádat lobogó ingedet? Szép menyecskék varrták fejér patyolatból, Csók lett érte díjok piros ajakadról.

Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok. Ha én utánam is annyian volnának!… A merre Marczi járt, volt harang szólása, Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.

Minek volt sarkantyú kordován csizmáján? A szép szó is fogott sörény paripáján. Nem is a ló, hanem hát a táncz számára Verette a csengőt csizmája sarkára.

Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta; De ő tőle sokan tanulhattak volna. Betért a csárdába, ha szólt a muzsika, S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.

Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe, Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be, Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő, Ugy ragadja torkon, a ki arra menő.

Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája, Hortobágy, a puszták óriás királya, Kiállt az országút síkjára, s az utas Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.

Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott: »Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!« Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen: »Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!«

Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta, Négy ágú épület volt halálos ágya S temetési dala varjak károgása.

(Pest.)

Az árva lyány.

I.

Csak egy lénynyel van kevesebb, Mint tennap volt, S nekem ugy tetszik: az egész Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék A sírba őt; Lelkemből varrtam én reá A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el Életemet, Ha már belőle elvivéd Az örömet?

Te nap valál, én sugarad. Itt mért hagyál? Hisz sugarát elviszi a Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád, hallod-e A bús panaszt? Hiába van szóm, te, anyám, Nem hallod azt.

Itt állok, a hol rajtad a Sír halma kél, S messzebb vagy még is a világ Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék, Ezt rebegém: »Ébredj föl, kedves jó anyám, Édes szülém!«

Fölkelt-e a föltámadás Majd tégedet, Kit gyermeked siralma sem Ébreszthetett?!

II.

Virasztánk kínosan Anyám, te s én; Kis mécsünk reszketett, Haldokló éltedet Jelképezvén.

Magam valék anyám Fájdalminál; De nem soká’ közénk Egy vendég érkezék… Jött a halál.

Anyácskám, édesem, Jó szivedet Keze megérinté, S verése szűnt belé S hidegedett.

Midőn közel vala A szörnyű vég, Mint hervadt fára le Az ősz esős köde, Rád borulék.

Beléd akartam én Én éltemet Csókolni… s oh szülém, Te csókolád belém A tiedet!

III.

Virágot ültettem Anyám sírhalmára, Harmat nem is kell, mert Könnyem csorog rája.

Még holta után is Kedvét keresem én, Ezen virágokat Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a Virágoknak anyám, Szép intését mintha Még most is hallanám:

»Szeresd a virágot És ne féltsd szívedet, Mert, ki ezt szereti, Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény Két atyafi-gyermek, Egy szívben egymással Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága.« –

Virágot ültettem Anyám sirhalmára. Le az égből, anyám, Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből Viruló sírodat, S viruló sírodnál Hervadt leányodat?

(Pest.)

Mily szép a világ!

Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Én bolygtam a földön, Mint éji kisértet? Elégeti arczom A szégyeni láng! – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Vad ifjukoromnak Szélvésze kitombolt, Kék, tiszta szemével Mosolyg le a mennybolt, Mint gyermekeikre Az édes anyák – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Minden napom egy bút Gyomlál ki szivembül, Kert újólag e szív, Mely széltire zöldül, És benne virít a Sok tarka virág… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

A bizodalom, kit Oly rútul elüzék, Két karral ujonnan Lelkemre füződék, Mint távoli utról Jött régi barát… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Jertek közelembe, Jó régi barátok, Nem néz a gyanúnak Kancsal szeme rátok, Elvertem az ördög Ez atyjafiát… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Hát még ha eszembe Jut ifju virágom, A barna leány, e Szép hajnali álom, Kit én ugy imádok S ki engem imád – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

(Szalonta.)

Te az enyim, én a tied…

Te az enyim, én a tied, Nekünk áll a világ! Magas a nap fejünk fölött, Messze földet belát, De a meddig szeme elhat, Nem lát nálunk boldogabbat.

Kicsiny leány az én rózsám, Elfér az ölembe’, Kicsiny leány az én rózsám, De nagy ám a lelke, Rózsám lelke egész ország, Még pedig a Tündérország.

Ha Juliskám eszembe jut, Sötétben is látok, Fényes szeme, fényes lelke Hint reám világot; Ha előttem e két fáklya, Belátok a mennyországba. –

Tudod-e még, édes anyám, Mikor gyerek voltam? Kinn az utczán házunk előtt Játszottam a porban, Már ott az járt a fejembe’; Ha belőlem király lenne!

Kinevettél akkor, anyám, Jó izűt nevettél, Hogy fiad fejében ilyen Balga gondolat kél. De az isten meghallgatott, Megsegített, király vagyok.

Király vagyok én, mióta Bírom Juliskámat, Nem fejemen, de szívemen Hordom koronámat, Eszemadta Juliskája, Szívem arany koronája!

(Nagy-Várad.)

Tűz.

Nem akarok elrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában.

Tűz kell nékem; víz maradjon A békának és a halnak És a rosz poétáknak, kik Béka módra kuruttyolnak.

Te vagy az én elemem, tűz!… Sokat fáztam életemben, Szegény testem sokat fázott, De meleg volt mindig lelkem. –

Jer, szeretlek, szép leányka, Jer, szeretlek szenvedélylyel: De tüzes légy! más különben Elmehetsz isten hirével.

Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám. Tiszta bort! mert ha vizes lesz: Megköszönhet’d, ha kancsód a Falhoz vágom, nem fejedhez. –

Csak igy élet ez az élet, Tüzes lyánynyal, tüzes borral… És – a mit majd elfeledtem – Nem maradhat még el a dal.

Mondjatok dalt, de tüzes dalt, Mert szakadjon ki a nyelve, Ki ugy dalol, hogy dalától Nincsen a szív feltüzelve.

Nem akarok elrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában!

(Pest.)

F. A. emlékkönyvébe.

Olvastad úgy-e bár a bibliába’ Az olajos-korsó történetét? Az van megírva róla, hogy hiába Ömlött, mert ujra mindig megtelék.

Ez olajos-korsó az élet kéje; Azért kaczagom a bolondokat, Kik alig mártják nyelvöket beléje Eszélytelen gazdálkodás miatt.

A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja E korsó édes nedvét untalan! Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja, Hogy minden perczben ismét tele van.

(Pest.)

A majtényi síkon.

Mióta elváltam édes szeretőmtül, Velem volt emléke, szűntelenűl velem; Valamint a három napkeleti királyt A csillag, úgy kísért engem a szerelem.

Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom, Nem neked való hely ez, a hova értem; Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád, Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére, Mert a szabadságért harczolának rajta, Oh árva szabadság, haldokló kezedből Undok árulás a fegyvert kicsavarta.

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, És a latrok, kik a hazát elárulták, Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –

Tavaszi délután, verőfényes idő, Az égen kis fejér felhők uszdogálnak; Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a Hősök szellemei, kik itt elhalának?

Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm… De mit állok még itt? mért odább nem megyek? Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

Sári néni.

A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll; nem akar már nőni. Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat… tán szemfedőjét varrja. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

A mi eddig ott lenn volt ruháján, Odafönn van most a ráncz orczáján; Csak ugy líg-lóg derekán ruhája, Mintha rá villával volna hányva. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Haja tél, – ha látom, szinte fázom – Fejér, mint a fejérített vászon, S borzasan űl feje tetejében, Mint a gólyafészek a kéményen, Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Befelé vette az utját szeme Rá únt régi születőhelyire, Ott benn pislog, szomorún, nem vígan, Mint a lámpa a beroskadt sírban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Keble róna, puszta s csendes róna, Mintha már alatta szív se vóna; Ott van még a szív, de mozdulatlan, Csak nagy néha, csak elvétve dobban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Vad, tékozló fiú az ifjúság, Két marokkal szórja gazdaságát, De jön apja, a zsugori vénség, S visszaszedi elpazarlott kincsét. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

(Szalonta.)

Ha én kedvesemről gondolkodom…

Ha én kedvesemről gondolkodom, Egy-egy virág minden gondolatom, Gondolkodom rólad, szép kedvesem, Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére Violaszín hegyek tetejére. Még messzebb van tőlem, kit szeretek, Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra? Ha nap volnék, nem járnék én arra, Nyugatról járnék én kelet felé, Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag, Ma megint oly különösen csillog, Felöltözött ünnepi ruhába, Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám? Mikor leszesz megint közel hozzám? Vajon mikor nézek már szemedbe. Szép szemedbe, hetedik egembe?

(Pest.)

Mi lárma ez megént?

Mi lárma ez megént fülem körül? Ki háborítja nyugtomat megént? Hallgasson el, ki jó sorsán örül! Majd megtanítok egy pár kócz legényt.

Ismét fölkelt a kritikus-csapat, Ismét veszettül zúgnak ellenem. Hagyjátok el kiabálástokat, Mig engem el nem hágy a türelem.

Vagy feledétek már a múlt időt? Nem ég, nem viszket többé hátatok?… Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt Mi történt? s húzzátok meg magatok.

Tudjátok: durván bánom veletek. – Hiába ez már az én modorom: Ha férfi bánt, majd karddal felelek, De a kutyákat csak korbácsolom.

(Pest.)

Röpül az úti por…

Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal A bőszült paripa egy szegény lovaggal. Kihányta nyergéből a ló a lovagot, De hajh a kengyelbe akadt egyik lába… Talppal az ég felé, iszonyú állapot, Fejével pedig ott lenn a föld porába’, A fakó port söpri fekete fürtével, S köveket pirosít homloka vérével.

Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag, Kit szilaj paripa hurczol maga után, Hurczol engemet az eszeveszett harag, Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán. Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem, Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája, Csak sötét gondolat, a mi benne terem, Sötét gondolatok tövise, dudvája.

Szeretem rózsámat, mint az isten maga, Ki őt teremtette leányok gyöngyének. Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek, Szeretőm a hűség tündöklő csillaga. Köd ereszkedett rád, csillagom világa, Köd ereszkedett rád, be halovány lettél! Kértelek apádtól, kértelek hiába, Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.

Elűztek tőled, szép paradicsomkertem, De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted; Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted Még többet is merek, ha már annyit mertem. Elvittelek volna, mint nap a harmatot, Mint az esti szellő a rózsalevelet, De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

(Erdőd.)

Bányában.

Ezer ölre vagyok idelenn a Föld ölében, Hol az ősi örök éj tanyázik Vadsötéten. A kis lámpa reszkető sugára Félve néz a zordon éj arczára, Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a Napvilágtól, Ezer ölre! tán már a pokol sincs Innen távol; Vagy már benn is vagyok a pokolban? Benne, mert a sátán háza ott van, A hol az arany terem.

Bányaszellem, sátán, kincs királya, Mit adsz értem? Mennyit adsz, ha szívemet te néked Eligérem? Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem, Most ez egyszer volt lejőni kedvem, Vagy látsz többé vagy soha. –

Vártam, vártam, és hiába, mert a Kincs királya Benn maradt a sziklák tömegében Ki nem álla. S mért nem állt ki? miért nem jelent meg? Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek, Hogy szivem nem eladó.

Nem, szivem nem eladó, e szívnek Nincsen ára, Nem megy az be a hatalmasoknak Kincstárába… Széjjelosztom én a szegénységnek, Kik kunyhóban és útfélen élnek, Köztök ingyen osztom szét.

(Nagy-Bánya.)

Rongyos vitézek.

Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím- s mértékbe versemet, A mint illő meglátogatni A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek, hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harcz… a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel… egy-egy Harczos legény minden dalom.

Rongyos legények, de vitézek, Mind bátran harczol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák.

S nem kérdem én, hogy költeményim Tulélnek-e majd engemet? Ha el kell esniök, talán e Csatában: ám hadd essenek.

Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hősök temetője az, kik A szabadságért haltanak.

(Pest.)

Hol a leány, ki lelkem röpülését…

Hol a leány, ki lelkem röpülését Követni bírná te kivűled? És hol a férfi, a ki én kivűlem Szived mélyére lemerűlhet? Egymáshoz illünk; a teremtés napján Egymásnak voltunk már rendelve mi… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Mint törnek ők s hadd törjenek reánk az Önérdek rozsdás fegyverével; Elhárítjuk mi könnyen a csapást a Szerelem varázsvesszejével. A szerelem a legnagyobb hős, ennek Valának legtöbb diadalmai… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Szeretjük egymást égő szerelemmel. Te tiszta, szent vagy, oh leányka, S az én szivemnek, hogyha volt is foltja, Leégeté szerelmem lángja. Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely Oltár fölött is méltó állani… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és Te az enyém vagy mindörökre! Együtt lépünk az élet határáig Rózsákra, tövisekre, S ha átörültük, átbusúltuk éltünk, Együtt fogunk a sírban porlani… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

(Erdőd.)

A türelemről.

Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére!

Hogyha mint koldús járod be A földet s kérsz menedéket: Kérj akárhol, csak ne tőlem, Szívem nem fogad be téged;

S ha bejárod, mint hódító, Diadallal a világot: Lesz egy szikla, s ez szivem lesz, Melyre nevedet nem vágod.

Türelem, kicsépelt szalma, Melyet a bárgyú világnak Telt kalászokként árulnak, Kik magodból jóllakának;

Te üres fazék, melyből a Macska a tejfölt kiette, S a szakácsné most szájtátva, Fejcsóválva áll mellette.

Türelem, te… nem tudom, mi? Mint gyülöllek, mint utállak! Mert ahol van kezdeted, ott Vége van a boldogságnak.

Oh a föld boldog lehetne, Hogyha rajta te nem volnál, S míg te rajta lészsz, mindaddig Megmaradunk a nyomornál.

El veled, te élet átka, El veled, le a pokolba! Nyeljen el, ki rút pofádat Erre a szép földre tolta!

(Pest.)

Múzsám és menyasszonyom.

Kopogtatának. Kérdém: ki van ott? »Leány«, felelt kinn, a ki kopogott. ‚Leány? ah, úgy bocsánatot, Ajtómat meg nem nyithatom; Mit szólna majd menyasszonyom, Ha megtudná idővel, Hogy hölgyet fogadék el, Mint vőlegény is… mert házasodom.‘ »Épen azért jövék«, felelt megint Szomoru hangon a lyány odakint, »Épen azért jövék; Nyiss ajtót, áldjon meg az ég, Számomra csak kinyithatod, Én régi szeretőd vagyok.« ‚Mit? régi szeretőm? ugy annál Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál. Aztán nekem nincs régi szeretőm; Rútul hazudtam, a midőn Leánynak azt mondám, hogy szeretem… Az csak költői szalmaláng vala, Mely született s ellobbana. Ez bennem a legelső szerelem, Büntessen isten engemet, ha nem!‘ »Senkit sem szeretél? az nem lehet, Egyet szerettél, egyet, engemet; Ereszsz be, én múzsád vagyok, Vagy még most is hiába kopogok, Midőn megmondám nevemet?« ‚Te vagy, galambom, kedves múzsám? Miért nem szóltál? jer be hozzám, Jer, nyitva ajtóm és karom, Ölelj meg, édes angyalom! Igen, te voltál az egyetlen, A kit szerettem eddig életemben, S szeretni foglak síromig, Te drága szép leány, a kit Mellém a jó sors rendele, Hogy légyen egy lény, melynek kebele Hiven ver értem akkor is még, Midőn a mondhatatlan inség Korában elhagy az egész világ. S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák Baráti, ismerősei. Te nem tudád csak őt felejteni, Te voltál hű vigasztalója, társa, Mig tartott hosszu, kínos bujdosása. És mostan téged én feledjelek, Kihez csatolnak oly szent kötelek? Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben, Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten, S hiszem, tudom, Hogy egymás mellett békességben éltek, Mert hisz te és menyasszonyom Testvérek vagytok ti, édes testvérek: Együtt születtetek az égben, A csillagok legszebbikében, S onnan le együtt szálltatok Szivárványból szőtt szárnyakon Egy szép tavaszi hajnalon, Hogy engem boldogítsatok!‘

(Pest.)

Arany Laczinak.

Laczi te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne mocczanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugy-e fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe… Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laczi fejibe.

Volt egy ember, nagy bajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt víz a vederbe’, Kapta magát tele merte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?… nem biz’ a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott… Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát… Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se rest, Oda nyargal egyenest A lyuk mellé, S bele önté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, haza vitték, S mostan… Itt van… Karjaimban, Mert e fürge, Pajkos ürge, Te vagy, Laczi, te bizony!

(Szalonta.)

Utazás az alföldön.

Pompás kis útazás, valóban! Alig van egy arasznyira Fölöttem a felhő, oly terhes. Szakad nyakamba zápora. Bundám dohányzacskómra adtam, Hogy az maradjon szárazon. Csuron víz vagyok. Még megérem, Hogy végre hallá változom.

Minő az út!… De vajon út ez? Vagy fekete kovász talán? Mely ha kisűl, leszen belőle Kenyér az ördög asztalán. Ne dögönyözze kend csikóit, Ne dögönyözze kend, kocsis, Fölérünk Pestre, ott leszünk tán Már az itéletnapon is. –

Hejh, alföld, alföld, nem reméltem, Hogy így fizess szerelmemért! Vagy tán e zápor és ez a sár Épen szerelmemért a bér? Csakugyan az lesz… a záporban Bucsúkönyűid ömlenek, S karod a sár, a mely helyettem A kereket öleli meg.

Szép tőled, kedves alföldem, szép, Hogy engem ennyire szeretsz, Hogy távozásom így megindit, Hogy ilyen bánatot szerez; Örűlök rajta, hogy irántam Ily érzékeny szived vagyon; De, szó a mi szó, jobb szeretném, Ha nem szeretnél ily nagyon.

(Mező-Túr.)

A csonka torony.

Vén torony áll a rónaság felett… Letűnt századba visz a képzelet.

Kevélyen néztek hajdan e falak, Mert ormukon szent jelt tartottanak.

A szabadság zászlója volt e szent jel! Csak játszott a viaskodó szelekkel.

Piros szárnyát hivólag lengeté, S kiben vér volt, elszántan jött elé.

Gyült a toronyba a sok ifju bajnok, Harcz-öltözetnek csillogása rajtok,