Part 20

Magam egy halomról Nézek át a vizen; A vizen keresztül Galamb száll sebesen. Nem is tudom ugyan: Galamb-e igazán, A mi ott száll… vagy az Én sóhajtásom tán?

(Pest.)

A sorshoz.

Egyet mondok, sors, kettő lesz belőle: Nekem csak egy leány szerelmit add, S érette én átengedem cserébe Minden, de minden… adósságomat.

(Pest.)

Pest.

Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jó barátja voltam, És a hol csak kell, hát pártját fogom, Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált h’ az utczán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskigyó bámészkodásom, Végighuzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, A sziv örömében csak ugy repes. A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak embergázolása, A zsebmetszők, a pörölő kofák Az embert mind igen mulattatják. S azt kell még látni, hogyha szép időben Sétára kél a tarka-barka nőnem; Mi szépek ők, mi szépek, teringette, Elől kifestve és hátul kitömve. Hát a hol a dicső arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak.

(Pest.)

Gyors a madár, gyors a szélvész…

Gyors a villám; Hanem az alföldi betyár Még gyorsabb ám!

Ma ő kelme csikót szerez Kecskeméten, Szentmártonnál az nap át is Megy a réven.

Holnap a csikót eladja Fejérváron, Eladja, még újat is lop E vásáron.

Holnapután már valahol Becskereken Lovagol egy karcsu fakón: A deresen.

(Pest.)

Orbán.

Komor, mogorva férfiú Volt Orbán, Bár oly vidám hajnal pirult Az orrán. De hisz mogorva ép azért Volt Orbán, Mert oly vidám hajnal pirult Az orrán. Oka egyébiránt maga Volt Orbán, Hogy oly vidám hajnal pirult Az orrán. Temérdek borfélét ivott Meg Orbán, Vidám hajnal azért pirult Az orrán.

(Pest.)

Rosz verseimről.

Tán én nem tudnék irni Mindig jó verseket? De szívem főerénye Az emberszeretet.

Valóban!… már pedig ha Mindig csak jót irok, Mivé lennének úgy a Szegény kritikusok?

Időnként valamicske Ezeknek is csak kell, S ők minden hulladékot Gyönyörrel falnak fel.

Rágódjanak szegények, Csak élősködjenek! Hiszen, ha nem csalódom, Tán ők is emberek.

(Pest.)

Egy szép hölgy emléke.

Ládámat tolvajtól nem féltem én, Mert oly üres, mint sok tudós feje. Szivemben hordom kincseim… szivem Sok szép emlék kincsével van tele.

Ah, mon dieu, ha végig gondolom Egy gőzhajói útazásomat: Minő boldogság!… útitársamúl Egy gyönyörűséges szép hölgy akadt.

Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok, Előbb tehát csak némán bámulám; Elszántam végre magamat, mivel Oly nyájasan pillantgatott reám.

Kitudtam a beszélgetés között, Hogy ő német szinésznő s Pestre mén… Hohó, szinésznő, már kész a kaland! Háborgó szívvel ezt gondoltam én.

S ebédre mentünk. Az ebédnél a Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort. Hanem dicséretére mondhatom: Nem is látszott meg rajta, hogy ivott.

(Pest.)

A nap.

Mi az a nap? mi az a nap? Nem is nap az tulajdonkép. Ugyan mi hát?… hát semmi más, Mint egy nagy szappanbuborék. Valami óriásfiú Kifúja reggel keleten, S szétpattan este nyúgaton. – És ez minden nap így megyen.

(Pest.)

Mi kék az ég!

Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld föld felett, kék ég alatt a Hangos pacsírta fütyörész; Dalával a napot kicsalta, A nap rá gyönyörködve néz.

Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld a föld, kék az ég, tavasz van… És én oly sült bolond vagyok, Hogy idebenn a szűk szobában Kadencziákat faragok!

(Eperjes.)

Téli világ.

Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, tánczol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

A napszámos, napszámosné Tuskót fürészel és hasít; Darócz pólyában gyermekök A szélvészszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, És számlálgatja lépteit; Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

A hosszu lábu drótostót Kopott gubáját czepeli; Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész Egy falutól a másikig; Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

Hát a czigány?… vaczog foga A rongyos sátorok alatt; Kopogtat a szél, és bemegy, Bár a czigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt, Fuj a szél, tánczol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

(Pest.)

P...y Vilma kisasszonyhoz.

Ifjú szivecskéd legelőször játsza A szerelemnek szép játékait. Gyönyör nekem e játék láthatása, Nem én vagyok bár, a kit boldogit.

Ki is ne volna lelkesült néző ott, Hol a sziv első mozdulásra kél? Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot, Virító rózsabokrot ráz a szél?

Az égő szív, ez a rózsának bokra, Lengő fuvalmak érzeményei, S hull a bokorról a halvány arczokra Piros levél, ha a szél lengeti.

Ha szép orczádat ekkép égni látom, Oh lyányka, szived érzeményitül: Derűl kissé az én sötét világom, Mit szerelemnek napja elkerül.

Költőkebelnek nem szolgál szerencse; Tudod szerelmem bús történetét: Volt életemnek egy királyi kincse, Koldus vagyok, mert azt eltemeték.

Szempilláidnak fekete virágán A részvét könnyharmatja reszketett, Midőn előtted szívemet kitárám És elbeszélém e történetet.

Ekkor, leányka, jó leányka, téged Édes testvéreműl fogadtalak. Kössük meg ezt a drága szövetséget Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.

Különben is te voltál, a ki mondád, Hogy megcsókolni a költőt szabad; Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát: Tedd ajkaimra testvércsókodat!

(Losoncz.)

Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.

Hah, börtönöm ajtaja megnyilt, – Nem börtön-e a hivatal? – Csókolgat a drága szabadság Édes tüzes ajkaival. De lelkem hová lett?… merre, ó lélek, Szárnyad suhogási merre vivének?

Mi messze, mi messze röpülsz már, Végetlen előtted az ut; Hiába suhanna utánad A fecske, nyomodba se jut. El lelkem után a messze világba!… De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?

Távozni! e gondolat úgy fáj, Úgy fáj nekem… és mi okért? Volt itt szeretőm, hanem az már A sírhalom éjibe tért. És nem vagyok én már senki barátja. E puszta üres szót lelkem utálja.

Pajtásaim! értetek a bú; Elhagyni, fiúk, titeket, Ez fáj nekem, ez szomorít el, Ez ver kebelembe sebet… De nem! mi vigadtunk minden időben Igy hát szomorú a bucsú se legyen.

Föl, czimboraság, vigalomra, S pogány legyen a vigalom: A bút kiürült poharakkal Kegyetlenül üssük agyon, Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra, Őt könnyre fakadni senki ne lássa!

(Pest.)

Az erdei lak.

(Költői verseny Kerényi és Tompával.) Mint a szív az első szerelemnek titkát, Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja; Meg nem árt erőtlen szalmafödelének, Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen Susogó erdőség rezgő lombozatja, Min magát a vígan fütyölő rigófaj És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

Mint a kergetett őz, fut le gyors futással Kis patak magasról a völgy mélységébe; Két felől virágok, mint kaczér leánykák, Kandikálnak a víz fényes tükörébe.

S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók, Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek, S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja! Vízbehullás vége részeg örömének.

A nap és a szellő szánakozva nézi; Levelet hajít le a szellő, számára, És ha fennűl már ez életmentő sajkán, Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel Jár az anyakecske gödölyéi mellett. Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig, Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.

S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre… Önmagáról tudja e lak népe, milyen Édes a szabadság tiszta levegője.

Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, Mely parancsolatját mennydörögve adja; Csak az égiháborúnak zeng koronként Istentiszteletre buzditó szózatja.

És az isten jó, ő nem soká haragszik; A dorgáló felhők torkait bezárván, Újolag mosolyg… a megengesztelődött Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

(Eperjes.)

Ki a szabadba!

Ki a szabadba, látni a tavaszt, Meglátni a természet szinpadát! Az operákban ki gyönyörködik? Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás szinpadán A primadonna a kis fülmile; Ki volna, énekesnők! köztetek Merész: versenyre kelni ő vele?

Megannyi páholy mindenik bokor, A melyben űlnek ifju ibolyák, Miként figyelmes hölgyek… hallgatván A primadonna csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel, És minden a legforróbb érzelem… A kősziklák, e vén kritikusok, Maradnak csak kopáran, hidegen.

(Eperjes.)

A varróleány.

Varróleány a szeretőm, Azaz hogy én őt szeretem, Oly fennhangon kiáltja ezt Vadúl ugrándozó szivem, Hogy semmi kétség benne. – Bolondos egy história talán; De már egyéb nincs hátra: Szeress te is, te szép varróleány!

Szép vagy, de szép orczáidat Az ember addig nézi csak, A míg nem látja sugarát Lelked dicső villáminak. Minden szavad egy villám, Mely szem fényét ölő szikrákat hány; Nem ismerem még párod Az elmésségben, szép varróleány!

S azonkivűl hogy tündökölsz Az elmésség sugáriban: Ki oly könnyen megbukhatál, Erényednek közhíre van. Elmés vagy, mint az ördög, S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám Meg térdeim előtted, Te szép, elmés, te jó varróleány!

Meghajtom íme térdemet, Emelj föl engem szívedig; Ennél följebb nem vágyok én, Hisz ott a menny, a hetedik. Itt várok térdepelve, Ruházd a »szerető« czimet reám, Vagy varrd meg szemfedőmet, Ha nem szeretsz, te szép varróleány!

(Losoncz.)

Paripámnak az ő színe fakó…

Paripámnak az ő színe fakó, Szőre, mint a vert arany, ragyogó; Paripámnak az ő neve csillag, Gyors a lába, mint a hullócsillag.

Hejh szép lovam, hejh jó lovam, fakó! Hol az egyik lábadról a patkó? Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz, Azután majd vígy el a rózsámhoz.

Hejh, tüzes a kovácsnak a szene, De tüzesebb rózsámnak a szeme. Hejh, lágy a vas a kovács szenétől, Lágyabb szivem a rózsám szemétől.

(Igló.)

Van a nagy alföldön csárda sok…

Van a nagy alföldön csárda sok. Azok között, kiket én tudok, Legkülönösebb a Betekints – Ennek széles földön párja nincs.

Menni akar, de csak dűledez, Mint ivója, kiben sok a szesz! Födele is félre van csapva, Mint a részeg ember kalapja.

(Késmárk.)

Egy fiatal iróhoz.

Üdvezellek ifju pályatárs, Pályatársam s szeretett barátom! Egykor én te rólad jósolék, S jóslatom most teljesedni látom.

Láttam egykor egy kis felleget, S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz. E kicsiny felhőcske te valál, És most villámterhesen közelgesz.

Jőj és ontsd lelked villámait, S lángjaikkal gyújtsd föl a világot; Rendüljön meg a föld, a midőn Mennydörgő jelszódat elkiáltod.

Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz, Jőnek ellened zudúló hangok; Mert ha nagy az égiháború, Félre szokták verni a harangot.

De azért dúl a vihar tovább Minden félrevert harang daczára. Igy, barátom, te se hajts ama Jajveszéklő emberek szavára.

Ekkép kellett volna nekem is Tenni sokszor ostromolt pályámon. Én e tehetetlen hangokat Figyelemre méltatám. Sajnálom.

Eh, megtörtént, mit sajnálkozom? Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok, Én, ki ilyen rokonszellemű Pályatárs után már rég sohajtok.

Fölléptél. Ez engem megujít, Hogy a sorompók közt ketten állunk. Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!

(Pest.)

Piroslik már a fákon a levél…

Piroslik már a fákon a levél, Süvölt köztök, süvölt az őszi szél, Homályos a nap, a mező deres; Pásztor, betyár meleg tanyát keres.

Meleg tanyát a pásztor csak talál, Vár ott reá kulacs bor, tele tál. Ha kifogy a kulacs bor s tele tál, Lágy párnán felesége vele hál.

Betyár embernek jó tanyája nincs, Minden felől csörög rá rabbilincs. Száraz bokorban huzza meg magát, Átkozza a hűs őszi éjszakát.

(Dömsöd.)

Holdvilágos éj.

A hold az égen egy ezüst lant, Megannyi húr a sugarak; A hold ezüst lantján a szellők Szellemkezekkel játszanak.

Egy faluhoz közelg a vándor, Egyúttal költő is talán? Mert úgy elandalodva csügg a Holdon s elömlő sugarán.

Megy, megy tovább a méla vándor, S eléri végre a falut; A faluban csend, néma csend van, Népsége régen elalutt.

A kántor háza kapujánál Szép hajadon leány zokog; Az este hűs… ő pongyolában… Reszketnek a gyöngéd tagok.

A vándor arra ballag és szól: »Mi lelt, mi lelt, szép hajadon? Felelj, legszebbik holdsugár te, Segíthetek-e bajodon?

Hűségtelen kedvest siratsz tán? Ha én lehetnék kedvesed, Olyan lennék, hogy a világ még Nem láta oly hűségeset.

Légy holdvilágom, szép leányka! S nem bánom: a sors bármit ad; Legyen örök éj létem… csakhogy Örökké lássam holdamat!«

Igy szólt a vándor lelkesedve, De a leányka nem felel; Csak áll és némán nehezíti Kis kendejét könyűivel.

A hold a kántor szobájába Sugárait most beveti; A kántor, a lyány részeg apja, Benn feleségét döngeti.

(Hatvan.)

Fekete kenyér.

Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, e miatt? Hisz meglehet: ha nincs idehaza, Tán fejérebb kenyérrel él fiad. De semmi az! csak add elém, anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthonn sokkal jobb ízü én nekem A fekete, mint máshol a fejér.

(Szalk-Szent-Márton.)

Rég veri már a magyart a teremtő…

Rég veri már a magyart a teremtő, Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő? Lesz-e még ezen a földön jó napja? Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

De ha isten bút adott e nemzetnek, Azt is adott, mivel a bút ölje meg. Hol terem több jó bor és több szép leány, Mint itt belül Magyarország határán?

Leányt ide, leányt az én ölembe! Hadd szorítsam két kezemmel szivemre, Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal, Vessek számot sok keserű bajommal.

Hát az a bor? hejh, a borral ide már; Sírja belém piros könnyét a pohár! Piros könnye tüzes, mint istennyila, A kialutt életet is meggyujtja.

Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem; De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem, Repedjen meg örömébe’, bujába’… Igy vigad a magyar ember, hiába!

(Pest.)

Fresco-ritornell.

Mihelyt megpillantottalak, menyecske, Bordám alatt ez a kis húsdarab Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.

Azóta mellem folyton égő katlan, S a láng mindig tovább, tovább harap… Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan!

Kebled fejérlő, mint az alabastrom, De búm sötét, mint holmi ócska klastrom, S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom.

(Igló.)

Líliom Peti…

Líliom Peti volt ám csak A derék legény! Alig akadt volna párja A föld kerekén.

Emberül megűlt ő minden Paripa hátán; Le nem vetette volna a Hétfejű sárkány.

A mennyi bor öt más embert Döntött volna meg: Annyi még jó formán meg se Kottyant Petinek.

S a hol vele elvágtatott Gyors paripája, Majd megveszett a falusi Lyányság utána.

De nyakravalója lett a Hóhér kötele… Mért? azért, mert Angyal Bandi Lelke bújt bele.

(Igló.)

Magyarország.

Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sűlt egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd más oldalán. Mig egy felől boldog lakóid Megfúlnak a bőség miatt: Hát más felől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad.

(Eperjes.)

Gyalázatos világ…

Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még? Hogy szívemet sebezd… De mért panaszlanék? Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt. Az én pályám nem mindennapi pálya, S ki új utat tör: gaz és tüske várja.

Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok; De megyek egyaránt, Bár fájdalmas dolog, Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt. (Az én utamba sok a kígyófészek, S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)

Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad. Keblem varázsfüve A büszke öntudat, Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve. Ha ez nem volna, a kígyók marása Eddig szivemnek közepébe ásna.

Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok! Eltiprom köztetek, Kit eltiporhatok, S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg; Mert az idő a jobb lelkek segéde, Kiáll ezeknek védelmezésére.

Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom, Ha úton-útfelen Sárral dobáltatom… Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem; A melyet a szennyes világ dobott rám, Megtisztitod te majd a sártul orczám!

(Pest.)

Egy hajfürthöz.

Barna lyányka szép fejéről Kaptam e hajfürtöt én. Én s e fürt együtt pihentünk A leányka kebelén.

A bucsúnak órájában Adta emlékül nekem; A bucsú órája óta Mindig itt volt szívemen.

Oh ha nézem e hajfürtöt: Minden percz eszembe jut, Melyben a boldogság szárnyán Mennybe nyílt előttem ut;

A letűnt szerelmi órák Körülöttem lengenek, Mint vidám csillagsugáros Túlvilági szellemek.

Nézlek, nézlek, drága hajfürt, Hosszan nézlek tégedet, A ki üdvem holt időjét A sírból kivezeted.

Hosszan függenek te rajtad, Oh szép hajfürt, e szemek, Hosszan… hosszan… és… utószor… Minthogy már… mást szeretek.

(Pest.)

Falun.

Király vagyok most minden alkonyon: A nap pirosló fényt lövel reám, A nap pirosló búcsusúgara Biborra festi egyszerű ruhám.

Gyönyörrel járom estenként a tájt, Kilépvén a kis házfödél alól; Porfellegekben a nagy ég alatt A haza térő nyáj kolompja szól.

Elandalodva hallom e zenét, Elandalodva szemlélek körűl; És messze látok, mert mindenfelé Megmérhetetlen rónaság terűl.

A rónaságnak messze tengerén Imitt-amott áll egy fa, mint sziget, S hová imát küld a mohamedán: Kelet felé ez hosszu árnyat vet.

Miként csatában a sebzett vitéz, Elvérzik a nap végre, s elesik; S mint a dicsőség a vitéz halált, A napot csillagok s hold követik.

Körűlem éj van, fényes éjszaka; A csillagfényes éjben méla csend, Oly csend, hogy szinte vélem hallani, Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.

A szomszéd tóból a vadlúdakat Látom csapatban messzeszállani; Szivemből is föl- és elszállanak A nagyravágyás, hír vad álmai.

Feledni kezdem Pestet és zaját, S jövendőm minden büszke terveit; Jobb lenne élnem, így gondolkodom, Jobb lenne élnem elfeledve itt.

A fölmagasztalt nagy nevek között Ne hangoztassa senki nevemet, Csak szőlőm és szántóföldem legyen, Termők piros bort s fejér kenyeret.

S midőn szőlőmből s szántóföldemről Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fejér kenyeret Piros menyecskének fejér keze.

S ha a késő halálnak ujjai A férj és nő szemét majd befogák: Tegyék _egy_ sírba a két aggastyánt Nem tettetésből síró unokák.

(Szalk-Szent-Márton.)

Képzetem.

Még mit nem mondanak! Hogy az én képzetem Alant jár, magasra Föl nem röpíthetem. Lent jár a föld szinén, Ha ugy tartja kedve, Sőt a föld alá is Van gyakran sülyedve; Mint buvár, sülyed a Mélységek mélyére, A legmélyebb tenger: A szív fenekére. De ha mondom neki: »Szállj a magasra fel!« Felszáll s a légben, mint Pacsírta, énekel! S ha ekkor biztatom: »Még följebb, képzetem!« Vele a sasokat Rendre megkergetem. A sas mind elfárad, De nem fárad ő el, Egy utat kezd a leg- Magasabb felhővel. És a felhőknek sem Társa ő sokáig, Egyenest fölfelé Tör az ég boltjáig, És ha ekkor épen Napfogyatkozás van: Az elsötétedett Nap mellett elsuhan, Elsuhan mellette, Egyet pillant rája, S megkerűl a napnak Elveszett pompája. És az én képzetem Még ekkor sem pihen, Hanem a legfelső Csillagzaton terem, S ott, hol már megszűnik Az isten világa, Uj világot alkot Mindenhatósága. – –

(Pest.)

Búcsu Kun-Szentmiklóstól.

Szól a kakas innen-onnan Viradóra. Kivígadtunk, takarodjunk Nyugovóra. Hejh, ennek a mai napnak Nagy az ára… T’om: sokáig fáj belé a – Fáj belé a kezem szára.

Fáj az én jobb kezem szára Véghetetlen, Mert nagyon sok telt palaczkot Emelgettem. De ha fáj is a karom, tán Utójára Fölbirom még e palaczkot – E palaczkot… bucsuzásra.

Ki veled, bor, ki veled, bor, Az üvegből! Tele sírom könnyeimmel Két szememből; De magam sem tudom én, hogy Majd az benne Fájdalomnak vagy örömnek – Vagy örömnek lesz-e könnye?

Mostanában a keblemnek Megtelése Fájdalomnak és örömnek Vegyülése. Az örömem onnan ered, Mert itt voltam; El kell mennem: innen ered – Innen ered a fájdalmam.

Kiskunsági Szentmiklósnak Ifju népe! Benyitottál a szivemnek Közepébe; Hejh, pedig e szívközép, ez Szentek szente, Nem sok ember fordult meg még – Fordult meg még eddig benne.

De kinek meg helyet adtam Egyszer itt benn, Az ugyan ki soha többé Nem megy innen. Ezután ugy nézzetek hát A szemembe: Rabok vagytok mindörökre – Mindörökre a szivembe’!

Hát közöttetek, ha újra Visszatérek, Lesz emléke a barátság Ünnepének? Ünnep volt ez, a barátság Szép ünnepje, Nem is hiszem, hogy valaki – Hogy valaki elfeledje.

Mostanáig itt vígadtunk Tennap déltül, Nem csoda hát, ha kissé a Fejem szédül… De azért jól tudom ám, hogy Mit miveltünk? Ettünk, ittunk, tánczot jártunk – Tánczot jártunk, énekeltünk.

Ilyen a magyar mulatság. Már hiába! Ha iszik, hát jár a nyelve, Jár a lába. Hejh, csak oly gyors lenne honja Haladása, Mint lábának, hogyha tánczol – Hogyha tánczol, a mozgása!

Hanem hiszen száz szónak is Egy a vége: Legyen rajtatok, barátim, Áldás, béke. Legyen oly vig mind halálig A pályátok, A mily vígak valamennyin – Valamennyin ma valátok!

… Hejh, ha volna ősz: elszállna Már a gólya; Mennék én is már, ha még egy Szóm nem vóna. Kimondjam-e, vagy ne mondjam? Eh, kimondom; Mit szóltok rá, mit nem szóltok – Mit nem szóltok, semmi gondom.

Amott virít Szentmiklósnak Egy rózsája… Hejh csak soha ne is néztem Volna rája! Vagy ha már megbűvölt édes Arczulatja: Hadd lennék én, a ki őtet – A ki őtet leszakasztja!

(Kun-Szentmiklós.)

Három szív története.

I.