Part 21

Volt egy lovag, kinek nem volt hazája, Mert rajt ütének ellenséges népek, És pusztulás lett, mit hozának rája Komor fényében a csaták tüzének. Komor fényében a csaták tüzének Piroslott a lovag hős arcza szinte S piroslott vére, melyet bőven önte Megmentésére a hon életének. De hasztalan folyt a lovagnak vére; Ő megmaradt és honja véget ére. S a hontalan lett fának eltört ága, Mit a fáról a fergeteg törött le, S mit ez most kerget a széles világba. Midőn a felhő ott szállott fölötte, A hol volt a ledöntött hon határa, Megállott és letérdepelt hantjára, Hogy könnyeit végső cseppig kisírja A földre, mely holt nemzetének sírja; Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet Elvesztett mindenéből még megtarta: S ezt tékozolni másra nem akarta. – Megindult és ment tompa búja mellett, Mely árnyképében őt folyvást kisérte. Midőn kifáradt már a bujdosásban: Csöndes vidékbe megpihenni tére Egy idegen nép távol országában. És gondolá azt is, hogy őt halála, Ha egy helyen lesz, hamarabb találja; S ha rá hull a halál fehér virága, Beteljesűlve minden kivánsága. Ezt várta ő a csendes zárt vidéken, Hová fáradtan megpihenni tére, S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen, Hogy a vidéknek vált bámult diszére. De ő a lyányka szépségét nem látta, Semmit sem látott, csak romját honának; Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka Tekintetének csillagos világa, S tekintetei mi lángolók valának! Igy a leányka napjai folyának, S arczára halvány liljomot föstének Gyötrelmei a szólni nem merésnek; Mert mit mondhatna a fényes lovagnak, Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag, De pórszülőknek egyszerű magzatja? – És a vidéket még egy ifju lakja; Szegény fiú, a legszegényebb szolga, Tengődve éli nyomorú világát, Kit tán megölne sok fárasztó dolga, Ha nem láthatná néha a leánykát; A titkon bámult lyányka láthatása Fogyó erője meghozó varázsa. Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet A pór, de gazdag szülők gyermekétől, Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet. S ő mégis boldog, és azzal beéri, Hogy a leánykát messziről kiséri.

II.

És a lovagnak kondult a nagy óra, Mely e világból őt egy másba vitte, A hol bitor kény mennykövit nem szórja Az ártatlanság népének fölötte. Letették őt az anyaföld ölébe; Követ nem tettek a halom fölébe, Mely pajzsa lett az élet búja ellen… Miért is volna kő? a lyányka szíve, Halála által, kő lett, érzéketlen; S ha nincsen érzés a szív birtokában, Az ember mit keressen a világban? Nem volt a lyányka sem sokáig földi: Lefekvék, honnan senki fel nem költi. És a szegény, az árva, árva szolga, Tüntén egyetlen gyönyörűségének, Az élet terhét hogy viselte volna? Végét vetette terhes életének.

III.

Az éjszakának sírnyitó felében Fölkél a szolga, és a helyre mégyen, Hová temették a kedves leánykát; Akarja látni élte szép bálványát. De a leánynyal nincs találkozása, Mert a leány a sírból szinte eljár, Hogy a lovagnak szellemét meglássa, S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár, Mert a lovag száll messze, messze tájra, Elszáll megnézni: rab-e még hazája?

(Pest.)

A jó öreg kocsmáros.

Itt, a honnan messze kell utazni, míg az Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom; Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel, Egy jó öreg ember benne a kocsmáros… Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen, Soha sem volt ennél jobb gondviselésem. Az ebédre nem kell senkit is megvárnom, És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem. Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros Összekocczan néha jó feleségével; No de a mint összekocczan, meg is békül… Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letünt időkről. Hejh, régibb idői boldogak valának! Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának. Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el; Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros… Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja, S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt, S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség, Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt. Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen, Mindig későn fekszik, mindig idején kel; Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost… Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa; Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak. »Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom, Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.« Én elszomorodva borulok nyakába, S megfürösztöm arczát szemeim könnyével, Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros… Áldja meg az isten mind a két kezével!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az utósó ember.

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt? Igen, sírbolt, a melyben a föld, Ez óriás koporsó fekszik. És ott fejem fölött az a fény A nap? vagy a sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek Bágyadtan pislogó sugára Sötétségét a síri éjnek Halvány piros-sárgára festi. S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül A némaságnak közepette? Madárszó vagy leánydal? Oh nem! A férgek rágják a koporsó Behunyt szemü, hideg lakóit. Igen, behunyvák a szemek mind, Melyekben egykor szerelemnek S gyülölségnek szikrája lángolt, S a melyekből oly undorítón Nézett ki, mint a kéjleányok A bordélyházak ablakából, A gőg, irigység, elbizottság, A megvetés, alázatosság. Behunyvák a szemek, s hideg már A szív, e kis pokol, a mely száz Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bünök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Hanem már mindeneknek vége, Alszik már a becsületorzás, Barát- s honárulás, s egyéb szörny, S a mely őket nyomban követte, A lelkiösmeret marása… De ez nagyon régen halt már meg, Az újabb kornak nemzedéke Ismerte ezt csupán hiréből. – Mindennek vége. Minden alszik. Becsukva a szem. Hülve a szív. Csak én magam vagyok még élő A sírbolt roppant üregében, S tünődöm, egy vendégre várván, A késedelmező halálra. Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy Megbirkozom veled s legyőzlek? Ne félj, nem az vagyok, ki voltam, Ki egykor vakmerő kebellel Daczoltam sorssal és világgal. Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak. Hagyom magam. Erőtelen hang Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

(Pest.)

Ifjuság.

Mondják hidegnyugalmasan Az öregek: Szilaj, bolond fiú vagyok, Csendesb legyek. Vénség az életnek visszhangja csak, E tompa hangok meg nem bántanak.

Szilaj vagyok, igaz; s bolond? Az is lehet. Az észt tanácsra nem hivom, Csak a szivet. No de fejemnek is hasznát veszem: Reá bokrétás kalpagom teszem.

S a szív nem rossz tanácsadó, Higyétek el. Az észnél gyakran messzebb lát Sejtelmivel. Az ifjú szíve lánglobogva ég; Világit ez, midőn sötét az ég.

S szolgál a szív nem csak vezér- Szövétnekűl. Balsors telében életünk Gyakorta hűl. S az ész miatt akár megfagyhatnánk, De szívünkben fölmelegit a láng.

És ne higyétek, csendes öregek, Hogy tán megárt, Ha túllobogja is a fiatal Tűz a határt; Föl szoktak gyújtani egész mezőt, S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.

(Pest.)

Imádságom.

Elkárhozástól félt szegény anyám, S talán féltése nem alaptalan. Tart tőle – s ebben igazsága van – Hogy már régóta nem imádkozám. Imádkozom hát; íme két kezem Szent áhitattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem!

Adj én nekem… hó, első a haza. Hatalmas isten, népem istene!… De kérni vajon mit is kellene Hazámért, melynek annyi a baja? Ezért csak egy, csak egy a kérelem: Mely így, mint van, már nem sok évet lát, Teremtsd egészen ujjá e hazát, Hallgass meg engem, édes istenem!

És magamért? mit kérjek magamért? Adj hát nekem szépséges szeretőt, S a melyen majd meglátogassam őt, Gyors paripát; aztán sok, sok babért… Nem hogy fejemet ékesítse, nem, De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom, Csikóm legyen mivel jól tartanom… Hallgass meg engem, édes istenem!

(Szalk-Szent-Márton.)

A szeretőm nyalka gyerek…

A szeretőm nyalka gyerek, Alája termett a nyereg. Ha viszi a paripája, Gyönyörűség nézni rája.

Gyakran látogat meg engem, Most is amott jön a lelkem; Ugy megvágtat paripája, A négy körmét majd elhányja.

Öregbiró lyánya, szivem, Mit kukucsálsz olyan igen? Mit lesed a szeretőmet? Ugy sem szeret ám ő téged. –

Szállj le kincsem a nyeregből, Vedd ki lábad a kengyelből, Ereszd meg a terhelődet, Öleld meg a szeretődet.

Istenem, be ver a szived, Mert itt van az enyim mellett. Szived az én kincses ládám, Három faluért sem adnám.

Mulattató, nevettető, Ha összejön két szerető; Elbeszélnek végtelenül, Magok sem tudják, hogy mirül.

Jaj de mi zaj van odakint? Hát biz ott a lovad nyerit. Hogy elfeledkeztünk róla! Isten bűnünkűl ne rója.

Jól tartottad a lovadat, De már föl is kantároztad. Még egy csókot, itt az orczám, Isten hozzád, kedves rózsám!

Kedves rózsám, isten hozzád, Adjon isten arany zablát, Arany zablát a lovadnak, Aranyos kedvet magadnak!

(Duna-Földvár.)

Ismerjetek meg!

Ismerjetek meg végre: ki vagyok? Álarcz alatt volt mostanáig képem, De már meguntam én álarczomat, És azt most ünnepélyesen letépem.

Olvastátok vidám dalaimat? Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom? Oh, dalaimban a kedv, nevetés, Csak olyan ez, mint a virág a síron.

Kivül a síron nyilik a virág, S belül a sírban féreg és halott van; Igy írtam én enyelgő dalokat, Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.

De többé nem leszek komédiás, Ki víg pofákat vág a közönségnek, És odabenn a színfalak között Arczán kínszenvedés könyűi égnek! –

Oh nem, ez még sem szép határozat!… Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt. Szenvedjen bár szivem: a víg dalok Ne szűnjenek meg… hátha általok Kissé vidítom szomorú hazámat.

(Pest.)

Felhő és csillag.

Mikor isten a férfit teremté, Homlokára szállt sötét ború, Nem tudom mért? csak hogy e borúból Lett a felhő s égiháború.

Mikor isten a hölgyet teremté, Örömében sírva fakadott. Most is látni ez örömkönnyeknek Cseppjeit, a sok szép csillagot.

(Czinkota.)

A hűtelen barátokhoz.

Derék fiúk, mint hagyogatnak el!… Eredjetek csak isten hírivel; Hagyjátok itt a fát, ti levelek, A fát, e szívet, melyen függtetek. Az őszi szél, mely titeket lefú, Majd elmulik, nem lesz örökkorú; S ha eljövend ismét a kikelet, Fog kapni a fa új leveleket. De tudjátok: többé ki nem virul Az a levél, mely fájáról lehull.

Én és a nap.

Bámúlja sok oly epedőleg a holdat, Ezt a megtestesült sohajt. Miattam akár kimaradjon örökre, Nem csüggök én merengve rajt.

Megtestesülése te érzeteimnek, Magas, fényes, hő napsugár! Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége, Érted szemem, lelkem sovár.

Egymás szeretői vagyunk mi a nappal; Mi hűséges két szerető! Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle? Vagy szívemtől melegszik ő?

És hogyha siromba leűzni fog a sors, Csak azt az egyet fájlalom, Hogy majd szeretőmet a földnek alatta, A szép napot, nem láthatom.

De szabad a holtnak egy óra naponként, S én arra kérem istenem: Éjfél idején legyen zárva koporsóm, S nyiljon meg az délben nekem!

(Pest.)

Búm és örömem.

Nincsen oly bú, Mint az én búm. Oh, ha én busúlok! Keblem egy oroszlánbarlang, S szívem benne bárány; Szaggatják az éhes oroszlánok Fogaikkal, körmeikkel. Vérét iszszák, Csontját rágják És velőjét szíják E szegény báránynak az Éhes oroszlánok. – – Olyan öröm sincs, Milyen az én örömem. Oh, mikor én örülök! Keblem egy édeni kert, S rózsa e kertbe’ szivem. Napsugarakkal, Tarka lepékkel Játszik e rózsa, S zeng körülötte A csalogány. És jön egy angyal, És leszakítja e rózsát, S illeti csókkal, S keblire tűzi, S véle az égbe röpűl.

(Pest.)

Egy asszonyi állathoz.

Megláttuk egymást és a szerelem Mindkettőnk szívében lobbot vetett. Fölösleges volt minden vallomás, Értők a kölcsönös tekintetet. Alig múlt egy nap, már csókoltalak, S te visszacsókolál és ölelél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél.

Miként folyammá nő a kis patak, S miként tengerbe vész el a folyam: Szerelmem akkép napról-napra nőtt, S lett végre tenger, mély, határtalan. Láttam piruló arczod hajnalán, Hogy boldogságom napja ujra kél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél.

Boldogságomnak napja ujra kelt, Boldogság napja volt égő szived. A mely szemedbe szállt, s onnan reám Elolvasztó sugárokat vetett. Minő boldogság volt, ha háborgó, Fölindult kebleden pihentetél! Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél.

Együttlétünknek végső napja jött, Tán mindörökre válandók valánk; De gondolám, nyugtatva magamat: Vár még egy este boldogsága ránk. Az este eljött. Épen bál vala, Te bálba mentél, hozzám nem jövél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél.

(Igló.)

Felsülés.

Ebédre híttak. Elfogadtam A meghivást nagy szívesen, Nem az ebédre nézve, Hanem mert vettem észre, Hogy köztünk szép lyány is leszen.

S volt szép lyány, még pedig milyen szép! Könnyű lehellet termete, Fejér egén szemének Sötétkék napok égtek… De ez nem tartozik ide.

Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép, S én őt tüstént megszeretém. »Kigyúlt indúlatommal Ebéd után azonnal Kirontok!« így elmélkedém.

Ebéd alatt erősen szítam A szíverősitő italt, Hogy a nagy pillanatban Majd annál biztosabban Vívhassam ki a diadalt.

De hah, a szíverősitő úgy Megerősíté szívemet, Hogy, az erőből aztán Lábamban nem maradván, Kirontanom nem lehetett.

(Eperjes.)

Gyermekkori barátnémhoz.

Te vagy? valóban te vagy az? Vagy e látmány csak képzelet? Csak képzetemnek tündér délibábja, A melyben lelkem újra látja Szép arczod s boldog gyermekségemet?

Te vagy valóban! ennyire Csalódás nem megy, nem mehet; Ismérem én jól e szemek sugárát, A melylyel glóriába zárád Hajdanta boldog gyermekségemet.

A kis leányból hajadon, A kis fiuból ifju lett; Jött az idő, mely soha meg nem állott, S miként a szélvész a virágot, Elvitte boldog gyermekségemet.

Azóta tiszta látköröm Oly gyakran elsötétedett, S az éjszakában, mely sírként fedett el, Csak egy csillag volt, a könny, melylyel Sirattam boldog gyermekségemet.

Viszontlátásunk ünnepén Ölelj meg, lyánykám, engemet; Hagyd elfeledni kínos ifjuságom, Hagyd karjaidban újra látnom Ragyogni boldog gyermekségemet!

(Borjád.)

A négy ökrös szekér.

Nem Pesten történt, a mit hallotok, Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek és azon menének. Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tevé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben. Miként a bús hölgy, a ki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: »Ne válaszszunk magunknak csillagot?« Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.

»Ne válaszszunk magunknak csillagot?« Szólék én ábrándozva Erzsikéhez, »A csillag vissza fog vezetni majd A mult időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástól minket.« S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád.)

Sírba tették…

Sírba tették első szeretőmet, Búm e síréj holdvilága volt. Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre. Fölkelt a nap… halványúl a hold.

(Pest.)

A magyar nemes.

Őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja, Rozsda marja, nem ragyog. Én magyar nemes vagyok!

Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok!

Jól készítsd paraszt az útat, Mert hisz a te lovad vontat. Csak nem járhatok gyalog. Én magyar nemes vagyok!

Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem irok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok!

Van, igaz, egy tudományom, Ebben párom ritkán látom: Enni, inni jól tudok. Én magyar nemes vagyok!

Milyen jó, hogy nem adózok, Gazdaságom van, de nem sok. S van adósságom, de sok. Én magyar nemes vagyok!

Mit törődöm a hazával? A hazának száz bajával, Majd elmúlnak a bajok. Én magyar nemes vagyok!

Ősi joggal, ősi házban Éltemet, ha elpipáztam: Mennybe visznek angyalok. Én magyar nemes vagyok!

(Borjád.)

Alku.

Juhász legény, szegény juhász legény! Tele pénzzel ez a kövér erszény; Megveszem a szegénységet tőled, De rá’dásul add a szeretődet.

»Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még száz ennyi lenne borravaló, S id’adnák a világot rá’dásnak, Szeretőmet még sem adnám másnak!«

(Szalk-Szent-Márton.)

S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe.

Méhek s virágok kertednek lakói, Méhes, virágos kert legyen szived: Ha nyílik benne szerelem virága, A barátságnak méhét is bevedd; Mert jól tudod: szép a virág; azonban Tavaszszal él csak, és ez oly rövid, Míg a szerény méh munkálódásából Megédesíted téli napjaid. Ha e tanácsom nem lesz sikeretlen: Engedd, hogy én is méh legyek szivedben.

(Borjád.)

A. B. emlékkönyvébe.

Kalmáridőket élünk mostanában, Egy pénzdarabnak nézik a világot, S ha a világ pénz: a költő mi rajta? A költő – mondják – hasztalan penész csak. Pedig a költő a királyi kép a Világ tallérján… nem, királyi kép sem! Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja, Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. – Légy büszke rá, hogy költőnek születtél.

(Vár-Gedő.)

M. E. kisasszony emlékkönyvébe.

Legboldogabb percz életünkben az (Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem), Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk. S neked maholnap e sorsod leszen. Megállítnám, ha volnék Józsue, Megállítnám itt a napot, időt, Hogy mindörökké oly boldog lehess, Minő ekkor lészsz az oltár előtt.

(Pest.)

S. K. emlékkönyvébe.

Vén épület már a világ, Le, alacsonyra sülyedett. Ha egyenest jársz: beütöd A gerendában fejedet. Hajolj meg, ha a fejtörő Gerenda ellenedre van… Én inkább betöröm fejem, Semhogy meghajtsam derekam!

(Borjád.)

Virágos kert a költő szíve…

Virágos kert a költő szíve, De másnak termi a virágokat; Mig ezeket szétosztogatja, Önnön magának csak tövis marad.

És pillangó a költő lelke; Szegény pillangó! neki megesett: Addig bolyong a puszta kertben, Mig összetépik őt a tövisek.

S a puszta kert s tépett pillangó Eszébe sem jut senkinek talán, Midőn élvezettel mereng a Szegény költő martírkoszoruján.

(Pest.)

A zsiványság vége.

Hej zsiványság, derék szép zsiványság! A te véged hatalmas mulatság; Lesz belőled, ugy hord a szerencse, Száraz fának száradó gyümölcse.

Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad: Kitekeri a hóhér a nyakad. Hogy pedig ne láthasd szégyenedet, Kivájják a varjak szemeidet.

És mig tested a tánczot úgy járja, A mint szól a szemek muzsikája: Mélységében a sátán házának Lelkeddel az ördögök labdáznak.

(Pest.)

Hegyen űlök…

Hegyen űlök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejéről a gólya. Lenn a völgyben lassú patak tévedez, Az én fáradt életemnek képe ez.

Elfárasztott engemet a szenvedés, Be sok búm volt, örömem meg be kevés. Bánatomból egy nagy árvíz lehetne, Örömem kis sziget lenne csak benne.

Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél, Közelget az időjárás ősz felé; Őszszel szép csak a természet én nekem, A haldokló természetet szeretem.

Tarka madár nem fütyörész az ágon, Sárgapiros levél csörög a fákon, Innen-onnan lehúll a fák levele… Bár csak én is lehullanék ő vele!

Holtom után vajon mi lesz belőlem? Vadfa lenni szeretnék az erdőben; Ott lenne az én számomra jó tanya, Egész világ engem ott nem bántana.

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben, Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem; Elégetném ezt az egész világot, Mely engemet mindörökké csak bántott.

(Pest.)

Forrás és folyam.

Szelid a forrás habja, s dalai Beillenének csengetyű szavának. Ilyen szelídek és csengők valának Ifjúságomnak első hangjai.

Akkor kedélyem a forrás vala, Mosolygó tükre a szép mennyországnak, Nap, csillagok s hold beleláthatának. Szivem volt a forrás víg, fris hala.

De a kis forrás most már nagy folyam, Csengő szavát s nyugalmát elvesztette. Vészek kergetnek vészeket fölötte, S belé a mennynek nézni hasztalan.

Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan! Magad most benne ugy sem láthatod meg, Mert az csatáitól a fergetegnek Mind fenekiglen fölforgatva van.

És mit jelent e vérfolt a vizen, E vérfolt a haboknak közepette?… Horgát a vad világ beléd ütötte, Te vérzel, árva hal, szegény szivem!

(Pest.)

Örök ölelkezés.

A téren kettős sírhalom van, Fölöttök egy-egy zöld bokor; Egymásra hajlanak, miként ha Két szerető szív összeforr.

Igen, két szerető szív szálla Pihenni e két domb alá, Midőn a háborgó életnek Kemény harczát kiharczolá.

Egymás mellé temetteték a Hű szeretők itt magokat, Hogy egyesűlve legyenek, mint A földön, úgy a föld alatt.

És egyesűlve maradának, Mely a sírhalmokon növe, A két ölelkező bokorfa A két szerelmes szelleme.

(Pest.)

A hazáról.

Lement a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Szép csillag a honszeretet, Gyönyörüségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod.

Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti népem ősei!

Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szellemek, Tündöklők, mert hisz a dicsőség Sugármezébe öltözködtenek.

Ne nézz ősidre, oh magyar, Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra… Szemeid gyöngék… a napfény megvakit.

Hazám dicső nagy ősei, Ti földetrázó viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok.

Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében húnyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

Csak hogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér; A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire oda ér.

Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán.

Már rég nem sírtam, s íme most Pillámon egy könny rengedez. Magyar nép, vajon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

Magyar dicsőség, mi valál? Hullócsillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból És mindörökre elnyelé a föld.

Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsőség! mely jött s távozék, Hogy századok multával ujra Lássák fényét a népek s rettegjék?

(Pest.)

A költő s a szőlővessző.

Semmi vágyam, semmi kedvem A borostyánkoszorúhoz! Magyarország szép leányi, Szőlővessző-koszorúval Koszorúzzatok meg engem, Mert a szőlővessző és a Költő sorsa oly hasonló. Költő és a szőlővessző A világnak adja lelkét.

Szőlővessző lelke a bor, A költőnek lelke a dal. Lelkünket ha általadtuk Borban, dalban a világnak: Elhervadunk, elenyészünk. És midőn már elenyésztünk: Lelkeink, a bor s dal mellett Vigad a világ! – – – –

(Borjád.)

A jegygyürű.

»Isméred e gyürűt? Aranymives barátom!« – ‚Ismérem jól, uram, E gyűrűt én csináltam;

Azt is tudom: kinek Számára készíttetted? Az szép leányka volt, És aztán hitvesed lett.‘

– »Igen, szép lyányka volt, És aztán hitvesem lett. De megszegé hitét S mással kötött szerelmet.