Part 19

Te voltál egyetlen virágom: Hervadt vagy: puszta életem. Te voltál fényes napvilágom Lementél: éj van körülem. Te voltál képzeményim szárnya; Megtörve vagy: nem szállhatok. Te voltál vérem forrósága; Meghűltél: oh, majd megfagyok.

(Pest.)

Amott fönn egy csillag ragyog…

Amott fönn egy csillag ragyog A tiszta ég legtetején; De oly gyönyörűen ragyog! Egy csillagon sincs annyi fény.

És bennem így szól valami: »Nézd, nézd, Etelkéd e sugár! Hagyd itt a földi életet, Menj föl hozzá, ő téged vár.«

Fölmennék édesörömest, De vágyam hasztalan hevit, Mert, a mi fölsegítene, Eltörve lajtorjám, a hit.

(Pest.)

Én vagyok itt…

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm! Én sírhalmodnak hű zarándoka; Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál A föld alatt az első éjszaka?

Oh én nagyon borzasztót álmodám: A földet a nap űzé, kergeté, Kétségbeesve vágtatott a föld A mélybe le s a csillagok fölé

Utána a nap fáradatlanúl… A végtelent keresztülnyargalák, És végre elkezdett rohanni az Egész rendvesztett, megbomlott világ.

És e zavarba egyre kergeté A földet a nap, s vad haragja közt, Hogy kergeté hiába, megragadt Szilaj kezével egy nagy üstököst.

S rá dobta…épen szívemen talált. Képzelhető, mint fájt e seb nekem; De úgy még sem fájt, mint az, a mit vert Bennem halálod, legszebb örömem!

(Pest.)

Nem háborítom-e nyugalmad…

Nem háborítom-e nyugalmad, Elásott kincse életemnek! Ha szívem árva gyermekével, A halvány arczu szenvedéssel, Hozzád gyakorta kijövendek?

Nem fog zajt ütni érkezésem, Sírhalmod mellé halkan lépek: Csak csókomat teszem fejfádra, – Azt is lemossa könnyem árja, – És ekkor ismét haza térek.

(Pest.)

Természet! még te is gúnyolódol?

Természet! még te is gúnyolódol?… A mióta őt eltemetők: Tél havának kellő közepette Olyan tavasziak az idők.

Semmi jég a síma Dunavízen, Semmi hó a Szentgellérthegyen… Csak hogy testem és lelkem szemében Mentül sértőbb ellentét legyen.

Mért nem keltek bőszült háborúra? Mit alusztok? lusta elemek? Éjszak vésze, te prédát üző sas, Szárnyaid mért nem süvítenek?

Mért nem hajtod a felhőt az égen? Mint vadász a sebzett madarat; Hadd hullatná szét hópillangóit, Mint ama madár a tollakat.

Ezt szeretném, kedvem ebben telnék. Ugy láthatni a természetet, Mint szivem van, mely szép Persiából Vad Szibériává vetkezett. –

Oh, de hátha e meleg verőfény A természetnek nem gúnyja? nem! Sőt részvéte: csak azért nincsen tél, Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.

(Pest.)

Miért tekintesz be szobámba?

Miért tekintesz be szobámba? Kiváncsi hold! Nem ugy foly már itt a világ, mint Hajdanta folyt.

Egykor ha pillantásod hozzám Betévedett: Látád a szívben meg nem férő Lángéletet.

Bú, kedv között élet-halálra Látál csatát, De győzedelmeskedni a bút Nem láthatád.

Ez akkor volt, – ha megtekinted Most arczomat, Azt vélheted: tükörben látod Tenmagadat.

Hideg vagyok és szótalan, mint, – A honnan jő E hidegségem, szótlanságom, – A temető.

(Pest.)

Láttam két hosszu nap…

Láttam két hosszu nap Hideg tetemidet, A szótlan ajakat, A becsukott szemet;

Csókoltam homlokod Letarlott édenét, – Ez első csókom volt, S te ezt sem érezéd!

Csókoltam, romba dőlt Oltárom, homlokod; És e csókban hideg Lelkem reá fagyott;

Csókoltam szemfedőd, E dönthetlen határt, Min túl nem léphetek, Mely mennyemből kizárt.

Láttam koporsódnál A fáklyák lángjait, És a gyászszekeret, Mely temetőbe vitt;

Ott voltam magam is, Hallám, a mint a hant Az ásók éliről Tompán reád zuhant…

Mindent, mindent tudok! És még sem hihetem; Mindez nem álom-e? Kétkedve kérdezem.

És hozzátok megyek, S tekintek szerteszét: Nem látom-e szemed Tündökletes egét?

Nem látom, mindenütt Hiába keresem, És haza térek, és Sírok keservesen.

(Pest.)

Hol vagy te, régi kedvem?

Hol vagy te, régi kedvem? Te pajkos, vad fiú! Fölválta lyánytestvéred, A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem, Hová nem hordozád! Nyilként rohanva, vitted A nagy világon át,

Mig végre megbotlottál Egy sírhalom fölött, S estedben a játékszer, Szivem, kettétörött.

(Pest.)

Le az égről hull a csillag…

Le az égről hull a csillag; Szemeimből könnyek hullnak.

Nem tudom, mért hull a csillag? Könnyeim halottért hullnak.

Csak hull, csak hull könny és csillag; Egyre hullnak, még sem fogynak.

(Pest.)

Mi volna különös azon…

Mi volna különös azon, Ha néha elmosolyodom Vidám, tréfás beszéd felett? Felhős ég is mutat derüt… Csakhogy, midőn a nap kisüt, A felhő keble megreped.

(Pest.)

Ő, a kedves drága kis leány…

Ő, a kedves drága kis leány, Ő s az élet lakták szívemet; Mint repkény a fákat, a remény Átszövé e tündérteremet.

Kis leánykám elment… elvivék… Most alant a mély házban lakik, Melynek egyszer elzárt ajtaja Meg nem nyíl az ítéletnapig.

S a leánynyal elment életem… Kikisérte… odakinn maradt, S elfoglalni régi lakhelyét Nincsen benne semmi akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres, Egy elpusztult ház, bús, lakatlan; Rajt az árva repkény, a remény, Leng sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója nincs, Feltörekszik, fel az ég felé… Oh, csak a rontó kételkedés Sarját mindig el ne metszené! –

S ki lesz új lakó szivemben, mely Nem sokára végkép romban áll? Legfölebb is egy vén remete, És ez a remete a halál.

(Pest.)

Álltam sírhalma mellett…

Álltam sírhalma mellett Keresztbe font kezekkel… Mozdúlatlan szoborként… A dombra szögzött szemmel.

Áll a hajós a parton S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét.

(Pest.)

Hazugság, a mit…

Hazugság, a mit annyiszor hallottam, Hogy ölni képes a nagy fájdalom, Különben már rég nem volnál magadban, Veled fekünném, édes angyalom! A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dől… A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belől.

(Pest.)

Barátim, csak vigasztalással…

Barátim, csak vigasztalással Ne szomorítanátok engem! A bú egyetlen kincs, a melyet A szerelemtől örököltem;

S e kincset híven őrzi szívem, (Mert a sziv üresen nem állhat, Kell, hogy legyen mindig lakója, Akár öröm, akár búbánat;)

E kincset el nem tékozolnám A föld minden gyönyöreért sem, Minden darabja dallá olvad Lelkemnek titkos műhelyében.

S minden dal kő egy épülethez, Mely a felhőket érni fogja; E büszke, fényes épület lesz Kedves halottam Pantheonja.

(Pest.)

Jőj, tavasz, jőj!…

»Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám az őszszel, – »Várlak, mert boldogságommal jősz el; Kinn falun lesz ifju, szép galambom, És szabad lesz őt meglátogatnom, S hogyha tőle száz mérföldre lennék, Száz mérföldről is hozzája mennék. Ha jön a nap hajnal-ölelésre, Ha megy a nap éj-fölébresztésre, És a hold, a zultán, ha belépe Csillaglyányos gazdag háremébe: Én galambom hű árnyéka lészek, Követője minden lépésének, Mig szerelme, mint tavasz! virágod Melegűlő keblén kicsirázott, És a míg ő e virágot szűzi Pirulással én szivemre tűzi; S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e? Hogy menyasszonycsók leend a vége. Jőj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl jegyesem fejére.«…

* * * Jőj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl sírja keresztjére.

(Pest.)

Be szomorú az élet én nekem…

Be szomorú az élet én nekem, Mióta eltemették kedvesem! Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, Mely minden szellő érkezésivel Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, S mely csüggedt fővel kimulását várja.

A fájdalom gyakorta megrohan, Mint éhező vad, mérges szilajan, S éles körmét szivembe vágja mélyen. Kiáltok a sors ellen átkokat, A mely az embernek mennyet mutat, Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom; Élek? nem élek? szinte nem tudom. Jön és megszólít egy-két jó barátom; Beszédeikre ritkán felelek. Örültem egykor, hogyha jöttenek, Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

Gyakran bolyongok föl s le czéltalan, Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? – A drága kis lyány sirhalmához érek. Édes remény tart ottan engemet; Remélem, hogy majd szívem megreped. Mért csalnak mindig, mindig a remények!

(Pest.)

Panaszkodám hát?…

Panaszkodám hát? elpanaszolám Szivem baját, búját az embereknek? Miként, ha ujját megmetszé a gyermek Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!

S volt a panasz végtére is miért? Hisz a keservét mutató kebelnek Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek, S egyik sem kell… egyik, mint másik sért.

Vagy elmondhattam szóval sorsomat? Elmondhatám? mi az: midőn a lélek, Sírhalma mellett porló kedvesének, Egy kínba fúló életet sirat.

És én még is, még is panaszkodám Kislelküen, gyáván az embereknek, Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek Panaszkodik… szégyen, szégyen reám.

De többé, többé nem panaszkodom, Büvös szigetté fog változni keblem, Honnan ki nem fog út vezetni, melyben Elátkozottan él a fájdalom.

(Pest.)

Hatalmas orvos az idő…

Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb Minden sebet befog. Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd Én is meggyógyulok. A bú, mely most sötét felhők villámtüze, Lesz nyájas hold sugára, Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem Morajtalan tavára.

És fon talán a sors nem fáradó keze Egy rózsás kötelet, Mely összefűzi majd az életvágyat és Fölépült szívemet. Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók Mi keserűk lehetnek, Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond Remény- vagy élvezetnek.

Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem Vágy- s kívánságtalan, Azért szeretném most, ha elmennék oda. A hol Etelke van. Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet, És tedd a temetőbe, Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő Letészi bölcsejébe.

És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy, Barátim, tőletek: Hogy engem a mellé a kedves kis leány Mellé temessetek. Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen Elmondjuk ott egymásnak, S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava Zeng a föltámadásnak.

(Pest.)

Játszik öreg földünk…

Játszik öreg földünk Fiatal sugarával a napnak; Pajkos enyelgés közt Egymásnak csókokat adnak.

A Duna hullámin, Bérczén, völgyén a vidéknek, Tornyokon, ablakokon, Mindenhol csókjaik égnek.

Oly jó kedvü a nap Jöttén, jó kedvü lementén, Mintha nem is látná Sírhalmodat, édes Etelkém!

(Pest.)

Kéket mutatnak még…

Kéket mutatnak még a távol erdő Virító fáin a zöld levelek? Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén? Ha vakmerő harczosként rajt teremvén, Kergetni kezdi őt a fergeteg.

Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal? Ha vőlegényét várja, a napot; S harmatkönnyűket sír még a bús özvegy, Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy, És látja a sok árva magzatot.

Megmérhetetlen látköröm volt egykor, Hanem most már nem látom ezeket: Az a kis domb, mely kedvesem takarja, Rám nézve kél átláthatlan magasra, S elrejt előlem földet és eget.

(Pest.)

Ha életében…

Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét: Övé leendett életem, szerelmem, Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál.

(Pest.)

E szobában küzködött…

E szobában küzködött az Élet és halál fölötte, Míg az élet Őt, a szépet, Őt, a kedvest, elvesztette.

E szobában siratám őt Könnyeimnek tengerével; – Szenvedésem Avvagy létem E tenger mért nem nyelé el! –

E szobában lesz lakásom; Édes kín lesz laknom itten, Itten laknom, Őt láthatnom Mindig éber emlékimben.

Egy kivánatom leszen, ha E szobából el kell menni; Az, hogy engem Akkor innen Szent Mihály lova vigyen ki.

(Pest.)

Mi bűvös-bájos hang…

Mi bűvös-bájos hang? Völgyben csendült meg ünnep-est harangja? Mely a buzgó falut Imádkozásra szentegyházba vonja;

Vagy lelkem álmiban Cseng édesbús emléke a lyánykának? Ki szép és ifju volt S kinek sírjára könnyeim folyának.

(Eperjes.)

A hó, a holt föld téli szemfedője…

A hó, a holt föld téli szemfedője, Az éjen át A temetőre Leszállt. A nap Hideg sugára Néz komoran Le a halottak puszta országára.

Nem enged a hó a nagy temetőben, Csak egyedűl Etelke sírja Körűl; De itt Sem a napfénytől, Hanem szemem, Síró szememnek szakadó könnyétől.

(Pest.)

Midőn nagyon bánt…

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom, A várost, a világot elhagyom, S oda megyek ki, hol az emberek Napestig mélyen alva fekszenek, De ha az óra éj felére jár, S felhők közt búsong sárga holdsugár: A szendergőknek álma megszakad, S elhagyják mély, sötét tanyájokat, S fehér ruhában járnak tétova, Mig hajnalt hirdet a kakas szava. Ide megyek, a temetőbe, én Fájdalmaimnak vészes éjjelén, S ha itten, drága sírhalmom felett Könnyűimnek forrása megered, És e könnyűkhöz sóhajom vegyűl: Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

* * * Akkor leszek ám még majd csendesen, Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

(Pest.)

Tizenkettőt ütött az óra…

Tizenkettőt ütött az óra, Fölébredék a harangszóra, És ím sötét szobámban egy Fejér alak Föl- és lemegy… Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak, Te vagy, boldogságom fájának Idő előtt lehullt gyümölcse! Jer, karjaim kitárva állnak, S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse, Jer, elröpűlt kedves galambom!… De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon: »Megállj, megállj! előbb megkeresem Elvesztett életem; Lásd, élet nélkül ott a sírban Fekünni olyan szomorú dolog: Ott oly sötét és oly hideg van… Én újra élni akarok; Megkeresem Elvesztett életem. Nincs nálad? Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad.« – Oh nincs az nálam, Meg nem találtam, Meg nem találtam drága életed! De hogyha az enyém kell: íme vedd!… S átadni akarám Tulajdon éltem, De már a látomány Eltűnt az éjben.

(Pest.)

Anyám, anyám…

Anyám, anyám, oh Legjobb s legboldogtalanabb anya! Nincs hát reményed, Mit a fösvény való beváltana?

Kiküldözéd, mint Galambját Nóé, a reményeket; De teljesűlés Zöld ágával meg egy sem érkezett.

Végső reményed: Ha majd halálod meg fog hűteni, Fölmelegítnek Még egyszer gyermeked hő könnyei.

Szegény anyám te! Ez a vigasztalás sem jut neked; Elsírta könnyeit Szerelmesének sírján gyermeked.

(Pest.)

Hiába várlak hát…

Hiába várlak hát ezentúl? Megsiratott szép gyermekem! Meg nem jelensz többé nekem? Mint eddig gyakran megjelentél Szobámban csöndes éjeken.

Eljő az éj, eljő az éjfél; Mi haszna jő? nem jő veled. Nem látom lengő szellemed, S reményem eltörött szárnyával Födöm be bágyadt szememet.

Hová levél? miért maradsz el? Örökre kedves szép leány! Hervadt orczám ijeszt talán? Ne félj, ne félj hervadt orczámtól: Érted levék oly halovány.

Oh jőj fel egyszer még sirodból, Mindennél drágább árnyalak! Csak hogy még egyszer lássalak; Aztán mondd, hogy terhedre van búm, S többé nem háborítalak.

(Pest.)

Függ már a lant…

Függ már a lant megérintetlenűl, Melylyel keservemet elénekeltem, Keservem, érted, a sír börtönének Örök rabjává záratott szerelmem.

Ott függ a lant megérintetlenűl, S ha megpendűl a méla nyugalomban: Az nem az összes hangszernek zenéje, Egy-egy húr hangja csak, mely ketté pattan.

(Pest.)

Messze vándoroltam…

Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem, De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem, Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol Huzódott utánam sirodnak halmától.

Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam. Lehajtom fejemet árvafűz módjára, Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra.

Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal, Tán már hamvaidból sarjadt fűszálakkal; És hallok suttogást, nem kedves ajkadét, Hallom csak suttogni a temető szelét.

Ekképen merengek sírod csendes halmán, A lefolyt időre nyugottan gondolván. Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

Alvó tenger a mult. Halálod a kőszirt, A melyen reményim sajkája kettétört, Ez a durva kőszirt most már olyan szépen Áll a látkör végén a kék messzeségben;

És állani fog az szemem előtt váltig. Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig! Függni fog szívemen képed, mind domború Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú.

(Pest.)

Így is jó.

Megkopott a mentém préme, A sarkantyúm rozsdás, görbe, Nincs a kucsmám félrecsapva, Nincs a bajszom kipödörve.

Így is jó ily bús legénynek, A kit elhagyott rózsája, És lement a földbe mélyen, Hogy ne is nézhessek rája.

(Pest.)

Vahot Sándorhoz.

Szent a költő lantja, A föld működését Csillagtáborából Őrszemekkel néző Isten adománya; Ő beszél a rezgő Húrok énekében, Majd vigasztalólag, Majd pedig fenyítve, Mint a nép erénye Elvetett magvából Vagy konkolyt arat, vagy Tántorodva lép a Nemesebb törekvés Tiszta ösvényéről A lealjasúlás Iszapos gödrébe. Szent a költő lantja, És nekem nagyon fájt Látnom, hogy van olyan És hogy nem kevés van, A ki e szentséghez Nem fél vakmerően Nyúlni szennyes ujjal, S hogy csak fényes álarcz Sok költő beszéde, Mely sötét szivének Foltjait takarja. Szebb örömeimnek Napja volt azon nap, Melyben a te kebled Rejtekébe láttam, S láthatám, hogy benned Egy a költő s ember, Hogy dalod s dalodnak Kútforrása, szíved, Tiszta egyaránt, mint A nap és sugára. Bizalommal adtam Kezemet baráti Szoritásra, és te Vissza nem taszítád; S ha Etelka meghűlt, Szíve ott alant nem Porlanék a sírnak Hold- és csillagtalan Éjjelében: ah, ugy Tán nem csak barátod Lettem volna egykor. Megtörtént!… a multat A jelen keserve, A jelen siralma Vissza nem teremti. Enyhítsd legalább te, Enyhítsd a barátság Balzsamolajával Veszteségem sebjét, És ne bánd, ha olykor Elmerengve csüggök Bámuló szemekkel Hitvesednek arczán, Oh ne bánd, barátom! Hamvadó testvére, A szegény Etelke Elvesztett vonásit Keresem csak ottan; S ha lelek közűlök Bárminő kevést is: A remények eldőlt Tündércsarnokából Szent ereklyeképen Tartom emlékimnek Drága kincstárában S őrzöm a felejtés Eltörlő kezétől, Mint a megfagyástól Őrzi a világot A meleg verőfény.

(Pest.)

Elfojtott könnyek.

Ugy sírhatnék!… megbántott valami, Nagyon megbántott, mondhatatlanul. És a felhővel a lélek rokon: Megkönnyebbűl, midőn esője hull.

De én nem sírok, nem szivelhetem, Megfogadám, hogy többé nem sirok. El, könnyek!… szívem úgy is oly üres, Megfértek benne, oda folyjatok.

(Pest.)

Hir.

Mi hát az a hír, a költőnek híre? Hogy annyi a bolondja és irígye? Van-e, van-e, ki nem sovárg utána? Van-e, van-e, kinek az nem bálványa? S méltán! a hír fönséges terebély fa, Királyi széknél pompásabb árnyéka, Zöld ágait ki századokra nyujtja, Rontó enyészet vésze nem fog rajta, S hozzá magzatjai a késő világnak Zarándokolni áhitattal járnak. Oh szép, oh szép a hír borostyánfája Nem is csoda, ha hervadás nem bántja, Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság Kiontott vére és könyűi mossák.

(Pest.)

A toronyban delet harangoznak.

A toronyban delet harangoznak, A fejem tetejére süt a nap. Hejh, ha olyan közel volna sírom, Mint a milyen rövid az árnyékom.

Kihozta az ebédet a gyerek; A mint látom, egy kis bort is küldtek. Beh savanyu!… de csak kiürítem, Hiszen még savanyúbb az életem.

Élet, élet, áldástalan élet! Számadásod velem mikor végzed? Mikor mondod: menj isten hirével, Porladozzál, porló szeretőddel!

(Pest.)

A világ és én.

Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett. A teremtés legutósó napján Alkotott az isten tégedet. Elfáradt már ekkor a munkában, S így jelessé nem teremthetett.

Szeretélek téged egykor, s szívem Veled hű szövetséget köte, Megvetésem és utálatom lett E szövetség kettős gyermeke; Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást, Nem, mint megvetést s utálatot… Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát, Avvagy talpad mással nyalatod.

S azt hiszed tán, te nyomoru pára! Mint te, én is olyan rab vagyok? Azt hiszed, hogy én dicséretedre Vagy gyalázatodra hallgatok? Azt hiszed, hogy tettben és irásban Engem aggódásnak férge rág, És szorongva kérdezem magamban: Mit fog erre szólni a világ?

Hidd, ha jónak látod; ámde tud meg: Én nem függök tőled semmiben, A mily útat választott magának Lelkem, rajta egyenest megyen. És ha tetszik engem fölemelned, Ám emelj föl, mint bálványodat; Ha fölültetsz fejed tetejére, Majd kirúgom szolgafogadat!

(Pest.)

Mulatság közben.

Most már mulassatok, kedves barátim, Az én mulatságomnak vége van; A tréfaságok, az elmés beszédek, Az ének, a bor, mind haszontalan.

Az embernek mért is van gondolatja? Lássátok, én oly bolond vagyok: Mikor legvígabb a jelen, jövőbe Ragadnak rögtön a gondolatok.

Az a jövő! az a kegyetlen szélvész, Mely szétzilál bennünket, szerteszét; S lesz-e azontúl még találkozásunk? Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét?

Igen, halljuk! majd elbeszéli a hír: Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn… Haszontalan história az élet! Miért is van, vagy mért nem végtelen?

(Pest.)

Szerelemvágy.

Szeretnék már szeretni újolag… Mit ér a kert, ha rózsát nem terem? Ha szerelemmel nem diszeskedik, Mit ér az élet, ifjuság nekem?

Szerettem én, s csak búját érezém A szerelemnek mind ez ideig, S e bú mindennél édesebb vala, Mire szívem csak emlékezhetik.

Oh istenem, ha gyötrelmében is Ily boldogító már a szerelem: Hát akkor még minő lehet, ha a Szívben szelíd mosolygással pihen!

Lelkem bolyongó, hontalan madár, Keresve száll: fészkét hol rakja meg? Hol a leányszív a mely megnyilik Tanyát óhajtó érzeményinek?

De bár szeretni vágyok újólag, A holt leánykát nem feledtem el… A hegytetőn még űl a téli hó, Midőn tövében már virág fesel.

(Pest.)

Költő lenni vagy nem lenni.

Légy átkozott, te átkos pillanat, Melyben fogantatám, S te, melyben kínnal a kín emberének, Költőnek szűlt anyám! Oh költészet, te a Gyanútalan szív csalfa pókhálója, És azután foglyodnak Oly irgalomtalan fojtogatója!

Véremből már te oly sokat szivál, Mérges fulánku pók! De szálaid bármilyetén kuszáltak, Még elszaggathatók. Letépem azokat, Bármint keresztülszőtték-fonták szívem, S ha összenőttenek már: Ugy vélök együtt szívem is kitépem!

De véremből e gyilkos férget én Többé nem hizlalom, Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt Vérért a jutalom, Dicsőség legfölebb, Ez a szem fényét elvakító semmi; És még az is nagy kérdés: E semmi is fog-e jutalmam lenni?

Széles folyódon úszom ezután, Oh mindennapiság! Ballagsz velem majd, és csendes folyásod Sziklák közé nem vág. Nem lesz hirem, nevem, Tán a boldogság karjai sem várnak, De lesz még is nyugalmam, S a nyúgalom fele a boldogságnak. – –

És elnémuljak mindörökre hát? Egy hangszer életem; E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat, A szögre föltegyem? Hallgasson örömem? Ne légyen hangja többé fájdalmamnak? Hallgathat-e a tenger, Midőn hullámin szélvészek rohannak?

Nem, költészet, nem hagylak el soha, Mert nem hagyhatlak el! Táplálni foglak a gyötört kebelnek Legforróbb vérivel. Nem bánom: tépj, emészsz, Másoktól meghallgattatást sem várok, Azért éneklek, költök, Mig végső csep vérem ki nem szivárog!

(Pest.)

Piroslik a kecskerágó…

Piroslik a kecskerágó Szőlő árka mellett. Az árokban tehéncsordás Kutyája megellett.

Tehéncsordás, vízbe ne hányd A kutyakölyköket! Tudod-e, hogy sok legénynek Tetszik feleséged?

Alattomban környékezik Házad a legények; Uszítsd rájok a kutyákat, Majd mikor felnőnek.

(Pest.)

Kicsapott a folyó…

Kicsapott a folyó, Vízben úszik a táj, Túl a vizen lakol, Édes rózsám, ne várj. Elvitte az árviz A töltést, a hidat; Amott megy a hidból Az utósó darab.