Part 18

Ha eddig hozzád folyamodtam Bús állapotban, Keresztelő lett… a búbánatot Vidámsággá kereszteléd. Mért járulok hiába most eléd? Varázserődet mért nem mutatod? Fejem nehéz, És reszket már e kéz, Mely a teli Pohárt ajkamhoz emeli; Ezt befolyásod eszközölte, De nem hatál be a kebelbe: A lélek ép, Nem részegűlhet semmifélekép. A multnak fekete Emlékzete – Mint Dejaníraköntös – rajta van Letéphetetlenűl, minduntalan.

Oh bor! Ki annyiszor Voltál bajomnak orvossága, Légy most is az, bár utójára: Feledtesd el velem a gúnymosolyt, Mely lángszerelmem jégjutalma volt!

(Pest.)

Katona vagyok én…

Katona vagyok én, kiszolgált katona, Csak káplár sem voltam, mindig közkatona. A katonasághoz ifjuságot vittem, Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.

Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem, Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem. Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam? A generális megveregette vállam.

(Pest.)

Szivem, te árva rabmadár!

Szivem, te árva rabmadár! Kit szűk, szoros kalitka zár, Légy csendesebben odabenn, Ne hánykolódjál oly igen; Ugy meg találod sérteni Magad, hogy vér fog ömleni…

Vagy üsd meg magadat tehát, Jőjön halálos seb reád; Véreddel majd megírhatom Szerelmem és hattyúdalom.

(Pest.)

Gyere lovam…

Gyere, lovam, hadd tegyem rád nyergem! Galambomnál kell még ma teremnem. A kengyelbe most teszem bal lábam, De lelkem már a galambomnál van.

Száll a madár, tán párjához siet; Sebesen száll, el is hagyott minket. Érjük utol szaporán, jó lovam, A párját ő sem szereti jobban.

(Pest.)

A leánykákhoz.

Ne haragudjatok rám, Leánykák, lelkeim! Hogy oly sokszor beszélnek A borról verseim.

Ti nem gondolhatjátok, Mily bús az életem, Hogy gyakran a keservek Keservét szenvedem.

Mig olvassátok tőlem A tréfás dalokat, Nem sejtitek, hogy néha Szivem majd megszakad.

S lássátok, szépeim! ha A bú nekem rohan, Mint felbőszült oroszlán, Emésztő-szilajan;

Ha a világ előttem Éjjé sötétedik, S a sötétséges éjben Vihar kerekedik,

És a vihar szivemben Dúl irgalmatlanúl: Csak a bor, a mitől ez Ismét lecsillapúl.

Lecsillapúl lassanként, Elzúg a fergeteg, S én újólag vidám, kék Eget szemlélhetek;

S a fölvidámult égen A régi fényben jár A jó kedv holdja, a szép Örömcsillagsugár.

Ily jótevő orvosság A szőlőnedv nekem; Nem egyszer menté meg már Megúnt, bús életem.

Mert gyakran voltam úgy, hogy Csak még egy pillanat… S most pókháló födözné Versíró tollamat,

Mig én magam fekünném A sírban hidegen, S a föld hideg porával Vegyűlne tetemem – – –

Ne haragudjatok hát, Leánykák, lelkeim! Hogy oly sokszor beszélnek A borról verseim.

(Pest.)

Szülőimhez.

Hejh édes szülőimék, Gazdagodjam meg csak! Akkor, hiszem istenem, Nem panaszolkodnak.

Minden teljesülni fog, A mit csak kivánnak; Megelőzöm vágyait Éd’s apám s anyámnak.

Lesz csinos ház, a miben Megvonúlnak szépen; Pincze lesz a ház alatt, Jó bor a pinczében.

Meghihatja éd’s apám Minden jó barátját; Borozás közt lelköket A jó kedvbe mártják.

Szép kocsit csináltatok Éd’s anyám számára; Nem kell, hogy a templomot Gyalogosan járja.

Lesz arany szegélyzetű Imádságos könyve, Krisztus urunk képe lesz Szépen metszve benne.

Pistinak meg majd veszek Drága paripákat, Rajtok jó Istók öcsém Vásárokra járhat.

Végesvégül lesz nekem Dúsgazdag könyvtárom; Akkor majd a verseket Nem pénzért csinálom.

Ingyen osztom azokat Szét az ujságokba; Minden szerkesztő, tudom, Szivesen fogadja.

S hogyha szép lyányt kaphatok: – De magyar lelkűt ám! – Éd’s apám tánczolni fog Fia lakodalmán.

Igy élünk majd boldogan A mulatságoknak, Igy biz, édes szüleim… Gazdagodjam meg csak!

(Pest.)

Boldog éjjel…

Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal, A kis kertben mulatozunk egymással; Csendesség van, csak az ebek csaholnak, Fenn az égen Tündérszépen Ragyog a hold, a csillag.

Nem jó csillag lett volna én belőlem; Tudja isten, nem maradnék az égen, Nem kellene én nekem a mennyország, Lejárnék én Minden estén, Kedves rózsám, tehozzád.

(Pest.)

Fényes csillag…

Fényes csillag, mondd meg nekem. Mért nem maradtál odafenn? Mondd meg: arra mi ok szolgál, Hogy az égről lefutottál?

»Csak az az ok szolgál arra, Mert rá néztem galambodra; Sugaramnál szebb a szeme, Bosszankodás kergetett le.«

(Pest.)

A természet vadvirága.

Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek! Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény konczot vetek. Nyirbáljatok üvegházak Satnya sarjadékain: A korláttalan természet Vadvirága vagyok én.

Nem verték belém tanítók Bottal a költészetet, Iskolai szabályoknak Lelkem soh’sem engedett. Támaszkodjék szabályokra, Ki szabadban félve mén. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én.

Nem virítok számotokra, Árva finnyás kóficzok! Kiknek gyönge, kényes, romlott Gyomra mingyárt háborog; Van azért, ki ép izléssel Üdvezelve jön elém. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én.

Hát azért nekem örökre Szépen békét hagyjatok; Ugy sem sok gyümölcsü munka: Falra borsót hánynotok. S kedvetek ha jön kötődni, Ugy kapkodjatok felém: A természetnek tövises Vadvirága vagyok én.

(Pest.)

Esik, esik, esik…

Esik, esik, esik, Csókeső esik; Az én ajakamnak Nagyon jól esik.

Az eső, az eső Villámlással jár; A szemed, galambom, Villámló sugár.

Mennydörög, mennydörög A hátunk megett; Szaladok, galambom, Jön az öreged.

(Pest.)

Levél egy szinész barátomhoz.

Jut még eszedbe a fiú? kivel Együtt czepelted a vándorbotot, Mely koldusbotnak is beillenék, Midőn a sorsnak fényes kedve nincs; És ez nem épen olyan ritkaság Szinészre nézve, mint boldogtalan Magyar hazánkban a hű honfigond. – Lásd, én reátok még emlékezem, És elfeledni nem fogom soha A jót s roszat, mely ott közöttetek Mult napjaimnak osztályrésze volt. Előttem áll a délután, midőn A színészetbe béavattatám. Barangolék föl és le czéltalan A nagy hazának minden tájain. Tarisznyámban, mit hátamon vivék, Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher, De a nyomor, mint ólom, megnyomott. Könnyíte rajt a víg könnyelműség, Mely útaimban hű társam vala. Ekkép juték egy nyári délután Egy kis városba; fáradt lábaim A fogadóban megpihentenek. – Vendégszobája egyik oldalán Helyet szerényen színpad foglala. Mire való is már a fényüzés?… Azon tünődtem épen: kérjek-e Ebédet vagy se? hát ha majd sovány Zsebem bicskája szépen bentörik? Az ajtót ekkor megnyitá egy ur; Volt bennem annyi emberismeret, Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész. Fején kalapja nagybecsű vala, Mert Elizéus prófétával az Rokonságban volt… tudnillik: kopasz. Kabátja új, a nadrág régi rongy, És lábát csizma helytt czipő födé, Alkalmasint a melyben szerepelt. »Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok; Talán ön is?« – »Még eddig nem.« – »Tehát Jövőben? fölség…« – »Azt sem mondhatom«, Vágtam szavába; ámde ő rohant, S vezette gyorsan az igazgatót. Fehér köpenyben az igazgató Jött üdvezelni engem nyájasan: »Isten hozá önt, tisztelt honfitárs! Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur? Imádja úgy-e a művészetet? Ah, jó barátom, isteni is az! S önnek szeméből olvasom ki, hogy Szinészetünknek egykor hőse lesz, És kürtölendik bámult nagy nevét A két hazának minden ajkai… Ebédelt már ön? itt az ételek Fölötte drágák, s a mi több: roszak. Az ispán urtól őzczombot kapánk, A káposztából is van maradék – Ha meghivásom nem méltóztatik Elútasítni: jó ebédje lesz.« Igy ostromolt a jó igazgató, Forgatva nyelve könnyü kerekét. Én nem rosz kedvvel engedék neki. Menék ebédre, és ebéd után Beiktatának ünnepélyesen A társaságba – nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia? Másnap fölléptem a Peleskei Notáriusban. Hősleg működém Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt. – Egy ideig csak elvalék velök; Faluzgatánk jó s bal szerencse közt. De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok »utószor«-t, a görögtüzet, S tudj’ a manó, mily csábitásokat. A társaság is végre szétoszolt Egymást érő bel- s külviszály miatt; S én ujra jártam széles e hazát, Mignem keblébe vett más társaság. Mit ottan, itt is azt tapasztalám, S tapasztalásom nem volt olyatén, Mely kedvre hozta volna lelkemet. Kenyért keresni színészek leszünk, Nem a művészet szent szerelmiből, S haladni nincsen semmi ösztönünk. »Pártolj, közönség, és majd haladunk«, Mond a szinész; és az meg így felel: »Haladjatok, majd aztán pártolunk;« És végre mind a kettő elmarad. Nem is hiszem, hogy a szinészetet Becsülni fogják, míg az befogad Minden bitangot, gaz sehonnait, Kik a világnak söpredékei, S itten keresnek biztos menhelyet. Barátom, ez fájt én nekem s neked, Ez keseríte minket annyira. Az isten adja, hogy minél előbb Akképen álljon szinművészetünk, A mint valóban kéne állnia.

(Pest.)

Az öreg úr.

Az öreg urnak élete Szánandó gyötrelem, Veséig gyötri a szegényt, Féltékeny szerelem.

Unokaöcscse oly gonosz, S szép, ifju a neje; Unokaöcscse ver szöget Megőszült fejibe.

Míg nőtlen volt: terhére nem Esett a hivatal, Nyugottan, híven végezé; De most majd belehal.

Míg nőtlen volt: barátinál El-elkártyázgatott; De mostan éjszakázni fél… Keserves állapot!

Míg nőtlen volt: álom között Folyának éjei; De most az öreg úr szemét Behúnyni sem meri.

Pedig, pedig, szegény öreg, Féltés hiába bánt; Öcséd nődet nem szereti… Hanem a szobalyányt.

(Pest.)

Szerelem, szerelem…

Szerelem, szerelem, Keserű szerelem! Miért bántál olyan Kegyetlenűl velem? Te voltál szivemben Első és utósó, Nem sokára készül Számomra koporsó.

Elmegyek az ácshoz, Fejfát csináltatok, Egyszerű fejfámra Csak egy sort iratok; Fekete betűkkel Ez lesz írva rája: »Itt hervad a hűség Eltépett rózsája.«

(Pest.)

János gazda.

János gazda derék gazda, Nincsen párja hat faluba’; Csak egy a bibéje, Hogy soha sincs pénze.

Széles, hosszú szántóföldje, Sok gabona terem benne, Vásárra jár véle, Még sincs soha pénze.

Nem kóborol a kocsmába, Kocsmárosra nem kiáltja: Hejh, bort az icczébe! Még sincs soha pénze.

Felesége szép, takaros, Legényekre nem haragos, Kivált béresére… Hát azért nincs pénze.

(Pest.)

A tintás-üveg.

Vándorszinész korába Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) Körmölgeté, mint más, a színlapot. Kapott Ezért Egyszer vagy öt forintnyi bért, A mint mondom, vagy öt forintnyi bért.

Először is hát tintáért megyen, Ha ismét írni kell, hogy majd legyen. A tintás-üveget pedig hová Dugá? Bele Kabátja hátsó zsebibe, A mint mondom, kabátja zsebibe.

S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig, S haza felé menvén, ugrándozik. Hiába inti őt Szentpéteri: »Kari, Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, A mint mondom, majd követendi gyász.«

Ugy lett. A sok ugrándozás alatt Kifolyt a tinta; foltja megmaradt. Megyeri elbusúlt – kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, A mint mondom, csak egy kabátja volt,

Mi több: kabátja épen sárga volt, És igy annál jobban látszott a folt. »Eldobnám – szólt – de mással nem birok;« Ez ok Miatt Hordá, mig széjjel nem szakadt, A mint mondom, mig széjjel nem szakadt.

(Pest.)

Mit szól a bölcs?

Hm, bizony csak sok nem úgy halad, A mint kéne, itt a nap alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Tenger a pénz, melyben elsülyed Sok hajó: elv, jellem, becsület. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Korpafőt diszít selyem kalap, S az okos fő teng darócz alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

A lét könyviből e szót »barát« Az idők régen kivakarák. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Egyenesség, nyilt őszinteség Rókaságnak zsákmányúl esék. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Feleséghűség járatlan ut, Rajta már csak az együgyü fut. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Igazmondás elhajított kő, Hajító fejére visszajő. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Megterem sok prédikáczió, Nem igen hallgatják, bármi jó. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

(Pest.)

Pál mester.

Pál mester ilyformán okoskodott, És félre csapta Szilajhegykén a kalapot: »Eh, a ki adta! Mire való a feleség nekem? Nélkűle szabadabb lesz életem; Elkergetem… az lesz belőle.« És ugy tett, a miként beszéle.

Pál mester később így okoskodott, Csak hogy nem csapta Ő félre most a kalapot: »Hejh, a ki adta! Még is csak kár volt elkergetnem őt; Kezében gazdaságom egyre nőtt, S most elpusztúl… az lesz belőle.« És ugy lett, a miként beszéle.

Pál mester ekkor így okoskodott, És félre csapta Ismét hegykén a kalapot: »Eh, a ki adta! Mi haszna minden búm és bánatom? Ugy sincs sokam; azt is tovább adom, Tovább adom… az lesz belőle.« És ugy tett, a miként beszéle.

Pál mester végre így okoskodott, S szemére csapta Keservesen a kalapot: »Hejh, a ki adta! Most már minden, de minden oda van; Mi tévő légyek? felkössem magam? Fel, felkötöm… az lesz belőle.« És ugy tett, a miként beszéle.

(Pest.)

Részegség a hazáért.

Fiuk, az isten áldjon meg, Én is iszom, igyatok! Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok!

Ekkor úgy látom hazámat, A mint kéne lennie; Mindenik pohár, a melynek Habjai belém ömölnek, Egy sebét hegeszti be.

S ha mig részeg vagyok: boldog Volna a hon csakugyan, Bár örökké kéne élnem, Fiuk, nem láthatna éngem Soha senki józanan.

(Pest.)

Szerelem és bor.

Azt mondom, a mit mindig mondok: Ne háborgassanak a gondok, Ne háborgassanak bennünket! Legyen vidámság, tréfa, nesz; Ifjak vagyunk, és ifjuságunk Idő jártával oda lesz.

Járjunk a szerelem kertében, Virág ott nyílik minden lépten; Ha meg talál tüskéje szúrni: Illatja gyógyulást szerez. Szeressünk! mert erőnk, szeretni, Idő jártával oda lesz.

Midőn a szerelem kertében, A nap tikkasztón süt az égen: Térjünk hüs árnyékú lugasba A borgyümölcs tőkéihez. Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk Idő jártával oda lesz.

E kép a legszebb élet képe; Adjunk érette bút cserébe. Mint fellegekre a szivárvány, Reánk mosolyogni fog ez, Ha majd derengő ifjuságunk Idő jártával oda lesz.

(Pest.)

Etelkéhez.

Láttad-e, angyalom, a Dunát S a szigetet közepén? Ide szivembe képedet Akként foglalom én.

A szigetről zöld fa-lomb Mártja a vízbe magát; Ha te szivembe igy a remény Zöldjét mártanád!

(Buda.)

Rabhazának fia.

Menjünk, menjünk a földbe, Beteg szivem! Hiszen Megtetted, a mit kelle, Megtetted, a mit lehetett: Viselted honfisebedet.

Hideg van a siréjben; Másnak lehet… Meleg, Forró lesz a sir nékem: Mit életemben viselék, A honfisebb még ott is ég.

De az itélet napja Eljön talán, S hazám Bilincseit lerontja. Akkor sebem begyógyuland, S hüvösben nyugszom ott alant.

(Pest.)

Lant és Kard.

Felhős az ég hazámon, Aligha nem lesz vész; Csak hadd legyen, nem bánom, Lelkem reája kész.

Lantom nagyon szeretne Hallgatva állani, Régóta van kezembe’, Már kopnak húrjai.

S amott a zugban kardom Folyvást panaszkodik: Hiába meddig tartom, Az ítéletnapig?…

(Pest.)

Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe.

Ha e sötét betűk, a miket itt leírok, Lennének a balsors, a mely tán téged ér: Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

(Pest.)

V. S.-né emlékkönyvébe.

Tudom: mint boldogítod férjedet; De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd, Ne olyan nagy mértékben legalább. A fájdalomnak csalogánya ő, S mióta boldog, hangja ritkán jő… Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.

(Pest.)

Bucsú 1844-től.

Egy esztendő a másik sírját ássa, Gyilkolják egymást, mint az emberek. Idő, szárnyadnak még egy csattanása, S a jelen év is sírban szendereg. Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak Lélekzetével életmécsedet, Nem foglak oda írni tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.

Magas tervektől izzadó fejembe Te oly sok eszme magvait vetéd, S én a gyümölcsöt bőven megteremve Láthatván, rajta büszkén nézek szét. Jutalmaúl nem rest munkálatomnak A hír csillagja rám sugárt vetett, S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.

Szivem sokáig a sors bal kezében A fájdalom meggyúlt világa volt; Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen, És szózatodra a vad láng kiholt. Elhamvadt üszke van csak bánatomnak A romba dőlt s már fél-ép szív felett; S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.

Oh haldokló év! sírod mellett engem Lágy bölcsejében ringat a remény, S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem: A mennyországnak állok küszöbén. Szomszédságában ilyen boldog kornak Mondom, tünő év, a bucsút neked, S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.

Reád függeszté hévvel esdekelve Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem, S te sóhajára semmit nem figyelve, Ekkép feleltél mennydörögve: nem! Te koszorúját eltépted honomnak, Ifjú reménye mit fejére tett; Ezért nem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.

(Pest.)

1845.

* *

Két testvér.

Van én nekem egy kedves czimborám, Talpig derék, becsűletes fiú: Midőn szomoruságnak szele fú, Vidámság köpenyét akasztja rám.

Ha nemzetem sorsára gondolok, S szivem szorítja fojtó sejtelem: Az én kedves pajtásom ott terem És szól, hogy ez nem férfias dolog;

Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit, Hogy majd idővel másformán leszen, Az ég kegyébe ismét fölveszen, És, minket árva népet, megsegít.

Ha szerelem bújában epedek, És a lemondás már-már főbe ver, Az én kedves pajtásom nem hever, Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.

Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat; Ámbátor az most rám nem is figyel, Ki szerelmem tőkéjét vette fel, Majd megkerűl még tőke és kamat.

S ha eszmetársulatnál fogva itt Eszembe jutt borzasztó pénzügyem: Biztat, hogy a szerencse, elhigyem, Számomra is megnyitja markait;

Azt mondja, hogy még megjön az idő, Hol fűtetlen szobában nem lakom, Ha szűk udvarra nyíló ablakom Tábláin a tél dérvirága nő. –

Az én kedves pajtásom így beszél Kimondhatatlan barátságosan, S lelkemnek oly széles jó kedve van Bút, bajt felejtető meséinél.

E jó fiúnak egy rosz bátya van, Igen komor, goromba férfi ő; Ez a rosz bátya mindig közbejő, És fölpofozza öcscsét csúfosan.

S tőlem kegyetlenűl elkergeti. Levert kedélylyel ballag tőlem el, De ujra jő, vigasztal és ölel A jó fiú, ha szerit ejtheti.

Tudjátok tán, s fölösleges a szó: Ily jó barátomúl kit bírok én?… Vigasztaló pajtásom a remény, S komor, goromba bátyja a való.

(Pest.)

Hull a levél a virágról…

Hull a levél a virágról, Elválok én a babámtól. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!

Sárgul a hold az ég alján, Mind a kettőnk oly halovány. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!

Harmat hull a száraz ágra, Könnyek hullanak orczánkra, Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!

Lesz még virág a rózsafán, Egymást még mi is látjuk tán. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!

(Pest.)

Apám mestersége s az enyém.

Mindig biztattál, jó apám: Kövessem mesterségedet, Mondtad, hogy mészáros legyek. Fiad azonban író lett.

Te a taglóval ökröt ütsz, Tollammal én embert ütök – – Egyébiránt az egyre megy, Különböző csak a nevök.

(Pest.)

Elmondom, mit eddig…

Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! A mit érezék és Szenvedék, elmondom.

Éreztem szerelmet, S szenvedtem miatta, És nagy volt szerelmem, Nagy szivem bánatja. Bánatom s szerelmem, Ez ikertestvérek Engemet gyötörni Általad levének.

Szigorú körülmény Ajkamat lezárta, Hogy ne jőjön titkom Senkinek tudtára. Oh, minő teher volt Azt eddig viselnem! Hányszor volt alatta Roskadóban lelkem!

Mint a napfény elvesz Felhők fátyolában, Képedet szivemben Eltemetni vágytam. Könnyü szél pusztitást Tészen a felhőben, S felsüt a nap akkor Annál égetőbben.

Sőt hazudtam többször Másokért szerelmet; E hazugság által Csak nagyobb kinom lett. – S most tudsz mindent, a mit Éreztem, szenvedtem; Fogsz-e vígasztalni Nyájas feleletben?

Szólj, üdvességemnek Megváltó keresztje! Nem nyilik meg ajkad! Semmit sem felelsz-e? – – Oh, mikép felelnél, Hiszen néma nyelvvel… Kiterítve… holtan… Koporsóban fekszel!

(Pest.)

Mit nem tettem volna érted…

Mit nem tettem volna érted, Szép kis szőke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem.

Az egész, mit életemben Érted tennem lehetett, Annyi, hogy a koporsóba Én tevém be tetemed.

(Pest.)

Hová levél…

Hová levél? te szebb reményeimnek Korán kiégett hajnalcsillaga! Keresni foglak; – hasztalan kereslek Vagy még meglátjuk egymást valaha,

Ha majd az éjnek hallgatag felében Halvány sugárt a hold a földre vet: A temetőnek küszöbét átlépem, S fejem lehajtom sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e akkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy meghallgasd, a mit majd ajakam szól: A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy letöröljed lankadt pilláimról Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy szellemed majd égő csókjaimtól S keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják? S csak a mennyben találkozol velem?… Vagy többé sem az éj sem a mennyország Meg nem mutat már tégedet nekem?!

(Pest.)

Zárjátok be már azt a koporsót.

Zárjátok be már azt a koporsót, És vigyétek ki a temetőbe! Hisz elég rég nézem már, hogy bennem Megmaradjon mindörökre képe, Vagy hogy szívem, lelkem összetépje!

(Pest.)

Jaj, be bús ez a harangszó!

Jaj, be bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak!

A templomnál van koporsód Koporsód van itten! Hova veled vőlegényként Egykor jőni hittem.

Védangyala kedvesemnek Odafönn a mennyben! Szánj, és vedd el eszemet, vagy Vigasztalj meg engem.

Vagy talán te is meghaltál? Tán megölt a bánat? Hogy hervadni hagytad ezt a Legszebb rózsaszálat.

(Pest.)

Ha ébren meg nem látogatsz…

Ha ébren meg nem látogatsz, Jőj hozzám álmaimban, Jőj hozzám, meghalt életem! Sok mondani valóm van.

Hisz egymással mi ekkorig Oly keveset beszéltünk; Csak egy-két gyorsan illanó Tekintet volt beszédünk.

Tudod, ha hozzátok menék, Te mindig úgy futottál; De más szobából titkosan Rám gyakran pillantottál.

S öröm volt, látnom téged ott Félig nyilt ajtó mellett, Mikéntha láttam volna az Egészen megnyilt mennyet.

Ha távozám: az ablakból Tekintettél utánam; Vélted, hogy észre nem veszem? Oh, én mindent jól láttam.

De láttam temetésed is… Csak ezt ne láttam volna! Az a gödör, mely sírod lett, Az lett szivemnek pokla.

Egyszerre lelkemet ezer Mennykő csapása érte… Ekkor hullott alá a föld Koporsód födelére.

Ott vagy te most, szent angyalom! Eljősz-e hozzám vajjon? Mindenkor tárva lesz karom, Ha jősz, hogy átkaroljon.

Csak érintsen lehellete Közelgő szellemednek: A mennybe föl, vagy sírba le, Mindenhová követlek!

(Pest.)

Te voltál egyetlen virágom…