Part 10

A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jőjjön s a tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Új, változatos dolgok megismerésére törekszünk. Lelkünk magasztosabbá válik s életünk sem folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. _Minden, a mi emeli lelkünket, éleszti szerelmünket is._ A kellemes és szép azonos fogalmak, melyeket mindenki saját hajlamai szerint alakít meg magának. Sokan valami nagyon elvont, s oly magasan álló fogalomnak tartják a kellemest, hogy azt az ember nem birja elérni. Pedig a kellemesség, mint emberi tulajdonság, nem egyéb, mint _könnyed, élénk szellem_. És e tulajdonság az, a mely okvetlenül szükséges a szerelemnél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tisztelet és szeretet helyes arányban legyenek egymáshoz; támogassák egymást, és különösen a tisztelet soha se nyomja el a szeretetet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem nem az emelkedett lelkeknél fordul elő leggyakrabban; – igazi, benső szerelemről szólok –; nagyfokú szenvedélynek kell elömleni rajtok, hogy megrázkódtassa őket. De ha aztán szeretnek, sokkal igazabban szeretnek, mint mások.

Sokan mondják, hogy vannak a szerelemre inkább és kevésbbé hajló nemzetek. De ez téves állítás; legalább oly értelemben, mint mondják. A szerelem nem egyéb, mint egyetlen egy gondolathoz való hozzáfűződés; és így az egész földön egy és ugyanaz. Az éghajlat csupán az érzelem lényegéhez nem tartozó anyagiságra lehet befolyással; de magára az érzelemre nem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A ki a szerelmet híven játszsza, az igazán szeret. A szerelem látszatát az, a ki nem szeret, nem adhatja meg. Az érzelem nem álczázza magát soha; és ebben mégis különbözik az igazságtól, a mely sokszor álruhában jelenik meg.

A szerelem közvetlen és így – habár csak az előtt, a ki azt megérteni hivatva van – elárulja magát; míg az igazság sokszor elrejtőzik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha távol vagy attól, a kit szeretsz, elképzeled magadban, hogy mi mindent fogsz tenni és elmondani, és ha közelében vagy, semmit sem cselekszel és semmit sem szólsz. Mért van ez így? Mert távollétedben eszed képes a megfontolásra, elmélkedésre; míg a szeretett lény jelenlétében eszed megzavarodik és elhatározásra képtelen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Semmit sem mersz koczkáztatni a szerelemben; mert félsz, hogy mindent elvesztesz. És mégis meg kell tenned a lépéseket, hogy előbbre haladj. De mennyire szabad előre lépned? Félve, remegve gondolsz erre, a míg rá nem jösz a kellő távolságra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legjobban megzavar az, ha olyant tapasztalsz, a mit előnyödre magyarázhatnál, de nem mered annak valóságát elhinni. Remény és félelem közt hányódol, de végre is ez utóbbi győz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha valódi bensőséggel szeretsz, mindig új és új alakban tünik fel szereteted tárgya. Rövid távollét után azt hiszed, hogy már kevésbbé szeret. És mily öröm az, ha sértetlenül feltalálod ismét szerelmét! Nyugtalanságod azonnal eloszlik. Csakhogy ehhez szükséges az, hogy már nagyon előhaladtál légyen a szerelemben; mert a kezdődő érzelmen, melynél a viszontszerelem érzete még meg nem szilárdult, mindig újabb és újabb nyugtalanság tombol át.

És a míg a képzelődés gyötrelmei akként kínoznak, kivánod látni a szeretett lényt, remélve, hogy az ő jelenlétében eloszlanak kételyeid; de meglátva őt, úgy érzed, hogy még jobban szenvedsz. Az elmúlt kínokat újabbak váltják fel, melyek még inkább gyötörnek. És nem vagy-e ily állapotban szánalomra méltó?

IRÓI TEKINTÉLY A BÖLCSELET TERÉN.[34]

Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett szava.

Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.

Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására dicsőítik.

Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy _mit mondtak, mit írtak mások,_ és azok közt, a melyeknek igazságait az _elmélkedés_ alkotja meg.

E szempontból kell az írói tekintély kérdését eldönteni.

Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk van.

Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?

Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az emberi természeten és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti hatalmas erő viszi fel oda.

Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak lehetnek.

A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.

Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen, hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival karöltve kell előre haladnunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett, hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.

Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert[35], melyeket makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, vagy a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat volna szükséges!

E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az _ész_ hozta létre a régi kor okoskodásait, az _ész_ mérlegelje tehát értéküket, az itéljen felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az ő új felfedezéseik gyümölcsétől.

Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig végczélul fogadjuk el az ő vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni; utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.

Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal, hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra törekedtek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet; de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva, fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.

Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új igazságok is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül, hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, a melyek segélyével mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi, hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk, hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök. Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi: mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.

Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették volna az emberi tudást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.

A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az egyes sejtek az elsőtől az utolsóig mind egyformák. És így van ez mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől, hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.

Egészen másként van ez az embernél.

Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását, hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok könyveiből mindig hozzáférhet.

És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit, másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, a milyenben a régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.

Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok tapasztalhatók, mint az egyesek életében.

Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, _egy_ embernek tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk öregebbek.

Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket, a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.

Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat _egy_ nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki.

De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész csillaghalmazt.

Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.

Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha _minden ismert_ esetet elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes _ismert_ testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező, de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.

Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most állítunk; és az ő elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.

A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik; mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.

Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező nézeteivel szemben; mivel az _igazság mindenkor régibb_, mint a régi kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek felismerik.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Itt született Pascal Balázs 1623 június 19-én.]

[Footnote 2: Atyja eleinte nem akart mennyiségtani könyvet a kezébe adni s egy ízben meglepve őt szobájában, csodálkozva látta, hogy _egyes mennyiségtani tételekre önmagától jött_ rá s mintegy újra felfedezte e tudomány egyes alaptételeit, melyeket a nagy tudósok csak fokozatosan alkottak meg.]

[Footnote 3: Demogeot: _Histoire de la littérature française_. Paris. Hachette 1878. 392–399. lap.]

[Footnote 4: E helyütt Blaise Pascal összes _Gondolatait_ közöljük, melyek ily czímen a legtöbb kiadásban megjelentek; s e részben több kiadás egybevetésével a lehető legnagyobb _teljességre_ törekedtünk. Az első kiadásoknak a vallásra vonatkozó részeit is közöljük itt, kivéve egy rövid fejezetet, mely a vallás gyakorlásáról szól s Isten létezését, – mint Voltaire mondja – még gyerekes és a tárgy komolyságához nem méltó módon akarja bizonyítani. Mellőzhetőnek véltük még az első kiadásokból egy másik rövid befejezetlen rész közlését is, melyben Pascal egy vitatkozása alkalmával Montaignet és Epictetest jellemzi.

A _Discours sur les passions d’amour_ czímű fejezetet, melyet legelőször Cousin közölt a _Revue des deux mondes_ban s azután Faugère vett fel kiadásába, szintén közöljük e helyen. E _Discours_ kétségkívül egyike a legszebbeknek s leginkább jellemzi Pascal rokonszenves egyéniségét. – Pascal _Gondolatait_ egyes kiadók különféle biráló megjegyzésekkel kisérik, melyeket mi nagyrészt mellőztünk, s a hol itt-ott más kiválóbb irók, mint Voltaire és Condorcet megjegyzéseit közöljük, ezt nem birálatképen teszszük, hanem mivel érdekesnek hiszszük Pascal nézeteit összehasonlítani más nagy szellemek nézeteivel. Pascal bölcsészete nem alakulhatott meg teljesen; s azt, mint befejezett rendszeres egészet nem is lehet bírálat tárgyává tenni. A tudományos világnak minden esetre pótolhatlan vesztesége marad az mindig, hogy e nagy szellem kora halála miatt be nem fejezhette bölcsészetének rendszerét.]

[Footnote 5: A mozgás nem csupán mozgási képesség, hanem a képesség eredményezte cselekvés.]

[Footnote 6: Pascal itt egyesíti magában mindazon előnyöket és hibákat, a melyek az emberi tudást tagadó bölcsészettel járnak. Pascal az ő tudományával, a mennyiségtannal hasonlítva össze a társadalmi tudományokat, könnyen eshetett itt tulzásba, midőn nem lelhetett itt oly megdönthetlen, világos tételekre, mint a minőket a mennyiségtan tud felmutatni.]

[Footnote 7: Itt Voltaire megjegyzi, hogy Pascal e gondolatában némi téves van, mivel a «tudatlanságnak» kétféle értelmet ad, pedig ettől másutt Pascal maga is óva int. A ki, mondja Voltaire, nem tud irni és olvasni, az tudatlan; de oly tudós, a ki a mennyiségtan törvényeit alaposan érti, azért, mert más rejtélyeit a természetnek nem fejtheti meg, nem mondható tudatlannak. Newton nem tudta megmagyarázni, mért birjuk a karjainkat mozgatni; de azért nem volt tudatlan. A ki nem érti a héber nyelvet, de tud latinul, már tudományos ember azzal szemben, a ki csak francziául tud.]

[Footnote 8: Condorcet itt védelmébe veszi a stoikusokat a következőket jegyezve meg: A stoikusok bölcselkedése az emberi természetre van alapítva, noha ezt épen gyakran megtámadja. Ezek szerint a heves szenvedélyek, a lelkesedés nemcsak hogy erőt adnak az embernek a fájdalom elviselhetésére, hanem ez iránt gyakran érzéketlenné is teszik. És mivel a fájdalmak nagy tömegét eszünk segélyével sem el nem viselhetjük, sem meg nem akadályozhatjuk, de sőt általa meg sem vigasztalódhatunk: s mivel a fájdalomtól való félelem sokszor az az eszköz, a melylyel a zsarnokok igába hajtják az alattvalókat: a stoikusok észszerüen mondhatták, hogy a természet által reánk rótt bajok ellen a legbiztosabb gyógyszer az, ha lelkünkben bizonyos emelkedettséget őrzünk meg, a tartós lelkesedés lángját keltjük életre, a mely együtt növekedvén a fájdalommal, ennek elviselésére erőt ad, sőt iránta érzéketlenné tesz; e lelkesedés, ez emelkedettsége a léleknek hatalmas erővé válik, másrészt pedig meghagyja az egyes lelki képességek működését. A stoikus azt mondja: A fájdalom ellen edzve vagyok, az nem képez rosszat számomra; s nem is fogja azt érezni. És ez által épen úgy meg van a gyógyszerök a testi, mint a lelki szenvedések ellen. A lélek emelkedettsége mellett semmi bántalom, semmi igazságtalanság nem hat reájok. Boldogságukat a lelki nagyság érzete okozta s így azt csakis a bűn s az erkölcsi gyengeség zavarhatta meg. Az istenséghez igyekeztek közeledni, jót tévén embertársaikkal; s ha már más menedék nem volt hátra, tudtak meghalni is.

Ha tehát, így fejezi be Condorcet, Pascal említett birálója, megjegyzését, ha túlhajtott lelkesedést vethetünk is szemökre e bölcsészeti elv követőinek, el kell ismernünk ez elvek alkotójának szellemét s finom lelkületét.]

[Footnote 9: Itt Voltaire a következő megjegyzést teszi: Sajátszerű, hogy Pascal, a ki azt állította, hogy eszünk az eredendő bűnt is képes velünk megértetni, itt azt mondja nekünk, hogy az ész által Istent meg nem ismerhetjük. Bizonyára Pascal sorainak olvasása késztette Hardouint arra, hogy Pascalt egészen tévesen az atheisták közé sorozza. Pascal ezt kétségkívül a leghatározottabban visszautasította volna, mint a hogy az atheistákat sokszor kíméletlenül meg is támadta.]

[Footnote 10: Ime ismét! – jegyzi meg Voltaire. – Lehetséges volna az, hogy Pascal az, a ki így beszél, hogy ő ne érezze magát elég erősnek az Isten létezésének bebizonyítására.]

[Footnote 11: A mit kiváncsiságból megtudtak, azt önhittségből figyelmen kívül hagyják.]

[Footnote 12: Az erkölcsi és jogi elvek megkülönböztetése még hiányzik Pascalnál.]

[Footnote 13: Épen semmi sem a mi sajátunk a mit annak tartunk; a tanács- és néphatározatok folytán űzik a bűnt; miként egykor bűneinkben, úgy most törvényeinkben rejlik a baj.]

[Footnote 14: A jog legridegebb alkalmazása e legridegebb igazságtalanságra vezet.]

[Footnote 15: Hobbes tétele.]

[Footnote 16: Condorcet itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatával Hobbes irányához látszik közeledni; és így Pascal, századának legvallásosabb bölcsésze, az igazság fogalmára nézve ugyanazon véleményben van, mint ugyanezen század legvallástalanabb bölcsésze.]

[Footnote 17: Plato szerint azok a legjobb törvények, a melyeket a polgárok életüknél is jobban szeretnek; a törvényhozók legnagyobb művészetét az képezi, hogy a polgárokkal megszerettessék hazájok törvényeit. Mily nagy a távolság Athén bölcsésze és a Faubourg Saint-Jaques bölcsésze között! (_Condorcet_ megjegyzése.)]

[Footnote 18: Minthogy az igazságot, mely által szabaddá tehetné magát, nem ismeri: rászolgál arra, hogy rászedjék őt]