Part 9

Pedig szó sem volt róla. Amint ez a különös házasság közismertté vált a vidéken, a férfiak valóságos játékot űztek belőle (bocsánat a csunya szóért!), hogy szegény Gargant fölszarvazzák. Házasságuk előtt senkinek sem jutott eszébe _Itókát_ elcsábítani, most azonban mindenki meg akarta csinálni a jó tréfát. Egy pohár pálinkáért Itóka kegyeit meg lehetett vásárolni. A mulatságos eset híre még a szomszédos városba is eljutott s a godervillei urak nem egyszer kirándultak, hogy a dolgot saját szemükkel lássák.

A szenvedélyes Itóka fél liter borért árokban vagy fal mögött bárkivel összeölelkezett az urak szeme láttára, míg száz lépésnyire tőlük Gargannak mozdulatlan árnyalakja volt látható, kezében a harisnyával, háta mögött a legelésző nyájjal. Nem volt ennél mulatságosabb dolog a világon. A környék kávéházaiban esténként csak erről beszéltek a férfiak s ha szeszes jókedvben összetalálkoztak az úton, ezzel köszöntötték egymást: »Adtál itókát az Itókának.« Mindenki tudta ennek jelentését.

A pásztor mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Egy délután azonban Sassevilleből jött át egy legény s itallal teli üveget mutogatva Gargan feleségének, egy boglya mögé csalogatta. Az asszony nevetve szaladt hozzá. De a bűnösök alig ölelkeztek össze, mikor Gargan, mintha az égből pottyant volna, rájuk tört. A legény sarkára hullt nadrágjába meg-megbotolva szaladt el, míg a süketnéma irtózatos üvöltéssel feleségére rontott.

A mezőn dolgozó parasztok a kiáltásra odaszaladtak. Már késő volt: az asszony nyelve feketén lógott ki, szemei kidűltek, orrából szivárgott a vér. Férje megfojtotta.

Az asszonygyilkos férj ügyét a roueni törvényszék tárgyalta. A néma pásztor és a bíróság között Picot uram látta el a tolmács szerepét. Az ügy egyes részletei a hallgatóság körében élénk derültséget keltettek. A ravasz majorosnak azonban csak egy célja volt: mindenáron fel akarta mentetni kitűnő pásztorát. Először elmondta a süketnéma életének és házasságának történetét. Mikor a gyilkossághoz ért, maga kérdezte a gyilkost.

A hallgatóság visszafojtott lélekzettel figyelt. Picot lassan szótagolva tette fel a kérdést:

– Tudtad, hogy a feleséged megcsal?

Ugyanakkor szemével is mímelte a kérdést.

A pásztor »nem«-et intett.

– A boglyán feküdtél, mikor rajtakaptad őket? – kérdezte a majoros és olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki visszataszító dolgot pillant meg.

A pásztor »igen«-t intett.

Erre a majoros a feleket összeadó polgármester kézmozdulatát s a pap áldástosztó kezét utánozva, azt kérdezte szolgájától, hogy azért ölte-e meg feleségét, mert Isten és a törvény előtt az övé lett?

A másik igent bólintott.

Most Picot csak ennyit mondott:

– Nos, mutasd meg, hogy történt?

Ekkor a süketnéma eljátszotta az egész jelenetet. Mutatta, hogy a boglya tetején aludt; egyszerre csak fölébredt, mert érezte, hogy a széna mozog. Kinyujtotta fejét és mindent meglátott.

Fölugrott a két zsandár között és arcán állati kifejezéssel utánozni kezdte a szeretkezők bűnös mozdulatát.

Hangos kacagás harsant föl a teremben, mely azonban egyszerre megfagyott, mikor a pásztor dülledt szemekkel, állkapcsát és hosszú szakállát mozgatva, mintha harapna valamit, karjait görcsösen megfeszítve és fejét előreszegve ismételte a gyilkos szörnyű mozdulatát, amellyel egy ember életét kioltá. Oly rettenetesen üvöltött, egész testén oly önkívületi harag vonaglott, mintha áldozatát valóságban ujjai közt tartaná. A zsandároknak kellett erőszakkal leültetni, hogy kissé megnyugodjék.

A szorongó félelem borzadálya futott végig a hallgatóságon.

Ekkor Picot gazda a pásztor vállára téve kezét, egyszerű természetességgel jelenté ki:

– Ebben a férfiban van becsület.

És a pásztort fölmentették.

Ami engem illet, kedves jó asszonyom, én nagy érdeklődéssel hallgattam e különös történetnek fejleményét, amelyet a majoros kissé durva beállításában adtam most elő s éppen a végére értünk, mikor az erdő belsejéből puskadurranás és Gáspárnak mennydörgő hangja hallatszott:

– Szalonka! Talált!

Ime így töltöm időmet, lesve a szalonkákra s nézve, hogy miként vonulnak el. Ön is, asszonyom, bizonyára ez órákban kimegy a bois-ba s nézi az első téli toaletteket fölvonulni.

A vonaton.

A leáldozó nap elérte már a nagy hegylánc vonalát, amelynek legkimagaslóbb pontja a Dôme hegycsúcs volt. A mély royati völgyre a környező hegyek árnyai terpeszkedtek rá.

A parkban a zenekar pavillonja körül néhányan sétáltak még s a padokon, a közeledő este hűvössége ellenére is, itt-ott kisebb társaságok időztek. Egyik ilyen társaságban élénk vita folyt egy fontos kérdésről, amely Sarcagnesné, Vaulacellesné és Bridoie báróné úrnőket szerfölött érdekelte. Pár nap mulva kezdődött ugyanis a nyári szünidő s arról volt szó, hogy e hölgyeknek Párizsban a jezsuiták és domokosrendi papok intézeteiben nevelt gyermekei miként jöjjenek haza.

Maguk az előkelő mamák csupán emiatt nem szerettek volna Párizsba utazni, de viszont senkit sem ismertek, akire e roppant kényes kérdés megoldását bízhatták volna. Július vége felé volt. A társaságból ebben az időben senki sem tartózkodott a fővárosban.

A kérdés nehézségét növelte még az a körülmény, hogy ép a napokban nagy botrányt okozó erkölcsi kihágás fordult elő egy vasúti kocsiban. Az aggódó mamák meg voltak győződve, hogy Párizs valamennyi kétes erkölcsű személye pont az Auvergne és Párizs között közlekedő gyorsvonaton tartózkodik. Vichyben, Mont-Doreban s a többi környékbeli előkelő fürdőhelyeken, a _Gil-Blas_, hírei szerint, ahogy Bridoie báró olvasta, számtalan művésznő és félvilági nevezetesség fordul meg, akik bizonyára vonaton mennek oda és vonaton térnek vissza. Sőt bizonyára egyebet sem tesznek, mint oda és vissza járnak s így idejük javát a vasúti kocsikban töltik. E tisztátlan személyek tehát valósággal ellepik az átkozott párizs–auvergnei vonalat. Igazán fölháborító, hogy a rendőrség a gyanús nőket nem tiltja ki a vasúti kocsikból!

A nagyreményű csemeték közül Sarcagnes Richárd tizenöt éves volt, Vaulacelles Arisztid tizenhárom és Bridoie Roland tizenegy éves. Mit csináljanak? Lehetetlen ez ártatlan gyermekeket ily teremtésekkel való találkozás lehetőségének kitenni. Mi mindent láthatnak, hallhatnak, vagy tanulhatnak el, ha egy teljes napot vagy éjjelt töltenek oly kocsiban, ahol e sajátságos teremtések gavallérjaikkal együtt utaznak?

A helyzet még mindig megoldhatatlannak látszott, amikor a kedves kis Martinsec báróné egy pillanatra hozzájuk állt, hogy üdvözölje őket. A barátnők közölték vele aggodalmaikat.

– A dolog nagyon egyszerű, – kiáltott föl a kis báróné. – Negyvennyolc órára odakölcsönözhetem az abbémat; Rudika nevelésére e kis szünet nem lesz végzetes hatással. Lecuir abbé fölmegy Párizsba s magával hozza a kis fiúkat.

Ebben tehát megállapodtak, hogy a kíváló, nagyon képzett fiatal abbé, a kis Rudolf bárónak nevelője, a következő héten Párizsba megy s a három fiúcskát magával hozza.

*

Az abbé pénteken utazott s már vasárnap reggel három védencével együtt sétált a párizsi _gare de Lyonon_ a nyolcórai közvetlen gyorsra várakozva, amely az auvergnei fürdőzők kívánságára csak pár nap óta volt járatban.

A fiatal pap, mint csirkéitől követett tyúk, végigment a diákokkal a vasúti kocsik előtt s élénken emlékezve az aggódó mamák utasításaira, olyan szakaszt keresett, amelyben lehetőleg tiszteletreméltó egyéniségek tartózkodnak.

Egyik szakasz nyitott ajtaja előtt előkelő öreg úr és ősz hölgy állt, akik a kocsiban ülő fiatalabb, szintén úri megjelenésű hölggyel társalogtak. Az öreg úr kabátjának gomblyukában a _Legion d’honneur_ szalagocskája piroslott. »Ez kell nekem! – gondolta a fiatal abbé. – Ezeknek az embereknek megbízható a megjelenésük.« A három fiút föltolta maga előtt a kocsiba s utánuk ő is fölszállt.

Az öreg hölgy búcsúzott:

– Vigyázz nagyon magadra, kis lányom!

A fiatal hölgy megnyugtatta:

– Ne félj, mamám, semmitől!

– Ha valamit éreznél, rögtön hivasd az orvost!

– Igen, igen.

– Isten veled, kicsikém.

– Isten veletek!

Még egy utolsó, hosszú csók, azután a kalauz becsapta az ajtót. A síp rekedten szólt. A vonat megindult.

Más senki sem szállt föl. Az abbé el volt ragadtatva a sikerült helyválasztástól s a rábízott fiúkkal épületes társalgásba merült. Elutazása előtti estén Martinsec báróné közölte vele, hogy barátnői szeretnék, ha az abbé a vakációban foglalkoznék kissé gyerekeikkel. A vonaton töltött időt tehát arra akarta fölhasználni, hogy a fiúk gondolkodásmódját és képzettségét kipuhatolja.

Sarcagnes Richárd volt köztük a legmagasabb. Azok közé a hirtelen felszökkent, sovány és sápadt gyerekek közé tartozott, akiknél a megnőtt tagoknak még nem volt idejük jól összeforrni. Lassan beszélt s egészen gyermekesen.

Vaulacelles Arisztíd ellenben kicsi, zömök fiú volt, roppant élénk, megbízhatatlan és sokszor alattomos. Mindenkit kigúnyolt; kifejezései nagyosak voltak és sokszor olyan kettős értelmet adott nekik, ami szüleit nagyon nyugtalanította.

A kis Bridoie báró semmi iránt sem mutatott semmiféle hajlamot. Csendes, ártalmatlan fiúcskának látszott, aki, ha megnő, majd olyan »jó fiú« lesz, mint a papája.

Az abbé közölte velük, hogy a nyári hónapokban nevelése alá kerülnek. Részletezte előttük kötelességeiket, amelyekkel vele szemben tartoznak s világot vetett módszerére, amelyet tanulmányaikban alkalmazni akar.

Az abbé egyszerű, becsületes lelkű pap volt; kissé talán szónokias és a módszereknek, elméleteknek fiatalosan buzgó híve.

Ékes szavait hosszú sóhaj szakította meg, amely utitársnőjük kebléből szállt föl. Az abbé arra fordította fejét. A hölgy a kocsi sarkában ült sápadt arccal s mozdulatlanul maga elé meredő szemekkel. Az abbé ismét tanítványai felé fordult s megszakított beszédét folytatta.

A vonat teljes sebességgel robogott mezőkön, erdőkön keresztül, hol hidak alá bújva, hol hidak felett száguldva. Az idegesen remegő kocsik a bent ülőket alig észrevehetően, de állandóan rázták. A Vaulacelles-fiú az abbétól Royat felől érdeklődött. Mivel lehet ott szórakozni? Van patak? Lehet halászni? Lesz lova, mint a mult nyáron volt?

A fiatal asszony egyszerre csak feljajdult, de kiáltását hirtelen visszafojtotta.

Az abbé nyugtalankodva érdeklődött:

– Rosszul van, asszonyom?

– Nem, nem, abbé úr, – felelt ijedten az asszony. – Múló fájdalom. Néhány nap óta nem jól érzem magamat s a vonat rázása fáradttá tesz.

Az abbé nem volt könnyen megnyugtatható:

– Mégis, asszonyom, ha valamiben szolgálatára lehetek?…

– Ó, köszönöm. Igazán nincs szükségem semmire sem.

Az abbé tovább folytatta az eszmecserét tanítványaival neveléstani eljárásáról.

Az órák egymás után múltak. A vonat néha megállt, majd újra elindult. A fiatal asszony behúzódva a kocsi sarkába, aludni látszott s többé nem mozgott. Bár már a napnak több mint fele eltelt, még mindig semmit sem evett. »Nagyon beteges lehet,« – gondolta az abbé.

Alig lehettek Clermont-Ferrandtól kétórányi távolságra, mikor utitársnőjük újra följajdult, de ezúttal nagyon komolyan. Arca eltorzult, szeme kidagadt s kezével kapaszkodnia kellett a díványba, hogy le ne essék. Közben folytonosan nyöszörögve ismételte:

– Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem!

Az abbé fölugrott helyéről:

– Asszonyom… asszonyom… Az Istenért!… Mi baja?

A fiatal asszony halkan nyögte:

– Azt hiszem… ó, jaj, azt hiszem, hogy megszülöm… a gyerekemet…

Alighogy e szavakat kiejtette, elkezdett irtózatosan kiáltani. A kétségbeesett sikoly, mintha torkát szaggatta volna, míg kijött rajta, oly rekedten, oly borzalmasan tört elő, lelki szorongását és testi fájdalmát egyaránt kifejezve.

A szegény kis abbé kapkodó tehetetlenséggel állt előtte és siralmas arckifejezéssel morogta fogai közt:

– Ó, ha tudtam volna! Ó, ha tudtam volna!…

Arca szeme fehérjéig elpirult. Tanítványai elképedve nézték a nőt, aki minden látszólagos ok nélkül oly szörnyen kiáltozott.

Az asszony egyszerre csak karjait fejéhez emelte és testén különös görcs vonaglott át, amely szinte fölvetette.

Az abbé agyán átvillant a gondolat, hogy ez a teremtés meghal itt, ha nem segít rajta. Kemény elhatározással lépett hát az asszonyhoz:

– Asszonyom, ne féljen! Én majd segítségére leszek. Nem tudom – de hát megteszek mindent, amit csak lehet. Kötelességem, hogy a szenvedők mellé álljak.

Ezzel a pap erélyesen rászólt a fiúkra:

– Ti mind a hárman kinéztek az ablakon. Igen, kidugjátok kissé a fejeteket. Aki hátra mer nézni, leír száz sort Vergiliusból.

Ő maga dugta ki a fiúk fejét az ablakon s míg a kék függönyt nyakukra eresztette, erélyes intelmét megismételte:

– Ha megmoccantok, egész nyárára eltiltom a kirándulásokat. Ne felejtsétek el, hogy nálam nincs kegyelem!

Azután reverendája ujjait feltűrve jött vissza a szenvedő asszonyhoz.

*

Az asszony még mindig nyögött s néha valósággal üvöltött. Az abbé pirosra gyúlt arccal segédkezett, amellett buzdította, vigasztalta s közbe-közbe a három csintalan fiúra is nézett, kik néha lopva fordították tekintetüket a titokzatos műtét felé, amelyet új tanítójuk végezett.

– Vaulacelles, leírod húszszor az »engedetlenkedni« igét! – kiáltotta.

– Bridoie, egy hónapon át eltiltalak a gyümölcstől.

Egyszerre csak a fiatal asszony állandó nyöszörgése megszűnt s ezzel szinte egyidőben egészen furcsa, eleven hang csattant föl, amely kutyaugatáshoz és nyávogáshoz hasonlított. A fiúk mintegy adott jelre, egyszerre fordultak vissza, meg lévén győződve, hogy kis újszülött kutya nyávog mögöttük.

Az abbé kis meztelen gyereket tartott kezei közt és szinte ijedt szemekkel nézett rá. Elégedettnek és kétségbeesettnek látszott egyszerre; nevetésre és sírásra egyaránt készen. Arca annyira csupán a szem, ajak és orcák hirtelen játékával fejezett ki mindent, hogy bolondnak látszott.

Mintha a világ legnagyobb ujdonságát adta volna hírül, nagy komolyan jelentette tanítványainak:

– Fiú!

Azután kurta hangon parancsokat osztogatott:

– Sarcagnes, add ide az üveg vizet a hálóból. – Jól van. – Ki a dugót! – Jó. Néhány cseppet a kezemre! – Csak néhány cseppet! – Rendben!

És a vizet elkenvén a kezében tartott apró teremtmény homlokán, ünnepélyes hangon mondta:

– Megkeresztellek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében – Ámen.

A vonat beérkezett a clermonti pályaudvarra. A kocsiajtó ablakán át bemosolygott Bridoie báróné arca. A kis abbé hirtelen fejét veszítve, a pirosbőrű, sikító porontyot, akit életre segített, a báróné elé nyujtotta e szavakkal:

– Utitársnőnket kis baleset érte.

Olyan volt a pap, mintha a kis gyereket valami csatornából szedte volna ki: haja összecsapzódva, gallérja fölgyűrve, ruhája befoltozva. Közben a fagyos szülői arcok előtt folyton ismételte:

– Semmit sem láttak! Egyáltalán semmit! Kezeskedem róla! Mind a hárman kinéztek az ablakon. Biztosítom, hogy semmit sem láttak.

És bizonyos méltósággal szállt le a kocsiból a három gyerek helyett, akikért fölküldték, néggyel, míg viszont a három előkelő mama csak kétségbeesett és néma tekinteteket váltott egymás sal és szólni sem tudott.

*

Este, a fiúk hazatérésének örömére, a három család együtt vacsorázott. De alig beszéltek. A szülők épúgy el voltak fogódva, mint a fiúk.

Egyszerre csak a legfiatalabb gimnázista, a kis Bridoie-gyerek, megszólalt:

– Mondd csak, mamám, hol találta az abbé azt a csecsemőt?

A mama kitért a válasz elől.

– Ugyan, kérlek, egyél s hagyj békét a kérdéseiddel.

A fiúcska egy darabig hallgatott, de aztán újra megszólalt:

– Nem volt ott más, csak az a néni, akinek a gyomra fájt. Az abbé biztosan úgy ismeri a bűvészmesterséget, mint Fregoli, aki fehér galambokat húz elő a terítő alól.

– Hallgass már, Roland. A gyereket a jó Isten küldte.

– De hol küldte be? Én semmit sem láttam. Talán az ablakon át jött?

Bridoie báróné türelmetlenül pattant föl:

– Ugyan, már elég volt! A kis gyerek káposzta alatt jött, mint a többi. Azt hiszem, hallottál már erről.

– De nem volt káposzta a vasúti kocsiban!

Erre Vaulacelles Arisztíd, aki idáig alattomos arckifejezéssel hallgatott, mosolyogva jegyezte meg:

– Dehogynem! Volt bizony ott, de csak az abbé látta!

Nyafinyaff.

Kiszálltam Barvilleban csupán azért, mert, nem is tudom, melyik útikalauzban azt olvastam: »Híres múzeumáról, melyben két Rubens-, egy Téniers- s egy Ribera-kép látható.«

– Nézzük meg! – gondoltam magamban. – Megebédelek az Európa-szállóban, ahol a kalauz állítása szerint »kitünő és házias konyha« van és másnap továbbutazom.

A múzeum be volt zárva: csak az átutazók kérésére nyitják ki. Kinyitották nekem is és én nem kis szomorúsággal állapítottam meg, hogy az állítólagos remekművek közönséges mázolmányok.

Csalódottan jöttem ki a nevezetes helyről és rémülten eszméltem arra, hogy poros, alföldi városkában találom magamat, ahol a főuccán és néhány szegényes bolton kívül semmi látnivaló nem volt. A főuccát hamar bejártam s utána olyanfajta hirtelen ernyedtség vett rajtam erőt, mint amely a legerélyesebb embereket is leszedi a lábáról. Mi az ördögöt csináljak? Hová menjek? Kihez is forduljak? Bármit fizettem volna jó szórakozási ötletért! Hiába törtem a fejemet, semmi sem jutott eszembe. Elhatároztam tehát, hogy szivart vásárlok s füstöléssel ütöm el az időt. E célból elindultam a trafikot megkeresni. A négyszögű bordó lámpáról hamarosan megismertem. A trafikosné több doboz szivart rakott elém. Egy pillantással meggyőződtem róla, hogy a szivarok nagyon rossz minőségűek. A szivarok helyett azonban inkább az árusítónőn akadt meg a tekintetem.

Jól megtermett, szürkülő hajú nő volt; lehetett negyven-negyvenöt év körül. Arca kövér és tiszteletreméltó volt, mégis úgy rémlett, mintha régi, pajkos emlékek integetnének belőle.

Lehetséges volna? Hiszen e nőt nem ismerem. Nem, igazán nem ismerem. Ha csak valahol nem találkoztam volna vele?… Igen, ez lehetséges! Látásból bizonyára ismerem ezt az arcot, ennek az arcnak egykori, fiatalabb és üdébb mását. De honnan?

– Bocsásson meg, – dünnyögtem, – de azért nézem ily hosszan, mert úgy tűnik föl, hogy valahonnan ismerem.

Az asszony elpirulva válaszolt:

– Különös… Én is azt hiszem.

– Hohó! Megvan! – kiáltottam föl. – _Nyafinyaff_.

Az asszony tréfás kétségbeeséssel emelte fel két kezét és ijedten hebegte:

– Ó, jaj, vigyázzon! Ha valaki meghallaná!

De aztán az emlékek őt is megrohanták s minden óvatosságról megfeledkezve kiáltott föl:

– Na nézd csak! Te vagy az, Gyuri?

Majd megint helyzetére eszmélve, aggódva nézett körül, hogy nem hallotta-e valaki? De senki sem hallotta! Egyedül voltunk!

– _Nyafinyaff!_ Ó, hogy is tudtalak fölismerni! _Nyafinyaff_, te szegény, sovány kis lányka! _Nyafinyaff!_ örökké siránkozó, örökké keneteskedő pajtás! _Nyafinyaff!_ multat visszahívó, édes, ifjúkori emlék, hogy kövéredtél állami dohányáruk ily nyugodt, józan kiárusítójává?

_Nyafinyaff!_ Mennyi napszínes emlék támad fel egyszerre képzeletemben e diákos gúnynév hallatára: szajnaparti kikötőhelyek, halászkocsmák, sirálycsónakokban töltött nappalok a sodró folyóvizen. Fiatalságom tíz aranyosfényű esztendejét töltöttem Chatouban, e kies fekvésű szajnaparti kikötőben. Csónakázó társaságunk tizenkét tagból állott s mindnyájan egy házban laktunk. Napjainkat részben meztelenül a csónakon, részben becsípve a kocsmában töltöttük. Ó, a mai evezősök életmódja egészen megváltozott! Ezek az urak már monoklit hordanak.

Társaságunk mintegy húsz rendes és rendkívüli csónakoslánnyal egészítette ki magát. Némelyik vasárnap csak négy-öt jelent meg közülök, máskor meg ott volt mind a húsz. Voltak köztük, hogy úgy mondjam, »rendes kültagok« s viszont voltak mások, akik csak akkor jöttek, ha jobb szórakozásuk nem akadt. Némelyiküknek állandó foglaltságuk volt, a többiek lovagjukat alkalomszerűleg választották meg. Ezek közé tartozott _Nyafinyaff_ is.

Sovány, sajnálatraméltó teremtés volt s hozzá még sántított is. Ez bizonyos sáskajelleget adott neki. Félénk volt s mindent úgy csinált, mintha két balkeze lett volna. Alázatosan és szívósan kitartott rendszerint a legszerényebb igényű s legsoványabb erszényű barátunk mellett addig, ameddig annak kénye-kedve vagy anyagi képessége engedte. Senki sem tudta, hogy mikép lett otthonos nálunk. Valamelyik éjjeli kirándulás alkalmával találtuk-e az Evezősök bálján és egy ilyen csoportos felhajtással hoztuk ki Chatouba? Vagy valamelyik kávéház asztalánál pillantottuk meg, ahol elhagyatva, egyedül fogyasztá szűkös vacsoráját? Ki tudta volna megmondani? Tény az, hogy a lány állandóan kijárt hozzánk.

Nyafinyaffnak kereszteltük el, mert állandóan panaszkodott a végzetre, mindig arról beszélt, hogy a balszerencse mennyire üldözi. Ha vasárnaponként kérdeztük, hogy van, panaszos hangon nyafogta: »Bizony nem a legjobban. De hát Istenem, az életet el kell viselni, ha már világra jött az ember.« Hogy jutott ez a jelentéktelen, majdnem csunya és félnyomorék lányka arra a gondolatra, hogy olyan pályára menjen, amelyre báj, szépség és asszonyi fondorlat képesít? Előttem mindig rejtélyes marad. Párizs különben is tele van örömlányokkal, akiknek láttára az embernek kedve volna sírva fakadni.

Vajjon mit csinált a hétnek többi hat napján? Mondta többször, hogy dolgozik. De hol és mit? Nem nagyon érdeklődtünk utána.

Idővel azután egészen elvesztettem szem elől. Társaságunk lassanként szétszéledt; helyünkbe új nemzedék lépett, amely örökségbe kapta Nyafinyaffot is. Ezek a fiúk nem ismervén a Nyafinyaff jelentését, a leányt, aki abban az időben orosz diáklányosan öltözködött, Novinoffnak hívták. Az őket követő nemzedék már egyszerűen csak »orosz lány«-nak hívta. Kerülő úton hallottunk gúnynevének csodálatos fejlődéséről; azután úgy hírlett, hogy az »orosz lány« visszament Oroszországba. Ez már a monoklisok idejébe esett. Ekkor tűnt el.

És íme most Barvilleban viszontláttam, mint trafikosnét.

*

Kötekedve kérdem:

– Hát hogy megy a sorod? Még mindig oly rosszul?

Mosolyogva válaszol:

– Köszönöm, valamivel jobban.

Most is csak »valamivel«. Különös érdeklődés támadt bennem a lány iránt. Régen nem törődtem vele; most szerettem volna ismerni életének regényét.

– Hát hogy változtattad meg a sors arculatát? Mivel csináltál szerencsét?

– Magam sem tudom. Akkor jött, amikor legkevésbbé vártam.

– Hol lepett meg? Chatouban?

– Ó, nem!

– Hát akkor hol?

– Párizsban a kis hotelben, ahol laktam.

– Hát nem voltál valahol alkalmazva?

– De igen, Madame Raveletnél.

– Ki az a hölgy?

– Nem ismered Madame Ravelet-t?

– Nem biz én!

– A nagy női divatárukereskedés a rue de Rivoliban.

És ezzel már bele is melegedett régi élete elmesélésébe. Ezer apró dologra világított rá, amiből a párizsi munkáslány élete összetevődik. Beszélt a műhelyről, ahol a többi lánnyal együtt dolgozott, s ahol kialakult gondolatvilága s ahol eltanulta a fogásokat, amelyekkel a párizsi aszfaltokon sikerrel vadászhat reggel, ha dolgozni siet és este, ha a munka után lusta, maradozó léptekkel hazafelé indul.

Kipirult arccal, boldogan beszélt a multról:

– Ó, ha tudnád, milyen csunya dolgokat csináltunk! A műhelyben minden nap elmondtuk egymásnak és nagyokat vihogtunk rajta. A leghőbb vágyunk volt, hogy a férfiakat alaposan becsapjuk!

Az első csirkefogás, amit csináltam, az az esernyő-ügy volt. Volt egy nagyon nyűtt, viseltes ernyőm. Egy esős nap, mikor a nagy Lujzi meglátja kezemben, rémüldözve kiált fel:

– Hogy lehet az uccára menni ilyen öreg paraplival?

– De ha nincs más?

– Szerezz magadnak másikat!

– De miből? Tudod, hogy apály van!

Ó, nálunk nagyon gyakori volt az apály!

– Te csacsi, hát menj a Madeleinebe! Ott válogathatsz magadnak.

Nem értettem, miről beszél. Lujzi megmagyarázta:

– Mi mind ott szerezzük. Annyit kaphatsz, amennyit akarsz.

És elmagyarázta a dolgot. Nagyon egyszerű volt.