Part 10

Tanácsát követve, egy nap Irmával elmentünk a Madeleine-templomba. Egyenesen a sekrestyéshez tartottunk s elmondtuk neki, hogy a mult héten itt hagytunk egy esernyőt. A sekrestyés pontos leírást kívánt. Mi megadtuk egy agátnyelű, képzeletbeli esernyőnek leírását. A leírt esernyő természetesen nem volt az ötven ottfelejtett esernyő között, amelyeket azután a sekrestyés mutatott, de láttam ott egy szép, faragott elefántcsontnyelűt, amelyet jól megnéztem magamnak. Másnap Lujzi ment a sekrestyéshez és megadva a pontos leírást, elhozta az esernyőt. Ha ilyenféle trükköket csináltunk, természetesen mindig előkelően öltözködtünk.

Jóízűen fölkacagott és tréfásan nyitotta föl, meg csapta le a nagy dohányosfióknak vascsuklóra járó fedelét.

Majd tovább folytatta:

– Ó, mennyi stiklit csináltunk és milyen furcsákat! Öten voltunk a műhelyben, de igazán szép csak Irma volt köztünk. Előkelő megjelenése volt, mert a barátja, egy gazdag képviselő, nem sajnált tőle semmit. Azért az Irma elég szarvat rakott a fejére! Egyik télen Irma lelkendezve mondta: »Gyerekek, kitünő ötletem van! Hallgassatok csak ide.« És elmesélte, hogy mi a terve estére.

Tudod, az Irma nagyon kívánatos lány volt. Annak csavarta el a fejét, akinek akarta. A fejébe vette, hogy mindnyájunkkal kerestet aranygyűrűre legalább száz frankot. Nekünk, Irma kivételével, bizony nagyon elkelt az a száz frank! A műhelyben havonként száz frankot kerestünk. Volt egy-két rendes barátunk, de ezektől nem sok folyt be. Néha elfogtunk a déli sétán egy-egy öreg faunt s kihúztunk belőle valamit, de végeredményében ezek se hoztak eleget. A chatoui barátkozások, te tudhatod a legjobban, anyagi haszonnal nem jártak. Így hát mindenfélét ki kellett ravaszkodni, hogy valahogy megéljünk! Mindezt csak azért mondom, hogy megértsed, milyen kíváncsisággal vettük Irmát körül, mikor a száz frankról beszélt. Kicsit aljas dolgot mesélek el neked, de te megérted. Ismered az életet s tudod, hogy Chatouban – négy évet töltöttem…

Irma a következőket mondta: »Az Opera álarcosbálján fölcsipjük Párizs öt legbőkezűbb és leggazdagabb gavallérját. Én látásból ismerem őket mind.« Mi erre kicsit elszontyolodtunk. Az ilyen urak nem bolti lányok számára termettek. Irma el tud velük bánni, de csakis ő. Ó, ha láttad volna ezt a lányt, milyen csinos és kacér volt! Mindig azt mondtuk, hogy a császár elvenné, ha meglátná.

Irma azonban föl sem vette kishitűségünket. Felöltöztetett legjobb ruháinkba s kiadta a parancsot: »Ti nem jöttök a bálra. Mindegyiketek kocsiban várakozik egyik szomszédos uccában. A lovag jön s a kocsitokba száll. Ti rögtön átkaroljátok s heves csókot nyomtok ajkára. Csak mikor megszólal, akkor sikoltotok föl. Ti másvalakit vártatok! Rettenetes tévedés! A lovag erre biztosan tüzet fog. Csak azért, mert másra vártatok s mert egy ismeretlent kiüthet a nyeregből, ragaszkodni fog ahoz, hogy veletek maradjon. Ti hevesen tiltakoztok és csak nagynehezen halkultok el… Azután elmentek vacsorázni s a lovag bizonyára csinos összeggel kárpótol az elrontott találkáért…«

De hogy kerül a lovag pont a mi kocsinkba? Erről Irma nagyon ügyesen gondoskodott. Bennünket felültetett csupa előkelő, számozatlan bérkocsiba s azután az Opera közelében különböző uccákban helyezett el. Maga pedig fölment a bálba. Ismerte névszerint a párizsi nagy paszulyokat, mert a főnökné a legelőkelőbb helyekre szállított. Először kiválasztott egyet s elkezdte a legkülönbözőbb dolgokkal fölhúzni. Mikor már látta, hogy az uracs ugrik, egy pillanatra levette álarcát. A hal ezzel teljesen horogra került. Most már csak arról volt szó, hogy hol találkozzanak? Az elsőnek az uccát mondta be, ahol én várakoztam. Jó félórája lehettem a kocsiban, lefátyolozva és jól betakarva, amikor egy úr benyitott: »Maga az?« »Igen, – suttogtam – szálljon fel gyorsan!«

Fölszáll; én karjaim közé szorítom és megcsókolom oly hévvel, hogy a lélekzete eláll. Azután mámorban úszó hangon sóhajtok föl:

– Ó, milyen boldog vagyok!

Ráemelem szememet s egyszerre csak rémülten kiáltok:

– Ó jaj, Istenem! Kicsoda maga? Rettenetes! – És elkezdek keservesen zokogni.

Gondolhatod, hogy a férfiú nem kis mértékben zavarodott meg. Igyekezett vigasztalni; mentségére fölhozta, hogy ő is tévedésnek áldozata.

Én csak sírok, sírok, de mindig halkabban s olykor mélyen felsóhajtva. Erre különböző gyöngéd dolgokat sugdos fülembe. És nagyon becsületes ember volt. Először komolyan megijedt s most örült, hogy a sírásom mindinkább enged keserves jellegéből. Végül pár szipogás és végleg elhallgatok. Ő bátortalan ajánlatot tesz közös vacsorára vonatkozólag. Kezdetben nagyon tiltakoztam, sőt, ha vissza nem tart, ki is ugrottam volna a kocsiból, de aztán… aztán… mégis csak együtt vacsoráztunk… És képzeld csak, mennyit… nos, igen, mennyit adott, mikor elbúcsúztunk! Ötszáz frankot! Igazán úri ember volt!

De az este nemcsak nekem, hanem a többieknek is meghozta a várt eredményt. A legkevesebbet Lujzi kapott. Ő csak kétszáz frankot hozott haza. Az is igaz, hogy a Lujzi roppant sovány volt!

*

Így ömlött a szó a trafikosnéból, aki a szívében oly régóta elzárt emlékeket most mind egyszerre elibém akarta tárni. Az egész furcsa, szegényes és mégis bűvös mult megébredt lelkében és vágyakozva gondolt a párizsi körutak kóbor, bohókás életére, amelyben sokszor oly jól megférnek egymás mellett: nélkülözés és fizetett csók, nyomor és gondtalan kacaj, kis aljasságok és komoly szerelem.

– De hogy jutottál a dohánytőzsdéhez? – kérdeztem tőle.

Mosolyogva válaszolt:

– Ó, ennek hosszú története van! Hát tudod, édesem, a párizsi hotelemben volt egy joghallgató szomszédom, akivel néha szabad estémet együtt töltöttem. Joghallgató volt az ipse, de sohasem nézett az egyetem felé. Reggeltől estig kávéházban volt s a biliárdot jobban szerette, mint bárkit a világon. Viktornak ő az apja.

– Ki az a Viktor?

– A fiam!

– Vagy úgy!

– Kisebb összeget adott havonként, hogy Viktort fölneveljem. De sok bajom volt vele, mert nem lehetett rá számítani. Tíz év óta lebzselt Párizsban s még első vizsgáját sem tette le. Gondoltam, a Viktor sem volt valami ügyes apja megválasztásában. Mikor családja végre rájött, hogy Párizsban csak a napot lopja, hazahívták. Ezentúl vidéken élt, de néha-néha leveleztünk. Hát képzeld csak, egyszer azt olvasom, hogy ott lent egyhangulag megválasztották képviselőnek. Sőt később egy képviselőházi beszédéről is említést tettek a lapok… Ekkor fölkerestem, gondolván, hátha tud tenni valamit értünk. Pár hét alatt szerzett trafikjogot itt, mint deportált lányának… Igaz, hogy apám deportált volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek még hasznát veszem.

Egyszóval… De íme itt van Viktor!

Komoly, nyurga fiatalember lépett a boltba. Kis mesterkéltség volt modorában, ahogy anyját homlokon csókolta. Anyja boldogan mutatott rá:

– A fiam! Polgármesteri titkár!… Azt mondják, szép jövője van a városnál!

Kellő tisztelettel üdvözöltem a fiatal funkcionáriust és bizonyos megindultsággal ráztam meg búcsúzásul _Nyafinyaff_ felém nyujtott kezét. Azután szállómba mentem.

A felfedezés.

A hajó fedélzete tele volt utassal. Havre-i lakosok rándultak ki a kies fekvésű Trouvilleba. Az idő pompásnak ígérkezett. Leoldották a hajóköteleket; a kürt utolsót bődült, a hajó egész testében megremegett és körülötte a fölkavart víz hangos locsogással csapódott a hajó oldalához.

A kerekek pár pillanatig gyorsan forogtak, majd hirtelen megálltak és lassúbb ütemben újra megindultak. A kapitány a hajóhídon állt s mikor a szócsövén át lekiáltott a hajó mélyébe: »Indulás«, a kerekek gyorsan és egyenletesen csaptak bele a hullámokba.

Hajónk a hosszú, emberekkel teli töltés mentén haladt. Az utasok a parton álló barátaik felé zsebkendőikkel intettek, mintha legalább is Amerikába indultak volna; ezek hasonló kendőlobogtatással válaszoltak.

A piros napernyőkön, a színes női ruhákon, a vidám arcokon s az óceán nyugodt felületén ragyogó júliusi napfény játszadozott. Mikor a kis hajó a kikötőből kiért, hegyes orrát hirtelen fordulattal a messzi s a reggeli ködön alig áttetsző túlsó part felé irányította.

Balkézre tőlünk a Szajna húsz kilométer széles torkolatán át ömlött a tengerbe. Az édes, iszapos folyóvíz nem vegyült a tenger sós vizébe, hanem számtalan ágra bomolva hosszú sárga szalagként nyúlt el a végtelen tenger zöld és tiszta síkján. Itt-ott dülöngéző bóják figyelmeztettek a folyóvíztől fölhalmozott homokzátonyokra…

Valahányszor hajóra ülök, mindig parancsoló kényszere fog el a hajóhídon való fel és alá sétálásnak, mintha őrszolgálatot teljesítő matróz lennék. Miért van ez? Nem tudnám megmondani. Elég az hozzá, hogy most is elindultam a fedélzetet ellepő közönségen át szokásos körsétámra.

Egyszerre csak valaki nevemen szólít. Visszafordulok. Sidoine Henrik, régi, jó barátom áll előttem, akit már vagy tizenöt éve nem láttam.

Melegen rázzuk meg egymás kezét, s mindenféléről beszélgetve most már kettesben folytatjuk a sétát a padokon helyetfoglaló közönség kettős sorfala között, amely felé olykor-olykor közömbös tekintetet vetünk.

Henrik barátom egyszer csak valóságos dühvel kiált föl:

– Csupa angol! A fene ezt a piszkos fajt!…

Valóban, csupa angol volt körülöttünk. A férfiak fontoskodva látcsövezték a látóhatárt s mintha csak azt mondták volna:

– Mi angolok vagyunk a tenger urai! Láttok bennünket? Így festünk!

És kalapjaikon csapkodó fehér fátylaik mintha mind önhittségük zászlói lettek volna.

A laposmellű fiatal misszek, akiknek cipői hazájuk óriási hajóépítményeire emlékeztettek, tarka kendőkbe burkolták sovány karjaikat és a körülöttük tündöklő tájképre bárgyu mosolyt vetettek. Mindnyájan hosszúak voltak s aránytalanul kicsi fejükön különös alakú kalapot hordtak, amely mögött gyér hajuk fokhagymanagyságú kontyba volt csavarva. Az öreg misszek még a fiataloknál is véznábbak voltak és nemzeti állkapcsukat unottan tátogatták idomtalan, sárga fogukkal elnyeléssel fenyegetve a körülöttük lévő üde világot. Gumiköpenynek és szájvíznek az illatát érezte az ember, ha mellettük elment.

Henrik növekvő elkeseredéssel ismételte:

– Piszok fajta! Nem lehetne őket Franciaországból kirúgni?

Mosolyogva kérdeztem:

– Miért haragszol rájuk? Engem nagyon közömbösen hagynak.

Gúnyos éllel válaszolta:

– Neked könnyű! De én angol nőt vettem el feleségül!

Megálltam, hogy jól kinevessem magam.

– Az ördögbe is! Nem rossz! Meséld el a dolgot. Boldogtalanná tesz?

Fölhúzta a vállát:

– Nem éppen.

– Akkor… megcsal?

– Sajnos, nem. Ez ok lenne a válásra s akkor megszabadulhatnék tőle.

– Kezdlek nem érteni.

– Nem értesz? Nem is csodálom. Feleségem megtanult franciául. Ez mindennek oka. Hallgass ide:

Semmi kedvem sem volt nősülni, mikor két év előtt Étretatba mentem nyaralni. De hiába, a tengeri fürdő roppant veszedelmes! A kislányoknak valóságos Eldorádó. Párizs az asszonyoknak, a vidék a lányoknak sokszorozza meg a bájait. A szamárháton való kirándulások, a reggeli fürdők, az erdei séták kitünően alkalmasak vallomások és megkérések kicsikarására. Mert, barátom, nincs elragadóbb valami, mint egy tizennyolcéves leánygyerek, aki a mezőn szaladgál vagy virágot szed az útszélen.

Megismerkedtem egy angol családdal, amely ugyanabban a szállóban lakott, ahol én. Az apa pont olyan volt, mint ezek az angolok itt s az anya, mint e szeretetreméltó misszek. Négy gyermekük volt. Kettő fiú; abból a szikár, csont- és izomemberből való, akik reggeltől estig a legvadabb sportokat űzik. A lányok közül az egyik jellegzetes példány volt a nagy angol konzervdobozból, de a másik senkihez sem hasonlítható remekmű volt. Barátom, ha ezek a nyomorultak egyszer csinosak, akkor aztán nincs párjuk a világon. Az én kis angolomnak szőke, inkább aranyfényű volt a haja s kék szemében a világ minden boldogságának, minden álmának ígérete csillogott.

Két ilyen asszonyi szem az álmodozásoknak milyen messzi távlatát nyitja meg előtted! Milyen biztatólag int szíved örökké kielégíthetetlen és örökké homályos vágyainak!

Meg kell jegyeznem azt is, hogy mi franciák bolondulunk az idegenek után. Ha valamicskét is csinos orosz, olasz, spanyol vagy angol lánnyal találkozunk, mingyárt szerelmesek leszünk beléjük. Minden, ami külföldről jön, elragad bennünket, legyen az szövet, kalap, kesztyű, puska… vagy asszony. Pedig nincs igazunk.

Azt gondolom, hogy ami a legjobban elszédít bennünket az idegenekben, az a francia nyelvben való fogyatékosságuk. Mihelyt egy idegen nő rosszul beszéli nyelvünket, máris kedves; ha minden szót hibásan ejt ki, akkor elragadó; de ha olyan zagyvaságokat fecseg összevissza, amiből szót sem lehet megérteni, akkor valósággal ellenállhatatlan.

El sem képzeled, milyen édes-furcsán hangzik picike asszonyi szájból az ilyesmi: »Nátyon rájongom a pivaly-kotlettet.«

Az én angol kis Katem egészen lehetetlen nyelven beszélt. Az első napokban semmit sem értettem belőle, oly sok különös szót talált ki. Később valósággal belebolondultam vidám s egészen egyéni nyelvjárásába.

A furcsa, nyakatekert s fölismerhetetlenné tett szavak, kifejezések és szólásmódok ajkán ízes bájjal hangzottak. Esténként a kaszinó erkélyén néha órákhosszat elhallgattam s igyekeztem megfejteni e rejtélyes nyelvet.

Feleségül vettem! Bolondul szerettem, mint legkedvesebb ábrándképeinket! Mert az igazi szeretők asszonyaikban mindig a megelevenedett ábrándképet szeretik. Ismered talán Louis Bouilhet gyönyörű versét:

Ne feledd, hogy mikor legszebbnek láttalak, Hangszer voltál csupán győztes vonóm alatt. S hogyha legszebb álmom pengettem szíveden, Az kongó gitárként csak viszhangzott nekem…

Nos hát, barátom, a legnagyobb ostobaság, amit elkövethettem, az volt, hogy a feleségem mellé francia tanárt fogadtam.

Amíg nyelvtant, szótárt úgyszólván minden pillanatban vérig sértett, addig imádtam.

Egyszerű dolgokról beszélgettünk. De ezeken is átcsillogott lényének szokatlan bája, mozdulatainak hasonlíthatatlan előkelősége. Olyan volt, mint csodálatos beszélő ékszer, mint húsból készült baba, amely csak csókolni tud, felsorolni a néhány dolgot, amit szeret, néha furcsa felkiáltásokat hallatni és akaratlanul is kacéran kifejezni nyelvének fogyatékossága miatt az egyszerűbb érzéseket és hangulatokat.

Végtelenül bájos és nagyon szórakoztató volt a kis Kate, amíg a francia nyelvet ő akarta angolul megtanítani. De amikor elkezdett franciául beszélni!… Barátom, vége volt a varázsnak! Most már beszél franciául! Most is hibásan beszél, de már megértem… ismerem…

Kinyitottam a bábut, hogy megnézzem, mi van belül… És láttam…

Ó, barátom, most rendszeres társalgást folytatok a nőmmel! Van fogalmad egy jól nevelt angol hölgy gondolatairól, ízléséről és véleményeiről, aki reggeltől estig tömi a fejedet iskolás lányok számára írt lapos szóvirágokkal és üres mondatcikornyákkal?

Úgy-e, láttál már füzértánci cukorkákat, amelyeknél a csillogó aranypapír a legémelyítőbb cukrokat takarja? Nos hát, én kaptam egyet. Az aranypapírt letéptem. Meg akartam enni, ami belül volt s ettől olyan rosszul lettem, hogy azóta szédülés kerülget, ha csak egy angol nőt látok is.

Papagájt vettem el feleségül, akivel egy öreg angol tanárnő megtaníttatta a franciát. Megérted?…

*

Közben feltűntek a trouvillei erdős tengerpartok s a várakozókkal teli kikötő.

– Hol van a feleséged? – kérdém Henriktől.

– Elkísértem Étretatba.

– És te hová mész?

– Én? Itt töltöm a nyarat Trouvilleban.

Kissé elhallgatott, majd mély meggyőződés hangján kiáltott föl:

– Barátom, fogalmad sincs róla, hogy egy asszony milyen buta tud lenni!

A magányosság.

Vacsora után volt, amelyen csak férfiak vettek részt. Nagyon vidámak voltunk. Távozáskor egyik régi barátom karomba fogódzott:

– Jössz velem gyalog a Champs-Élysées-n?

És elindultunk lassú léptekkel a hosszú sétányon a még alig rügyező fák alatt. Messziről folytonos, tompított zűr hallatszott: Párizs lélekzete. Friss szellő játszadozott arcunkon. A sötét égboltra millió csillag hinté aranyporát.

A barátom megszólalt:

– Nem is sejtem, miért tudok itt, esti órákban szabadabban lélekzeni, mint bárhol másutt a világon. Mintha gondolataimnak szárnyuk nőne. Elmémben időnként csodálatos fény derül fel s egy pillanatig azt hiszem: megoldom a világ rejtélyét. De aztán a fény kialszik. Vége.

A mellékutakon néha egymás kezét fogó árnyékpárt láttunk elsuhanni; egy-egy szobor előtt, azoknak mozdulatlanságát átvéve, két embert láttunk élesen körülvágott sötét folttá összefolyni. Itt-ott a padokon is szerelmes párok húzódtak meg.

Barátom maga elé nézve dünnyögte:

– Szegény emberek! Nem undorodom tőlük, hanem végtelenül sajnálom. Az emberi élet sok titokzatossága közül egyet sikerült földerítenem: létünk legnagyobb kínja onnan ered, hogy egyedül vagyunk s minden ösztönös törekvésünk oda irányul, hogy szörnyű magányosságunkat megszüntessük. A szabad levegőnek és elhagyott fasoroknak összebújó szerelmesei sem akarnak mást, mint mi: szeretnének legalább pillanatokra megszabadulni az egyedülléttől. De hiába! Örökkönörökké magányosok lesznek épúgy, mint mi s mint az egész emberiség.

Az egyetlen különbség köztünk, hogy egyesek jobban, mások kevésbé érzik ezt át.

Én is csak nemrég viselem a szörnyű büntetést, hogy végzetes bizonyossággal rájöttem magányosságomra s arra, hogy ezen változtatni nem lehet. Akármit csinálsz, akárhogy is kínlódsz, szenvedélyes ölelkezéseid, epedő csókjaid s érzelmeid legnemesebb lendülete ellenére is egyedül, egyesegyedül maradsz!

Azért hívtalak e sétára, hogy ne kelljen mingyárt hazamennem, mert irtózom lakásom kietlen magányától. De ez sem ér semmit! Beszélek hozzád, figyelsz rám, egymás mellett megyünk – és mégis teljesen egyedül vagyunk. Értesz engem?

Boldogok az együgyűek, mondja az Írás. Övék a boldogság csalogató képe! Ők magányos nyomorúságunkat nem érzik. Nem bolyonganak az életben úgy, mint én, aki másokat csak a könyökkel érintek és egyetlen kárörvendező örömet érzek, hogy úgyis minden haszontalan: az egyedüllét sziklájához láncolt ember bilincsét senki és semmi föl nem oldhatja!

Úgy-e, kicsit bolondnak tartasz?

Hallgass rám! Mióta létemnek szörnyű egyedülvalóságát érzem, úgy tűnik föl, mintha mindennap mélyebbre és mélyebbre hatolnék sötét földalatti folyosóba, amelynek falait nem látom, végét és célját nem ismerem. Egészen egyedül bukdácsolok itt, senki sincs mellettem, senki sincs körülöttem, nincs egyetlenegy élőlény sem, aki ugyanazt a sötét utat járná. Ez a földalatti folyosó az élet! Néha zajt, hangokat, kiáltásokat hallok… Tapogatózva megyek a zavaros lárma felé. De pontosan sohasem tudom, honnan jönnek a hangok; soha senkivel sem találkozom, soha másik kereső kézzel össze nem akadok a sötétben, amely körülvesz. Megérted ezt?

Vannak emberek, akik megsejtették e szörnyű szenvedést. Musset kétségbeesve kiált föl:

Ki jön? Ki hív? Senki. Egyedül vagyok. Az óra üt. Ó, magány! Ó, szegénység!

De nála csak futó kétely az, ami nálam végzetes bizonyosság. Költő volt: életét álomképekkel, látomásokkal népesítette be. Valójában sohasem volt egyedül. De én egyedül vagyok!

Flaubert, aki korunknak egyik nagy boldogtalanja volt ép azért, mert nagyon is jól látott, így írt egyszer barátnőjének: »Pusztában élünk. Senki sem érti a másikat.«

Így van ez! Bármit is gondoljunk, mondjunk vagy kíséreljünk meg: nyelvünk érthetetlen a másik számára. Tudja-e vajjon a föld, hogy mi történik ott fenn a csillagokban, amelyek a végtelen térben elszórva sziporkáznak, mint tűz-szemek s oly messzi vannak tőlünk, hogy csak egy részük fényét látjuk, míg a többiek szinte egy testté olvadva vesznek el a végtelenben?

Hát az ember époly kevéssé tudja a másikról, hogy abban mi megy végbe. Mi is époly távol vagyunk egymástól, mint a csillagok, sőt jobban és végzetesebben el vagyunk választva, mert bennünket a kifürkészhetetlen gondolat különít el.

Van-e borzasztóbb valami, mint folytonos érintkezés lényekkel, akiknek nem tudunk a lelkébe látni? Úgy szeretjük egymást, mintha egymáshoz közel lennénk leláncolva: karjainkat vágyakozva tárjuk ki s nem érjük el egymást. Folyton az egyesülés vágya hajt s mégis minden törekvésünk hiú, minden odaadásunk haszontalan, minden vallomásunk céltalan, minden ölelésünk, csókunk hiábavaló. Össze akarunk forrni s vágyunk lendülete csak összeütköztet.

Csak akkor érzem igazán egyedülvalóságomat, mikor a keblemet jó barát előtt fel akarom tárni. Iyenkor tisztán látom az áthághatatlan akadályt. Itt áll előttem az ember; világos szemét rám szegezi, de szeme mögött a lelkét nem ismerem. Figyel rám. De mit gondol? Igen, mit gondol? Megérted a gyötrelmemet? Talán gyűlöl? Megvet? Gúnyolódik velem? Gondolkozik azon, amit mondtam; mérlegel, kigúnyol, elítél, korlátoltnak vagy ostobának tart. Hogy tudjam meg, mit gondol? Hogyan puhatoljam ki, vajjon úgy szeret-e, mint én őt? Vajjon mi minden történik fejében, e tőlem teljesen idegen, kis, kerek világban? Ó, mennyi titokzatosság van egy ember ismeretlen gondolatában! Milyen rettenetes a titkos és szabad gondolat, amelyet sem megismerni, sem vezetni, sem legyőzni nem lehet!

És én magam is, hiába tárom ki lelkem kapuját, minden ablakát; hiába akarom önmagamat teljesen adni! Képtelen vagyok magamat kiszolgáltatni. Lelkem legmélyén mindig megőrzöm azt a titkos Ént, amelyet senki sem tud kifürkészni. Ez az Én megismerhetetlen, megoldhatatlan, hozzáférhetetlen, mert senki sem hasonló a másikhoz, mert senki sem értheti meg a másikat.

Mondd, megértesz-e legalább te? Megértesz e pillanatban? Nem! Azt hiszed, hogy bolond vagyok; vizsgálgatsz és óvakodsz tőlem. Azt kérded magadban: »Ugyan mi lelte ezt ma este?« De ha egyszer megértenéd borzalmas és fölfoghatatlan szenvedésemet, ha talán egy nap átéreznéd azt, amit mondok, ó, akkor jöjj el hozzám és mondj csak ennyit: _Megértettelek!_ Talán egy pillanatra boldoggá teszel.

Tudod azt, hogy főleg az asszonyok eszméltetnek leginkább magányosságomra?

Ó, nyomorult, hitvány élet! Mennyit szenvedtem tőlük s ép azért, mert ők könnyebben elhitették velem, mint a férfiak, a csalóka ábrándot, hogy nem vagyok egyedül.

Ha az ember szeret, azt hiszi, hogy egyénisége magánzárkájából végre kiszabadul. Végtelen boldogság tölti el! És tudod miért? Tudod, honnan származik ennek az emberfeletti boldogságnak érzése? Onnan, hogy azt hisszük: többé nem vagyunk egyedül. Megszűnik magányosságunk; fejünk felől elszáll a társtalanság rettenetes átka! Ó, milyen tévedés! Az asszony az Ábránd nagy hazugsága. A magányos szív örök szerelmi vágya még jobban gyötri, mint a férfit.

Ismered az édes órákat, amelyeket e hosszúhajú, bűvölő tekintetű idegen lényekkel töltünk. Milyen mámorba szédül elménk! Mennyi csábos álomkép hivogat!

Úgy tűnik fel, hogy a nő és mi nemsokára _eggyé_ leszünk. Csalóka reménnyel, türelmetlen örömmel várjuk heteken át, hogy a »nemsokára« valóra váljék. De nem válik azzá sohasem és egy szép napon arra ébredünk, hogy magányosabbak vagyunk, mint valaha is életünkben.

Minden csók, minden ölelés után mind mélyebben hullunk vissza fájó árvaságunkba. Ó, milyen gyötrő, kétségbeejtő érzés ez!

Egy költő, Sully Prudhomme, megírta:

A csókok csak lázas igyekvések, A tehetetlen szerelem hiú kísérlete, A testen át lelket lélekbe fonni…

Igen, hiú álomkergetés. Utána: kiábrándulás és elválás. Ha később viszontlátjuk, talán föl sem ismerjük a nőt, aki életünk egy pillanatában a mindenséget jelentette s akinek rejtett és mindenbizonnyal nagyon közönséges gondolatát sohasem ismertük meg.

Még azokban az órákban is, amikor úgy látszik, hogy a vágyak, óhajok teljes összeolvadásában, az életeknek titokzatos találkozásában leszállunk az asszonyi lélek legmélyéig, még akkor is sokszor egyetlen szó villámként leplezi le a sötét szakadékot, amely bennünket tőle elválaszt.

És az életnek mégis csak egyetlen ajándéka: egy-két órát tölteni a szeretett asszony mellett, nem beszélni hozzá, csupán élvezni jelenlétét. Ennél ne is várjunk többet, mert két ember sohasem egyesülhet.