Part 11

Ami engem illet, én bezártam a lelkemet. Többé már senkinek sem mondom azt, amit hiszek, szeretek vagy gondolok. Tudván, hogy örökös magányra vagyok ítélve, az életet csak nézem anélkül, hogy véleményeimet kifejezném. Mit érnek a vélemények, hitek, viták és élvek! Minthogy mással semmit meg nem oszthatok, tehát nem is érdeklődöm semmi után sem. Oszthatatlan gondolatom örök rejtély marad. A mindennapi kérdésekre megvannak a szokásos feleleteim s ha még beszélni sincs kedvem, van mosolyom, amely annyit jelent: »igen«.

Mondd, megértesz engem?

*

Lementünk az Étoile diadalívéig s azután visszajöttünk a Concorde-térig, mert barátom mindezeket lassan mondta el s még sok mindent hozzájuk fűzött, amire már nem emlékszem.

A téren hirtelen megállt s karját a gránitobeliszk irányába emelte, melynek hosszú, karcsú egyiptomi profilja a ragyogó levegőégbe beleveszett s amely itt a párizsi kövezeten érthetetlen felírásaival oly sajátságosan egyedül állt. Egy pillanatig szótlanul mutatott rá, azután fölkiáltott:

– Lásd, mindnyájan olyanok vagyunk, mint ez a kő!

Ezzel sarkon fordult s üdvözlés nélkül ott hagyott. Részeg volt? Bolond? Bölcs? Máig sem tudom. Néha azt hiszem, hogy igaza volt; néha pedig az a meggyőződésem, hogy elméje megháborodott.

Lefekvés előtt.

_A kandallóban vidáman ropog a tűz. A japán asztalon két teáscsésze, mellette füstölgő szamovár, cukortartó és rumos üveg._

_Sallure gróf székre dobja kalapját és bundáját, míg a grófné leveti báli belépőjét s a tükör előtt haját igazítja. A tükörben visszaverődő arcára bájosan rámosolyog s vékony, gyűrűktől csillogó ujjaival halántéka körül megigazítja hajfodrait. Azután férjére néz, aki pár perce zavartan figyeli, mintha valamely belső gondolat erősen feszélyezné. Végre megszólal:_

– Eléggé körülrajongták a bálon?

_Az asszony diadaltól és dactól fölcsillogó szemmel mélyen a férj szemébe néz és aztán így felel:_

– Azt hiszem, igen.

_Azután leül. A férj vele szemben foglal helyet s amíg egy vajas zsemlyét darabokra tép, a fogai közül dünnyögi:_

– Szinte nevetségessé tettek engem? Nemde?

_Az asszony mosolyogva válaszol:_

– Jelenetet akar rendezni? Talán szemrehányásokat óhajt tenni?

– Legkevésbbé. Csupán annyit akarok megjegyezni, hogy Burelnek a magaviselete bő tápot szolgáltatott mindenféle megszólásra. Tudja… ha még… nos igen… ha még jogaim lennének magával szemben, meg is haragudtam volna.

– Kedvesem, legyen őszinte. Vallja be, hogy ma nem úgy gondolkodik, mint ezelőtt egy évvel. Tavaly, mikor szeretője volt, akit imádott, oly kevéssé törődött azzal, hogy nekem udvarolnak-e vagy sem. Nekem fájt és szóltam is magának, mint maga ma este, de valamivel több joggal: Barátom, maga hírbe hozza Servy bárónét s engem nevetségessé tesz. Mit felelt erre? Finoman tudtomra adta, hogy szabad vagyok és kifejtette, hogy úri emberek közt a házasság csupán társadalmi, de nem erkölcsi kapocs. Nem igaz? Megértette velem azt is, hogy a szeretője csábítóbb, szebb és ezerszer asszonyibb, mint én. Ezt többször is mondta: asszonyibb. Mindezt természetesen világfihoz és gyöngéd férfiúhoz méltóan oly sok bókkal fűszerezte s annyi kímélettel adta be, hogy figyelmességét el kellett ismernem. Mindazáltal nem kevésbbé értettem meg a dolgot, mintha nyersen mondta volna meg.

Megegyeztünk, hogy ezentúl csak egymás mellett s nem egymással élünk és gyermekünk miatt a házasélet külső kereteit megőrizzük.

Maga igen nagylelkűen viselkedett. Szavain áttetszett a gondolat, hogy hűségemet illetőleg csupán a látszathoz ragaszkodik. Hosszan értekezett a nők finom tapintatáról és ügyességéről, amellyel a külsőségeket mindig megőrizni tudják és jóformán felhatalmazott arra, hogy szeretőm legyen, ha ezt titokban tudom tartani.

Nagyon jól megértettem magát. Borzasztóan szerelmes volt Servy bárónéba és hitvestársi ragaszkodásom, törvényadta szerelmi előjogaim terhére voltak. Bizonyára minden képességével csupán szeretője előtt kívánt csillogni. Elhatároztuk tehát, hogy külön élünk. Társaságba együtt megyünk; együtt jövünk haza s azután kiki a maga szobájába megy.

Így ment ez egy darabig; de néhány hónap óta azt veszem észre, kedvesem, hogy maga féltékenykedik. Ugyan milyen jogon?

– Kedves asszonyom, féltékenységről nincsen szó! De kötelességem óvni magát attól, hogy rossz hírbe keveredjék. Maga fiatal, élénk, bizonyos mértékig kalandvágyó…

– Bocsánat, ha már kalandorokról beszél, ne mulasszon el párhuzamot vonni köztem és maga között.

– Kérem, ne tréfáljon. Mint komoly és őszinte barátja beszélek. Amit rólam az imént mondott, egyoldalú túlzással volt beállítva.

– Egyáltalában nem. Maga bevallotta viszonyát s ezzel mintegy fölhatalmazott, hogy példáját kövessem. Én ezt nem tettem meg…

– Engedjen meg…

– Hagyjon beszélni! Én ezt nem tettem meg. Nincs szeretőm és nem is volt… idáig. Várok… keresek… Nem találok. Nem vagyok könnyen kielégíthető. Olyat akarok, aki többet ér magánál… Nem veszi észre az ebben rejlő bókot? Minek vág olyan zord arcokat?

– Asszonyom, nem szeretem ilyen dolgokban a tréfát.

– De én nem tréfálok! Maga a XVIII. századi rokokó erkölcsökről beszélt. Emlékszik még? Azt mondta, hogy XV. Lajos korának könnyed életfelfogását követi. Látja, nem felejtettem el. És jól jegyezze meg, barátom, hogy akármint is erőlködik, amely napon nekem úgy tetszik, hogy többé ne legyek az, ami idáig voltam: maga anélkül, hogy sejtené, olyan csinos kis – szarvat kap a fejére, mint annak a rendje.

– Ugyan kérem, úriasszony létére hogy vehet ilyen közönséges kifejezéseket a szájára!

– Közönséges kifejezések?… Hát nem pukkadozott a nevetéstől, amikor az éles nyelvű Gers grófné azt mondta, hogy szinte sajnálja Servy bárót, amiért hatalmas szarvait, amelyekben mindenki más gyönyörködik, saját maga nem láthatja.

– Ami Gers grófnénak ajkán talán mulatságosan hangzik, a magáén csupán illetlenség.

– Dehogy is! Csak maga találja a fölszarvazott szót mulatságosnak, ha Servyről és nagyon póriasnak, ha becses személyéről van szó. Minden attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Különben pedig nem ragaszkodom e kifejezéshez és csak azért használtam, hadd lássam, hogy maga elég érett-e már?

– Érett?… Mire?

– Arra, hogy az legyen. Ha egy férj dühös, mikor ezt a szót hallja, annyit jelent, hogy a veszély már közelről kerülgeti, de még nem érte el. Két hónap mulva, majd meglátja, nevetni fog, ha fölszarvazott férjről lesz szó… Ez már kicsit baj… Ez annyit jelent, hogy az ember maga is benne van… Mentesítve van a gyanútól.

– Kedves asszonyom, maga ma nagyon illetlen. Még sohasem láttam ilyennek.

– Hja! Kitanultam! Maga volt a mesterem.

– Hagyjuk ezt! Beszéljünk komolyan. Nézze, kedvesem, nagyon, de nagyon kérem, máskor ne hatalmazza föl Burelt, hogy oly tüntető szemtelenséggel csapja a szelet magának, mint ma este.

– Féltékeny! Mondom, féltékeny!

– Nem, egyáltalában nem! Csupán a nevetségességet akarom kikerülni! Erre jogom van! Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám! És kijelentem: ha ez az úr még egyszer a maga vállának, sőt a keblének merészelné szavait elsuttogni…

– Csak szócsövet keresett!

– Hát… kitépem a fülét.

– Mondja, talán szerelmes belém?

– Elég csinos hozzá, kedves asszonyom!

– Ilyen maga! A baj az, hogy én már nem vagyok szerelmes magába!

_A gróf székéről fölkel. Megkerüli a kis asztalt és felesége háta mögé állva, vállát szenvedélyesen megcsókolja. Az asszony fölugrik és mélyen a férje szemébe nézve mondja:_

– Kettőnk között az ilyennek igazán nincs értelme. Külön élünk. Leszámoltunk egymással.

– Ne haragudjék, édesem, de egy idő óta ellenállhatatlannak találom!

– Szóval… maga is úgy találja… Akkor nyertem! Maga is érettnek talál!

– Ellenállhatatlannak, a legcsábosabb asszonynak találom, édesem! Olyan karjai, vállai vannak…

– Amelyek Burelt ki fogják elégíteni…

– Kegyetlen! Tudja, hogy elragadó és szándékosan játszik velem.

– Úgy látszik, egy idő óta böjtöl.

– Hogy mondja?

– Azt mondom, böjtöl.

– Hogy érti?

– Ha az ember böjtöl, akkor éhes. Ha éhes, ráfanyalodik olyan ételekre is, amelyekhez különben nem nyulna. Én is ilyen fogás vagyok. Egyszer eltolt magától, de ma este, jobb híján, belém ízlelne.

– Margit, kitől tanulta ezt a rettenetes beszédmodort?

– Magától! Gondolja csak meg: mióta a bárónéval szakított, tudtommal négy szeretője volt. De ezeket már a félvilágból halászta. Úgy látszik, igaz művésznőkre volt szüksége… Ilyen körülmények között minek nevezzem ma esti hevületeit, ha nem futólagos böjti időszak következményeinek?

– Őszintén és nyersen beszélek, Margit. Magába szerettem. Újra és komolyabban, mint valaha.

– Hm, hm! Szóval… szeretné újra kezdeni?

– Igen, asszonyom.

– Még ma este?

Ugyan, Margit!

– Már megint megbotránkozik. Értsük meg egymást, kedvesem! Mi teljesen függetlenül állunk egymással szemben. Felesége vagyok, az igaz, de közös megállapodás folytán egészen szabad. Másfelé akartam lekötni magamat; maga kér, hogy a maga hódolatát fogadjam el. Hát jó, beleegyezem. De csak… ugyanazon az áron.

– Nem értem.

– Majd megmagyarázom. Érek annyit, mint a maga félvilági delnői? Legyen őszinte.

– Ezerszer annyit.

– Még a legszebbnél is többet érek?

– Milliószor többet.

– Nos hát, mibe került magának a legkülönb barátnője három hónap alatt?

– Már megint nem értem!

– Megismétlem: mit költött a legcsinosabb barátnőjére három hónap alatt pénzben, ékszerben, vacsorákban, szórakozásokban és a többi? Szóval mibe került a teljes ellátása?

– Honnan tudjam?

– Mégis csak tudnia kell! Legalább is úgy átlagban kiadott ötezer frankot havonként?

– Igen… körülbelül annyit.

– Nos hát, kedvesem, fizessen nekem ötezer frankot és a magáé leszek ma estétől kezdve egy egész hónapon át.

– Őrültség!

– Ahogy gondolja! Jó éjt!

_A grófné kimegy s hálószobájába nyit. Ágya meg van vetve. A szobában parfőm-illat terjeng s beszívódik a kárpitba._

_A gróf megjelenik az ajtóban:_

– Kellemes illat van itt.

– Igazán?… Pedig csak a régi. Peau d’Espagne.

– Csodálatos!… Soha még parfőm nem tetszett így!

– Lehet. De most kérem, hagyjon magamra, le akarok feküdni.

– Margit!

– Menjen ki!

_A gróf beljebb lép s karosszékbe ül._

_A grófné:_ Ah! A jó modor! Különben csak maga bánja meg!

_Báli ruháját lassan leveti. Meztelen, fehér karja előbontakozik a zöld selyem alól. A tükör elé áll s karját a feje fölé emeli, hogy hajkoronáját lebontsa. Fekete selyem vállfűzője felett a csipke mögül kis rózsaszínű foltocska kacérkodik elő._

_A gróf szenvedélyesen pattan fel és feléje közeledik._

_A grófné:_ Ne jöjjön közel, mert megharagszom…

_Átkarolja és ajkát keresi._

_Az asszony felkap a toalettasztaláról egy pohár vizet, amelyet illatosítva szájvíznek készítettek elő s a vállain keresztül férje arcába önti._

_A férj dühösen rázza meg víztől csepegő arcát s fojtott hangon morogja:_

– Ostobaság.

– Lehetséges… De ismeri feltételeimet. Ötezer frank.

– De ez a világ legnagyobb hülyesége lenne!

– Miért?

– Miért? Egy férj, aki megfizeti a feleségét, hogy az éjt vele töltse!…

– Ó, milyen csunya szavakat használ!

– Bánom is én! Ismétlem: hülyeség lenne törvényes feleségem szerelmét pénzért megvásárolni!

– Még nagyobb ostobaság félvilági nőket megfizetni, mikor az embernek felesége van.

– Lehet, de az nem nevetséges!

_A grófné a kanapéra ül s lassan lehúzza harisnyáját, kifordítva, mint a kígyó bőrét. A rózsaszínű lábszár kibomlik a finom zöld selyemtokból s az apró láb megpihen a szőnyegen._

_A gróf közelebb lép és egyezkedő hangon megszólal:_

– Milyen furcsa gondolatai vannak!

– Többek között?

– Többek között ötezer frankot kérni tőlem.

– Mi sem természetesebb! Mi idegenek vagyunk egymásra nézve, úgyebár? Maga vágyakozik utánam. Elvenni nem tud – mert a felesége vagyok. Nem marad más hátra, mint hogy megfizet, kissé talán olcsóbban, mint mást.

– Nem is olyan rossz dolog ez! Gondolkozzék csak rajta. A pénz, ahelyett, hogy valami uccai lányhoz kerülne, itt marad a maga házában, a maga háztartásában. Meg aztán, lehet szellemes ember számára valami izgatóbb, mulatságosabb, mint hogy megfizeti saját feleségét? A törvénytelen szerelemben a férfiak csak azt szeretik, ami sokba kerül. Maga a mi törvényes szerelmünknek különös ízt, idegen mámorok árnyalatát és kis malackodási jelleget kölcsönöz azzal, hogy úgy taksálja, mint a vásárolható szerelmet.

_Az asszony majdnem minden nélkül emelkedik föl helyéről s a szekrénye felé megy:_

– És most, uram, távozzék, vagy becsengetem a szobalányt.

_A gróf zavartan, bosszús arccal nézi feleségét s azután hirtelen hozzá vágja pénztárcáját:_

– Hát nesze – bajadér! Nem is öt-, hanem hatezer!… De aztán…

_A grófné felveszi a pénzt, lassan számolni kezdi s mosolyogva kérdi:_

– De aztán? Mi aztán?…

– Hozzá ne szokjál!

_Fölkacag s férjéhez közeledve:_

– Minden hónapban ötezer, uracskám, különben mehet a kokottokhoz. Sőt ha nagyon meg lesz elégedve… még emelést is kérek…

A kis baka.

Két kis baka minden vasárnap együtt rándult ki. Mihelyt a szabadságot megkapták, sietve hagyták el a kaszárnyát és jobbra fordulva gyors, katonás léptekkel szelték át Courbevoiet, e Párizs melletti városkát, ahol ezredük állomásozott. Mikor az utolsó házakat is elhagyták s a poros országútra fordultak, amely Bezons felé vezetett, lépésük üteme lassúbbá vált.

Kicsik és soványak voltak mind a ketten. Szinte belevesztek hosszú és széles köpenyegükbe, amelynek ujja kezüket egészen elnyelte. Piros nadrágjuk is méreteiket messzi túlhaladta, úgy, hogy ha sietni akartak, lábaikat széjjel kellett vetniök. Hatalmas csákójuk alatt alig látszott valami arcukból: két beesett, vékony orca, két szelid, kék szem, amelyből a breton fajnak romlatlan, majdnem állati naivsága sugárzott ki.

Útközben szót sem váltottak, csak mentek előre s arra a champiouxi erdőrészletre gondoltak, amely szülőföldjükhöz annyira hasonlított s ahová minden vasárnap kirándulni szoktak. Igazán jól csak itt érezték magukat s a nyelvük is csak itt eredt meg.

A colombesi és a chatoui utak keresztezésénél, hol az útra a nagy nyárfák árnyékot vetnek, irtózatosan nehéz csákójukat levetették s homlokukat megtörölték.

A bezonsi hídon mindig megálltak kissé és nézték a lábuk alatt folydogáló Szajnát. Kikönyököltek a híd vaskorlátján s pár percig bámulták a mélységben tovasikló nagy folyó vizét. Néha vitorlás hajók s nagy leeresztett kéményű gőzösök mentek a vízen. Ilyenkor a két kis katona a vannesi kikötőre gondolt, melynek szomszédságában laktak, s a halászbárkákra, amelyek Morbihanból a nyilt tengerre vitorláztak.

Amint a hídon átmentek, a falu hentesénél, pékjénél s a kocsmárosnál bevásárolták napi szükségletüket: darab véreshurkát, tíz krajcárért kenyeret és egy liter fehér bort. Ezeket zsebkendőbe kötözték s felváltva cipelték. Mikor a faluból kiértek, már csak nagyon komótosan haladtak előre s elkezdtek beszélgetni egymással.

Előttük sík mező terült el, amelynek egyhangúságát itt-ott kisebb facsoportok élénkítették. A kedves erdőjükbe vezető ösvény beleveszett a zöld búza- és zabföldekbe. Kerderen János nem egyszer erősítette Ganidec Péternek:

– Akár csak Plounivonban. Szakasztott mása a mi erdőnknek.

– Igen. Mintha csak a’ vóna!

Így mentek egymás mellett s emlékükben szülőföldjükről sok apró kép támadt föl; egyszerű, közvetlen dolgok, mint gyermek rajzai: kút s körülötte a mező, kőkereszt a válaszúton, halászkunyhó, melynek ajtajánál kiterített háló szárad.

Gyakran megálltak egy nagyobb kőnél is, amely határt jelzett, csak azért, mert emlékeztetett a plounivoni dolomitokra.

Amint az első facsoporthoz értek, Péter mindig mogyorófavesszőt vágott magának s amíg nyirkos, síkos héját hántotta, az otthoni emberekre gondolt.

János hozta az ételcsomagot.

Időnként Péter megemlítette egy-egy otthoni ismerősük nevét vagy néhány szóval gyermekkoruk valamelyik eseményét mondta el. Ilyenkor azután sokáig hallgattak, mert volt min eltünődniök. A honi föld lassanként egészen megszállta képzeletüket; eltűnt a távolság és az ismerős tájképek, a szokott látóhatár s a tengerpart éles, ízes levegője álmodozó érzékeik előtt hivogatólag támadt föl.

Többé már nem a jellegzetes trágya szaglott körülöttük, amellyel a párizskörnyéki földet hízlalni szokták, hanem virágzó magyalbokrok különös illatát hozta a tenger felől támadt szél. A folyópart fölött lebegő vitorlák nagy sárga vitorlákká változtak, amelyek az otthoni búzaföldek mögött húztak el a kék tenger felett.

Lassan, álmodozva lépdelt a két kis baka s lényüket az otthonra való visszaemlékezés átható, kifejezhetetlen bánattal töltötte el, mint amilyent a ketrecbe zárt állatok érezhetnek, ha fölsajog bennük az őshaza emléke.

Mire Péter botjáról a héjat lehántotta, megérkeztek a kis erdő szélére, ahol vasárnapi ebédjüket rendszerint elkölteni szokták. A bokorban megtalálták az elrejtett két tégladarabot; összehordtak száraz gallyat s a véreshurkát a kés hegyére tűzve megsütötték.

Mikor ételüket elfogyasztották az utolsó morzsáig, italukat kiitták az utolsó cseppig, ülve maradtak egymás mellett a fűben s nehéz szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kézzel, mint a misén, piros nadrágjukat a mező pipacsai közt előre tolva, a messzeségbe bámultak. Csákójukon, sárgarézgombjaikon megcsillogott a napfény, ami megállította a pacsirtákat, amelyek fejük fölött lebegve csattogtatták csőrüket.

Délfelé kezdtek mind sűrűbben Bezons felé nézegetni, mert ez időtájban szokott jönni a »tehenes« leány.

Minden vasárnap elment előttük, hogy megfejje és istállóba vezesse tehenét. Az egész vidéken ez a tehén volt az egyetlen, amely kint legelészett a kis mezőn, nem messze a helytől, ahol a két baka ebédelni szokott.

Nemsokára megpillantották a szolgálót, amint a mezőn átvágott. Egyetlen élő lény volt az egész határban. A két katona örömmel nézte, hogy repdes a napfény a fényes pléhvödrön, amelyet kezében tartott. Sohasem beszéltek róla; csak nagyon jól esett, ha látták, anélkül, hogy tudták volna, miért.

Erős, tagbaszakadt, vöröses hajú leány volt. Igazi típusa a párizsvidéki parasztlánynak: eleven, kacér és vakmerő.

Mikor másodízben látta a két bakát ugyanazon a helyen, vidáman szólt hozzájuk:

– Jó napot, vitéz urak!… Minden vasárnap ide gyünnek?

Péter, aki merészebb és a szóra készebb volt, mint János, zavartan dadogta:

– Igen. Itt pihenünk.

Ennyi volt az egész. De a következő vasárnap a leány már rájuk vihogott, kötekedve és fölényesen, mert látta félénkségüket:

– Mit csinálnak? Tán csak nem a fű növését hallgatják?

Péter fényrederülő arccal válaszolt:

– De biz azt, galambom!

– Nézze csak nó! És gyorsan nő legalább?

A férfi még mindig nevetve mondta:

– Azt már nem mondhatnám!

Továbbment. De mikor a friss tejjel visszajött, megállt előttük:

– Megízlelnék?… Legalább eszükbe jut a falu, ahonnan ide gyüttek.

Az egyfajtájúak közös ösztöne megsúgta neki, aki falujától talán szintén elszakadt, hogy mi rágódik a kis bakák fájó szívén.

Mindkettőjüknek megdobbant a szíve a leány barátságos szavára. Péter a vödör alá tartotta a flaskót, amiben a bort hozták, s a leány a szűk nyakon nagy üggyel-bajjal becsurgatta a tejet. Először Péter ivott a tejből, óvatosan és minden pillanatban meggyőződést szerezve, hogy a neki járó résznél nem fogyasztott többet. Azután János vette át az üveget.

A leány lába elé téve a vödröt csípőjére tett kézzel állt előttük és nagyon boldognak látszott, hogy a katonáknak örömet okoz.

Azután fölkapta a földről a vödröt s elszaladt, visszakiáltva még:

– Isten áldja! Oszt vasárnap gyüjjenek ám!

A két baka szemét utána meresztette, ameddig csak magas, hajladozó alakját láthatta. A leánynak tűnő képe mind kisebb és kisebb lett, míg végre úgy látszott, hogy a zöld vetés egészen elnyeli.

*

A következő vasárnap, amikor a kaszárnyából kiléptek, János megkérdezte Pétertől:

– Nem kéne neki valami édességet vinni?

A fölvetett gondolat tetszett Péternek is, de az ajándékra vonatkozólag más véleményen volt. Ő inkább májashurkát akart vinni. János viszont ragaszkodott a karamel-bonbonokhoz, amelyeket maga is nagyon kedvelt. Végre is János véleménye győzött és egy szatócsnál vásároltak két souért piros és fehérszínű cukorkákat.

Kint az erdőszélen ez alkalommal ebédjüket gyorsabban költötték el, mert türelmetlenül várták a leány megérkezését.

János látta meg előbb:

– Nézd csak, ott gyün.

Péter előrenyujtotta nyakát s úgy kémlelt:

– Ő az! Lógázza a vödröt!

A leány már messziről nevetve kiáltotta:

– Hogy szolgál az egészség, vitéz urak?

A fiúk egyszerre kiáltották vissza:

– Köszönjük s a magáé?

A leány most már hosszasabban beszélgetett velük egyszerű dolgokról: az időről, az aratásról, gazdáiról.

A fiúk nem merték a cukorkákat felajánlani s azok János zsebében szépen olvadozni kezdtek.

Végül is Péter megbátorodott:

– Hoztunk valamit magának, ha meg nem sértenénk vele.

A leány mosolyogva kérdezte:

– Mi légyen az?

János fülig pirulva húzta ki zsebéből a hosszú, vékony papirstaniclit.

A leány egyszerre több darabot vett szájába s míg jóízűen szopogatta, nyelvével szája egyik sarkából a másikba tologatta az összeragadt édességet, úgy hogy arca hol itt, hol ott dudorodott ki. A két fiú boldog elmerüléssel szemlélte.

Azután elment fejni s mikor visszajött, tejjel kínálta meg a két kis katonát.

A fiúk egész héten róla álmodoztak s többször emlegették is egymás előtt.

A következő vasárnap már közibük ült a lány. Mind a hárman kezüket térdük köré kulcsolták, szemükkel a messzeségbe bámultak s szülőfalujokból apró dolgokat meséltek el. A tehén, látva, hogy a lány útközben letelepedett, nagy nehéz fejét feléje fordította s nedves orrát fölfelé nyujtva, keserves bőgéssel hivogatta…

Azután már a lány együtt evett velük. Néha szilvával tömött zsebbel jött, mert a gyümölcsérés ideje elérkezett. A két kis breton legény a lány társaságában otthonosan érezte magát s fesztelenül csevegett, mint két gondtalan madár.

*

Egy keddi napon azután az történt, hogy Ganidec Péter, katonáskodása alatt először, esti kimenőt kért és csak tíz órakor jött vissza.

Jánost nyugtalanította a dolog s föl nem foghatta, hogy társa hol töltötte idejét.

Pénteken Péter tíz sout kért szomszédjától kölcsön és felsőbb engedéllyel az esti órákat megint kint töltötte.

Vasárnap pedig, amikor rendes sétájukra elindultak, János úgy találta, hogy Péternek egészen különös és szokatlan arckifejezése van.

Határozott gyanú nem alakult ki Kerderen János elméjében, de valami ismeretlen dologtól szerfölött félt. Egy szót sem váltottak, amíg szokott helyükre nem érkeztek; itt ebédjüket lassan költötték el, de egyiküknek sem volt étvágya.

A lány nemsokára föltűnt az úton. Várakozó szemmel figyelték közeledését, mint minden vasárnap. Mikor már nem volt messze, Péter fölugrott és elejibe ment. A lány letette a földre a vödröt és Pétert megcsókolta. Karjával szenvedélyesen ölelte át nyakát, ajkát hosszan tapasztotta ajkára és egyáltalában nem törődött azzal, hogy János ott van s látja őket.

Szegény János földult lélekkel, meghasogatott szívvel bámult rájuk s egyelőre számot sem tudott adni magának arról, hogy mi történt és hogy mi fáj neki abban, ami történik.

Azután Péter és a lány leültek a fűbe és elkezdtek beszélgetni. János nem nézett rájuk. Most már tudta, hogy miért ment ki Péter két este a kaszárnyából, tudott mindent és szívén az árulás sajgó sebet ütött.

A másik kettő együtt ment el a tehenet megfejni.

János tekintetével követte őket. Kézenfogva mentek. Péter piros nadrágja a napfényben olyan volt, mint nagy csillogó vérfolt. Mikor a tehénhez érkeztek, Péter lehajolt a fakalapácsért s leütötte a farudat, amely a tehenet elreteszelte.

A lány leguggolt és szórakozott kézzel végigsimítva a tehén kiugró gerincén, a fejéshez fogott. Mikor készen volt, a vödröt a füvön hagyta. Péter felé nyujtotta kezét s mindketten a sűrű erdőbe mentek.

János kimeredt szemmel nézte őket s már nem látott mást, mint a zöld levélfalat, amely mögött nyomtalanul eltűntek. Szívét oly zavar és oly keserűség szorította össze, hogy leszédül, ha megkísérli felállni.