Part 8

_A bíró (a jegyző felé fordulva csintalanul felkiált):_ Kalypso Odysseus távozása miatt vigasztalhatatlan vala… _(Majd komolyra válva):_ Nézzük a többi ügyeket!

_A jegyző (álmos unalommal):_ Lasakot János Mária és Varendoche Krisztina Euzébia…

A hajtű.

Sem az országnak, sem hősömnek nevét nem árulom el. Messzi, termékeny és forró tengerparton történt. Már reggel óta mentem a napfényes kék tenger és aranykalászos búzaföldek között. A halk, szinte álomba szenderült hullámok közvetlen közelében virágok nyíltak. Meleg volt. A levegőben a nedves, kövér föld illatos lehellete terjengett. Mintha csírát szagolt volna az ember.

Estére be voltam jelentve egy franciánál, aki, amint mondták, kis narancsfa-erdőben egy hegyfok végében lakott. Hogy hívták? Akkor még nem tudtam. Tíz évvel ezelőtt érkezett egy szép reggelen; megvette a földet; szőlőt ültetett, magot vetett; lázas buzgalommal fogott a munkához. Birodalma évről-évre nőtt. A hálás föld busás kamattal fizette vissza a beléölt munkát s urát gazdaggá tevé.

A gazdag földesúr azonban továbbra is szakadatlanul dolgozott. Hajnalban kelt s éjfélig tartott, amíg földjeit lován benyargalta. De a munkát elvégezte mindennap, mintha kielégítheteten pénzszomj gyötörte volna.

A nap lebukott az égen, amikor a lakot elértem. Valóban, narancsfák között emelkedett az egyszerű, négyszögletes fehér ház és terassza a tengerre nyílott.

Amint a házhoz közeledtem, hosszú szakállú férfiú jelent meg a kapuban. Üdvözöltem és éjszakára menhelyet kértem. Mosolyogva nyujtotta kezét:

– Lépjen be, uram, és érezze magát otthon.

Tökéletes világfinak könnyedségével és közvetlen bizalmasságával vezetett fel egy szobába és bocsátott rendelkezésemre egy szolgát. Majd e szavakkal hagyott magamra:

– Ha készen lesz, fáradjon le vacsorára.

Házigazdám a teraszon teríttetett kettőnk számára. Lábunk alatt terült el a smaragdszínű tenger. Én dicshimnuszokat zengtem e vidékről, amely oly gazdag, oly különösen szép és oly ismeretlen. Asztaltársam mosolygott, aztán szórakozottan felelt:

– Szép vidék. De semmi sem tetszik, ha az ember távol van attól, amit szeret.

– Sajnálja Franciaországot?

– Párizst sajnálom.

– Miért nem jön vissza?

– Ó, majd visszatérek!

És lassanként elkezdtünk Párizsról beszélni: a társaságról, a boulevardokról, párizsi furcsaságokról. Házigazdám hozzám intézett kérdéseiből láttam, hogy a Vaudevillet és a párizsi arszlánok egyéb divatos találkozóhelyeit jól ismeri.

– Kik járnak a Torponiba?

– Még mindig ugyanazok. Kivéve a halottakat.

Figyelemmel néztem meg arcát és igyekeztem emlékeim között rátalálni. Pedig valahol már láttam! De hol és mikor? Fáradtnak és szomorúnak látszott, de ugyanakkor erélyt és határozottságot is kifejezett. Hosszú szőke szakálla mellére hullt. Néha a tövénél fogva kezébe szorította s azután lassan átcsusztatta ujjai közt. Kissé kopasz volt; szemöldökei bozontosak; tömött bajusza beleveszett szakállába.

Hátunk mögött a nap a tengerbe bukott s utolsó sugarai vörösre festették a parti sziklákat. A langyos esti szellő narancsfák virágainak édes, bódító illatát hozta felénk. Házigazdám mindebből semmit sem vett észre. Mereven szegezte szemét rám s tekintetem mélyén, a lélek délibábos tükrében, messzi képet keresett: a fákkal szegélyezett széles utat, amely a Madeleine-templomtól a Drouot uccáig megy.

– Ismeri a nőbolond Boutrelle-t?

– Hogyne!

– Mi van vele?

Már egészen megőszült.

– És a délceg, lószakértő Ridamie gróf?

– Semmit sem változott.

– Hát az asszonyok? Beszéljen róluk! Lássuk csak: ismeri Verner Suzanne-t?

– Nagyon is. Már elvirágzott.

– Ó!… És Astier Sophie?

– Meghalt.

– Szegény! Hát aztán… Ismeri… talán…

Hirtelen elhallgatott; arca elsápadt. Kis szünet mulva rekedten folytatta:

– Nem, jobb, ha nem beszélek róla. Idegesít.

Azután, hogy a társalgást elterelje, felállt és kezét nyujtva már nyugodtan kérdezte:

– Bemenjünk talán?

– Nagyon szívesen.

Előttem ment be a házba. A szobák elhanyagoltaknak látszottak: nagyok, üresek és szomorúak voltak. Az asztalokon tányérok, poharak hevertek, amelyeket a benszülött szolgálók, akik folytonosan ki- és bejártak, ott felejtettek. A falon két szegre két puska volt akasztva. A szögletekbe ásók, horognyelek, szárított pálmalevelek s egyéb ilyen holmik voltak állítva abban a véletlen sorrendben, ahogy a belépő leteszi s mindig készenlétben tartva, ha a kilépőnek szüksége lenne rájuk.

Házigazdám mosolyogva jegyezte meg:

– Száműzöttnek lakása, vagy jobban mondva fészke. Menjünk a szobámba! Az valamivel csinosabb.

Azt hittem, hogy régiségkereskedő boltjába lépek. A legkülönbözőbb és legtarkább dolgok voltak itt összehalmozva, amelyeknek együttes létét csak az magyarázhatta meg, hogy mind emlékek voltak. A falakon két ismert festő rajzát, néhány szőnyeget, különböző tőröket, kardokat és pisztolyokat láttam. A középső falnak azonban egyetlen dísze az aranykeretbe foglalt fehér selyemdarab volt.

Meglepetten közeledtem a sajátságos falidíszhez s a fénylő selyem közepén egy hajtűt láttam betűzve.

Házigazdám kezét vállamra tette:

– Ime az egyetlen dolog, – mondta mosolyogva, – amire tíz év óta nézek, amit egyáltalában észreveszek. Ha Prudhomme énekelhette: »E kard éltem legszebb napja!«, akkor én is elmondhatom: »E hajtű egész életem!«

Akartam valami udvarias, résztvevő szót mondani; végre is ezt a mindennapi szólamot ejtettem ki:

– Egy asszony miatt szenvedett?

Hirtelen hevességgel fakadt ki:

– Mondja inkább, hogy szenvedek még mindig. És úgy szenvedek, mint egy kutya!… Menjünk az erkélyre! Az előbb kérdezősködni akartam valaki után, de nem mertem. Ha rá is azt mondta volna, mint Astier Sophiera, hogy meghalt, akkor még ma este főbe lőttem volna magamat.

Kitámaszkodtunk az erkély korlátjára. Lábunk alatt jobbra és balra is magas szürke hegyektől körülvéve két öböl terjedt el. Minden hallgatott az esti szürkületben. A nap már csak az égen maradozó viszfényével világított.

Remegő hangon, aggodalommal teli szemét rámfüggesztve kérdezte a párizsi élet önkéntes száműzöttje:

– Limousin Jeannette él-e még?

Szeme szemem rebbenését leste. Mosolyogva válaszoltam:

– Teringettét! Nemcsak hogy él, de szebb, mint valaha.

– Ismeri?

– Igen.

Habozva tette hozzá:

– Teljesen?…

– Nem.

Megfogta kezemet:

– Beszéljen róla.

– Nem sokat tudok mondani róla. Párizs legkörülrajongottabb asszonyai… illetve lányai közé tartozik. Szépen és roppant előkelően él. Ennyi az egész, amit róla tudok.

– Szeretem, – mondta önkéntelenül fogai közt a férfi, mintha azt mondta volna:

– Meghalok.

Azután nem tudván tovább visszatartani magát, fölkiáltott:

– Ó, gyönyörűséges és gyötrelmes volt az életünk három éven át. Ötször vagy hatszor majdnem megöltem. Egyszer ezzel a tűvel akarta a szememet kiszúrni. Nézze ezt a kis fehér foltot itt a balszemem alatt!… Hogy szerettük egymást! Mivel tudnám szenvedélyünket megmagyarázni önnek? Az ilyent nem lehet megérteni.

Bizonyos, hogy van egy egyszerű; magasztos szerelem, amely két rokonszív, két rokonlélek közös lendületéből származik. De bizonyos az is, hogy van egy kegyetlen, rettenetesen kínzó szerelem, amely két különböző lénynek, akik gyűlölik egymást, a leküzdhetetlen összefonódásából születik.

Ez a lány három év alatt tönkretett. Négymillióm volt, s ő nyugodt arcával, ártatlanul mosolygó ajkaival megette, lenyelte a négymilliómat.

Ismeri őt? Van benne valami ellenállhatatlanul vonzó erő! Hogy miben áll, nem tudom. Talán szürke szemének tekintete, amely úgy hatol beléd, mint a tű s benned marad, mint a horog? Vagy talán közömbös és elbűvölő mosolya, amely oly idegen rajta, mint álarc? A bája lassan válik le róla, mint az illat s az embert észrevétlenül beborítja. Nézed magas, karcsú termetét, amely alig inog-reng, amikor megy, mert inkább csúszik, mint lépdel; hallod kissé nyujtott, mélyen a torkából fölcsendülő hangját, amely mintha mosolyának muzsikája lenne; figyeled mozdulatait, amelyek öszhangjukkal megrészegítenek és azt kell érezned, hogy e szépségforrástól többé nem tudsz elszakadni. Három évig csak őt tudtam látni az egész világon! Hogy szenvedtem! Mert megcsalt mindenkivel! Miért?… Semmiért! Csak hogy csaljon! Mikor megtudtam, rátámadtam és elneveztem mindennek, ő nyugodtan jegyezte meg:

– Talán a felesége vagyok?

Amióta itt élek magányomban s annyit gondolok e nőre, azt hiszem, megfejtettem talányát. Újraszületett Manon Lescaut. Manon, aki nem tud hűtlenség nélkül szeretni; Manon, akinek a szerelem, kéj és a pénz egyet jelent.

Elhallgatott. Majd rövid idő mulva:

Amikor az utolsó krajcárom is elfogyott, a nő nyugodtan kijelentette:

– Értse meg, kedvesem, hogy a levegőből nem élhetek meg. Nagyon szeretem magát. Jobban, mint bárkit; de élni kell. Én a nyomorral sohasem házasodom össze.

– És ha elmondanám, hogy milyen rettenetes életet éltem mellette! Ha ránéztem, épúgy vágytam megölni, mint megölelni. Ha a szemébe néztem… őrült vágy fogott el, hogy szétkapjam karomat, nyakát kezem közé szorítsam és fojtsam, gyilkoljam, amíg ki nem adja lelkét. Volt valami megfoghatatlanul gonosz és kötekedő a szemében, a szeme legmélyén, ami miatt halálosan gyűlöltem. Talán ezért szerettem annyira. Az ősi, erkölcstelen, hímgyűlölő Asszonyiság több volt benne, mint bármely más nőben. Tele volt vele, csordultig tele, ezzel a mérges, bódító itallal. Asszony volt; az Asszony és azonkívül semmi más.

– Ha kimentem vele az uccára, minden férfira ránézett. És a tekintete már nemcsak fölkínálás, de teljes odaadás is volt. Kimondhatatlanul kínlódtam emiatt, de még jobban bomlottam érte. Ez a teremtés, anélkül, hogy akarta volna, s amellett, hogy a járása, modora tartózkodó volt, tulajdonképpen csak azzal a tényével, hogy végigment az uccán, már oda is adta magát minden férfinak. Érti ezt?

Kínzó pokol volt ezzel a nővel valahová menni: Színházban, étteremben az volt az érzésem, hogy a szemem előtt hull a férfiak karjába.

És ha egyedül hagytam – valóban bárkinek a karjába hullt.

Tíz éve nem láttam! És jobban szeretem, mint valaha!

Az este árnyékba borította a földet. A fákról bódító narancsvirágillat szállt a levegőbe.

Elgondolkozva kérdeztem:

– Viszontlátja még?

– Hogyne! – kiáltott föl szenvedéllyel. – Összeszereztem már itt földben és készpénzben több mint nyolcszázezer frankot. Ha meglesz a millió, eladok mindent és megyek vissza hozzá. Egy évig élhetek vele. Egy szép, teljes évig! Aztán adieu! Az életem le lesz zárva!

– És aztán? – kérdeztem.

– Aztán? Nem tudom, mi lesz. Talán megkérem, hogy fogadjon meg inasának.

Szalonkavadászat.

Kedves jó asszonyom, azt kérdi, hogy miért nem megyek vissza Párizsba? Csodálkozik ezen; szinte megharagszik érte. Az ok, amivel indokolom, bizonyára csak fokozni fogja elégedetlenségét: hazamehet vadászember Párizsba a szalonkák húzása idején?

Bizonyára értem és szeretem a városi életet, amely a szoba és az aszfalt között folyik le, de mégis csak többre becsülöm a vadásznak szabad, nagy levegős életmódját. Párizsban, azt hiszem, hogy mindig szobában vagyok, mert az uccák végeredményben nem egyebek, mint tetőnélküli, nagy, közös lakóhelyek. Szabadban van-e az ember, ha két fal között, aszfalton vagy kövezeten bandukol és szemhatárát házóriások zárják el, úgyhogy kis azúrfolton kívül erdők, hegyek és a szabadság nagyszerű panorámájából semmit sem kap? Ezer és ezer ember tartóztatja fel útján; beszél vele, vagy hozzá dörzsölődzik, üdvözli vagy sarkára lép. Az a tény, hogy föltartott esernyőmön esőszemek koppannak, még nem elegendő a nagy természet érzetét kelteni bennem.

Itt, asszonyom és csakis itt lehet a külső világ és a fedélalattiság, vagyis az úgynevezett otthon közötti jelentékeny különbségeket pontosan és sokszor élvezettel megállapítani. De ezúttal nem erről akarok írni…

Azzal kezdtem, hogy a szalonkák, vagy amint természetrajztanárom szokta volt mondani, a lebenkék ideje elérkezett.

Meg kell jegyeznem, hogy lakóhelyül egy jellegzetesen normandiai házat választottam, amely kies völgyet átszelő patakocska partján emelkedik. Innen indulok ki mindennapi vadászatomra.

Amellett bőven marad időm olvasásra. Olyan könyveket böngészek itt, amelyek tanulmányozásába Párizsban nem mer fogni az ember. Komoly, mély és érdekes könyvek. Az utóbbi hetekben egy külföldi tudós lángelmének olvasom a művét, aki egész életében azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a különböző szervek működése miként hat az emberi elme fejlődésére.

De hagyjuk ezt a kérdést! A vadászatról akarok beszélni. Az Orgemol fivérek és én az egész vadászati időszakot itt akarjuk tölteni. Mihelyt az első fagy jelentkezik, átköltözünk barátaim _fécampi_ majorjába. Pompás, mondhatnám isteni erdőcske közepén fekszik. A sneppek, amelyek erre mennek, mindig megszállnak itt.

Bizonyára ismeri, kedves jó asszonyom, barátaimat: az Orgemolokat. Két ős normand. Még abból a nagyszerű fajból valók, amely ellepte Franciaországot, meghódította és megtartotta Angliát, a régi világnak valamennyi tengerpartján letelepedett, mindenütt csodálatos városokat emelt; átcsapott, mint vízáradat, Sziciliába, ott bámulatraméltó művészetet teremtett, megverte a királyokat, kifosztotta a leggazdagabb városokat, kifogott az olasz pápákon s főleg szerelmeskedett s faját szaporította a világ mind a négy sarkában. A két Orgemol valahogyan az idők megkerülésével ez életrevaló fajból közvetlenül származott. Minden hamisítatlanul normand rajtuk: hangjuk, észjárásuk, szőke hajuk és tengerszínű szemük.

Ha együtt vagyunk, normand nyelvjárásban beszélünk, normand módra élünk, gondolkodunk és cselekszünk. Egy szóval normandabbak leszünk a legősibb benszülötteknél.

Már tizenöt napja vártuk türelemmel a szalonkákat.

Az idősebbik Orgemol, a Simon, minden reggel azzal vert föl: Hé lá! Möggyütt a keleti szél s e’hozza a fagyot. Két nap múva itt lesznek a szalonkák.

A fiatalabbik, Gáspár, várt addig, amíg a fagy valóban el nem jött. Csütörtökön aztán lelkendezve rontott be szobámba: – Mindön fejér kint. Ha két napig így mögy, átkőtözünk az erdőbe!

Két nap mulva valóban átmentünk a fécampi majorba. Hogy nevetett volna, asszonyom, ha költözködésünket végignézi! Egy egészen furcsa vadászszekérre csomagoltunk föl, amelyet még jó apám szerkesztetett össze. Azt kell mondanom, hogy szerkesztetett, ha némi fogalmat akarok adni erről a kerekeken forgó szörnyetegről, erről a mozgó földrengésről, amelyben minden találtatott, ami csak a vadászathoz kellett. Voltak itt ládák az élelmiszerek, ládák a fegyverek, utazókosarak és külön szelelőlyukakkal ellátott ládák a kutyák számára. Minden jó védett helyen volt, kivéve az embereket, akiknek egyetlen lépcső nélkül kellett a magas kerekeken fölmászni a háromemelet magasságban elhelyezett ingó-lengő erkélyre, amelyen csak kapaszkodva lehetett tartózkodni, mint valami faágon.

Nagynehezen, nemcsak kezünkkel és lábunkkal, hanem néha fogunkkal is fogózkodva fölmásztunk mind a hárman a meredek kocsi-hegyre. Úgy voltunk öltözködve, mint az eszkimók. Báránybőrkabát; a nadrág felett óriási gyapjúharisnyák, rajtuk bőrkamásli. Fejünkön fekete prémsapka, kezünkön fehér prémkesztyű. Mikor nagynehezen elhelyezkedtünk, inasom földobta a három borzebet: Piffot, Paffot és Puffot. Olyanok voltak, mint három szőrös krokodil. Hosszúak, egészen alacsonyak, a lábuk kifelé fordult s annyi szőr van mindenütt rajtuk, hogy sárga bozótoknak látszanak. Sűrű szemöldökük alól alig tud elővillogni fekete szemük s hosszú szakálluk eltakarja apró, fehér fogaikat. Őket nem szokás a guruló kutyaólba zárni. Mindegyikünk lába alá helyezi a magáét, hogy melegítsenek.

Megindul kocsink s elkezdődik a rázás, a szüntelen ide-oda való dülöngés. Kutya hideg van. Ennek nagyon örülünk. Öt óra felé érkezünk meg. A kapu előtt vár Picot gazda, a majoros. Jópipa ez is. Nem magas, de zömök és fürge, mint a szelindek, ravasz, mint a róka. Az ábrázata mindig megelégedett, mindig mosolygós s nincs dolog, amiből ne tudna pénzt sajtolni.

A szalonkák húzása nagy ünnep a majorban.

A major épülete – régi, hatalmas kőház – almafákkal beültetett udvaron van. Körülötte a tenger felől jövő széllel négy sor törpefenyő küszködik szakadatlan.

Belépünk a konyhába, ahol tiszteletünkre vígan ropog a tűz. Asztalunk közvetlenül a tűzhely mellett van megterítve, amelyen a világos láng fölött kövér csirke sül és forog és sárga zsírját agyagedénybe cseppenti.

A majorosné komolyan és udvariasan köszönt, amint belépünk. Nem szeret beszélni, mert folytonosan el van foglalva. A feje tele van házi ügyekkel és különböző számokkal: a gabonának, a csirkének, a juhnak, a marhának árával. Az egész vidék mint rendszerető, szigorú és elsőrendű háziasszonyt ismeri és becsüli.

A konyha mélyén nyúlik el a nagyasztal, ahol nemsokára helyet foglal a dolgozó személyzet: béresek, istállószolgák, kocsisok, munkások és munkáslányok. Mindezek a ház asszonyának éber felügyelete alatt hallgatagon esznek, aki közben ránk is gondot visel. Mi a majorossal eszünk együtt és nagyokat nevetünk tréfáin, amelyekkel a fogásokat fűszerezi. A majorosné csak akkor ül asztalhoz, mikor már mindenkit kielégített. Egyszerű ebédjét gyorsan költi el és még azalatt is a szolgálót figyeli, aki az edényeket mossa el.

Ha mi nem vagyunk itt, ő is a személyzettel ebédel.

Együtt alszom az Orgemol testvérekkel nagy, fehérre meszelt szobában, amelynek egész berendezése három ágy, három szék és három mosdó.

Rendszerint Gáspár ébred föl legelőbb és elharsogja a szokott vadászindulót. Félóra alatt mindnyájan készek vagyunk s elindulunk Picot urammal vadászatra.

A majoros engem jobban szeret, mint gazdáit. Miért? Bizonyára, mert nem vagyok gazdája. Jobb oldalról kerülök vele az erdőbe, a két testvér balról. Simon ügyel fel a kutyákra, akiket szíjon maga után vonszol.

Mert meg kell jegyeznem, hogy nem szalonkára, hanem nyúlra vadászunk. Jól tudjuk ugyanis, hogy a sneppet nem lehet keresni, csupán megtalálni. Rájuk kell bukkanni; ez az egész tudomány. Ha éppen csak őket lesi az ember, soha sincs hozzájuk szerencséje. Valóban van valami fölpezsdítő, különös élvezet abban, amikor a kristálytiszta reggeli levegőt pillanatra dörrenés rezegteti meg, aztán fölujjong Gáspár hangja: »Hurrá! Szalonka!«

Én sunyibb vagyok, mint ő. Ha leszedtem egy szalonkát, mindig azt kiáltom: »Nyúl!« És csak a déli villásreggelinél húzom elő táskámból diadalmaskodva a sneppeket.

Picot és én figyelve indulunk hát meg a fák között, amelyeknek levelei halk és folytonos nesszel hullnak le. Olyan száraz s szomorú az esésük. Érzik, hogy meghaltak már. A levegő hideg és éles. Megcsipkedi szemünket, orrunkat és fülünket és finom hópárával vonja be a fűszálak tetejét s a felszántott barna földet. De jó báránybőrkabátunk alatt cseppet sem fázunk. A nap vidáman játszik a kék levegővel; nem melegíti át, de játékosan csillog. Nincs jobb dolog, mint derűs téli reggelen erdőben vadászni!

Távolabbról éles ugatás hallik. Piff hangja. Egy pillanatra elnémul, de aztán újra, erősebben kitör és most már Paff is beleszólal. Vajjon mit csinál Puff? Nem sokáig várat magára. Felsír rekedt, nyöszörgő sikolya, mint a tyúké, mikor fojtogatják. Úgy látszik, nyulat vertek föl. Vigyázzunk, Picot mester!

Jó messzire elkarikáznak; egyszer egészen közel jutnak egymáshoz, százszor szétválnak, majd újra visszatérnek. Váratlan irányvevésüket mindenben követjük. Utánuk szaladunk a keresztező ösvényeken, közben ujjunkat a puska kakasáról nem vesszük le és szemünk minden mozdulatukat figyelemmel kíséri.

Kitérnek a mező felé. Mi nyomukban. Egyszerre csak az ösvényt szürke folt, röpke árnyék szeli át. Vállra szorítom a puskát és lövök. A könnyű füst a kék levegőben elszáll és a füvön fehér szőrpamacs tűnik fel, amely mozog. Erre torkomszakadtából kiáltom: »Nyúl, nyúl; ott fekszik ni!« Megmutatom a három guruló szőrbokornak s ők csóváló farkukkal mintegy elismerésüket fejezik ki. Azután újabb zsákmány felhajtására iramodnak.

Közben Picot uram is utólér. Puff megint elkezd csaholni. A majoros indítványozza: »Menjünk utána. Hátha megint nyulat hajkurász?«

Abban a pillanatban azonban, amikor az erdőt el akarom hagyni, tíz lépésnyire tőlem megpillantom állva, nagy, sárgás köpenyegében, fején kötött sipkával Picot uram pásztorát, a süketnéma Gargant. Harisnyát kötöget buzgón, ahogy már a pásztorok e vidéken szokták. Üdvözlöm: »Adjon Isten jó napot!« Fölemeli kezét viszonzásképpen; hangomat nem hallotta, de látta ajkaim mozdulatát.

Tizenöt éve ismerem már a néma pásztort. Tizenöt éve minden ősszel látom egy-egy mező közepén, vagy a szélén szobormerevséggel állni és harisnyát kötni. Nyája engedelmesen kullog nyomába, noha szóval sohasem biztatja. Úgy látszik, tud tekintetével parancsolni.

Picot gazda megszorította a karomat:

– Hallotta, hogy a pásztor megölte feleségét?

Elámulva kérdeztem: – Gargan? A süketnéma?

– Igen. Még a télen. A roueni törvényszék ítélkezett felette. Ha kíváncsi rá, elmesélem.

Bevitt a cserjésbe, hogy Gargan ne lásson bennünket, mert a süket pásztor gazdája ajkáról úgy olvasta a szavakat, mintha hallaná. Csak gazdáját értette meg jól; vele szemben nem volt süket; viszont Picot uram kitünően ismerte pásztorának egész némajátékát; ujjainak mozdulatából, arcbőrének ráncaiból, szemének viszfényéből kitalált mindent, amit az közölni akart.

Most pedig hallgassa meg, asszonyom, Gargan pásztornak tragikus történetét. Egyike ama sötét, sivár »különfélék«-nek, amelyek néha-néha fölverik a csöndes vidéki élet nyugalmát.

Gargan márgásnak volt a fia. Az apja a márgatelepeken vágta ki a puha, fehér és omló követ, amelyet a földek trágyázására szoktak használni. Süketnémán született; így hát már gyerekkorától arra nevelték, hogy megtanulja a tehén őrzését.

Később Picot uram apja fölfogadta s a major juhpásztorának alkalmazta. Hűséges, pontos és elsőrangú pásztor volt, akinek még ezenkívül megvolt az a tudománya is, hogy a kificamodott tagokat pompásan helyreillesztette anélkül, hogy ezt valaha is tanulta volna.

Mikor a majort Picot uram vette át, Gargan még csak harmincadik évét töltötte be, de jó negyvenesnek látszott. Magas, sovány volt és hosszú szakállt hordott, mint valami pátriárka.

Ebben az időben halt meg egy nagyon szegény, derék asszony a vidéken, az öreg Martelné, aki után egy tizenötéves lány maradt, akit mindenki _Itókának_ csúfolt, mert hogy a pálinkát nagyon szerette.

Picot fölfogadta a csavargó lányt s a ház körül apróbb munkákat végeztetett vele, amiért aztán ellátást adott minden fizetés nélkül. A lány hol a csűrben, hol valamelyik istállóban, hol a szénaboglyában aludt, minthogy rendes fekvőhelyet nem kapott. Így aztán megesett, hogy egyszer a kocsissal, másszor meg valamelyik béressel hált együtt. Egy időtől fogva azonban rendszeresen a süketnéma pásztorral töltötte az éjszakát. A két szerencsétlen lény között csakhamar rendes szerelmi viszony fejlődött ki. Hogyan értették meg egymást? Ismert-e a süketnéma pásztor e csavargó lányon kívül más női teremtést is, aki otromba közeledését elfogadta volna? Vajjon a pásztor kerekeken járó kunyhójába ment a lány, vagy valamely árok mentén hálózta be útszéli csábjával tapasztalatlan Ádámját? Senki sem volt képes megmondani. Mindenki csak annyit tudott, hogy egy szép nap összeköltözködtek s mint férj és feleség éltek együtt.

A dolgot az egész vidéken mindenki természetesnek találta. Maga Picot uram sem látott benne semmi megrovásra valót.

Nem úgy azonban a plébános, aki értesülvén a törvénytelen viszonyról, felkereste Picotné asszonyt, erős szemrehányásokkal illette és titokzatos büntetéseket helyezett kilátásba úgy e földi, mint a másvilági életben, ha szolgáinak megbotránkoztató életmódját továbbra is tűrné. Mit volt mit tenni? Össze kellett őket házasítani. Sem egyiknek, sem másiknak nem volt semmije: a férjnek egyetlen foltozatlan nadrágja sem volt, az asszonynak nem volt egy szoknyája sem, amely egy darabból lett volna. Így hát semmi sem akadályozta meg, hogy a törvény és a vallás ki ne elégíttessenek. Az állam és az egyház egy óra alatt hitelesítette frigyüket és mindenki azt hitte, hogy ezzel a dolog végérvényesen el van intézve.