Part 7

– És ő nem ismert meg?

– Nem… Ám miért ülsz most itt és miért kémlelsz engem. Ez nem szép tőled. Nem fogsz arra kényszeriteni, hogy megmondjam a nevét.

Szünet.

Ujból mormolni kezdtem:

– Hogy min nevetett? Nagyon kacér ő; de hogy min nevetett? Jézus Krisztus nevére, mit is tettem neki?

Éva válaszolt:

– Csunya volt tőle, hogy kinevetett téged.

– Nem, nem volt csunya! – kiáltottam. Nem szabad vádolnod őt, semmi rosszat nem tett és igaza volt, ha nevetett rajtam. Hallgass, az ördögbe is, hagyj engem békében, érted?

Éva megijesztett a mozdulatlanságával. Ránéztem és ugyanabban a pillanatban megsajnáltam kemény szavaimat, térdre estem előtte és összekulcsoltam a kezem.

– Menj haza, Éva! Te vagy az, akit legjobban szeretek a világon; hogyan is szerethetnék egy álmot? Az tréfa volt csupán; te vagy az, akit szeretek. Ám most menj haza, reggel eljövök hozzád; gondolj rá: én a tiéd vagyok, ne feledd ezt. Jó éjt!

És Éva hazament.

Harmadik a jeges éjszakák közül, egy éjjel a legfeszültebb várakozásban. Ha legalább valami kevés fagy lenne! A fagy helyett csöndesen mozgó meleg naplemente és az éjszaka olyan volt, mint a langyos szellő. Fölpiszkáltam a tüzet…

– Éva, alighanem nagy gyönyörüség lehet, ha valakit a hajánál hurcolnak. Az ember annyi őrültségre képes. Az embert például völgybe le, hegyre föl hurcolják a hajánál és amikor megrettenten kérdezik, hogy mi történik itten, nyugodtan felelheti: a hajamnál hurcolnak. És ha azt kérdik: ne segitsek neked, ne szabaditsalak meg? akkor azt lehet felelni: Nem! És ha kérdik: és kibirod ezt? akkor felelni: igen, én kibirom; mert imádom a kezet, amely hurcol engem… Éva, tudod, mit tesz remélni?

– Igen, azt hiszem.

– Látod Éva, hinni az valami csodálatos, sőt néha egészen rendkivüli. Például az ember egy reggelen mehet az uton és remélheti, hogy találkozik azzal, akit szeret. És találkozik vele? Nem! Miért nem? Mert az a valaki azon a reggelen máshol járt és mással beszélt… A hegyekben megismertem egy öreg remetét. Ötvennyolc éve vak már és elmult már hetven éves Ugy tünik neki, hogy időről-időre jobban lát; egyöntetüen halad a javulása és reméli ha semmi közbe nem jön, néhány év multán meglátja a napot. A haja fekete még, de szeme már egészen fehér. Amikor együtt ültünk az ő erdei kunyhójában és pipáztunk, akkor arról a sok mindenről beszélt, amit látott, mielőtt vak lett volna. Kemény, erős ember, nem érzelgős, megingathatatlan és őrizi a reménységét. Amikor bucsuzni kezdtem, kikisért és odakünn különböző irányokba mutogatott. Arra van észak, mondotta és arra van dél. Egy darabig ebben az irányban menj, mondta, és ha már lefelé haladtál a hegyről, akkor megfordulsz és ebben az irányban haladsz tovább. Nagyon helyesen, mondottam én. Ekkor fölnevetett az öreg remete és az tmondta: Látod, negyven vagy ötven évvel ezelőtt nem tudtam ezt; azóta jobban látok tehát; mindig javul. Akkor meghajolt és eltünt a kunyhóban, az ő földi otthonábun. Akkor azután leült a háza elé és tovább reménykedett abban, hogy pár év multán meglátja a nap karéjját… Éva, valami igen csudálatos a reménykedés. Most például abban reménykedem én, hogy elbirom feledni azt a személyt, akivel ma reggel nem találkoztam a hegytetőn.

– Olyan különösen beszélsz.

– Ma van az utolsó jeges éjszaka! Igérem neked, Éva, hogy holnapra egészen más ember leszek. Hagyj most egyedül. Holnap nem fogsz rámismerni; ha hozzád jövök, nevetni fogok és megcsókollak téged te édes gyermek. Gondolj rá: ez az éjszaka még az enyém; azután más ember leszek; néhány óra multán már bekövetkezik az. Jó éjt Éva!

– Jó éjt.

Közelebb huzódtam a tüzhöz és bámultam a lángokat Egy fenyőtoboz hullt le az ágról; itt, amott egy száraz ág is lehullott, az éjszaka mély. Behunytam a szemem.

Egy óra multán az agyam bizonyos ritmusra munkált; énekeltem a nagy csöndben. Fölnéztem a félholdra és ugy tünt nékem, mint valami fehér kagyló és én olyasfélét éreztem iránta, mintha szerelmes lennék belé és éreztem, hogy elpirulok. Ez a hold! mondtam csöndesen és fájdalmasan. Ez a halál! A szivem szelid verésekben kopogott felé. Néhány pillavillanásig tartott az egész. Zugott némileg, valahonnan idegen szél kerekedett elé, egy különös légnyomás. Mi ez? Körülnéztem, de nem láttam semmit, senkit! A szél hiv magához és szivem fájdalmasan engedelmeskedik a hivásnak. Ugy éreztem, hogy kiemeltek a környezetemből, kiemeltek önmagamból, odanyomtak egy láthatatlan mellre és szemem könnyes lett; reszkettem – isten lát engem és valahol a közelben van. Mindez néhány pillahunyásig tartott. Oldalt forditottam a fejem, a különös légnyomás eltünt és én olyasmit láttam, mint a hátát egy szellemnek, aki hangtalan lépésekkel kifelé tart az erdőből…

Rövid ideig sulyos némaságérzéssel kinlódtam, a nagy izgalom egészen kimeritett, olyan halálosan fáradt lettem és elaludtam.

Mire fölébredtem, eltünt az éjszaka. Ah, régen nem kóboroltam ilyen sanyaru állapotban, láz volt minden tagomban és vártam minden pillanatban, hogy valami betegség a földre terit. Gyakran mindent a feje tetején láttam állani, mindent kigyulladt arcommal láttam és mély szomoruság uralkodott rajtam.

Most elmult már.

XXVII.

Ősz van. A nyár elmult; épen olyan sebesen tünt, mint ahogy jött: ah, milyen sebesen tünt el. A napok meghidegültek, vadászok, halászok és énekelek az erdőben. És vannak napok, amikor a tengerről sürü köd huzódik be és mindent sötétségbe von. Egy ilyen napon történt valami. Magányos bolyongásaimban beletévedtem az erdőbe és a fiókközségben bukkantam ki, közvetlenül a doktor háza mellett. Vendégek voltak nála és azok a fiatal hölgyek is, akikkel együtt voltam egyszer.

A kapu elé kocsi robogott: a kocsiban Edvarda ült. Visszahőkölt, amikor meglátott engem. Az ég áldja meg! köszöntöttem csendesen őt. A doktor azonban visszatartott. Kezdetben Edvarda elfogódott volt a jelenlétem miatt és ha megszólaltam, lehunyta a szemét; később azonban könnyebben vett engem, sőt pár kurta szót is intézett hozzám. Föltünően halvány volt és a köd hidegen, szürkén feküdt az arcán. Nem szállott ki a kocsiból.

– Küldetésben utazom! – mondta nevetve. – Az anyaegyházban voltam, de nem találtam ott senkit közületek és ott mondták, hogy ti itt vagytok. Órákhosszat hajtottam le meg föl, hogy megtaláljalak benneteket. Holnap egy kis ünnepség lesz nálunk; az alkalom az, hogy a báró elutazik a jövő héten. Engem biztak meg, hogy meghivjalak titeket. Tánc is lesz. Tehát holnap este.

Mindannyian meghajoltak és megköszönték a meghivást.

Nékem ezt mondta később:

– Legyen olyan jó és ne maradjon el maga se. És az utolsó pillanatban ne kérjen bocsánatot valami kártyán.

Ezt senkinek másnak nem mondotta. Nemsokára tovább hajtott.

Olyan megindult voltam e váratlan jóakaraton, hogy egy pillanatban észrevétlenül eltüntem és örvendőn mosolyogtam magam elé. Nemsokára elbucsuztam a doktortól és a társaságtól és megindultam hazafelé. Milyen kegyes volt, milyen kegyes volt! Mint viszonozhatom én ezt?! A kezem száraz lett és édes hüvösség áradt el csuklóimon. Uram, istenem, itt megyek és tántorgok az örömtől és nem tudom összekulcsolni a kezem, de könyek vannak a szememben a nagy elernyedéstől; mit lehet ez ellen tenni?… Késő este volt már, amikor hazaértem.

A kikötőhid felé vettem az utam és egy hajóstól megkérdeztem, hogy megjön-e holnap estig a postahajó? Ah, nem, a postahajó majd csak valamikor a jövő héten jön. Fölsiettem a kunyhóba és kutatni kezdtem a legjobb ruhám után. Tisztogattam, simitgattam; néhány helyen lyukas volt és én sirtam és stoppoltam a lyukakat.

Mikor elkészültem, leheveredtem a fapadra. Egy pillanatig tartott a nyugalmam csupán; egy gondolat ötlött az agyamba, fölugrottam és állva maradtam a szoba közepén. Valami fogás az egész! susogtam. Engem bizonyosan nem hivott volna meg, ha véletlenül nem lettem volna jelen, amikor meghivta a többit; azonkivül elég világosan intett arra, hogy maradjak el, amikor a bocsánatkérő kártya küldéséről beszélt…

Nem aludtam egész éjjel, és amikor megjött a reggel, fázva, borzongva, kialvatlanul, lázasan mentem az erdőbe. Hó! Sirulundban már készülnek a vendéglátásra! És tovább? Nem is megyek oda, de kártyát sem küldök. Mack ur igen gondolkodó ember, most a báró tiszteletére ünnepet rendez, de én nem megyek el arra, értitek?…

A köd sürün ráfeküdt a völgyre és a hegyre és ruhámra hideg jégréteg rakódott, megsulyositotta a ruhám és az én arcom hideg és nedves volt. Csak néha-néha jött egy-egy szélfuvás és kényszeritette az alvó ködöt sülyedni, emelkedni, sülyedni, emelkedni.

Késő délután volt, sötétedett már, a köd mindent eltakart a szemem elől és nékem nem volt semmi eszközöm, amivel megmérhettem volna az idő állását. Órákhosszat csavarogtam a hazafelé vezető uton; nem volt semmi, ami sietésre ösztönzött volna; a legnagyobb lelkinyugalommal tértem az ellenkező irányba és nekivágtam az erdőnek, az erdő teljesen ismeretlen részeinek. Végül puskám nekitámasztottam egy fa törzsének és tanácsot kértem az iránytümtől. Pontosan magam elé jelöltem az utat és megint megindultam. Nyolc, vagy kilenc óra lehet.

Most történt valami.

Félóra multán zenét hallottam a ködön át; néhány pillahunyással később ráismertem a helyre; Sirilund főépülete előtt álltam. Hát az én iránytüm épen abba az irányba tévesztett engem, amelyet kerülni akartam? Ismerős hang hivott; a doktor hangja volt. Nemsokára bevezettek.

Talán a puskám csöve is befolyással volt az iránytüre és talán az is közremüködött a megtévesztésemben. Később is történt ilyesmi velem, most ebben az évben. Nem tudom, hogy mit kell gondolnom.

XXVIII.

Egész este az a keserves érzésem volt, hogy nekem nem kellett volna eljönnöm ebbe a társaságba. Az érkezésem alig vették észre, annyira el voltak foglalva egymással és Edvarda futólag üdvözölt. Nekiláttam az ivásnak, mert ugy éreztem, hogy hivatlanul jöttem ide de nem mentem el mégsem.

Mack ur sokat nevetett, mindenkinek megmutatta a nevető arcát és frakkot viselt, ami igen jól illett neki. Majd itt volt, majd amott, ebben a szobában is, amabban is, elvegyült a félszáz vendég között, néha-néha táncolt egy táncot. Tréfálkozott és nevetett. Szemében a barátságosság csillogott.

Az egész házon a zene és az ének moraja áradt el. Öt szoba telt meg vendéggel és ezenkivül táncoltak a nagy teremben. Épen akkor ültek vacsorához, amikor érkeztem. Szolgáló leányok szaladgáltak köröskörül, kezükben étel, pohár, bor, kávéskanna, szivar, pipa, gyümölcs, torta. Semmivel sem takarékoskodtak. A koronaégőt rendkivül vastag gyertyákkal ültették körül, amiket egyenesen e célra öntöttek; azonkivül az uj paraffinlámpák is égtek.

Éva a konyhában segédkezett és néha láttam őt.

A báró nagy figyelem tárgya volt, bár igen szerényen viselkedett és egyáltalában nem tolta előtérbe magát. Ő is frakkot viselt, de annak szárnyai a csomagolástól sajnálatosan gyürődöttek voltak. Minden föltünés nélkül mulatott Edvardával, követte a szemével, koccintott vele és kisasszonynak szólitotta őt, épen ugy, mint a pap leányait és mint a körorvos leányait. Leküzdhetetlen ellneszenvvel voltam iránta és alig tudtam ránézni anélkül, hogy szomoru és buta grimaszt ne vágjak felé. Ha szólt hozzám, kurtán feleltem és utána ajkamba haraptam.

Néhány részlet eszembe jut erről az esetről. Fiatal szőkeséggel beszélgettem, aki mindannyiszor nevetésben tört ki, valahányszor mondtam valamit, vagy elmeséltem valami történetet. Aligha volt valami különös történet; de talán némileg becsipett állapotomban elevenebben adtam elő, mint ahogy most emlékezni tudok rá; különben a történet maga kisuhant az emlékezetemből. Egyszóval hát: amikor megfordultam, Edvarda állott mögöttem. Elismerő pillantást vetett felém. Később megjegyeztem, hogy a szőkeséget magával vitte és azután érdeklődött, hogy mit mondtam én. Ki sem mondhatom, hogy mennyire jól esett Edvarda barátságos pillantása, miután mint a kitaszitott kószáltam egész estén át szobáról-szobára; mindjárt megjött a kedvem, bátor lettem és mulattatón beszéltem több emberrel. Annyit tudok, hogy semmi ügyetlenséggel nem tettem bünössé magam…

Künn álltam a lépcsőházban. Éva kijött az egyik szobából és több üres tálat vitt. Meglátott, kijött hozzám, kezével hevesen végigsimitotta a kezem, azután mosolygott és elment. Egyikünk sem szólt egy szót. Amikor nem sokkal később én is be akartam menni, Edvarda a folyosón állt és engem nézett. Ő is csak nézett, ő sem szólott semmit. Bementem a terembe.

– Gondoljátok csak, Glahn hadnagy azzal az ürügygyel, hogy friss levegőre van szüksége, kimegy a lépcsőházba és ott cselédleányokkal szórakozik. – Edvarda mondta ezt; igen hangosan. Az ajtóban állott és több ember hallotta a beszédet. Mosolygott és ugy tett, mintha tréfálna csupán, de arca igen halvány volt.

Nem feleltem, csak ugy magam elé mormoltam:

– Véletlenség volt, ő kijött, a folyosón találkoztunk…

Mult az idő, talán egy óra is elmult. Egy hölgy a ruhájára döntött egy pohár bort. Edvarda, alig hogy meglátta ezt, fölkiáltott:

– Mi történt? Bizonyosan Glahn tette!

Nem én voltam, amikor a szerencsétlenség történt, a szoba másik sarkában állottam. Mostantól kezdődőn alaposan nekiláttam az ivásnak és állandóan az ajtóhoz szorultan álltam, nehogy utjában legyek a táncolóknak.

A báró megint maga köré gyüjtötte a hölgyeket és azon panaszkodott, hogy gyüjteményét elcsomagolták már és igy nem mutogathatja meg a Fehér-tengeren szerzett kincseit, a tenger mélyéről halászott csigákat, kagylókat, tengeri állatokat. A hölgyek kiváncsin pislogtak az inggombja felé, az ötágu koronára, amely bárói rangot jelentett tehát. E körülmények között a dokornak semmi szerencséje nem volt és a halálról meg az ecsetről való mulatságos históriája is hatástalanul hangzott el. Ha azonban Edvarda beszélni kezdett, ugy a doktor rögtön figyelmessé lett. Javitgatta nyelvbotlásait és nyugodt fensőbbséggel javitotta ki, amit helytelenül mondott.

Edvarda mondta:

– Amig átlépek a halál völgyén…

A doktor kérdezte:

– Min lép át?

– A halál völgyén. Nem ugy mondják, hogy a halál völgyén?

– Mindig a halál folyójáról hallottam beszélni. Bizonyosan erre gondol.

Később arról beszélt, hogy ő ugy tud megőrizni valamit, mint egy…

– Mint egy sárkány! – vágott közbe a doktor.

– Igen! Mint egy sárkány.

Ám az orvos könyörtelen volt:

– Köszönje meg, hogy megmentettem. Bizonyos vagyok, hogy azt mondotta volna: mint Árgus.

A báró magasra huzta a szemöldökét és vastag szemüvegén keresztül csudálkozón nézett a doktorra; ám a doktor ugy tett, mintha nem venné észre. Törődött is ő a báróval!

Még mindig az ajtó mellett álltam, a teremben vidáman táncoltak. Végre sikerült egy tanitónővel beszélgetést kezdenem. A háboruról beszélgettünk, a krimi alakulásokról, a francia eseményekről, a császárról, Napoleonról, a törökökről, akiket Napoleon védelmébe vett; a fiatal hölgy szorgalmas ujságolvasó volt és friss hireket beszélt nekem. Végül egy szófára ültünk és ott beszélgettünk tovább.

Edvarda jött felénk, megállott előttünk és hirtelen azt mondotta:

– Hadnagy ur, önnek meg kell bocsátania, hogy megleptem a lépcsőn. Nem teszem soha többé.

Nevetett most is és nem nézett rám.

– Kis Edvarda, hagyjon már föl ezzel! – mondottam.

»Ön«-nek szólitott, ez nem mutatott jóra és vonásai is gonoszságra mutattak. A doktorra gondoltam és fölényesen ugy vontam föl a vállam, mint ahogy ő tett volna. Azt mondta:

– Ám miért nem megy ön a konyhába? Éva ott van. Ugy tetszik, önöknek ott künn a helye.

Gyülölködve nézett rajtam végig.

Azt mondtam:

– Kis Edvarda, ne tegye ki annak a veszedelemnek. magát, hogy félreértésbe essék.

– Nem, hogyan? Természetes, az lehetséges! Oh, hogy gondolja?

– Ön egy kissé indulatosan beszél. Most például ugy tünik nekem, mintha formálisan kiutasitott volna a konyhába; ez csak félreértés lehet. Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem volt szándéka ilyen szemtelenséget tenni.

Néhány lépéssel távolabb ment tőlünk. Láttam rajta, hogy folyton azon gondolkodik, amit mondottam neki. Megfordult, visszajött és lélekzetvesztve mondta:

– Egyáltalán nem félreértés volt; ön jól hallott hadnagy ur, én a konyhába utasitottam önt.

– De nem, Edvarda, ne! kiáltott a megrettent tanitónő.

Ujból a háboruról beszéltem és a krimi viszonyokról, de gondolataim messzi jártak mindezektől. Nem voltam részeg, nagyon kábult csupán, a padló elszaladt a lábam alól és mint máskor is ilyen szerencsétlen alkalmakkor elvesztettem az egyensulyt. Fölemelkedtem a szófáról és kiakartam menni. A doktor tartott vissza:

– E pillanatban hallottam egy dicsőitő beszédet magáról! mondotta.

Beszédet? Kitől?

– Edvarda mondotta. Még most is a sarokban áll és vágyón néz magára. Soha nem feledem; a szerelem ugyan sugárzik a szeméből, de ő hangos szóval is mondotta, hogy csudálja önt.

– No ez jó! mondtam nevetve. Óh, de a fejemben nem volt egy tiszta gondolat.

A báróhoz mentem, lehajoltam hozzá, mintha a fülébe akartam volna sugni valamit, mikor elég közel hajoltam hozzá, belefujtam a fülébe. Megrettent, meredten nézett rám és ugy bámult, mint valami eszelős. Később láttam, hogy Edvardához ment és közölte vele a történteket. Edvarda boszusan, haragosan hallgatta. A cipőjére gondolt, amit a vizbe hajitottam, a tányérokra, a poharakra, amiket elég szerencsétlen voltam összetörni, rágondolt mindarra a botlásra, amit az illem ellen követtem el, mindez megélemedett agyában. Szégyenleni kezdtem magam, lehetetlen voltam; amerre fordultam, mindenütt aggódó és csodálkozó pillantásokkal találkoztam, és erre bucsuvétel, köszönés nélkül megszöktem Sirilundból.

XXIX.

A báró el fog utazni; valóban! Fölpakkolom a puskám, fölmegyek a hegyekbe és az ő és Edvarda tiszteletére hangosat lövök a levegőbe. Mély lyukat bányászok a sziklába és az ő és Edvarda tiszteletére, lerobbantom a sziklát. És ha a hajója elhalad előttem, hatalmas sziklatömeg válik le a hegyből és lerohan pusztitva és belerohan előtte a tengerbe. Tudtam egy helyről, egy repedésről a sziklában, ahol nemrégiben volt már sziklaomlás és ahol igy szabad utja van a lerohanó kőtömegnek egészen a tengerig. Mélyen alattam csónakkikötő volt abban az irányban.

– Két bányászó furót! mondottam a kovácsnak.

És a kovács két bányászó furót készitett…

Évát véglegesen alkalmazták és az volt napestig a dolga, hogy egy lóval járjon a csür és a malom között. Egy férfi munkáját kellett végeznie és nehéz buzászsákokat emelgetett. Találkoztam vele és gyönyörü volt friss, egészséges arcával. Jó isten, milyen bájos volt a szelid mosolya. Minden este találkoztam vele.

– Éva, szerelmem, olyan vagy, mintha nem lenne semmi gondod!

– Te a szerelmednek nevezel! Tudatlan asszony vagyok csupán, de én hü maradok hozzád. Hü maradok hozzád, ha meg is kell halnom miatta. Mack ur mindennap kegyetlenebb lesz, de én nem törődöm vele; ő dühöng, de én nem felelek neki. Megkapott a kezemnél és szürke lett dühében. Egy gondom mégis van.

– Egy gondod? Mi az?

– Mack ur megfenyegetett téged. Azt mondta nekem: Az a hadnagy csavarta el a fejed. Azt feleltem; Igen, én az övé vagyok. Ekkor mondta: Na várj csak, rajta leszek, hogy elpusztuljon innen! Ezt tegnap mondta.

– Nem tesz semmit, hadd fenyegetőzzön… Éva, szabad megnéznem, hogy még mindig oly parányiak a lábaid? Hunyd be a szemed, hadd nézzem meg.

Becsukott szemmel hullott a nyakamba. Reszketett.

XXX.

A hegyen ülök és bányászok. Kristályos őszi levegő fog körül, a kalapács ugy hangzik, ütemesen csapkod a furóra, Asopus mellettem ül és csodálkozón nézi a munkám. Néha-néha az elégedettség árad el lelkemben; nem tudja senki, hogy itt ülök a kopár sziklákon.

A vándor madarak elmentek már; szerencsés utazást és boldog viszontlátást. Cinegék, sólymok és néhány hegyi veréb éldegélt még a sivár, köves mezőn és a csenevész bokrok között; pipp pip! Olyan különösen megváltozott minden; a lucfenyő vörösen válik el a szürke kövektől, amott egy harangvirág, a bojtorján közül egy madár emelkedik, szeliden ringatja magát és csöndesen énekel: hallga. Ám minden fölött egy halászkeselyü kóvályog, a nyakát előrenyujtja és eltünik az erdő irányában.

Megjött az este; leteszem a vésőt, a kalapácsot és elrejtem egy szikla alá. Pihenek. Minden szunnyad, északon fölkel a hold és a hegyek rengeteg árnyékot vetnek. Telihold van; olyan, mint valami virágzó sziget, olyan mint valami ércből való rejtély és én nézem és én kerülgetem és én csudálom. Asopus fölemelkedik és nyugtalan lesz.

Mit akarsz Asopus? Ami engem illet, én kimerült vagyok a fájdalomtól, elakarom feledni őt, borba akarom fojtani őt. Parancsolom Asopus, nyugodtan feküdj, semmi nyugtalanságot nem akarok látni. Éva kérdezte: Gondolsz néha-néha rám? Én feleltem: Mindig te reád! Éva megint kérdi: És örvendsz, ha rám gondolhatsz. Feleltem; nagy örömmel, semmi mással, mint örömmel. Akkor mondta Éva: A hajad őszül. Én feleltem: Igen, őszülni kezd. Ám Éva kérdezte: De amiatt őszül, amire gondolsz? Erre azt feleltem: Talán… Végül azt mondta Éva; Akkor nem csupán énrám gondolsz… Asopus feküdj csöndesen inkább, valami mást beszélek el neked…

Ám Asopus fölállott és idegesen a völgy felé ráncigált, ugatott és a kabátom rángatta. Mikor fölállottam és követtem végre, nem tudott elég gyorsasággal rohanni. Az égre és az erdők fölé vörösség szökött; szemem előtt fatüz lobogott, egy óriási máglya. Megállottam, magam elé meredtem, mentem néhány lépést és megint magam elé meredtem – a kunyhóm lángokban állt.

XXXI.

A gyujtogató Mack ur volt; az első pillanatban rájöttem erre. Elvesztettem az állatbőreim, elvesztettem a madártollaim, elvesztettem a kitömött sasom; mindenem elveszitettem; elégett minden. Nos hát? Két éjszakán a szabadban háltam és nem mentem Sirilundba hajlékot kérni; végül egy elhagyott halászkunyhót béreltem a rakodóhidnál és a nyilásokat száraz mohával tömködtem. Nagy csomó vörös hangán feküdtem, amit a hegyekben kerestem össze. Ujra születtem.

Edvarda követet küldött hozzám: hallott szerencsétlenségemről és apja nevében egy szobát ajánlott föl Sirilundban. Edvarda érzékeny? Edvarda nagylelkü? Nem válaszoltam. Istennek hála, nem voltam hajlék nélkül többé és büszke örömmel töltött el, hogy hallgathatok Edvarda ajánlkozásán. Az uton találkoztam vele meg a báróval, karöltve mentek; arcukba néztem és amikor mellettük elhaladtam, köszöntöttem őket. Ő megállott és megkérdezte:

– Hadnagy ur, hát ön egyáltalán nem akar nálunk lakni?

– Az uj lakásom csaknem készen van már! – mondottam és megállottam én is.

Rámnézett, a melle hullámzott.

– Nem történt volna nálunk se semmi baja!

A szivemben köszönetféle éledt; ám nem voltam olyan állapotban, hogy ilyesmit mondjak.

A báró lassan továbbment.

– Nem akar többé látni. Ugy-e, – kérdezte.

– Köszönöm szépen, hogy kunyhóm leégésekor hajlékkal kinált meg. Ez épen olyan nemes volt, amennyire nem történt az apja beleegyezésével. És mégegyszer hajadonfőtt köszöntem meg a szivességét.

– Isten nevére, hát nem akar látni többé Glahn? mondta egyszerre.

A báró kiáltott:

– A báró hivja! mondtam és most mélyre emeltem a sapkám.

Fölmentem a hegyre bányászni tovább. Nem, nem, semmi sem hoz ki a sodromból többé. Évával találkoztam. Na, látod-e, kiáltottam felé. Mack ur nem tud elüzni innen. Fölgyujtotta a kunyhóm, de van már egy ujabb kunyhóm… Kefe volt nála és egy kátránykanna. Mi az Éva?

Mack ur a csónakkikötőbe, a sziklák alá, a csónakkikötőbe egy bárkát vitetett és Évának az a kötelessége, hogy bekátrányozza. Vigyáz minden lépésére és néki engedelmeskedni kell.

Ám miért épen a csónakkikötőbe? És miért nem a kikötőhidhoz?

Mack ur igy parancsolta…

Éva, Éva, szerelmem, rabszolgává alacsonyitanak és te nem panaszkodol mégsem. Lám, most mosolygasz mindent és mosolyodon az élet tör keresztül, ha rabszolga vagy is!

Mikor a bányászó helyemre értem, megmeredtem a meglepetéstől. Láttam, hogy emberek jártak ezen a helyen, felkutattam a nyomokat a fövenyen és megismertem Mack ur hosszu, hegyes cipőit. Mit csavarog az erre? gondoltam és körülnéztem. Nem láttam senkit. Nem is gyanakodtam.

Leültem, ráütöttem a vésőre és nem is gyanitottam, hogy milyen őrültségbe kezdtem.

XXXII.