Part 8

A postahajó megjött és meghozta az uniformisom; a hajóra azután berakták a báró sok ládáját, kagylóit, moszatait, mindenét. Most nagy kannákat cipeltek heringgel telin; este már tovább megy állitólag.

Előszedtem a puskám és mindkét csövét erősen megtömtem puskaporral. Mikor elvégeztem ezt, jelentősen pillantottam magam elé. Kimentem a hegybe, puskaporral tömtem meg a bányászott lyukat és megint felentősen pillantottam magamra. Mindent elkészitettem hát. Lefeküdtem és vártam.

Óraszám néztem. Egész idő alatt azt hallottam, hogy a kikötőhidnál, mint recseg-ropog láncain a hajó. Most várnom kell néhány pillanatig. A hold nem jött fel még és én eszeveszettként bámultam a sötét éjre. Amikor az előárboc csucsa megjelent a szirtek között, meggyujtottam a kanócot és gyorsan visszavonultam. Egy perc telt el.

Hirtelen borzalmas robbanás hangzott, a szikla port szórt magából, egész sereg kőszilánk szállt a magasba és irtózatos dörgéssel zuhant, zuhant a mélységbe egy óriás darab szikla. A hegyeken köröskörül visszhangzott ez a zaj, ez a dörgés. Elővettem a puskám és kilőttem az egyik csövet: az soká tizszeresen verte vissza. Egy pillanattal később a másik csövet is kilőttem és a levegő reszketett az üdvözlő lövésektől. A visszhang pedig messzi vidékeknek vitte hirül az én üdvözlő lövéseim és ugy hangzott mindez, mintha a hegyek egyetlen kórusban kiáltoznának üdvözléseként a távozó hajónak. Kurta pillanat mult el, a visszhang elcsöndesedett, a hegyek megnémultak és a földön békességes csönd volt megint. A hajó eltünt az alkonyulatban.

Valami különös izgalomtól remegtem; hónom alá vettem a furót, a táskát és merev térddel lefelé tartottam a hegyről. A legkurtább uton mentem és folyton nyomon követtem az általam okozott hegyomlást, ami füstölgő, forró nyomot hagyott maga után. Asopus az egész idő alatt nyugtalanul ment és tüszkölve rázta fejét az égés szaga miatt.

Amikor leértem a csónakkikötőbe, nagy fölindulásom megmerevitett egy pillanatra: a lezuhant sziklatömbtől szétzuzottan egy csónak hevert és mellette összeroncsolt tagokkal Éva, Éva megőrölten, szétszaggatottan az irtózatos lökéstől. Teste a fölismerhetetlenségig szétszaggatott volt. Éva holtan feküdt azon a helyen.

XXXIII.

Mi irni valóm is van még? Több napon át egyetlen lövést nem tettem; nem volt ennivalóm és nem is gondoltam az evésre; összegörnyedten ültem a kunyhómban. Évát Mack ur fehérre mázolt csónakjában szállitották a temetőbe, én gyalog mentem és leeresztettem magam az előre megásott sirjába…

Éva meghalt. Emlékszek még kicsi, leányos fejére és hajára, mely olyan volt, mint az apácáké? Ő olyan csöndesen jött, ledobta a kötelét és mosolygott. És látod, hogy mennyi élet ragyogott az ő mosolyában? Maradj csöndben Asopus, régi-régi, különös mondásra emlékezem, még abból az időből való, amikor Izelin itt járt és amikor Stamer volt a pap. Négy emberöltő előtt történt.

Kőfalu toronyban fogva volt egy lány. Egy urat szeretett. Miért? Kérdezd a szellőt, a csillagokat, kérdezd az élet istenét; más nem ismer ehhez hasonló titkot. És az ur barátja volt és kedvese volt; ám mult az idő és egy szép napon máson felejtette a szemét és attól kezdve arra gondolt.

Mint egy siheder, ugy szerette szerelmesét. Gyakran mondta áldásának, galambjának és a melle forró volt és hosszan hullámzó. Azt mondta neki az ifju: Add a szived nekem! És ő odaadta. Akkor azt mondta: Szerelmem, szabad tőled valamit kérnem? És ő megrészegülten mondott igent. Mindenét odaadta neki, de az ifju nem köszönte meg mégsem.

A másikat ugy imádta, mint egy rabszolga, mint egy eszelős, mint egy koldus. Miért? Kérdezd az ut porát, a hulló falevelet, az élet rejtélyes istenét; mert senki más nem ismer hasonlót ehhez. És a lány nem adott néki semmit, nem, nem adott néki semmit és az ifju hálás volt mégis. Azt mondta neki: Add nékem a nyugalmad, add az eszed nékem! És az ifju azon szomorkodott csupán, hogy nem kérte az életét is egyuttal.

És az ő szerelmes lányát toronyba zárták…

– Mit csinálsz lányka, te ülsz és nevetsz?

– Gondolok valamire, aminek tiz éve már. Akkor találkoztam vele.

– Még mindig rágondolsz?

– Még mindig rágondolok.

És mult az idő…

– Mit csinálsz lányka? Miért ülsz és mit nevetsz?

– Kendőbe varrom a nevét.

– Ki nevét? Azét, aki idezárt téged?

– Igen, az övét, akivel husz éve találkoztam.

– Rágondolsz még mindig?

– Most is, mint azelőtt.

És mult az idő…

– Mit csinálsz, te fogoly?

– Öreg lettem és nem tudok varrni többé, lemorzsolom a falról a meszet. A mészből kis szobrot gyurok neki. Ajándékot készitek neki.

– Kiről beszélsz?

– A szeretőmről, aki toronyba zárt!

– És te mosolyogsz, amikor ő idezárt?

Arra gondolok, hogy mit fog mondani. Ni, ni, hát az én kedvesem kis szobrot küldött nekem, harminc éve már és lám még mindig nem felejtett el.

És mult az idő…

– Hogyan, te fogoly, te ülsz, te nem csinálsz semmit és mosolyogsz?

– Megöregedtem, megöregedtem, megvakultam, már gondolkodni tudok csupán.

– Arra, akivel negyven év előtt találkoztál?

– Arra, akivel akkor találkoztam, amikor még fiatal voltam. Talán negyven éve is már.

– Hát nem tudod, hogy ő meghalt már? Öreg, te elhalványodsz, öreg, te nem felelsz, az ajkad fehér, te nem lélegzel többé…

– Látod, ez volt a torony lányának különös uracskája. Várj csak Asopus, valamit elfeledtem; egy napon az udvarról fölhangzott hozzá szerelmese szava, meghallotta; elpirult és térdreesett, akkor negyvenéves volt…

Én sajnállak Éva és alázatosságomban a sirod porát csókolom. Ha rádgondolok, üdvös, rózsaszin emlékezés száll a lelkemen át és a boldogság tulárad bennem, ha a mosolyodra gondolok. Te odaadtad mindened, mindened és gyötrődés nélkül tetted, mert te voltál az élet legigazibb, legőszintébb gyermeke. Ám gondolataim mégis másoké, azoké, akik pillantásaikkal is takarékoskodnak. Miért? Kérdezd a tizenkét hónapot és a hajókat a tengereken, kérdezd a szivek rejtelmes istenét…

XXXIV.

Egy ember szólitott meg:

– Nem vadászik többé? Asopus szabadon csatangol az erdőben és egy nyulat hajszol.

Azt mondtam:

– Menj és lődd le a számomra!

Néhány nap mult el, akkor fölkeresett Mack ur, szemei beesettek voltak és az arca szürke. Azt gondoltam: ugy áll a dolog, hogy belelátok az emberekbe, vagy nem igy van ez? Én magam sem tudom.

Mack ur a katasztrófáról beszélt, a sziklaomlásról. Szerencsétlenség volt, véletlen, én nem tehetek róla.

Azt mondtam:

– Ha van olyasvalaki, aki Évát és engem elakart választani, akkor azé a bün. Verje még az Isten!

Mack ur gyanakodón nézett rám. Valamit mormolt a szép temetésről és arról, hogy nem takarékoskodtak semmivel.

Bámultam a nagy nyugalmát.

Ő nem is kivánt semmi kárpótlást a csónakért, amit szétmorzsolt a lezuhant szikla.

– Igen! mondtam. Valóban nem kiván kárpótlást a csónakért, a kátrányért és a keféért?…

– Nem, kedves hadnagy! válaszolta. Hogy gondolhat ilyet?! És gyülölettel teli szemmel nézett rám.

Három hét alatt nem láttam Edvardát, de egyszer – mégis. A boltban találkoztam vele, ahová kenyeret vásárolni mentem. A pult mögött állt és a szövetek között turkált. Kivüle csak a két boltoslegény volt a boltban.

Hangosan köszöntem, föltekintett, de nem válaszolt semmit. Ekkor az jutott eszembe, hogy az ő jelenlétében nem veszek kenyeret; a boltossegéd felé fordultam és puskaport, meg horgot kértem. Mig mérték a puskaport, folyton Edvardát néztem.

Szürke, igen szük ruhát viselt, a gomblyukaknál meglátszott, hogy viseltes volt, kis melle hevesen munkált. Mennyire megnőtt a nyár alatt! A homloka, gondoltam, merészebb és finom, merész ivü szemöldei ugy kigyóznak föl rája, mint két rejtély, a mozdulatai pedig büszkébbek, öntudatosabbak lettek. Kezére néztem és hosszu, finom ujjai olyan hatással voltak reám, hogy reszketni kezdtem. Még mindig a szövetek között turkált.

Ott állottam és azt kivántam, bár Asopus hátraszaladna a pult mögé, odaszaladna hozzá, megismerné őt, hozzádörgölődne, akkor én visszahivnám Asopust és bocsánatot kérnék tőle; vajjon mit szólna akkor?

– Tessék kérem! – mondta a boltoslegény.

Fizettem, hónom alá kaptam a csomagom és elköszöntem. Ő felnézett, de nem válaszolt most sem. Na jó! – gondoltam – talán már menyasszonya is a bárónak. És elmentem, kenyér nélkül.

Mikor kiértem fölnéztem az ablakra. Senki nem lesett utánam.

XXXV.

Akkor egy éjszakán leesett az első hó és a kunyhómban igen hideg lett. Volt ugyan tüzhely benne, amin ételeim főztem, de a fa rosszul égett benne és a nyilásokon át állandóan erős volt a légvonat és a nyilásokat hiába tömködtem rongyokkal, mohával. Az ősz elmult már és kurták lettek a napok. Az első hó elolvadt a nap tüzétől és a föld megint mesztelenül feküdt; ám az éjszakák hidegek voltak és megfagyott a viz. És meghalt minden fü és meghalt minden rovar.

Az embereken titokzatos nyugalom terült el, komorak voltak, hallgatagok és szemeik a telet várták. A halszáritóról nem tört többé kiáltás felém, a kikötőhid csendesen feküdt és minden az északifény éjszakája felé ment és a nap a tenger mélyén álmodott. Egy-egy magányos csónakról tompán hatottak felém az evezőcsapások.

Egy lányka jött evezve:

– Hol voltál, gyermekem?

– Sehol!

– Sehol? – Lássuk csak, te, én megismerlek téged, a hegyekben találkoztunk!

Kikötött, a csónakot megerősitette.

– Te pásztorlányka voltál, te harisnyát kötöttél és én egy éjszaka találkoztam véled.

Szelid pirosság szökött az arcára és zavarodottan nevetett.

– Kicsi kincsem, jőjj be a kunyhómba, hadd nézzelek meg. Ugy-e Henriettenek hivnak?

Ám ő hallgatagon elment mellettem. Az ősz, a tél megfagyasztotta őt; aludtak az érzékei.

A nap befeküdt a tengerbe már.

XXXVI.

Akkor vettem föl először az egyenruhám és bementem Sirilundba. Szivem hangosan vert. Mind-e napok elsejére gondoltam, arra, amelyen Edvarda hozzám futott és annyi sokak jelenlétében átölelt; nos azóta, sok hónapon át ide vetett, oda vetett, keseritett és ő tette, hogy megszürkült a hajam. A magam büne talán? Igen, a csillagom vezetett félre. Arra gondoltam! Milyen elragadtatott lesz, ha lába előtt térdre vetem magam és bevallom a szivem titkát. Székkel fog megkinálni, bort hozat föl és mielőtt inna a pohárból azt fogja mondani: hadnagy ur, köszönöm azt az időt, amit együtt töltöttünk, soha nem feledem el önt! Ám, ha én akkor örvendeni fogok és meglátja, hogy reményeket táplálok akkor ugy tesz, mintha inna és érintetlenül teszi a poharat vissza. És ő nem fog titkot csinálni abból, hogy ő teszi azt csupán, mintha inna; sőt fitogtatni fogja azt. Ilyen ő!

Jó, nemsokára üt az utolsó óra!

Mig lefelé mentem az uton, tovább gondolkodtam: Az egyenruhám bizonyosan hatni fog reá; a rózsák ujak és csinosak, a kard pedig csörömpölni fog a padlón. Nervózus öröm áradt el bennem és elsusogtam magamnak: Ki tudja, hogy mi minden történhetik még. Fölkaptam a fejem és kezemmel belecsaptam a levegőbe. Semmi alázatosság többé, büszkeséget a szivbe! Amint tovabb mentem, közönyös lett előttem minden és nem akartam többé a közeledést keresni. Szép lányka, bocsássa meg, hogy nem törődöm magával többé…

Mack urral a vásártéren találkoztam, szeme még üvegesebb volt és az arca még szürkébb.

– Utazik? Igazán? Az utóbbi napok nem valami kellemesen teltek ugy-e? A kunyhója is leégett! És Mack ur mosolygott.

Pillanatig ugy tetszett, hogy a világ legokosabb embere áll előttem.

– Menjen be hadnagy ur! Edvarda otthon van. Igen, isten önnel! Isten önnel! Egyébként valószinüen találkozunk még a kikötőhidon elutazása előtt!

Lehajtott fejjel, elgondolkodottan és fütyülve távozott.

Edvarda a szobában ült, olvasott. Amikor beléptem egy pillanatra meglepetten nézte végig az uniformisom és oldalvást ugy nézett rám, mint valami madár. Elvörösödött. Kinyitotta a száját.

– Isten hozzádot jöttem mondani! szóltam végre.

Hirtelen fölállott és láttam, hogy hatottak rá a szavaim.

– Glahn el akar utazni? Mostan?

– Mihelyt a hajó megérkezik! Megragadtam a kezét, esztelen elragadtatás vett hatalmába és fölkiáltottam: Edvarda! és hosszan néztem őt.

Ugyane pillanatban hideg lett, hideg és haragos. Minden gyülölt benne és fölállott. Ugy állottam előtte, mintegy koldus, elengedtem a kezét, szabadon bocsájtottam őt. Emlékezem még, hogy ettől a pillanattól gépiesen állottam előtte és folyton ismételtem: Edvarda! Edvarda! Többször mondtam, anélkül, hogy rágondoltam volna és amikor azt kérdezte: Mit akar kérdezni? nem feleltem semmit.

– Gondolja csak, ön már elutazik! Ugyan ki jöhet jövő évben?

– Valaki más! – mondottam. A kunyhót bizonyosan fölépitik!

Szünet. A könyve után nyult.

– Sajnálom, hogy apa nincsen itthon! – mondotta. Ám én üdvözlöm önt az ő nevében is.

Erre nem feleltem. Előreléptem, mégegyszer megfogtam a kezét és azt mondottam:

– Igen; hát éljen boldogul!

– Isten önnel! – mondotta.

Fölnyitottam az ajtót és ugy tettem, mintha indulnék. Ő már a könyvvel a kezében ült és olvasott, valósággal olvasott, lapozta a lapokat. Semmi, semmi hatást nem tett reá az én elutazásom.

Köhintettem.

Megfordult és meglepetéssel mondotta:

– Még itt van? Azt hittem, elment már!

Isten egyedül tudja, de nagy, nagy volt a csudálkozása, nem gondolkodott eléggé és igen tulozta a meglepetést és ezért ugy tünt nekem, hogy ő tudta, hogy én az egész idő alatt mögötte állottam és néztem őt.

– Most fogok menni! – mondottam.

Ekkor fölemelkedett és hozzám jött.

– Ha mindenáron elutazik, szeretnék valamit, ami magára emlékeztet. Valamire gondoltam, valamit elkérni magától, de az mégis sok lenne. Nekem adná Asopust?

Nem gondoltam semmire, de igennel válaszoltam.

– Akkor hozza el holnap reggel! – mondotta.

Fölnéztem az ablakra. Nem volt ott senki.

Nos, igy elmult ez is…

Utolsó éjszaka a kunyhóban. Gyötrődtem; számláltam az órákat; amikor megjött a reggel, enni kezdtem. Hideg volt.

Miért kért arra, hogy én magam vigyem hozzá a kutyát? Beszélni akar velem talán és utolszor mondani valamit mégis? Semmi reményem nem volt többé. És mint fog Asopussal bánni? Asopus, Asopus kinozni fog téged! Lehet, hogy korbácsolni fog téged, lehet, hogy cirógatni is néha, de mindenesetre időtlen időn át kinozni fog téged, halálra kinoz téged…

Magamhoz hivtam Asopust, megsimogattam, összedugtuk a fejünket és a puskám után nyultam. Ugrándozni kezdett örömében és azt hitte bizonyára, hogy vadászni indulunk. Megint egymásra hajtottam a fejünket, a csövet Asopus nyakára szoritottam és megnyomtam a ravaszt.

Fölpénzeltem egy embert és megbiztam, hogy vigye el Edvardának Asopus holttestét.

XXXVII.

A postahajónak a délután folyamán kellett elindulni.

Lementem a kikötőhidra, podgyászom a födélzeten volt már. Mack ur megszoritotta a kezem, biztatott, hogy kellemes lesz az idő és azzal bátoritott, hogy ilyen időben ő is szivesen vállalkozna tengeri utra. A doktor jött és a kisérője Edvarda volt; éreztem, hogy térdeim táncolni kezdenek.

– Fölkisérjük önt a födélzetre! – mondta a doktor.

Megköszöntem.

Edvarda egyenesen az arcomba nézett és azt mondotta:

– Köszönetet kell mondanom a kutyáért! Összeharapta a száját – ajkai fehérek voltak.

– Mikor indul a hajó? – kérdezte a doktor egy embertől.

– Félóra multán.

Nem szóltam semmit.

Edvarda zavarodottan tekintgetett arra is, amarra is.

– Doktor – mondta – nem mennénk haza? Megtettem ami kötelességem volt.

– Ön elvégezte a kötelességét? – kérdezte a doktor.

Az ő örökös helyreigazitó módján nevetett; Edvarda azt mondta:

– Igen, hát nem az volt, amit tettem.

Nem! mondta szárazon.

Ránéztem. A kis ember hidegen és elszántan állt; ő megcsinálta a maga tervét és elszántan tört a felé. És ha veszitene mégis? Nos, nem mutatja mégse; az ő vonásai nem torzulnak soha.

Alkonyodott.

– Nos, Isten önnel! – mondtam – köszönet minden napért!

Edvarda némán nézett rám. Akkor elforditotta a fejét, egy helyben állt és a hajót nézte.

Beléptem a csónakba. Edvarda a rakodón állott még. Amikor a födélzetre értem, a doktor istenhozzád-ot kiáltott utánam.

Visszanéztem a partra. Edvarda abban a pillanatban indult haza a rakodónál, lassan ment és a doktor messzi bicegett mögötte.

Ez volt az utolsó eset, amikor láttam őket.

A gyötrődés felhője szállt a lelkemre…

A gőzhajó megindult; még láttam Mack ur cimtábláját: Üres tonnák és só eladása; ám nemsokára eltünt ez is. A hold, a csillagok serege kibujt, a hegyek körbe sorakoztak körülöttem és amerre néztem végtelen erdőt láttam mindenütt. Ott állt a malom, és ott, ott állt a kunyhóm, amely leégett; a nagy szürke kő most magányosan busong a leégett területen. Izelin, Éva…

Az északi fény éjszakája elterült hegyen, völgyön.

XXXVIII.

Mindezt azért irtam, hogy elüssem az idő unalmát, mulattató visszagondolni az északi nyár örök napjára, különösen arra, amikor számláltam az órákat és amikor mégis mult az idő. Most megváltozott minden, a napok már egyáltalában nem akarnak elmulni.

Néha akad még egy-két vidámabb órám, de az idő nyugodtan áll és én képtelen vagyok megfogni, mint állhat ennyire nyugodtan. Kvietált katona vagyok, szabad, mint egy herceg, társaságom is van és néha kocsikázni is járok; néha-néha behunyom az egyik szemem, mutatóujjammal fölirok valamit az ég aljára, megcsiklandom a hold állát, és ugy tünik, mintha nevetne, teli szájjal nevetne afölött való bolond örömében, hogy megcsiklandták az állát. Mosolyog minden. Nagy mulatságot csapok és vidám embereket invitálok rá.

Ami Edvardát illeti, nem gondolok rá. Miért is ne feledtem volna el itt, ezekben az unalmas órákban? A lelkem büszke. És ha valaki megkérdi, hogy mi bánt, röviden azt felelem: semmi. Nem bánt engem semmi…

Cora fekszik és rám néz, a kályhán egykedvüen mondogatja az óra a tik-tak-ot és a nyitott ablakokon keresztül behallszik a város lármája. Kopognak az ajtón és a póstás levelet ád nekem. A levélen korona van. Tudom, ki küldte; megértettem rögtön, vagy talán valamelyik álmatlan éjszakán álmodtam ezt. Ám a levélben nem volt semmi irás, két, zöld madártoll feküdt benne csupán.

Hideg reszketés futott át rajtam, fáztam. Két, zöld madártoll! Mondtam magam elé. Nos, mit tegyek velök! De miért is borzongok annyira? Lám csak, az ablakon át átkozott léghuzat tódul be.

És becsuktam az ablakot.

Itt fekszik két madártoll, gondoltam azután; ugy tetszik, ismerősek, egy kis tréfára emlékeztetnek odafönn, északon, egy olyan kis élményre, egyre a többi közül; igazán elragadó viszontlátni ezt a két tollat. Hirtelen ugy tünt, mintha egy arcot látnék és mintha egy hangot hallanák; és azt mondja a hang: Tessék, hadnagy ur, itt vannak a madártollai…

A madártollai…

Cora, csendesen feküdj, agyonváglak, ha megmozdulsz! Az idő forró, elviselhetetlen a forróság; mi is juthatott eszembe: bezárni az ablakot! Kitárni az ablakot, sarkáig kitárni az ajtót. Ide, ti vidám emberek, jőjjetek! Heda, szolgám, menjen és járjon el a dolgaimban…

És a nap elmult, de az idő csöndesen állott.

Mindezt csak a magam mulatságára irtam és mulattam mellette már amennyire lehetett. Nincs semmi bánatom, csupán messzire vágyódom innen, hová, nem tudom, csak minél messzebb innen, talán Afrikába, talán Indiába; csak el-el, mert én az erdők és a magányosság fia vagyok.

GLAHN HADNAGY HALÁLA

1861-BŐL VALÓ IRÁS

I.

A Glahn-család hosszu ideig hirdethet még az eltünt Glahn Tamás hadnagy után; nem jön ő többé vissza, mert meghalt és én tudom azt is, hogy hol és milyen körülmények között halt meg.

Ha nyiltan akarok szólni, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy a család fáradhatatlanul küzd a megtalálásáért; Glahn Tamás sok tekintetben rendkivüli, sőt szeretetreméltó ember volt. Elismerem ezt, az igazság kedvéért, dacára annak, hogy Glahn még mindig ellenséges a lelkemnek és dacára annak, hogy gyülölet fog el, ha rá emlékezem. Pompás termetü volt, ifjusága ragyogott és a lénye elragadó volt. Ha ránézett valakire, sötét, állati erejü szemével rögtön hatalmába keritette azt; a szeme hatalmát én is éreztem. Valami hölgy mondta egyszer róla: Zavarodott leszek, ha rámnéz, mert olyan az érzésem, mintha megérintene. Ám Glahn Tamásnak hibái is voltak és nékem eszemágában sincs, hogy eltitkoljam ezeket, már csak azért sem, mert gyülölöm őt. Néha olyan bohó tudott lenni, mint egy gyermek, annyira nagyszivü volt ő és isten tudja talán ez a tulajdonsága volt az, ami annyira elvarázsolta az asszonyokat. Tudott fecsegni az asszonyokkal, tudott szivből kacagni azok semmitmondó megjegyzésein és isten tudja, talán azért szerették őt. Egyszer azt mondta egy a városban lakó kövér emberről, hogy olyan, mintha zsirt hordana a nadrágjában; és ezen a tréfán ő maga is nevetett, én mindenesetre szégyenkeztem volna a helyében. Egyszer, jóval később, amikor együtt laktunk már, nyilvánvalóan megmutatta, hogy mennyire bohó tud lenni: a korcsmárosné egy reggel bejött hozzám megkérdezni, hogy mit kivánok reggelizni, sietségemben azt feleltem, hogy egy tojást, egy szelet kenyérrel, Glahn Tamás épen nálam volt – ő fölöttem lakott a toronyban, közvetlenül a tető alatt – és gyerekesen kacagni kezdett ezen a jelentéktelen szóváltáson. Egy tojás és egy szelet kenyér! ismételte szünetlenül mindaddig, amig rá nem néztem és hallgatásra nem birtam.

Később talán eszembe jut még több nevetséges vonása és akkor könyörtelenül leirom, nem fogom kimélni őt, mert ellenségem volt. Miért lennék nagylelkü? Ám annyit meg kell engednem, hogy hasonló esztelenségeket csak akkor fecsegett, ha ittas volt és be kell ismernem, hogy ittas volt a két emlitett esetben is. Ám az ittasság nem nagy hiba maga is?

Amikor 1859 őszén találkoztunk harminckét éves volt, annyi, mint én. Akkoriban sürü szakállt viselt és gyapjuinget. A gyapjuing igen kivágott volt és mégis megesett, hogy begombolatlanul hagyta a legfelső gombot. Kezdetben ugy találtam, hogy a nyaka rendkivül szép, de nemsokára halálos ellenségek lettünk és akkor nem találtam, a nyakát olyan szépnek és nem is volt szebb az én nyakamnál, ha én nem is mutogattam. Egy csónakon találkoztunk először és vadászni én is ugyanabba a helyiségbe készültek, amelybe ő; rögtön elhatározták, hogy közösen bérelünk ökörfogatot, ahol az ország belseje felé nem visz a vasut tovább. Nem akarom elárulni a hely nevét, amely felé igyekeztünk, nehogy nyomra vezessek bárkit; ám a Glahn-család nyugodtan abbahagyhatja a tudakozódásokat, mert abban a helységben, amely felé igyekeztünk és amelyet nem akarok megnevezni, ő meghalt és ott el is temették.

Egyébként Glahn Tamásról hallottam beszélni, a nevét ismertem megismerkedésünk előtt is. Hallottam, hogy viszonya volt egy előkelő házból való északi lánynyal, de ő valami módon komprommitálta a lányt és ezért a lány szakitott vele. Ostoba dühében Glahn ekkor megesküdött, hogy önmagán állt boszut, de ez semmi hatással nem volt a lányra és hagyta, hogy tegyen ami a tetszésére van. Glahn Tamás igazi természete csak ekkor lett ismertté, tombolt, mint valami vadállat, egyik botrányt a másikra halmozta és kilépett a hadseregből. Mindenesetre különös módja volt a kosár miatt való bosszunak!

A fiatal lányhoz való viszonyáról egy másik verzió is keringett: hogy ő egyáltalában nem komprommitálta a leányt, hanem egyszerüen kiüzték őt a családi házból és ennél a lány is segédkezett, miután menyasszonya lett egy svéd grófnak, aki nevét nem akarom megnevezni itten. Ám ezt a verziót nem fogadom el és az elsőt tartom valószinünek, mert én gyülölöm őt és képesnek tartom minden becstelenségre. Ám bármiként álljon is a dolog ezzel az előkelő házból származó leánynyal, ő maga soha nem beszélt erről a históriáról és én nem kérdezősködtem nála. Mi közöm hozzá?

Mig a csónakban ültünk nem emlékszem, hogy másról beszéltünk volna, mint a kis faluról, amely felé igyekeztünk és amelyben idáig nem volt egyikünk sem.

– Valami szállófajta is van ott! – mondta Glahn betekintve a térképbe. Ha szerencsénk lesz, találunk ott helyet, amint beszélték a korcsmárosné egy vén, angol half breed. A főnök a szomszédos faluban lakik; sok felesége van, köztük néhány tizéves is.

Nos én nem tudtam arról semmit, hogy a faluban szállóféle van, hogy a főnöknek sok a felesége és ezért nem szóltam semmit; ám Glahn mosolygott és a mosolya szép volt.