Part 6

– Mondja az isten szerelmére, Sirilundban nem játszanak whistet többé.

– Óh, dehogy nem. Gyakran.

Szünet.

– Néhány nap óta nem nézhettem át, mondtam.

Kieveztem a magam halászvizére. Az idő igen kellemetlen volt, a szunyogok rajokba csoportosultak és egész idő alatt dohányoznom kellett, hogy megmeneküljek tőlük. A lazac horogra akadt, kettős horoggal halásztam, igy tehát igen jó fogást csináltam. Hazatértemben két alkát lőttem.

Amikor a kikötőhidhoz értem, a kovácsot láttam állani ott. Nagy munkában volt. Ekkor egy ötlet futott át rajtam és megkérdeztem:

– Nem kisérne el hazáig?

– Nem lehet, mondta. Mack ur éjfélig adott munkát nekem.

Bólintottam és azt gondoltam, hogy ez rendben van igy.

Vállamra vetettem a zsákmányom és a kovács háza felé vágtam otthonomnak. Évát egyedül találtam.

– Annyira szivből vágyakoztam utánad! mondtam. Megindult voltam, amikor ránéztem és ő alig tudott rámnézni a meghatottság miatt. Kerestem a fiatalságod és a szelid szemed, mondtam. Büntess meg ma hát, mert valaki másra többször gondoltam, mint te reád. Hallod, azért jöttem csupán, hogy láthassalak, te jó vagy hozzám, én szeretlek téged. Hallottad, mint hivtalak az elmult éjjel?

– Nem! felelte.

– Én Edvarda, a kis Edvarda után kiáltottam, de te reád gondoltam. Végre fölébredtem. Egész bizonyosan te rád gondoltam, de meglehet, hogy Edvarda nevét kiáltottam. Ám ne engedd, hogy tovább beszéljek róla. Istenem, te vagy Éva, te vagy az én kedves lánykám. Olyan piros ma az ajkad és a lábad szebb, mint Edvarda lába. Nézd csak meg. Fölemeltem a szoknyáját és megmutattam neki a saját lábát.

Olyan öröm futott át az arcán, amelyhez hasonlót még sohasem találtam rajta. Elakart fordulni, de meggondolta és karját a nyakam körül fonta.

Mult az idő. Beszélgettünk, egész idő alatt a hosszu padon ültünk és sok minden dologról beszéltünk. Azt mondtam:

– Elhiszed nekem, hogy kis Edvarda még mindig nem tanult meg beszélni; ugy beszél, mint valami gyermek, egyszer azt mondta: »jobban szerencsés«, én magam hallottam. Azt hiszed, hogy szép a homloka? Én nem találom. Borus a homloka. Különben a kezét sem mossa.

– Hiszen azt mondtad, hogy ne beszéljünk többé róla!

– Csakugyan. Szórakozottságból történt.

Megint elmult egy kis idő. Gondoltam valamire és azért hallgattam.

– Miért könnyezik a szemed? kérdezte Éva.

– Egyébként csakugyan szép a homloka, mondtam és a kezei mindig tiszták. Csupán véletlenség volt, hogy egyszer piszkosak voltak. Nem akartam semmi rosszat mondani. Nemsokára hevesen és összeharapott fogakkal folytattam: Fáradtan ülök és rádgondolok Éva. Ám ugy tetszik nekem, hogy te talán nem is hallod, amit most el akarok beszélni neked. Amikor Edvarda először látta Asopust, azt mondta: »Asopus az egy tudós volt, frigiai«. Nem bolond dolog ez? Mindezt ugyanaz nap olvasta valami könyvben; meg vagyok győződve.

– Igen, mondta Éva, és azután?

– Ahogy emlékszem, azt is mondta akkor, hogy Asopus tanitója Xanthus volt. Ha-ha-ha.

– Ja, ugy.

– Az ördögbe is, az mégis mulatságos, hogy valaki társaság előtt mondja, hogy Asopus tanitója Xanthus volt? Ám te rosszkedvü vagy ma, Éa, különben betegre nevetted volna magad.

– De igen, csakugyan komikusnak találom! mondta Éva és elkezdett kényszeredetten nevetni. Ám én nem értem ezt olyan jól, mint te! mondta.

Hallgattam és gondolkodtam, hallgattam és gondolkodtam.

– Kedvesebb neked, ha csöndesen ülünk és nem beszélünk semmit? kérdezte szeliden Éva. A jóság a szeméből sugárzott és kezével végigsimitotta a hajam.

– Te jó, te jóságos lélek! tört ki belőlem és magamhoz szoritottam. Bizonyos vagyok benne, hogy a szerelem hajt feléd, jobban és jobban szeretlek téged; és ha elutazok innen, hát velem fogsz jönni. Majd meglátod. Eljöhetsz velem?

– Igen! felelte.

Ugyszólván nem is hallottam »Igen« szavát, de éreztem a lélekzetvételén, éreztem rajta, vadul öleltük egymást és eszméletlenül adta oda magát.

Egy órával később bucsuzásul megcsókoltam Évát és elmentem. Az ajtóban Mack urral találkoztam.

Mack urral magával.

Megrándult a válla és bemeredt a szobába, ott állott a küszöbön és a szobába meredt. Na! mondta, de ismételni nem tudta ezt, annyira megzavarodott.

– Ön bizonyára nem remélte, hogy itt találkozunk? mondtam köszöntve őt.

Éva nem mozdult.

Mack ur ujból megrázkódott, de összeszedte magát, csodálatos biztonság áradt át rajta és beszélni kezdett:

– Ön téved, én épen önt kerestem. Figyelmessé akarom tenni önt arra, hogy április elsejétől augusztus tizenötödikéig a haltelepek környékén, egy nyolcad mértföldnyi területen nem szabad lőni. Ön ma két madarat lőtt az egyik szigeten; látták önt.

– Két alkát lőttem! mondtam egészen leverten. Tisztában voltam vele, hogy ennek az embernek igaza van.

– Két alka vagy két pinguin, egyre megy. Ön tilos területen vadászott.

– Ezt elismerem, mondtam. Ám mindez csupán e pillanatban jutott eszembe.

– Ám mindez előbb is eszébe juthatott volna.

– Én már májusban is kilőttem és pedig a puskám mindakét csövét és pedig ugyanazon a helyen. Akkor volt, amikor a szigetre mentünk. Az ön határozott kivánságára történt.

– Az egészen más! mondta Mack ur kurtán.

– Na hát az ördögbe is; ön mindenesetre tudja, hogy mit akar tenni!

– Mindenesetre!

Éva fölkészült. Amikor elindultam, elment hazulról ő is, kendőt csavart a nyaka köré és láttam, hogy a szin felé veszi utját. Mack ur hazafelé ballagott.

Gondolkodtam a históriáról. Micsoda kellemetlenség, mint menekülök ki a csávából! Milyen szuró volt a szeme! Egy lövés, két lövés, két alka, pénztárca, birság! Ezzel azután mindent elvégeztem Mack urral és háza környékével. Alapjában mindent rendkivül nyugodtan fogadtam.

Nagy cseppekben esni kezdett, lágy cseppekben hullott az eső. A fecskék közvetlenül a föld szine fölött röpködtek és amikor hazatérve, szabadon bocsájtom Asopust, füvet eszik. A szél zugni kezdett.

XXIII.

A tenger mértföldnyire van alattam. Zuhog az eső, fönt vagyok a hegyekben és egy nagy szikla alá menekültem a megázás elől. Pipáztam kurta, kis pipámból, egyik pipáról a másikra gyujtottam rá és ha gyujtóval közeledtem hozzá a dohány mindannyiszor csomósan emelkedett, mint a kicsiny féreg emeli föl homokból a fejét. A gondolataim is zürzavarosan éltek az agyamban. A földön előttem egy csomó száraz ág hevert, egy szétcibált fészek maradványai. És amilyen ez a madárfészek volt, olyan volt az én lelkem.

Ma is emlékszem a nap és a következő napok minden legkisebb élményeire. Hahó! milyen rossz kedvem volt akkor…

Itt ülök a hegyekben és a tenger, a szél nyugtalankodik, a szél, a zivatar egybeolvad és borzalmasan panaszkodott a fülemben. Messzi távolban pici bárkák és yachtok voltak láthatók, amint dagadt vitorlákkal haladtak; a födélzeten emberek vannak, bizonyosan igyekeznek valahová; isten tudja, hová igyekszik minde sok ember! gondoltam. A tenger tajtékosan emelkedik a magasba és harsog, harsog; mintha nagy, dühös alakokkal népesedett volna be, amelyek tagjaik csapdosásával törnek egymásra, nem ez tizezer tomboló ördög ünnepe; ördögöké, akik hónuk alá dugják a fejüket, a fejüket megcsavarják a testük körül és a tengert fehérre verik szárnyaik hegyével. Messzi, messzi künn egy szirtsziget feküdt és e szigetről a hatalmas, fehér tengerember emelkedett föl és fejét egy oldalt hajtott hajó mögött emelgette; a hajót a tenger felé kormányozta a szél, a tenger felé, ki a tomboló tengerre…

Örvendek, hogy egyedül vagyok, hogy senki nem láthatja, a szemem, bizalommal, szeretettel ölelem át a sziklafalat és tudom, hogy nem áll mögöttem senki és hátulról nem figyeli meg senki a mozdulataimat. Egy madár szállt el a hegy fölött és ijedt kiáltást hallatott; ugyane pillanatban nem messzi tőlem megingott egy sziklatömb és legörgött a tengerbe. Csöndesen ültem jó időn át a helyemen, nyugalomba sülyedtem és a kényelmesség meleg érzése áramlott át rajtam, amiért itt, a biztos helyen ülhetek mialatt künn zuhog az eső. Begomboltam a kabátom és köszönetet mondtam istennek a meleg kabátért. Mult az idő és én elaludtam.

Délután lett, hazamentem, bár még mindig esett az eső. Ekkor valami rendkivüli történt velem; Edvarda jött szembe az ösvényen. Teljesen átázott volt, mintha már hosszu ideje kószálna az erdőben, de azért mosolygott. Nos! gondoltam rögtön, haragos lettem, reszkető ujakkal megragadtam a puskám és ugy mentem feléje, bár ő mosolygott.

– Jó napot! köszöntött rám.

Vártam, mig néhány lépéssel közelebb jutottam hozzá és ekkor mondtam:

– Üdvözlöm, szép szüz!

Ő meghökkent a tréfálkozásomon. Óh, én nem tudtam, hogy mit mondtam. Rejtelmesen mosolygott és nézett engem.

– A hegyekben volt ma? – kérdezte. Akkor megázhatott. Van egy kendőm; ha akarja, én szivesen nélkülözöm… Nem, de hiszen nem ismer rám! Lehunyta a szemét és bólintott a fejével.

– Egy kendőt? – feleltem és reszkettem a dühtől, meg a csodálkozástól. Ám én inkább egy kabátot adhatnék, akarja, hogy kölcsönadjam? Én nélkülözhetem; én szivesen kölcsönadtam volna bárkinek, nyugodtan elfogadhatja tehát. Egy halászasszonynak is szivesen odaadtam volna.

Láttam, hogy kiváncsi volt arra, amit mondani fogok; olyan feszült várakozásban hallgatott, hogy öntudatlan lett és elfeledte becsukni a száját. Ott állott kezében a kendővel, fehér selyemkendő volt és nyakáról vette le. Épen ugy lerángattam magamról én is a kabátot.

– Isten nevére, de vegye föl ismét! – kiáltott. Ne tegye ezt. Olyan haragos rám? Nem, az isten nevére, vegye föl a kabátot ismét mielőtt átázna teljesen!

Fölhuztam a kabátom.

– Hová készül? – kérdeztem kissé mogorván.

– Nem, sehová… Nem tudom megérteni, hogy maga levetette a kabátját…

– Hol hagyta ma a bárót? – kérdeztem. Ebben az időben a gróf talán mégsem ment ki a tengerre.

– Glahn, csak egyet szeretnék mondani magának.

Félbeszakitottam:

– Szabad kérnem, hogy adja át üdvözletem a hercegnek?

Egymásra néztünk. Hajlandó voltam arra, hogy tovább is elbeszéljek vele, ha ő megkér erre. Végül fájdalmas vonás jelent meg az arcán; elfordultam és azt mondtam:

– Becsülettel mondva, kosarazza ki a herceget, kis Edvarda. Nem magának való. Biztosithatom, hogy minden napon céltalanul kószál és azon töpreng, hogy feleségül vegye-e magát, vagy sem, ez pedig nem jelent jót a maga jövőjére.

– Nem; erről ne beszéljünk inkább; nem igaz? Glahn, én magára gondoltam; ön megteheti azt, hogy valaki más kedvéért lehuzza a kabátját és nem törődik vele, ha megázik; de én magához jöttem…

Ránditottam a vállamon és tovább beszéltem:

– Ehelyett én inkább a doktort ajánlanám. Mi kivetni valót talál rajta? Férfi a legszebb idejében és a feje kitünő. Gondolkozzon erről.

– Hallgasson meg egy pillanatra…

– Asopus, a kutyám a kunyhóban vár rám.

Levettem a sapkám, köszöntöttem és megint azt mondtam: Üdvözlöm, szép szüz!

Akkor elmentem.

Ő fölsikoltott:

– Nem, ne tépd ki mellemből a szivem. Hozzád jöttem ma, vártalak, lestelek és mosolyogtam amikor jöttél. Tegnap majd az eszem vesztettem el, mert nem tudtam semmire visszagondolni; minden körbe forgott velem és én mindég terád gondoltam. Ma a szobában ültem; egy ember lépett be, én fölnéztem bár tudtam, hogy ki igaz, aki bejött. Tegnap egy negyedmértföldet mentem! mondta. Nem fáradt? kérdeztem én. De igen, igen fáradt; és hólyagos lett a kezem, mondta azután és igen szomoru lett emiatt. Azt gondoltam: Nézd csak, az ilyesmi miatt szomoru. Nemsokára azt mondta: Az éjjel susogást hallottam az ablakom alatt; a cselédjük volt és az egyik boltoslegény intim beszélgetésben. Igen, megházasodnak! mondtam én. Igen, de az éjjel két órakor volt! És tovább? kérdeztem és hozzátettem mindjárt: Az éjszaka az övék! Ekkor az orrára tolta az arany szemüvegét és megjegyezte: De nem gondolja mégis, ilyenkor, éjszaka közepén, mégis illetlen dolog! Még mindig nem tekintettem föl és igy ültünk tiz percen keresztül. Megengedi, hogy egy sált teritsek a vállára? kérdezte. Ah! Nem, köszönöm, feleltem én. Ha nékem adná a kicsiny kezét? mondta. Nem válaszoltam, a gondolataim másutt voltak. Kis dobozt tett az ölembe, én fölnyitottam a dobozt és egy tüt találtam benne; a tün korona is volt és én tiz követ számláltam benne… Glahn, itt van az a tü, akarod, hogy megmutassam? Összetapostam; jőjj ide és nézd meg, hogy összetapostam… Nos, mit csináljak ezzel a tüvel? kérdeztem. Ékesitse magát vele! mondta. Ám én visszaadtam neki a tüt és azt mondtam: Hagyjon békében, én másra gondolok. Kire másra? kérdezte. Egy vadászra; ő csupán két szép tollat adott emlékbe nekem; vegye vissza a tüjét, kérem. De ő nem akarta visszavenni a tüt. Most néztem először rá; átható volt a szeme. Nem veszem vissza a tüt, csináljon vele amit akar; tapossa össze, ha akarja. Fölállottam, a sarkam alá tettem és megfordultam rajta. Ma reggel történt… Négy órája járok itten és várok; ebéd után mentem el. Találkoztam vele, odafönn. Hová tart? kérdezte. Glahnhoz! mondottam, arra akarom kérni, hogy ne feledjen el engem!… Egy óra óta állottam itten, egy fa alatt álltam és láttam, amikor jöttél, mint egy isten olyan voltál. Szeretem a termetedet, a szakállad, az erős vállad, mindent szeretek rajtad… Te most türelmetlen vagy, te most menni akarsz, csak menni, én közönyös vagyok előtted, te nem is nézel reám…

Mig beszélt állva maradtam, mikor elhallgatott megindultam. Kimerült voltam a kétségeskedéstől, mosolyogtam és kemény volt a szivem.

– … Igaz! mondtam és megállottam. Valamit akart mondani nekem!

Ez a tréfa elevenére talált:

– Mondani akartam valamit? Igen; de én már mondottam valamit; nem hallotta? Nem, nem, semmi mondanivalóm nincs többé magához…

Hangja különös módon reszketett, de ez nem inditott meg.

XXIV.

Másnap reggel, ahogy kiléptem Edvardát az ajtóm előtt találtam.

Az éjszaka folyamán átgondoltam mindent és határoztam. Nem, miért kábitassam el magam ettől a szeszélyes perszónától, egy halászlánytól, egy müveletlen teremtéstől; nem ült elég ideig szivemben a neve és nem kinozott eleget? Elég ebből! Egyébként ugy tünt nékem, hogy épen a közönyösségemmel jutottam közelebb hozzá és azzal, hogy gunyoltam őt. Ah, milyen elragadóan gunyoltam őt; miután ő több perces beszédet tartott; nyugodtan csak annyit mondtam: Igaz! Valamit mondani akart nekem!…

Ő a kő mellett állott. Igen izgatott volt, elém akart futni, már kiterjesztette a karját, de állva maradt és a kezét dörzsölte. Sapkámhoz nyultam és némán köszöntöttem őt.

– Ma csak egyet kivánok öntől, Glahn! Megindultan beszélt, de én semmit nem erőlködtem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Hallottam, hogy ön a kovácsnál volt. Egy este volt, amikor Éva egyedül ült odahaza.

Kihuztam magam és eleltem:

– Ki mondta ezt?

– Én nem spionkodok! – kiáltott. Tegnap este hallottam, az apám beszélte. Amikor tegnap este annyira átázottan mentem haza, akkor mondta az apám: Te ma kigunyoltad a bárót? Nem! feleltem. Hol voltál mostanig? kérdezte akkor. Azt feleltem: Glahnnál voltam! Ekkor beszélte el az apám.

Leküzdöttem a vágyakozásom és azt mondtam:

– Éva nálam is volt!

Itt is volt? A kunyhóban?

– Többször is! Én kényszeritettem, hogy bejöjjön. Azután beszélgettünk.

– Itt is!

Szünet! Tartsd magad keményen, gondoltam és azt mondtam:

– Most, hogy oly szives volt ön és beleegyeledett a dolgaimba én sem tartom vissza magam. Tegnap a doktort ajánlottam önnek; gondolkodott már erről? A herceg ugyanis teljesen tehetetlen.

Harag lángolt föl a szemében.

– Tudja mit, egyáltalában nem lehetetlen! mondta hevesen. Nem, ő sokkal különb magánál; ő meg tud fordulni a házban anélkül, hogy összetörne csészét, poharat és békében hagyja a cipőmet is. Igen, ahhoz is ért, mint kell érintkezni az emberekkel; de maga egyenesen nevetséges, szégyellek elmenni magával, maga egyenesen elviselhetetlen; megértette?

Szavai most nagy fájdalmat okoztak és lehanyatlott a fejem.

– Abban igaza van; én csakugyan nem értek ahhoz, mint kell érintkezni az emberekkel. Legyen könyörületes; ön nem ért meg engem; én legszivesebben az erdőben élek, az az én legnagyobb gyönyörüségem. Itt, az én magányosságomban nem árt senkinek, ha én olyan vagyok, amilyen vagyok; ám, ha másokkal vagyok együtt, akkor igen kell erőlködnöm, hogy olyan lehessek, amilyennek illik. Két év óta oly keveset forogtam az emberek társaságában…

– Magával az ember minden pillanatban a legrosszabbra készülhet el, mondta tovább. Az idő miatt igen kimeritő magára fölügyelni.

Milyen könyörtelenül mondta ezt! Hasonlithatatlanul fájdalmas fájdalom furódott rajtam át, szinte visszarettentem a gyülöletétől, Edvardának még volt mondanivalója:

– Talán kivihet Évánál annyit, hogy ő vigyázzon magára. Az a kár csupán, hogy ő már férjes.

– Éva? Ön azt mondja, hogy Éva házas?

– Igen, házas.

– És ki a férje?

– Azt tudnia kellene önnek. A kovács Éva férje.

– Hát nem leánya a kovácsnak?

– Nem; a felesége. Azt hiszi talán, hogy hazudok?

Semmit nem gondoltam, olyan nagy volt a csodálkozásom. Álltam és azon töprengtem: Éva házas?

– Tehát csakugyan szerencsésen választott – mondta Edvarda.

Nem, ennek nem lesz vége! A keserüségtől reszketni kezdtem és azt mondottam:

– Tehát, amint ajánlottam, menjen a doktorhoz. Hallgasson a baráti tanácsra; a herceg egy vén bolond. És nagy keserüségemben gunyolódni kezdtem rajta, tuloztam az életkorát, mondtam, hogy kopasz már és nemsokára vak lesz egészen; azt is hangoztattam, hogy a koronát csupán azért hordja az inggombján, mert igen nagyra van a nemességével. Egyébként nem igen ismerem őt, mondottam. Semmi nincs rajta, ami jellemezné, belőle épen a fő jellemző tulajdonságok hiányzanak; egy senki, nem más.

– De ő valaki, valaki! – kiáltotta és nagy izgalom miatt hangja fölmondotta a szolgálatot. Ő sokkal több, semmint te gondolnád, te erdei vadember. Ám várj csak, ő beszélni fog veled, én kérem meg erre. Te nem hiszed, hogy szeretem őt, de meg fogod látni, hogy mennyire tévedsz; én a felesége leszek, én éjjel-nappal csak rá fogok gondolni, jegyezd meg: én szeretem őt. Hivd csak Évát, hohó, hivd csak, kimondhatatlanul közönyös az reám. Igen, most már csak azt kivánom, hogy minél előbb elkerüljek innen… A kunyhó mellett vezető ösvényen ment lefelé, néhány apró, gyors lépést tett, azután halotthaloványan visszafordult és sóhajtott: És ne jőjj a szemem elé többet!

XXV.

A lomb sárga lett, a krumplivirág magasra nőtt, most állt virágzásban és a vadászati tilalom letelt már; hófajdokat, fajdokat, nyulakat lőttem; egy napon sast lőttem. Csöndes, magas ég, hüvös éjszakák, sok tiszta hang és kedves csendülések erdőn-mezőn. Nagyszerüen és békésen pihent a világ…

– A két alka dolgában azóta semmit nem hallottam Mack urról! mondottam a doktornak.

– Azt Edvardának köszönheti, mondta. Tudom, magam is hallottam, hogy mennyire ellene szegült apja tervének.

– Nem köszönöm meg neki…

Vénasszonyok nyara. Az ösvények ugy nyiltak a lombja hulló erdőbe, mint bőrövek, mindennap uj csillag szállt az égre és a hold árny módjára kószált, árny módjára, amit aranyba és ezüstbe mártottak.

– Isten segits, de hiszen te házas vagy Éva!

– Nem tudtad?

– Nem, nem tudtam.

Némán szoritotta a kezem.

– Isten legyen veled gyermek, mit teszünk most?

– Amit te akarsz. Talán még nem utazol el; amig itt vagy, boldog leszek.

– Nem, Éva.

Zavarodottan nézett és egész idő alatt a kezem szorongatta.

– Nem Éva, nem, menj. Soha többé!

És multak az éjszakák és jöttek a napok; már a harmadik nap mult el ama beszélgetés óta. Éva nagy kötéllel ment az uton. A nyár alatt mennyi tüzifát hordott is haza az a gyermek!

– Éva tedd le a köteget és mutasd; hadd nézzem meg, kék-e még a szemed?

A szeme vörös volt.

– Nem, mosolyogj megint. Éva én nem tudok elleni nélküled tovább, a tiéd vagyok, a tiéd vagyok.

Este. Éva énekel, hallom a hangját és forróság lep el.

– Éva, szépen énekelsz ma este.

– Igen, én boldog vagyok!

És mert ő kisebb, ugrott egyet, hogy karját a nyakam köré fonhassa.

– De Éva megsebezted a kezed? Istenem, hogy lehettél ennyire vigyázatlan?

– Az nem tesz semmit!

Arca is rendkivüli mód ragyogott.

– Éva, beszéltél már Mack urral?

– Egyszer!

– Mit mondott ő és mit mondtál te?

– Igen szigoru lett hozzánk, az uramat éjjel-nappal a szinben dolgoztatja és engem rákényszerit minden lehetetlen munkára. Azt is rámparancsolta, hogy munkát végezzek.

– Miért teszi ezt?

Éva a földre nézett

– Miért teszi ezt, Éva?

– Mert téged szeretlek!

– Honnan tudja ő?

– Én mondtam neki.

Szünet.

– Bár adná isten, hogy ne lenne ily kegyetlen hozzád.

– Nem tesz semmit! Most nem tesz semmit!

És mint gyöngéd, reszkető hang éneke fölcsendült az erdőn.

És a lomb még sárgább lett, erősen haladtunk az őszbe, az égen már sokkal több csillag volt és a hold most olyannak tünt, mint az ezüst-árny, amit aranyba mártottak.

Nem volt hideg, nem, csupán hüvös csend és forrongó élet volt az erdőben. Minden fa állt és merengett. A málna megért.

Igy következett el augusztus huszonhatodika és ezzel a három jeges éjszaka.

XXVI.

Az első a jeges éjszakák közül.

Kilenc óra tájban elmerült a nap. Sürü sötétség ereszkedett a földre, néhány csillag volt csupán látható, két órával később pedig a hold karéjja. Puskámmal és kutyámmal vándoroltam az erdőben, nagy galyrakást hordtam össze, meggyujtottam és a lángok fénye a fenyőágak között lobogott. Semmi fagy.

Az első a jeges éjszakák közül! mondottam. És bóditóan heves öröm áradt el rajtam.

Üdv nektek emberek és állatok és madarak, üdv a magányos éjszakára az erdőben, az erdőben. Üdv a sötétségre és istennek a fák között szálló susogására, üdv az édes, egyhangu mormolására a csendnek, a mint fülembe suhan, üdv a zöld lombra, a sárga lombra, üdv az élet hangjára, amelyet hallok a fü csittegő növésében és a kutya horkolásában. Dörgő éljen a vadmacskára, amely a hasán fekszik, les és készenlétben van, hogy rávesse magát a vadra, a sötétben, a sötétben. Üdv a föld könyörületes csöndjére, a csillagokra, a holdkaréjra, mindezekre, mindenre…

Fölegyenesedtem és hallgatóztam. Nem hallott senki. Leültem megint.

Köszönet a magányos éjszakáknak, a hegyeknek, a sötétségnek és a tenger mormolásának: a szivemen csapkod át! Köszönet az életemért, a lélegzésért, a kegyért, hogy élhetek ma éjjel, mindezért köszönetet mondok igaz szivemből. Hallgatózz keletnek, hallgatózz nyugatnak, nem, hallgatózz. Az örök isten ez! Ez a csönd, ami fülembe susog, a mindenség vére, az isten árasztja, aki bennem él és aki az egész világban él. A máglyám fényében csillogni látok egy pókhálót, a tengerről evezővel hajtott csónakot hallok és északon az északi fény tör az ég felé! Ó, hallhatatlan lelkemre mondom, hogy köszönetet mondok azért is, mert én vagyok az, aki itt ül…

Csend. Egy fenyőtoboz tompán bukott a földre. Egy fenyőtoboz lehullt! gondoltam. A hold magasan járt az égen és a láng libegett a félig leégett máglyán és alvásra készült. És a késő éjszakában lassan hazavándoroltam.

A második jeges éjszakában ugyanaz a csönd, és ugyanaz a csöndes, szelid időjárás. Lelkem nyugtalan. Mechanikusan megyek egy fa alá, sapkám a szemembe huzom mélyen, hátammal nekitámaszkodok a fának és kezem a nyakam köré fonom. Magam elé meredtem és gondolkodtam: a magamrakta tüz fölcsapó lángja vakitotta a szemem és én nem éreztem azt. Hosszu ideig álltam ugyanabban a helyzetben, gondolatlanul és belemeredtem a tüzbe; először lábam mondotta föl a szolgálatot és fáradt lett; egészen megmerevedett és leültem. Csak most tudtam gondolkodni azon, hogy mit cselekedtem. Miért is néztem annyi ideig a tüzbe?

Asopus fölemelte a fejét, hallgatózott, lépéseket hallott, Éva tünt föl.

– Ma este végtelenül gondterhes és szomoru vagyok! – mondottam.

Nagy részvétében nem tudott szólni szemmit.

– Három dolgot szeretek, mondtam azután. Szeretek egy szerelmes álmot, amit álmodtam valaha, téged szeretlek, és szeretem ezt a darab földet.

– És mit szeretsz leginkább?

– Az álmot.

Csönd lett megint. Asopus ismerte Évát, oldalára hajtotta a fejét és nézte őt. Tovább mormoltam:

– Ma az uton láttam egy leánykát, kedvesével ment, kar a karban. A lányka rámmutatott a szemével és amikor elhaladtam mellettük a nevetéstől alig tudta tartóztatni magát.

– Min nevetett?

– Azt nem tudom. Valószinüen rajtam nevetett. De miért kérded?

– Ismered őt?

– Igen, köszöntöttem őt.