Part 5

– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben, hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott. Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én láttam a szemén, a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam, menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik; előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.

– Azt hiszi, hogy senki sem nyeri el őt?

– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor jött ön és ön szétrombolt mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki, aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.

Ohó, gondoltam, a doktor meg akar boszulni valamit és azt mondtam:

– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?

– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön, ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg, bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha! Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén. Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.

– Egy ur kisérte?

– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a herceg volt.

– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem.

– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No, meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat az erdőben. A viszontlátásra.

XIX.

Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda hangja volt.

– Glahn, Glahn, beteg? – Azt hallottam.

Mosónőm az ajtóból válaszolt:

– Óh, csaknem egészséges már.

Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de megindult volt.

Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám. Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka. Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.

– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem megbocsájt, hogy minden bejelentés nélkül törtem magára; inkább futottam, mint jártam…

Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem, utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt még.

– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani, forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést hallottam. Véletlenség volt.

– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.

– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.

Elgondolkodottan nézett rám.

– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt tulajdonképen?

Még néhány percig beszélgettünk, azután megkérdeztem:

– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?

Szünet.

– Az ember mindig nem lehet egyforma.

– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem, ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.

Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül, hogy hátrafordult volna:

– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára. A viszontlátásra tehát!

Kezet nyujtott.

Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem, kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az ő szeretetreméltó látogatását.

– Bocsásson meg, hogy nem kisérhetem el.

Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.

XX.

Első nap az erdőben.

Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat; sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom… Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: Igen, jövök már! Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke. Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé szállt a fantáziám.

Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…

Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement, megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy, mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az egyik lábát.

Fáradtság hatalmasodott el rajtam és elaludtam.

Ging-galang. Harang-szó? Néhány mértföldnyire a tengerben egy hegy állott. Két imát mondottam, egyet Asopusért, egyet magamért és megindultunk a hegyre. A kapu becsukódott mögöttünk, lökés rázott meg és fölébredtem.

Lángolón vörös ég, a nap fejem fölött állt és a szemem kápráztatta, és az ég és a horizont lázongott a világosságban. Asopus és én árnyékban haladtunk. Csend mindenfelé. Nem, mi nem alszunk tovább, mondtam Asopusnak, vadászni indulunk, a nap vörösen süt le ránk és mi nem megyünk a tenger közepén álló hegyre… Csudálatos hangulatok éledtek életre bennem és fejembe szállott a vér. Kimerülten és fáradtan még, azt éreztem, hogy megcsókol valaki, ajkamon éreztem a csókot. Körülnéztem, nem láttam senkit. Iselin! – mondottam. A fü zizegett, lomb is lehetett, amely lehullott a fáról, de lépés is lehetett. Sóhaj szállt át az erdőn; ez Iselin lélekzetvétele volt talán, gondoltam. Ezekben az erdőkben kóborolt Iselin és itt hallgatta meg a sárgacsizmás, zöld hajtókásvadász esdeklését. Künn, két mértföldnyire innen, a kastélyában ül ő, az ablakban ül négy emberöltő óta már és hallgatja, hogy az erdőkben köröskörül mint zengenek a kürtök. Rénszarvasok, farkasok, medvék voltak itt és sok-sok vadász; ezek látták felnőni őt és a legdélcegebb közülök érte epedett. Egy látta a szemét, másik hallotta a hangját; ám egy éjjel fölkelt egy álmatlan legény, furót vitt magával, a furóval megfurta kamrája ajtaját és meglátta az ő teste selymét. Mikor ő tizenkét éves lett, eljött Dundas. Dundas skót volt, halakkal kereskedett, a tengeren sok hajója járt és egy fia is volt. Mikor Iselin tizenhat éves lett, akkor nézte meg először az ifju Dundast. Ez volt az első szerelme…

Ilyen csudálatos hangulatok szállottak testemen át és miközben ott ültem, oly nehéz lett a fejem; lehunytam a szemem és megint éreztem Iselin csókját. Iselin, te itt vagy, te az élet szeretője, itt vagy és fa mögé állitottad Dideriket?… És mindig nehezebb és mindig nehezebb lett a fejem és ringtam az álom hullámain.

Hallo! Halló! Egy hang beszélt, mintha uj érzék énekelt volna a véremben; Iselin hangja ez.

Aludj, aludj. Mig alszol, beszélni akarok veled a szerelmemről, beszélni akarok az első éjszakámról. Emlékszem még, elfeledtem bezárni az ajtóm; tizenhat éves voltam, tavasz volt és szelid szellők jártak; akkor jött Dundas. Olyan volt, mint egy szarvas, oly büszkén jött. Vadászat előtt találkoztam vele, huszonöt éves volt akkor és messzi utról jött; oldalam mellett ődöngött a kertben és mikor megérintett a karjával, szeretni kezdtem őt. Két lázvörös folt támadt a homlokán és én szerettem volna megcsókolni ezt a két foltot.

Este, vadászat után, elmentem, körülnéztem a kertben és attól féltem, hogy nem találkozom véle többet. Csendesen magam elé susogtam a nevét és attól féltem, hogy meghallja ő. Ekkor előbukkant a bokrok közül és azt sugta: Ma éjjel! Egy óra után! Azután eltünt.

Ma éjjel. Egy óra után. Mit akart mondani ezzel? – gondoltam. Nem értettem. Azt akarta mondani talán, hogy ma éjjel, egy óra után elutazik? De mit érdekel az engem, hogy utazik-e ő?

Ekkor történt, hogy elfeledtem bezárni az ajtóm…

Egy órát ütött és belépett ő.

– Nem volt bezárva az ajtóm? – kérdeztem.

– Majd bezárom! – mondta ő.

És ő bezárta az ajtót és elzárt minket.

Féltem, hogy lármát csap a nagy csizmájával.

– Ne költsd föl a cselédem! – mondtam. A recsegő széktől is féltem és mondtam: – Nem, ne üljön székre, az recseg.

– Szabad az ágyadra ülnöm? – kérdezte.

– Igen, – mondtam.

Ám csak azért mondtam ezt, mert recsegett a szék.

Az ágyamon ültünk. Elhuzódtam tőle és ő utánam nyomult. A földre ültem.

– Te fázol, – mondta és megfogta a kezem. Nemsokára azt mondta: – Mennyire reszketsz! – és körülölelt a karjával.

Melegem lett a karjaiban. Igy ültünk egy ideig. Kukorékolt egy kakas.

– Hallod, – mondta – kakas kukorékol, reggel lesz mindjárt.

Megérintett és megbabonázott az érintéssel.

– Ha egész bizonyos vagy benne, hogy a kakas kukorékolt, – dadogtam.

Megint kigyulni láttam homlokán a két lázvörös foltot és föl akartam emelkedni. Visszatartott; ekkor megcsókoltam a két lázvörös foltot a homlokán és behunytam előtte a szemem…

Azután reggel lett, nappal volt már. Amikor fölébredtem, nem ismertem rá a kamarám falaira; fölállottam és nem ismertem meg a magam kis cipőit; valami végigáramlott rajtam. Mi lehet az, ami végigáramlik rajtam? – gondoltam és mosolyogtam. És mennyit ütött a harang mostan? Nem tudtam semmit és csak arra emlékeztem, hogy az este elfeledtem bezárni az ajtót.

A cselédem jött.

– Virágaidnak nem adtál vizet! – mondta.

Megfeledkeztem a virágaimról.

– Te elszakitottad a ruhád! – mondta tovább.

Hol szakitottam el a ruhám? – gondoltam nevető szivvel; ezt bizonyosan ma éjjel tehettem.

A kertajtó előtt kocsi haladt el.

– A macskád pedig nem kapott enni! – mondta a cseléd.

Ám én megfeledkeztem virágról, ruháról, macskáról és azt kérdeztem:

– Dundas az, aki künn jár? Mondd neki, hogy rögtön jőjjön hozzám, mert várom őt, valami… valami… És magamban azt gondoltam: Ha bejön, vajjon megint bezárja maga mögött az ajtót?

Ő kopogott. Bebocsátottam őt és a reteszt én toltam vissza, hogy szolgálatára lehessek.

Iselin! kiáltott ő és tovább egy percnél csókolta a szám.

– Én nem küldtem követet utánad! susogtam.

– Nem küldött? kérdezte.

Megint zavarodott lettem és azt mondtam:

– De igen, én követet küldtem utánad és kimondhatatlanul vágyódtam utánad. Maradj egy ideig.

És nagy szerelmemben behunytam a szemem. Ő nem bocsájtott el, én megroskadtam és elrejtőztem a mellén.

– Ugy tetszik nekem, megint a kakas kiáltott! mondta és hallgatózott.

Ám én hallottam, hogy mit mondott és olyan hangosan, amint csak tudtam, szakitottam félbe őt:

– Nem, hogy gondolnád, hogy a kakas kiáltott volna. Semmi kukorékolás nem volt!

Ő megcsókolta a mellem.

– Csak egy tyuk volt, amelyik kiáltott, mondtam az utolsó pillanatban.

– Várj egy kissé, elreteszelem az ajtót, mondta és fölakart emelkedni.

Visszatartottam és a fülébe susogtam:

– Be van reteszelve…

Este lett és akkor Dundas elment. Valami boldogság ömlött el rajtam. A tükör elé állottam és két szerelmes szem nézett reám; valami vonzó volt a szememben és a szivem körül egyre áradt, egyre nőtt a megelégedés. Istenem, ilyen szemmel soha nem néztem magamra és nagy szerelmemben megcsókoltam a tükörben az ajkam…

Ám én csak az első éjszakámról beszéltem neked és azt követő reggelről, meg estéről. Egyszer majd, valamikor Svend Herbiesenről is beszélek neked. Őt is szerettem, egy mértföldnyire lakott innen, szigeten, a tengeren és nyári éjszakákon én mentem hozzá, mert nagyon szerettem őt. Stummerről is szeretnék beszélni neked. Ő pap volt és én szerettem őt. Mindenkit szerettem…

Szunnyadásomban egy kakas kiáltását hallottam Sirilundból.

Hallod, Iselin, nékünk is kukorékol a kakas! Örömtől telten kiáltottam és kinyujtottam a karom. Fölébredtem, Asopus már futkározott körülöttem. Előre! mondottam égőn a nyugtalanságtól és tétován néztem körül: nem volt itt senki, nem járt erre senki! Kimerülten tértem haza. Reggel volt és a sirilundi kakas még mindig kiáltozott.

Kunyhóm mellett egy asszony állt, Éva volt. Kötél volt a kezében és fát szedni indult az erdőbe. Életöröm sugárzott a fiatal leányról, melle hevesen emelkedett és sülyedt és a nap bearanyozta alakját.

– Nem szabad, hogy azt gondoljam… hebegte.

– Mit ne gondoljak, Éva?!

– Nem azért jöttem, hogy találkozzam magával, csak erre vitt az utam…

És sötét pirosság vonult az arcán át.

XXI.

A lábam igen gyakran kényelmetlenséget és fájdalmat okozott; éjenként gyakran sajgott és ébren tartott engem, néha hirtelen szurások jöttek, amik jólestek és ha az idő megváltozott, a sebesült lábom csupa köszvény volt. Sok napon tartott ez igy, ám mégse lettem sánta.

Elmultak a napok.

Mack ur visszaérkezett és nékem tudomást kellett vennem erről az eseményről. Visszavette tőlem a csónakját és nagy zavarba hozott engem ezzel, mert tartott még a vadászati tilalom és nem volt mit lőnöm. Ám mégis; minden további nélkül, miért rabolta el a csónakom? A következő reggelen Mack ur két halászlegénye kievezett egy idegennel.

A doktorral találkoztam.

– Elvették a csónakom! mondtam.

– Egy idegen jött ide, mondta. Minden reggel kiviszik a tengerre és csak este térnek vele vissza. A tenger mélységeit kutatja.

Az idegen finn volt; Mack ur véletlenül találkozott vele a hajó födélzetén; a Spitzbergákról jött és egész sereg osztrigát meg másfajta apró tengeri állatot hozott magával; bárónak ismerték őt. Mack ur házában elegáns szalont és kis hálószobát kapott. Nagy föltünést keltett.

Nincs husom, gondoltam, és este kérhetnék valami ennivalót Edvardától. Elsétáltam Sirilundba. Rögtön észrevettem, hogy uj ruha van rajta, ugy tünt, mintha megnőtt volna; a ruhája egészen hosszu volt.

– Bocsásson meg, hogy ülve maradok, mondta röviden és hidegen és felém nyujtyotta a kezét.

– Leányom sajnos, nincs jól! mondta Mack ur. Meghült, vigyázatlan volt… Valószinüen a csónak miatt jött? Kénytelen vagyok egy másikat kölcsönözni önnek, egy ladikot, nem uj ugyan, de ha ön szorgamasan meritgeti… Igen, házunkban egy tudós ember vendégeskedik és látja egy ilyen ember… Nincs sok fölös ideje, szorgalmasan dolgozik egész napon át és csak este jön haza. Ne menjen el kérem, mielőtt ő jönne, megfogja látni őt, igen érdekes lesz önre, ha megismerkedik vele. Itt a névjegye, cimeres, ő báró. Igen kedves ember. Egészen véletlenül találkoztam vele.

Aha! gondoltam, tehát nem hivnak meg vacsorára. Istennek hála, csupán látogatóba jöttem ide, elmehetek haza is, hiszen van otthon még egy kevés husom. Akad még valami ennivaló. Nahát.

Megjött a báró. Alacsony, körülbelül negyvenéves ember, arca keskeny volt és hosszu, pofacsontjai kiállottak és ritka, fekete szakálla volt. Tekintete szurós, átható volt, de igen erős szemüveget viselt. Inggombjain is ott hivalkodott az ötágu korona. Kissé meghajoltan járt és sovány kezein kiduzzadó kék erek voltak; körmei azonban sárga érchez hasonlitottak.

– Örvendek hadnagy ur. Régen itt van már hadnagy ur?

– Néhány hónapja!

Igazán kellemes ember. Mack ur megkérte, hogy beszéljen az osztrigákról, a tengeri rákokról és ő készségesen vállalkozott erre, azután megmagyarázta a szirtlakók sajátos beszédmodorának okát, bement a terembe és mutatóba hozott néhány darabot a Fehér tengeren való fogásából. A jobb mutatóujját állandóan magasra emelgette a levegőbe és aranykeretü szemüvegét állandóan le meg föltologatta az orrán. Mack ur nagymértékben érdeklődött minden iránt. Egy óra mult el.

A báró az én balesetemről beszélt, arról a szerencsétlen lövésről. Hogy meggyógyultam-e már? Valóban? Igen örült neki.

Arra gondoltam, hogy ki beszélhetett a balesetemről. Megkérdeztem:

– Ki beszélt báró urral a balesetemről?

– Ki… igaz, ki is volt az? Mack kisasszony, gondolom. Nem ugy van, Mack kisasszony?

Edvarda lángolón vörös lett.

Olyan kifosztottlelküen jöttem ide; néhány nap óta földig nyomott a tompa kétségbeesés; ám az idegen utolsó szavainál – mégis keresztülfutott rajtam az öröm. Nem néztem meg Edvardát, de azt gondoltam: köszönöm neked, hogy beszéltél rólam, köszönöm, hogy nyelveddel érintetted a nevem, köszönöm még akkor is, ha a nevem örökre jelentőségtelen marad is számodra Jó éjt.

Elbucsuztam. Edvarda most ülve maradt és a formaság kedvéért a rosszullétével mentegetőzött. Közönyösen nyujtotta felém a kezét.

Mack ur élénk beszélgetésben volt a báróval. A nagyapjáról beszélt, Mack Konrádról:

– Nem tudom, mondottam-e már a báró urnak, ezt a tüt Károly János sajátkezüleg tüzte a nagyapám mellére.

Leértem a lépcsőre, senki sem kisért ki. Mialatt áthaladtam, betekintettem a terembe; magasra nyultan az ablakban állott Edvarda, két kezével a függönyöket huzta széjjel és kinézett. Elfeledtem köszönni, elfeledtem mindent; az elragadtatás áramlata dőlt át rajtam és gyorsán távoztam.

Mikor elértem az erdőt, igy szóltam magamhoz: Halt! Várj egy pillanatig! Istenre az égben, ennek véget kell vetni! Melegem lett a dühtől és sóhajtottam. Ah, nem volt többé büszkeség bennem; bőségesen számitva, egy hétig élveztem Edvarda kegyét, most már régen vége az egész históriának és én még ma sem tudtam e szerint berendezkedni. Mostantól kezdve visszaveszem tőle a szivem; por, levegő, föld legyen az utamon, istenre az égben…

Itt kószálsz tehát, az életed keserited egy iskolásleány miatt és az éjszakáid könyekkel telik. És a te fejed fagyasztó szél fogja körül, borzongató, erős szél. Az éj pedig csudálatos kétségben ragyog és hivnak a hegyek. Jőjj, Asopus, hopplá!

XXII.

Egy hét mult el. A kovácstól béreltem csónakot és addig halásztam, amig csónakomban ficánkolt a vacsorám. Ha este visszajött a tengerről a báró, mindig Edvardával volt együtt; egyszer a malomnál is láttam őket. Egy este a kunyhóm előtt haladtak el, lassan visszahuzódtam az ablaktól és minden eshetőségre való tekintettel, bezártam az ajtóm. Egyébként pedig semmi hatással nem volt reám, hogy igy együtt láttam őket; a vállamat vontam. Egy másik este az uton találkoztunk és köszöntöttük egymást; hagytam, hadd köszönjön a báró előbb, én mindössze két ujjal nyultam a sapkámhoz. Csöndesen mentem tovább és közönyösen néztem rájuk.

Megint elmult néhány nap.

Mennyi este, hosszu nap mult el mostan. Valami nyomott hangulat uralkodott rajtam és a lelkem céltalanul csapongott a tárgyakon; még a barátságos, szürke kő ott a házam mellett, még az is olyan hatással volt reám, mint a kin és kétségbeesés. Eső volt a levegőben; a fülledtség formálisan elém állt és követett, amerre léptem; lábamban bent ült a köszvény; reggel láttam, hogy Mack ur egyik lova beleharapott a zabolájába; mindennek megvolt a jelentősége reám. A legjobb, amit tehettem, nagy huskészlettel látni el a házam, mielőtt bekövetkezne az esős idő.

Megkötöztem Asopust, előszedtem halászszerszámaim, vállamra akasztottam a puskát és megindultam a kikötőhid felé. Igen furcsán éreztem magam.

– Mikor jön a postahajó? kérdeztem egy halásztól.

– A postahajó? Az csak három hét multán jön, mondta.

– Az uniformisom várom, mondtam.

Ezután Mack ur egyik halászlegényével találkoztam, kezet fogtam vele és azt mondtam: