Part 4

Beültünk a csónakba, ő mellém ült a kormány mellé és megérintett a térdével. Ránéztem és egy pillanatra rámnézett ő is. Olyan jót tett velem, amikor megérintett a térdével; már kárpótoltnak éreztem magam a mai nap sok szenvedéséért és már örvendeni kezdtem, amikor hirtelen megváltoztatta a helyét, hátat forditott nekem és a doktorral kezdett beszélgetni. Teljes negyedórán át nem léteztem a számára. Ekkor olyasmit tettem, amit igen megsajnáltam és amit nem feledtem el ma sem. A cipő lecsuszott a lábáról én utána nyultam és messzire behajitottam a tengerbe, afölött való örömömben, hogy ilyen közel volt hozzám, vagy azért, hogy ilyen módon érvényesitsem magam, vagy talán emlékeztetni őt, hogy létezem én is – én nem tudom.

Az egész oly gyorsan történt, én nem gondoltam semmit, csak megtettem. A hölgyek kiáltásban törtek ki. Magam szinte megbénultam afölött, amit tettem; ám mit használt ez? A dolog megtörtént. A doktor jött segitségemre és kiáltott: »Odakormányozni!« Odakormányoztunk és a kormányos abban a pillanatban kapta ki a cipőt, ámikor elmerülni készült. Az ember könyökén fölül vizes lett. Ekkor a két csónakból többszörös hurrá zengett föl, mert kimentettük a cipőt.

Rémségesen lesujtott voltam és miközben zsebkendőmmel száritgattam a cipőt, ugy éreztem, hogy arcom minden pillanatban változtatja a szinét.

Edvarda némán vette el a cipőt és csak kis idő multán szólalt meg:

– Ehhez hasonló még nem történt velem!

– Ugyebár? Nem! mondtam én is. Nevettem és azt szinleltem, mintha ezt a kis heccet valami célból követtem volna el és mintha még titkolnék valamit. Ám mi rejlhetett e mögött! A doktor most kicsinylőn nézett rajtam végig.

Eltelt egy kis idő, a csónakok hazafelé közelegtek, a társaság rossz hangulata tünőfélben volt, énekeltünk és közeledtünk a kikötőhidhoz. Edvarda mondta:

– Tudják, hogy nem ittunk meg mindent és hogy még sok bor maradt. A maradékból még második ünnepre is futja; később még egy ünnepet tartunk; táncolni fogunk, bált rendezünk odahaza.

Mikor szárazra értünk bocsánatot kértem Edvardától.

– Mennyire vágyódom a kunyhóm után, mondtam később, milyen gyötrelmes nap volt ez a mai.

– Gyötrelmes volt önre, hadnagy ur?

– Ugy gondolom, mondtam és félrefordultam, én megsértettem magát és megsértettem – mindenkit. Én a vizbe hajitottam a maga cipőjét!

– Igen, az tényleg csodálatos volt.

– Bocsásson meg érte! mondtam.

XVI.

Mi következhet rosszabb ezután? Elhatároztam, hogy minden történendő ellenére is, megőrzöm a nyugalmam; isten a tanum erre. Talán én voltam az, aki ráerőszakolta magát. Nem, nem, soha; én ott állottam egy hétköznap az ut közepén és ő arra jött. Micsoda nyár volt az, ott, északon! A cserebogár megunta a röpködést már és az emberek egyre megmagyarázhatatlanabbaknak tüntek előttem, habár a nap éjjel-nappal egyformán, mindig tisztán ragyogott. Hol merengett a kék szem és mi gondolatok lehettek különös szemöldei alatt? Egyébként ő is, a többi is, teljesen közömbös volt reám. Elővettem horgászóvesszőm és halásztam két napon, négy napon át; éjjelenként azonban nyitott szemmel feküdtem a kunyhóban…

– Edvarda, négy napja nem láttam magát!

– Négy napja? Ugy van! Hallja ön: sok dolgom volt. Jőjjön el és meggyőződhet róla.

Bevezetett a terembe. Az asztalokat kivitték, a székek köröskörül a falak mellé szorultak; minden tárgyat elmozditottak a helyéről; a koronaégő, a kályha, a négy fal mindenfelé friss hangával és az üzletből származó fekete szövettel fantasztikusan diszitett volt; a zongora a sarokban állott.

Ezek a »bál« előkészületei voltak.

– Mint tetszik önnek? kérdezte.

– Csudálatos! feleltem.

Kimentünk a szobából.

Én mondtam:

– Mondja csak, Edvarda, mondja, hát teljesen, hát végleg elfeledett engem?

– Nem értem önt! mondta csodálkozón. Nem látja hát, hogy mennyi dolgom volt? Mehettem hát magához?

– Nem, mondtam, talán nem is jöhetett hozzám!

A sok virrasztástól fáradt, kimerült voltam, beszédem semmitmondó, ösztönös volt és boldogtalan voltam egész napon át.

– Nem, igy nem is jöhetett hozzám! Mit is akarok mondani; egyszóval: valami változás mégis történt közöttünk, valami mégis közénk állott. Igen, de a maga arcáról nem tudom leolvasni, hogy mi az. Milyen csodálatos a maga homloka Edvarda! Most látom.

– De én nem feledtem el magát! kiáltott elvörösödve és karját a kezem alá füzte.

– Nem, nem, maga talán nem is felejtett el engem, de akkor én nem is tudom, hogy mit beszélek. Egy a kettőnk közül!

– Holnap meghivást kap. Önnek velem kell táncolni. Hogy fogunk táncolni!

– Nem kisérne el egy darabon? kérdeztem.

– Most? Nem, nem tehetem, felelte. A doktor megérkezik mindjárt, ő segit a rendezkedésben és még annyi a tennivalónk. Ugy? vagy talán azt gondolja, hogy a szoba rendben van már? Nem, ne higyje…

Három kocsi állt meg.

– Kocsin jön ma a doktor? kérdeztem.

– Igen, kocsit küldtem érte. Azt akartam…

– Igen, kimélni a beteg lábát! Igen! Most hagyja kérem, hogy mehessek mielőbb. Jó napot doktor, jó napot…

– Örvendek, hogy viszontlátom. Mindig erős, mindig egészséges? Remélem, megbocsát, hogy eltünök…

Künn, a lépcsőn megfordultam, mégegyszer. Edvarda az ablakban állt és utánam nézett; a függönyt két kézzel huzta félre, hogy jobban láthasson; arca töprengő volt. Valami nevetséges öröm szállt rajtam végig, gyorsan távoztam a háztól, könnyü lépésekkel, erőszakoltan haragos szemmel és a puskát oly könnyedén tartottam, akárha sétabot lett volna. Ha az enyém lesz, jó ember leszek, gondoltam. Beértem az erdőbe és azt gondoltam: ha az enyém lesz, fáradhatatlanabb leszek a szolgálatában, mint bárki más és ha méltatlanul viselkedik is velem szemben és ha az jut eszébe, hogy lehetetlent követel tőlem, megteszek mindent, amit birok, igen, többet is annál, amit tudok és örvendeni fogok, ha az enyém lesz… Elcsöndesedtem, letérdeltem és alázatosságtól, reménykedéstől eltöltve hajlongtam egy fücsomó előtt, azután fölállottam megint.

Végül teljesen biztos voltam a dolgomban. Az utóbbi időben való megváltozott viselkedését a természetére kell visszavezetni; ő ott állt az ablaknál és utánam nézett, ott állt és követett a szemével, amig el nem tüntem; mit tehetne többet? Boldogságom teljesen zavarodottá tett; éhes voltam és nem is éreztem azt.

Asopus előrefutott és egy pillahunyással később ugatásba kapott. Fölnéztem; a kunyhó sarkának támaszkodottan egy fehérszemély állt, feje körül fehér kendő; Éva volt, a kovács leánya.

– Jó napot Éva! kiáltottam.

A nagy, szürke kő mellett állt, arca vörös volt és szivta az egyik ujját.

– Te vagy az Éva? Mi bajod? kérdeztem.

– Asopus megharapott! mondta és fáradtan hunyta be a szemét.

Megnéztem az ujját. Ő maga harapta meg. Sejtés futott az agyamon át és megkérdeztem:

– Régóta itt állsz már?

– Nem, nem régen.

És anélkül, hogy egyikünk is szólt volna valamit még, megfogtam a kezét és bevezettem a kunyhómba.

XVII.

Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már; nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.

– Velem az első táncot! mondta.

És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.

Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is fölváltotta a zongoránál.

Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem hozzá és már amennyire tellett tőlem, minden szellemességem összeszedve, valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen illett neki és ezt akartam megmondani neki…

– Ez a fekete ruha… kezdtem.

Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?

Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan mondottam:

– Nem, mindjárt elmegyek!

Edvarda kérdőn nézett rám és megkérdett:

– Megy már? Óh, ugy-e, még nem megy?

Megborzongtam és fogam beleharaptam az ajkamba. Fölállottam.

– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.

A doktor utamba állt és Edvarda maga is felém sietett.

– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán… Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.

Tátott szájjal állottam, lefegyverezetten és zavarodottan.

– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a csónakos legényüknek!

– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?

– Igen, mondta Jakab.

– Öt tallért kaptál, amiért kimentetted a cipőt?

– Igen. Ön adta…

– Jó. Most elmehetsz.

Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:

– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem ezt, de idáig nem történt meg.

– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem táncolunk?

Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána mentem.

– Üdv! mondtam és koccintani akartam vele.

– Üres a poharam! mondta kurtán.

– Azt hittem, hogy ez a pohara?!

– Nem, az nem az én poharam! mondta és szomszédjához hajolt.

– Akkor bocsásson meg! mondtam.

Ezt a kis jelenetet több vendég megfigyelte.

Szivem vadul dobogott; reszketve mondtam:

– Ön magyarázattal tartozik nekem…

Fölállott, megfogta a két kezem és elfogódottan mondta:

– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!

Teljesen legyőzötten megfordultam és bementem a táncolók közé.

Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.

– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha tanultam volna valaha.

Nem tudtam, mit feleljek, de a szivem megint feléje huzott és megkérdeztem:

– Edvarda, miért lett olyan szomoru!? Ha tudná, mennyire szenvedek miatta!

– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell, hogy az utolsó legyen.

E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam. Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan, mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt, hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.

– Utcáról-utcára futott utánam és nevetett rám folyton.

– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és fölvontam a vállam.

A fiatal hölgy rögtön megértette goromba szavaimat és igy felelt:

– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos perszóna után futott.

Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott; összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg magamra hagytak.

Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és elvágyódtam a szirtekre…

A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa beszédmódján.

– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton hallhatom a kánkán tombolását!

– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem voltam becsipett.

Ugy látszott, Edvarda épen ennyire elragadhatott.

Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára elhalt minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.

Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón nézett, azután kacagón mondta:

– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan fáradt vagyok!

Állva maradt.

Fölállottam én is és azt feleltem:

– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.

– Majd elmulik, ha aludni megyek!

Nem volt mit mondanom, az ajtónak tartottam.

– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy lebeszéljem erről.

– Nem szükséges, mondottam, ne fárassza magát, kitalálok egyedül is.

Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:

– Az ön botja. Ne feledje el a botját.

És az én szemem előtt odanyujtotta nekem a doktor botját.

Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a sarokba. Azt mondtam:

– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint feledkezhet meg a botjáról.

– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!

Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön. Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem volna onnan.

Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és megszólitottam:

– Én nem köszöntöttem önt!

Hátralépett egy lépést és vizsgálni kezdett.

– Ön nem köszöntött?

– Nem! – mondtam én.

Szünet.

– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. – A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.

Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:

– Ugorj! Hopplá!

Fütyültem és szememmel csalogattam az átugrásra.

Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:

– Miért teszi mindezt tulajdonképen?

Nem feleltem, de szavai hatással voltak rám.

Felém nyujtotta kezét és érzékenyült hangon mondotta:

– Valami baja van magának. Ha megmondaná mi az, talán…

A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent, karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:

– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!

Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.

Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai voltak…

A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid, megrettent ugatásban tört ki.

Rögtön rá kopogtak az ajtón.

A doktor volt.

– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset. Lőporszagot érzek!

Teljesen bátortalan volt.

– Megtalálta Edvardát? A botját megkapta?

– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?

– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?

Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő megszabaditotta magát a kezyüiől.

– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt, ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.

XVIII.

Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész napon át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét mult el igy. Valóban!

A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét, hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam csudálkozón.

– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez? Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja, doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok talpra a beteg lábammal?

Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm Edvardához? Hiszen elfeledtem!

Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.

– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni, ha nevét az ajkamra veszem?

– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról? Igen érdekel tudni ezt!

Gyanakodón nézett rám:

– Az igazi véleményem?

– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az ördög hisz önnek! Hahahaha!

– Tehát ettől félt ön?

– Féltem? kedves doktor!

Szünet.

– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…

– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami hatalmas állaté.

– Másvalaki? Ki más mondhatta?

– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.

– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös szóval tiz mértföld távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!

– Hiszen harmincnyolcban született!

– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü, fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna odaajándékozni?

– Tréfa volt. Nem, az nem volt semmi…