Part 3

Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!

– Azt hallottam hadnagy ur, hogy maga csinos kis kunyhóban lakik!

– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.

Valaki odajött és barátságosan kérdezte:

– Ön most van először északon?

– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon és láttam őt. Két kis ablakom van.

Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen elragadóak voltak mindannyian!

A harmadik mondta:

– Ne cseréljünk virágot? Az szerencsét hoz.

– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész idő alatt magát hallgattam.

Ám ő visszaadta kék harangvirágját és sértődötten mondta:

– Mi jut eszébe? Egyáltalában nem önre gondoltam.

Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam, szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget hozzám.

– Bocsásson meg, mondtam, engedjen meg nekem.

A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen engem.

E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt. Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt, mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem. Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá. Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun, ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan boltozódtak a homlokára.

Ám, jóságos isten, mégis, ez a leány megcsókolt mindenki jelenlétében.

– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.

– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz semmit!

Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.

Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de, hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, odaléptem a társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:

– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet; én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot, amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt; kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom soha. Megbocsájtanak nekem?

Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan mondotta:

– Én Glahn hadnagyot akarom. Más után nem szaladok!

– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a földre.

Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.

– Később! mondottam. Most nem többé. Holnap reggel találkozhatunk!

XI.

Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom eltünt.

Kipirult arccal és ragyogó szemmel jött szembe velem.

– Várt ön, kérdezte, attól féltem, hogy várnia kell!

Nem vártam semmit, ő már jött szembe velem, az uton.

– Jól aludt? kérdeztem. Alig tudtam beszélni.

– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.

– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a nyomokat.

Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit. Ránéztem és megkérdeztem:

– Maga volt talán?

– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem!

XII.

Mindennap, mindennap találkoztam vele. Beismerem, szivesen találkoztam vele, igen, a szivem röpült feléje. Két éve már, most csak akkor gondolok rá, ha akarok és az egész kaland mulattat, szórakoztat csupán. Ami a két zöld madártollat illeti, arról legközelebb számolok be.

Több helyen találkoztunk, az uton, a malomnál, sőt a kunyhómban is; odajött, ahová hivtam. Jó napot! kiáltott mindig ő elsőként. Jó napot, mondottam én.

– Ma elégedett vagy; te énekelsz, mondotta és szikrázott a szeme.

– Igen, én elégedett vagyok, válaszoltam. A válladon egy folt van, por lesz, talán az ut piszkolt be; megakarom csókolni azt a foltot, hagyd megcsókolni azt a foltot. Minden olyan vonzó, ami rajtad van, te megőrjitesz engem. Az éjjel aludni sem tudtam.

És igaz volt ez; sok éjjel mult el akkoriban álmatlanul fölöttem.

Egymás oldalán mentünk az ut hosszában.

– Mi bánt? tetszik neked a viselkedésem? – kérdezte. Talán sokat fecsegek? Nem? De akkor megkell mondanod, hogy mi bánt? Különben azt kell gondolnom, hogy ez igy nem mehet tovább…

– Mi nem mehet tovább? kérdeztem.

– Ez, mi velünk. Ez nem mehet jól. Hiszed, vagy nem hiszed, de vacogok mostan: jéghidegség áramlik a hátamon által és különösen akkor, ha a közeledben vagyok. Csupa boldogságból van ez igy.

– Igen, velem is épen ez történik, mondtam, rajtam is hidegség fut át, valahányszor csak látlak. De mégis, minden jóra fordul. Különben szeretném egy kicsit megveregetni a vállad, hogy fölmelegitselek.

– Óh, nem, ne légy olyan kedves, ne üss a hátamba, kiáltotta.

Ez a néhány szó. Olyan segélytelenül hangzott, amint azt mondta: »Ne légy olyan kedves!«

Akkor tovább mentünk hosszában az utnak. Talán békétlen velem a tréfám miatt?! Magamtól kérdeztem és azt gondoltam: Majd meglátjuk! Azt mondtam:

– Eszembe jutott valami. Egyszer egy csónak kiránduláson valami fiatal hölgy levette nyakáról a fehér selyemkendőjét és az én nyakamra kötötte, este azt mondottam annak a hölgynek: »Reggel ismét visszakapja a kendőjét, addigra kimosatom«. Nem, tiltakozott, nem, adja ide mostan, el akarom tenni és megőrizni épen ugy, amint maga használta. Én visszaadtam a kendőt. Három évvel később ismét találkoztam ezzel az ifju hölggyel. »A kendő!« mondtam. Elővette a kendőt.

Papirban feküdt és még mosatlan volt; »igen, én láttam«.

Edvarda meglepetten nézett rám:

– Nos, tovább semmi, mondtam. Ám ugy tetszik, hogy szép volt ez.

Csend.

– Hol van most az a hölgy?

– Külföldön!

Nem beszéltünk többet erről, de mikor haza kellett mennie, azt mondotta:

– Jó éjt hát! Nem, ne gondolj többé arra a hölgyre. Én nem gondolok senki másra, csak te rád.

Hittem neki, láttam, hogy azt mondotta, amit érzett és az nékem az örökkévalóságig is elég volt, ha ő nem gondolt másra, mint rám. Utána mentem.

– Köszönöm Edvarda! mondtam később, egészen a szivemből mondtam: Te nagyon jó vagy hozzám, de én igen hálás leszek azért, hogy te szeretsz engem; Isten megjutalmaz érte. Én valóban nem vagyok olyan ragyogó, mint mások, akik eljönnének érted, de én egészen a tiéd vagyok, teljesen a tiéd, lelkem üdvösségére. Mire gondolsz? Könnyek vannak a szemedben?

– Semmi, felelte. Olyan különösen hangzott, hogy isten megjutalmaz érte. Ugy mondtad, mintha… Én annyira szeretlek!

Egyszerre, hirtelen, az ut közepén nyakamba ugrott hevesen megcsókolt.

Mikor elment, letértem az utról és elbujtam az erdőben, hogy egyedül lehessek a gyönyörüségemmel. Hirtelen megrettenten futottam az utra vissza, meggyőződni, hogy nem látta-e valaki, amikor az erdőbe rejtőztem. Nem láttam senkit!

XIII.

Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor töltötte volna meg.

Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam, azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok, pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.

Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga virágzott és én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.

Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és én láttam, mint részegednek meg.

Könnyü lépések, egy ember lélegzetvétele és egy kedves jó estét.

Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és simogattam a ruháját.

– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a boldogságtól.

– Mennyire szeretsz engem! – susogta.

– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.

– Miért szeretsz ennyire éppen ma este? – kérdezte.

Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos bőr!

– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek, arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki nem vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem. Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.

Edvarda rámnézett.

– Üljünk le! – mondotta.

Leültünk.

– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.

Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem, vajjon mit mond ő a tekintetemről?

De azt kérdeztem:

– Ki az a barátnőd?!

– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk voltak a száritóhelyen.

– Ugy, ugy! – mondottam.

Azután más dolgokról beszélgettünk.

– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.

És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett, belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt, fekete egészen.

XIV.

Megrészegitett az öröm. Kilőttem a puskám és a feledhetetlen echó felelgetett hegyről-hegyre, a dörrenés átszállt a tengeren és beleütődött egy elaludt kormányos fülébe. Tulajdonképen minek is örvendtem én? Egy gondolatnak, ami agyamba szállt, egy emléknek, egy hangnak az erdőben, egy embernek. Rágondoltam, lehunytam a szemem, némán álltam az ut közepén és rágondoltam; a perceket számoltam.

Most szomjas vagyok és iszom a patakból; most száz lépést számolok előre; most már késő van, – gondolom.

Közbejött valami talán? Egy hónap mult el és egy hónap nem hosszu idő: semmi nem jöhetett közbe, Isten tudja, hogy volt ez a hónap. Ám az éjszakák hosszuak voltak néha és ha vártam, az idő megkurtitására, azt találtam ki, hogy bemeritettem sapkám a vizbe és lestem, amig megszáradt.

Éjszakákban számitottam az időt. Néha eljött az éjszaka, Edvarda elmaradt, megesett, hogy két éjjel sem jelentkezett. Két éjszaka! Nem történt semmi, de ugy éreztem, hogy szerencsém áthaladt a zeniten.

És nem igy volt?

– Hallod, Edvarda, hogy milyen nyugtalan ma éjjel az erdő? Szakadatlanul mozog a föld belseje és reszketnek a nagy falevelek. Talán készül valami; de nem, nem erről akartam beszélni. Fönt a csucson madarat hallok énekelni, cinke csupán; de már második éjszaka ugyanazon a helyen ül és csábit, csalogat. Hallod a sajátságos zajt?

– Igen, hallom, de miért kérded?

– Oh, semmiért. Már ott ül két éjszaka. Csak mondani akartam… Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttél ma este. Szerelmem. Itt ültem és vártalak ma estére vagy holnap estére és örvendtem, amikor jöttél.

– Én is ébren voltam. Rád gondoltam; összegyüjtöttem és megőriztem a cserepeit annak a pohárnak, amit egyszer összetörtél; emlékszel még? Apám ma éjszaka utazott el; megkell bocsátanod a kimaradásom; annyi csomagolni valóm volt és emlékeztetni kellett őt némely dologra. Tudtam, hogy itt vagy az erdőben és vársz reám, tudtam és én csomagoltam és sirtam.

De hiszen két éjszaka mult el, gondoltam, mit csinált az első éjszakán? És a szeme miért nem ragyog ugy, mint máskor?

Egy óra mult el. Fönn a csucson hallgatott a cinke. Az erdő halott volt. Nem, nem történt semmi, minden ugy van, mint régen volt, kezét adta jó éjt kivánásul és szerelmesen nézett rám.

– Holnap? – mondtam.

– Nem, holnap nem.

Nem kérdeztem miért.

– Holnap van az ünnepünk, – mondta nevetve. – Meglepetést akartam szerezni neked, ám te olyan kétségbeesett arcot vágtál, hogy kénytelen voltam már most elmondani neked. Levélben invitáltalak.

A szivem kimondhatatlan módon megkönnyebbedett. Megindult és intett bucsuzásul.

– Még egyet, – mondtam és még ugyanazon a helyen állottam.

– Mennyi ideje annak, hogy összegyüjtötted és félretetted a cserepeket?

– Mennyi ideje?

– Igen, lehet egy hete már? Két hete?

– Igen, lehet, hogy két hete már. Azonban miért kérded? Nem, én megmondom az igazat néked, tegnap történt.

Tegnap tette tehát! Tehát tegnap gondolt először reám? Nos, rendben volt minden.

XV.

A két csónak a vizen himbálózott és mi beszállottunk és csevegtünk. A kék dombok a szigeteken tul feküdtek és igy meglehetősen hosszu időt vett igénybe odáig evezni; közben azzal mulattunk, hogy átkiáltoztunk egyik csónakról a másikra. A doktor világos ruhában volt, épen olyanban, mint a hölgyek; még soha nem láttam ennyire mulattatónak; csevegett folyton, nem volt csendes hallgató többet. Rám olyan hatással volt, mintha ivott volna keveset és innen a jókedve. Amikor kikötöttünk, egy pillanatra magára irányitotta a figyelmet és néhány szóval üdvözölte a társaságot. Azt gondoltam: No, nézd csak, Edvarda gazdának nevezte ki!

Legnagyobb szeretetreméltósággal forgolódott a hölgyek körül. Edvardával szemben udvarias, barátságos volt, sokszor atyai szinte, sőt néha pedáns, oktató. Valami időpontról beszélt Edvarda és azt mondta: »én harmincnyolcban születtem« és a dokor megkérdezte: ezernyolcszázharmincnyolcat gondol bizonyára? Ha mondottam valamit, udvariasan, figyelmesen meghallgatott és nem nézett el fölöttem.

Fiatal hölgy lépett mellém és üdvözölt engem. Nem ismertem meg, nem tudtam emlékezni rá és néhány csodálkozó szót mormogtam, ami fölött nevetett. A bérlő egyik leánya volt; együtt voltam vele a halszáritónál és ő volt az, akit meghivtam a kunyhómba. Beszélgettünk egy darabig.

Egy, vagy talán két óra mult. Unatkoztam és közönyösen ittam a bort, amit a poharamba töltöttek, elvegyültem a társaságba és csevegtem mindenkivel. Ám néha ügyetlenségeket követtem el, bizonytalan területen mozogtam és abban a pillanatban, amelyben megtiszteltek vele, nem tudtam, hogy miként válaszoljak az az előzékenységre; megesett, hogy minden összefüggés nélkül beszéltem, vagy hogy perceken át némán maradtam és mindez kinzott engem. Tulfelől, az asztalnak használt kő mellett ült a doktor és hevesen gesztikulált.

Lélek! Mi a lélek tulajdonképen! – mondta. A bérlő leánya szabadgondolkodással vádolta őt; nos jó, tehát az ember ne legyen szabadgondolkodó? Az ember ugy képzeli el a poklot, mint valami házat a föld alatt, az ördögöt pedig hivatalfőnöknek képzeli, – nem felség az. A fogadalmi templom oltárképéről beszélt: egy egy krisztus-alak, néhány zsidó, néhány zsidónő, azután vér, ami borrá változik; jó. Ám Krisztus feje körül glória fénylik. Mi az a glória? Sárga karika, amit három rúd erősit a hajra.

Két hölgy szörnyüködve csapta össze a kezét, de a doktor tudott segiteni magán és tréfásan folytatta:

– Nem igaz, ez borzalmasan hangzik? Elismerem. Ám ha az ember nyolcszor-tizszer hallja ezt és azután gondolkodik is egy kissé felette, akkor másként áll a dolog. Szabad a megtiszteltetést kérnem, hogy koccinthassak a hölgyekkel?

Letérdelt a két hölgy előtt, ám sapkáját nem tette le maga elé a földre, hanem a balkezében fogva, magasan a feje fölött forgatta és hátrahajtott nyakkal üritette ki a poharat. Nagy biztossága engem is elragadott és bizonyára ittam volna az egészségére, ha akkorra nem üritette volna ki a poharát.

Edvarda szemei mindig rajta függtek. Én melléje álltam és azt mondtam neki:

– Játszunk ma is »özvegy«-et?

Könnyedén megrázkódott és kinyujtotta a testét.

– Ne felejtsd, hogy itt nem tegezhetjük egymást! – susogta.

És nem is szólitottam »te«-nek. Eltávoztam tőle.

Megint elmult egy óra; tulságosan hosszu volt ez a nap; régen hazamentem volna már, ha lett volna egy harmadik csónak is! Asopus megláncoltan feküdt a kunyhóban és talán rám gondol. Edvarda gondolatai messzi kalandoztak tőlem; arról beszélt, hogy milyen gyönyörüség messzi tájakra utazni; arca egészen forró lett és rosszul is beszélt!

– Senki nem lehet jobban szerencsés, mint én, azon a napon…

– Jobban szerencsés! – mondta a doktor.

– Hogyan? – kérdezte.

– Jobban szerencsés!

– Ezt nem értem!

– Ön azt mondta: jobban szerencsés, tovább semmi.

– Ezt mondtam. Bocsánatot kérek. Senki nem lehet szerencsésebb, mint én, azon a napon, amelyiken a hajó fedélzetén állok. Néha olyan helyekre vágyódom, amelyeknek még a nevét sem tudom.

Ő elvágyódott innen, ő tehát nem törődött velem. Láttam az arcán, hogy végleg elfeledett engem. Nos, erről nem volt mit beszélni: de hogy az arcán is láttam! És a percek olyan kinos lassusággal teltek. Többektől megkérdeztem, hogy ne eveznénk-e haza? Késő van, – mondtam, – és Asopus megláncoltan fekszik a kunyhóban. Ám senki nem készült haza.

Harmadszor is odamentem a bérlő leányához; azt gondoltam, hogy ő mondta: olyan a szemem, mint valami hatalmas állaté.

Koccintottunk; pillái folyton megrebbentek, soha nem maradt nyugton, de változatlanul nézett rám.

– Nem gondolja, kisasszony – kezdtem – hogy ezen a tájon hasonlitanak az emberek az itteni rövid nyárhoz? Gyorsak ők is és elragadóak ők is.

Hangosan beszéltem, igen hangosan beszéltem és szándékosan tettem ezt. Tovább is hangosan beszéltem és megkértem a kisasszonyt, hogy látogasson meg engem és nézze meg a kunyhóm, »Isten megjutalmazza érte« – mondtam nagy szükségemben és már arra gondoltam, hogy majd csak találok valamit, amivel megajándékozom, ha eljön; talán nincs semmi más a tulajdonomban, csak a lőporos szaru, gondoltam.

És a kisasszony megigérte, hogy eljön.

Edvarda elforditotta az arcát, és nem bánta, akármennyit beszéltem. Különben mindent hallott, amit közöttünk beszéltek és közbe-közbe ő is mondott egy-két szót. A doktor a tenyerükből jósolt a kisasszonyoknak és szabadjára engedte a nyelvét; az ő keze is finom volt és kicsiny, egyik ujján gyürü csillogott. Boldogtalannak éreztem magam és kis időre félreültem egy kőre. Késő délutánra járt már. Itt ülök egészen egyedül, gondoltam és az egyetlen személy, aki elmozdithatna innen, nem törődik velem. Egyébként ez is közönyös volt reám.

Az elhagyottság végtelen érzése hatalmasodott el rajtam. A mögöttem ülők beszélgetése belecsengett a fülembe, és hallottam, hogy Edvarda kacag: e kacajra hirtelen fölállottam és odamentem a társasághoz. Fölindulásom át meg átjárta a testem.

– Csak egy pillanatra, – mondtam. – Ahogy magamban ültem, eszembe jutott, hogy ön talán szivesen megnézné a légyszelencém. Elővettem a légyszelencém. Bocsássanak meg, hogy korábban nem gondoltam erre. Nem lenne olyan szives átnézni, nagy örömet szerezne nekem, mindegyiket meg kell néznie; vörös és zöld legyek. Amig beszéltem, kezemben tartottam a sapkám. Magam is rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor leemeltem a sapkám és azért megint a fejembe csaptam.

Egy ideig mély csend volt és senki sem nyult a légyszelence után. Végre a doktor kérte és udvariasan mondta:

– Köszönöm, igen, engedje meg, hogy megnézzük a legyeket. Előttem mindig rejtély volt, hogy miként illesztik össze ezeket.

– Én magam illesztem össze őket, – mondtam és eláradt bennem az iránta való hálaérzés. Rögtön magyarázgatni kezdtem, hogy milyen az eljárása. Olyan egyszerü: a tollat meg a horgot vásároltam; nem voltak jól készitettek, de azért alkalmasak a magam használatára. Az ember kész legyeket is kap és azok nagyon csinosak.

Edvarda közönyösen nézett rám, azután a szelencére vetett egy pillantást és tovább beszélgetett a barátnőivel.

– Itt van az anyag is hozzá, – mondta a doktor. – Nézze csak ezeket a szép tollakat.

Edvarda föltekintett.

– A zöldek csakugyan szépek, – mondta. Mutassa, doktor.

– Tartsa meg, kérem, – kiáltottam. – Igen, tartsa meg, én kérem rá, két zöld madártoll az. Tegye meg a kedvemért, az emlék.

Ő az orvosra nézett és azt mondta:

– Ezek zöldek és aranylók is, amint épen a nap felé tartják. Köszönöm, ha nékem akarja adni.

– Igen, önnek akarom adni, mondtam.

Magához vette a tollakat.

Nemsokára a doktor visszaadta a szelencét és megköszönte. Fölemelkedett és azt kérdezte, nem volna-e ideje hazatérésre gondolni.

Én feleltem:

– Igen, az isten nevére. Otthon egy kutyám van; igen, nézze kérem, kutyám van nekem, barátom valósággal; fekszik és rámgondol és ha én jövök, első lábait az ablakpárkányra teszi és ugy üdvözöl engem. Oly szép volt ez a nap, este lesz mindjárt; evezzünk haza hát. Köszönöm mindenkinek.

Távolról néztem, hogy Edvarda melyik csónakba száll és én elhatároztam, hogy a másikba ülök. Egyszerre magához hivott. Csodálkozva néztem rá. Odajött hozzám, a kezét nyujtotta és engesztelőn mondotta:

– Köszönöm a tollakat… Egy csónakban megyünk, ugy-e?

– Ha kivánja! feleltem.