Part 2

– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.

– Hiszen ön eljöhetne hozzánk – mondotta – és étkezhetne nálunk.

Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett nálunk.

Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet, mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.

Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan, mint egy medvebarlang« mondta.

Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés!

– Az angol alighanem ir volt? – kezdte a doktor.

– Ugy? Ir?!…

– Nem igaz?! Hiszen katolikus volt.

Edvarda elpirult, tekintetét elforditotta és halkan mondotta:

– Különben meglehet, lehet, hogy ir volt.

E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:

– Nem, magának igaza van. Irek soha nem jönnek Norvégiába.

Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint száritják a halakat…

Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot, kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság. Az ő szája nagy volt, de virágzó.

Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót; Asopus fölkelt a fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom. Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel, hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat. Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul, kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.

Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem volna egyedül.

VI.

Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem; mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.

Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, – talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra kötöttem.

Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére talán elért oda, ahová igyekezett.

Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint; körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat, amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan, mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra; különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem, vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá; mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.

És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; egész napon át nyugatnak haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.

Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott, versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre, senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.

Senki! – mondottam. Ám ez nem volt rosszabb annál, amit előre tudtam.

Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden fölszerelésemmel.

Mack ur igen barátságosan fogadott és meghivott vacsorára.

VII.

Azt hiszem, hogy tudok azok lelkében olvasni, akik körülöttem vannak; de lehet, hogy nem igy van. Óh, ha jó napom van, mindig azt hiszem, hogy mélyre tudok pillantani az emberek lelkének tengerébe, habár nem is tulságosan okos a koponyám. Többen ülünk a szobában, néhány férfi, egy-két asszony és én és ugy tetszik, én látom, hogy mi történik az emberek belsejében, tudom, hogy mit gondolnak rólam. Pilláik minden rebbenésének tulajdonitok valami jelentőséget. Néha arcukba szökik a vér és pirosra festi őket; akkor megint ugy tesznek, mintha a másik oldalra néznének, de mégis engem tartanak szemmel. Itt ülök, megfigyelek mindent és nem sejti senki, hogy belelátok mindenki lelkébe. Sok éven keresztül hittem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. De talán nem is igy van…

Egész estén át Mack urnál maradtam. Elmehettem volna mindjárt is, semmi érdekem nem volt, hogy ott üljek, ám – nem azért jöttem, mert idehuzott minden gondolatom? Elmehettem hát rögtön? Whistet játszottunk és vacsora után Toddyt ittunk; háttal ültem a szobának és lehanyatlott a fejem, mögöttem Edvarda járkált ki meg be. A doktor után szólt. Mack ur megmutogatta uj lámpája szerkezetét, az első paraffinlámpa, amely eljutott ennyire északra; valóságos remekmü, nehéz ólomlábakon; esténként ő maga gyujtotta meg, nehogy szerencsétlenség történhessen. Többször is beszélt nagyapjáról, a konzulról: nagyapám, Mack konzul, Károly János király saját kezéből kapta ezt a tüt és rámutatott a gyémánttüjére. Felesége meghalt már, egyik mellékszobában megmutatta az olajföstésü arcképét; előkelő asszony volt, szőke haju és mosolygós arcu. Ugyane szobában volt a könyvszekrény is, amelyben még francia könyvek is állottak, de ezek olyanok voltak, mintha örököltek lennének; a táblák finomak voltak és aranyozottak és már sok egykori tulajdonos irta rájuk a nevét. A könyvek között tudományos munkák is voltak; Mack ur gondolkodó ember volt.

A whisthez kisegitésül behivták a két segédet is; lassan, tétován játszottak, pontosan utánaszámoltak mindent, de mégis sok hibát követtek el. Az egyiknek Edvarda segitett.

Föllöktem a poharam, igen szerencsétlen voltam emiatt és fölállottam.

– Oh, nem – föllöktem a poharam.

Edvarda hangosan nevetett és igy felelt:

– Igen, de hiszen azt látjuk mi is!

Mindenki arról biztositott, hogy nem tesz az egész semmit. Adtak egy asztalkendőt leszáritani magam és tovább játszottunk. Tizenegy óra lett.

Mikor Edvarda kacagott, borongós rosszulérzés fogott el; ránéztem és találtam, hogy semmitmondó az arca és nem is igen szép. Mack ur azzal hagyta a játékot abba, hogy aludni kell a két segédnek; akkor elnyujtózott a szófán és arról kezdett beszélni, hogy boltja fölé uj cimtáblát készül akasztani és tanácsot kért tőlem, hogy milyen szinüre festesse. Unatkoztam és minden gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy feketére; Mack ur rögtön felelt:

– Feketére. – Ugyanezt gondoltam én is. »Só és üres hordók lerakata« vastag, fekete betükkel, az a legelőkelőbb… Edvarda, nem mennél aludni?

Edvarda fölállott, bucsuzásul kezet adott mindkettőnknek és kiment. Egyedül maradtunk. A vasutról beszélgettünk, ami tavaly készült el és az első táviróvonalról. Isten tudja, hogy itt északon mikor kapunk távirót?!

Szünet.

– Nézze csak, kérem, – mondta Mack ur – én most negyvenhat éves vagyok és hajam, szakállam megőszült. Igen, igen, ugy érzem, hogy megöregedtem. Legtöbben nappal látnak, ezért fiatalnak tartanak; ám ha eljön az este és egyedül maradok, egészen összeroskadok. Akkor itt ülök a szobámban, patience-ot játszom. Egy kevés csalafintasággal könnyen megy a dolog. Haha.

– A patience csalafintasággal megy? – kérdeztem.

– Igen.

Ugy tünt, mintha olvasnék a szemében.

Fölállott, az ablakhoz ment és kinézett; meghajlott háttal állt és a háta meg a válla szőrös volt. Fölállottam én is. Megfordult és hosszu, hegyes cipőin felém jött; hüvelykét mellényébe dugta és karjaival a röpülést utánozta; egyidejüleg nevetett. Akkor mégegyszer fölajánlotta egyik csónakját és kezét nyujtotta.

– Engedje meg kérem, hogy elkisérjem önt – mondta és eloltotta a lámpát. – Igen, egy kis sétát akarok tenni, még nincsen késő.

Kimentünk.

Rámutatott az utra, ami a kovács előtt vezetett és mondta:

– Ez az ut. Ez a legrövidebb.

– Nem – mondtam én – a csür előtt vezető ut a legrövidebb.

Beszéltünk még erről, de nem tudtunk megegyezni. Erős volt a meggyőződésem, hogy igazam van és meg nem foghattam a nyakasságát. Utoljára azt ajánlotta, hogy kiki menjen a maga utján és aki előbb ér oda, az várjon a kunyhónál.

Megindultunk és ő csakhamar eltünt az erdőben.

Megszokott járásommal mentem és ugy számoltam, hogy legalább öt perccel előbb érkezem, mint ő. Ám mire a kunyhóhoz értem, már ott állott. Rámszólt:

– Nos, látja ön? Nem, én mindig ezen az uton járok és valóban, ez a rövidebb.

Meglepetve néztem, nem izzadt egyáltalán és semmiből nem látszott, hogy futott volna. Rögtön elbucsuzott tőlem, megköszönte a látogatásom és elment azon az uton, amelyiken jött.

Némán álltam és azt gondoltam: milyen különös! Valamit én is értek a távolságokhoz és többször végigmentem mindakét uton. Kedves ember, te csalsz megint! Vagy az egész história ürügy volt csupán?

Az erdőben láttam eltünni megint a hátát.

A következő pillanatban gyorsan és óvatosan utána mentem, láttam, hogy egész uton folyton az arcát törülgette és most nem tudtam, hogy nem futott-e az előbb. Most nagyon lassan ment, folyton szemmel tartottam és láttam, hogy megállott a kovács háza előtt. Elrejtőztem és láttam, hogy az ajtót megnyitják és Mack urat bebocsájtják a házba.

Egy óra volt. A füről, meg a tengerről tudtam.

VIII.

Néhány nap mult el fölöttem, egyetlen barátom az erdő volt és az erdő végtelen magányossága. Te jóságos Isten, soha annyira nem kisérlettem meg, hogy egyedül maradhassak, mint ezekben a napokban. Tavasz közepében voltunk; csillagfüvet találtam és a cinke is megérkezett… minden madarat ismerek. Néha elővettem két huszonnégy sillingest és csörömpöltem velük, hogy megtörjem az elhagyatottságot. Azt gondoltam: Ha Diderik és Iselin idejönne!

Nem volt éjszaka többé; a nap csupán pillanatra merült a tengerbe és azután fölbukott ismét, vörösen, megfiatalodottan, mintha azért ment volna a viz alá, mert megszomjazott. Milyen csudás dolgok történtek velem az éjjel, azt senki el nem hiszi. Pán egy fa tövében ült és nézett engem, hogy mint fogok viselkedni? És a hasa nyitva volt és annyira magába roskadt, mintha a gyomrából enné, amit evett. Ám ezt csupán azért tette, hogy rámsandithasson, hogy nyugodtan figyelhessen és csendes kacagásától valósággal rengett a fa. Az erdőben mindenütt az élet morajlott, az állatok orditoztak, a madarak egymást hivták és kiáltásaik betöltötték a levegőt. A cserebogár röpülési évadjában volt, elkeveredett az éjjeli pillék közé és mindenütt az ő zümmögésüket lehetett hallani. Mennyi minden történt itten! Nem aludtam három éjjel és Diderikre és Iselinre gondoltam.

Lásd csak, gondoltam, ők csakugyan ide jöhetnének. És Iselin majd egy fa mögé csalja Dideriket és ezt mondja neki:

– Maradj itt, Diderik, vigyázz rám, Diderik, őrködj Iselin fölött, a vadász, ott, az a vadász megakarja oldani a saruszijam.

És a vadász az én vagyok és ő majd int nekem a szemével, hogy megérthessem őt. És hogy ő eljön, mindent megért a szivem, a szivem, ami nem is ver többé, hanem vészesen dobol. És gyolcsleple alatt meztelen ő fejétől az ujja hegyéig, meztelen és én a kezemmel érintem őt.

– Bontsd ki a saruszijam! – mondja ő és élpirul az arca.

És mindjárt rá mintegy belesusogja a számba, ráleheli az ajkamra: Óh, kedvesem, ne bontsd ki a sarum szijját, nem, ne bontsd ki… ne bontsd…

Ám a nap bemeriti szegélyét a tenger hüs vizébe, azután ujból fölbukik, vörösen, megfiatalodottan, mintha csak azért bukott volna alá, hogy igyék. És susogás tölti meg a levegőt.

Egy órával később a szájamra hajolva mondja:

– Most el kell, hagyjalak.

Visszaint nékem, amikor elment már, arca lángol még, arca szelid és arca elragadó. Megint visszafordul és megint int nekem.

Ám Diderik előlép a fa mögül és azt mondja neki:

– Iselin, mit tettél? Én láttam.

Ő feleli:

– Diderik, mit láttál? Én semmit se tettem.

– Iselin, én láttam, hogy megtetted, – mondja ujból. – Én láttam azt, Iselin.

Ekkor fölhangzik az ő hangos, vidám kacagása és megy vele diadalmasan életerősen fejétől a lába ujjáig. És vajjon hová mennek? A legközelebbi fickóhoz, egy másik vadászhoz, egy másik erdőbe.

Éjfél volt. Asopus kiszabaditotta magát, a maga kedvtelésére kezdett vadászni, magasan a hegytetőkről hallottam az ugatását és már egy óra volt, amikor visszatért. Pásztorlányka jött az erdőn, harisnyát kötött, dudolgatott és nézegetett köröskörül. De hol maradt a nyája? És mit keres éjjel az erdőn? Semmit, semmit. Félig nyugtalan, némileg örvendve is azt gondoltam: hallotta Asopus ugatását és tudta, hogy az erdőben vagyok.

Mikor mellém ért, fölálltam és megnéztem: milyen szép, milyen bájos volt. Asopus is fölállott és megnézte ő is.

– Honnan jössz? – kérdeztem.

– A malomból! – mondta ő.

Ugyan mi keresni valója lehetett ily késő éjszaka a malomban?

– Hogyan lehetsz ennyire merész, ily késő éjjel az erdőben sétálni, hogyan lehetsz… te, aki oly szép és oly fiatal vagy.

Nevetett és ugy válaszolt:

– Nem vagyok fiatal; tizenkilenc éves multam már.

Ám ő nem lehetett még tizenkilenc éves, bizonyos voltam benne, hogy hozzáhazudott két évet a korához és még csak tizenhét éves volt. Azonban miért hazudja öregebbnek magát?

– Ülj le – mondtam – és mondd meg, mi neved?

És ő elpirultan ült le mellém és azt mondta, hogy Henriette a neve.

Azt kérdeztem:

– Van kedvesed néked és átölelt ő már téged?

– Igen, – mondotta és zavarodottan mosolygott.

– Sokszor már?

Hallgatott.

– Hányszor? – kérdeztem ujra.

– Kétszer – mondotta csendesen.

Magamhoz vontam és megkérdeztem:

– Hogy ölel ő? Igy ölel?

– Igen, – susogta és reszketett.

Négy óra lett.

IX.

Edvardával beszélgettem:

– Nemsokára esni fog! – mondottam.

– Hány óra? – kérdezte.

A napra néztem és válaszoltam:

– Öt óra lehet!

Ő kérdezte:

– Csakugyan? Olyan bizonyosan tudja ön azt a napról?

– Igen – mondottam. – Egész bizonyosan tudom.

Csend.

– Ám ha nem látja a napot, akkor mi után igazodik?

– Akkor más dolgok felé fordulok. Az apály, vagy az ár, a fü, amely lekonyul bizonyos időben, a madarak éneke, ami változik mindig; az egyik akkor kezd énekelni, amikor a másik abbahagyta már. Azután tudom az időt a virágokról, amik délután lecsukódnak, a lombról, ami majd világoszöld, majd sötétzöld; ezenkivül érzem is.

– Valóban? – mondta ő.

Tudtam, hogy eső van készülőben és azért nem akartam tovább állani véle az uton; sapkámhoz nyultam. Ekkor hirtelen ujabb kérdéssel tartóztatott és én maradtam. Elpirult és azt kérdezte, hogy tulajdonképen miért vagyok itt, miért járok vadászni, miért ezt, miért azt? – Csak annyit lövök, amennyi a táplálkozásra szükséges, pihenni hagyom Asopust.

Vörös lett és alázatos. Láttam, hogy valaki beszélt rólam és ő hallotta azt, mindez nem tőle származott. És fölkeltette az érzékenységem, olyan elhagyottnak tetszett, ráeszméltem, hogy nincsen anyja és sovány karja olyan elhagyatottságra vallott. Mindez ugy elhatalmasodott rajtam.

Nos igen, én nem azért lövök, hogy öljek, csupán azért, mert élnem kell. Ma csupán egy fajdra van szükségem, igy hát ma egyet lövök csupán és a másikat holnapra hagyom. Miért lőnék többet? Az erdőben élek, én az erdő fia vagyok; junius elsején megkezdődik a tilalom a nyulra és a hófajdra; akkor alig marad, amire lőhetek; jó, akkor horgászok és halból élek. Apja ád egy csónakot nékem és azon fogok halászgatni. Mindenesetre, nem vagyok olyan vadász, aki lövöldöz csupán, én inkább azért vagyok vadász, hogy az erdőben élhessek. Ott jól érzem magam, csöndesen ülök a földön az asztalomnál és nem mereven egy széken: és nem döntök fel egy poharat sem. Az erdőben nem tiltok el magamtól semmit, hátamra feküdhetem, behunyhatom a szemem; és ott azt beszélhetem, ami nékem épen tetszik. Az ember néha egész hangosan akar mondani valamit, nyiltan megteheti és az erdőben ugy hangzik ez, mint a sziv mélyéből szálló beszéd.

Mikor megkérdeztem, hogy ért-e engem, igennel felelt.

Tovább beszéltem, mert a szeme rajtam pihent. »Tudja meg hát, hogy mi mindent látok én a mezőkön. Télen például előfordulhat, hogy a hóban megtalálom a hófajd nyomát. A nyom hirtelen eltünik, a madár elszállt. Ám a szárnyak leyomódásából láttam, hogy milyen irányba röpült és rövid idő multán megtalálom a vadat. Az ilyesmi mindig olyan uj az én számomra. Ősszel például a csillaghullást vizsgálhatom. Ilyenkor azt gondolom az én méla magányosságomban: hogy egész világ volt az, ami a semmiségbe rohant, egész világ, ami a szemem előtt szakadt darabokba? És nékem – nékem adatott meg, hogy láthassam a csillaghullást! Ha jön a nyár, ugy talán minden levél sikján él egy kicsike állat; látom, hogy némelyiknek közülök nincsen szárnya, ezek nem tudnak előrehaladni és ezek ott, azon a lombon kénytelenek élni és meghalni, amelyen születtek. Gondolja csak! Néha kék hegyeket is látok. Minderről oly keveset beszélnek és én nem tudom, hogy maga megért-e engem«.

– Persze, persze, én értek mindent!

– Igen, igen. Néha ránézek a füre és talán a fü is néz engem, mit tudjuk mi? Megnézek egy magános fücsomót, reszket kissé és nekem ugy tetszik, valami történik vele, azt gondolom: itt áll ez a fücsomó és reszket! Azután akad egy bokor és azon egy zizegő ág, ami esetleg gondolkodóba ejt. Néha pedig emberekkel is találkozom a csucsokon, igen ez is megesik.

Megnéztem, előrehajoltan állt és figyelt. Rá sem ismertem. Annyira figyelmes volt, hogy magára sem ügyelt, hanem gondolattalanul átadta magát a vizsgálódásomnak: alsó ajkai bágyadtan hullottak le.

– Igen, igen, mondotta és összeszedte magát.

Az első cseppek hullottak.

– Esik, mondottam.

– Igen, látja kérem, esik, mondotta és már indulni készült.

Nem kisértem haza, egyedül ment az utján és én a kunyhómba siettem. Néhány perc mult el és hevesen, erőszakosan szakadt az eső. Egyszerre gyors, futó lépéseket hallok magam mögött, hátranéztem: Edvarda rohant a nyomomban, kipirosodott az erőfeszitéstől és nevetett.

– Egészen elfeledtem, mondta lélekvesztve, elfeledtem a száritóhelyre való utunkat. A doktor holnap jön, van ideje holnap?

– Holnap? Igen! Igen, ráérek!

– Egészen elfeledtem, mondta ujból és nevetett.

Mikor elindult, föltünt, hogy milyen szép és milyen karcsu lábai vannak; szoknyája csaknem a térdéig vizes volt. Cipője sarka félretaposott volt.

X.

Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.

Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.

Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt, sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan dudolgattam magam elé.

Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.

Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a másik csónakban ülőkre:

– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga felelős az üvegekért!

– Igen, kiáltotta vissza a doktor.

És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.

Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.

Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan harangvirágot találtak.

Tengeri madarak és sirályok rikoltoztak a levegőben és a parton.

Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák, kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.

És az arcok kipirultak.