Part 1

KNUT HAMSUN

PÁN

– REGÉNY –

BÁN FERENC FORDITÁSA

BUDAPEST

ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADÁSA

Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött.

(IBSEN)

A forditó minden jogot fentart magának

KNUT HAMSUN

Loniban született, ami egy kis norvég falu. Suszterinas volt, majd kikötőmunkás, hajópincér, azután iró, poéta. Autodidakta, aki kényszerült mindent a maga szemével látni; a zseniálitásán kivül talán e körülménynek is van némi szerepe abban, hogy ő lett a világ egyik legeredetibb, legönállóbb irója. Iró? Olyan hideg ez a megállapitás az ő végtelen meleg egyéniségéről. Poéta ő, a Jakobsen teremtette lirai regény tovafejlesztője, sőt mai fogalmaink szerint betetőzője. Életének külső körülményei szinte kinálják az összehasonlitást Gorkij Maximmal, a csavargóból lett müvésszel, ám valójában senki nem távolabb tőle. Ha hasonlitani kell valakihez ezt a mindenkép hasonlithatatlan embert, ha nyitját keressük, hol kezdődött, miből fejlődött a csodálatos tehetsége, ha keressük, ki volt az iró, aki a szivébe legmélyebbre nyult, akkor Jakobsenre akadunk. Nincs a világon senki, akinek elődje, mintaképe ne lett volna, és nincs a világon senki, aki gyorsabban bontotta volna le testéről az idegen szárnyakat, mint Knut Hamsun.

A kevesek, a kiválasztottak irója. Nem szolgál izgalmakkal, érdekességekkel, nem igyekszik a kiváncsiságunk ingerlésével száz oldalakon végig orrunknál fogvást vezetni bennünket, nem hiv ő, nem invitál senkit olvasói táborába, hanem akik hivei közé szegődnek, mindannyian a szivük parancsára teszik. Knut Hamsunnak kevés az olvasója, hanem nincs iró, akit lelkesebben, őszintébben szeretnének, mint őt. Mint a legtöbb zseni pályafutásában, Knut Hamsunéban is az a karakterisztikus vonás, hogy a müvészek, a pályatársak lelkesedése emeli őt a dicsőség felé. Előkelő, finom ur Knut Hamsun, szivében csak szeretet van és meleg, nagy szive az érző emberek egyik fejedelmének teszi. Nemes a lelke. Mint Anatole France, ő is magasabb, igazabb kulturállapot felé vezeti szelid szóval az olvasóit. Üdülés elmerülni az irásaiba, kéj, gyönyörüség. Sorai nemesitenek, egy könyve után kipusztul a gyülölködő szivekből a harag s aki érző szivü, az ő könyvei révén képes megismerni még Krisztus nagyságát is. Knut Hamsun a prioritás nélkül való müvész. Nincsenek kész formulái, amikre majdan ráhuzza az életet, szive nem egyéb, mint csodás zengésü, hatalmas hangszer, amelyen az élet játszik káprázatos melódiákat. Egy nagyon későn eljövendő társadalom gondolatvilágát, nemességét, gyöngédségét reprezentálja nekünk Knut Hamsun. A kultura legmagasabb csucsán szeretheti majd olyan módon ember az embert, mint Knut Hamsun. Szinte a testruhába öltözött álomnak kell vélni őt, amikor arra gondolunk, hogy az emberszeretet nem is ád teljes képet lelkének finomságáról. Szereti az állatot, szereti a növényt, a virágot, szereti az élettelen sziklát, a levegőt, a vizet, a tárgyakat. Mindent, mindent szeret, mert lelkének csudás gazdagságából még a legridegebb, legdurvább lénynek aranyozására is telik. És miként az emberben nem, ugy az állatban, a virágban, a sziklában se a külső, a fizikai szemmel látható szépségeket keresi. Lelkéig hatol mindennek, lelket, érzést fedez föl még a kősziklában is.

A kősziklának is a lelkét látja! Ugyebár világos ebből, hogy micsoda csudálatos és döbbenetes igazságokat, szépségeket tud napvilágra tárni a szenvedő emberek mélyéből. Aki valaha boldogtalanul szerelmes volt, akinek szivét megsebezte a fájdalom, annak bibliája lesz minden könyve, főként pedig a »Pán«. Knut Hamsun könyveiben folyton önmagára ismer a szenvedő. A maga bizonytalan, nagy, égető vágyakozásait látja csudás tisztasággal megelevenedni Knut Hamsun irásaiban; a könyv, a szó, a nyomtatott betü elsikkad, eltünik olvasás közben, s mig szemünk öntudatlan rohan a sorokon végig, ugy tünik, mintha mimagunknak tennénk vallomást a bánatunkról, a szenvedésünkről. A fekete betüket véresre festi a magunk kinja; Edvarda, mintha a magunk kedvese lenne; Glahn Tamás, mintha mi lennénk nemesebb, fenséges formában és ezért Knut Hamsun könyvét elfeledni épen ugy lehetetlen, mint lehetetlen elfeledni a nagy élményeinket. Élményünk lesz minden irása, napokon át a varázsa alatt állunk és akárhányszor azon kapjuk magunkat, hogy kedvenceink, barátaink egy-egy szavában, egy-egy mondatában Knut Hamsun valamelyik alakjára ismerünk.

A hősei mindig szenvednek, hősei mindig áldozatai lesznek a nemességnek. A szó, a beszéd, az érzések nyilvánitása irtózatos kin a hőseire. Nem tudnak beszélni, mert érzéseik finomságáról halvány másolatot se képes adni a szó, s ha azután egymást imádó szerelmeseinek egyszer mégis vallomásra nyilik az ajkuk, gyülölködve fordulnak egymástól el. Hősei hallgatagok, minden, ami történik velük, a lelkükben gyülemlik föl s ha azután a szenvedés megnyitja a tulontul keserüséggel tellett sziv szelepeit, akkor, mint valami szörnyü robbanás miatt, egyetlen pillanat alatt, sokszor néhány szóban, kiürül a lelkük. A sok szépséget, amit éveken át magukba gyüjtöttek, egyetlen pillanat alatt kiárasztják magukból, ömlesztik magukból, hogy magukat mindenestül, föntartás, okoskodás nélkül odaadhassák a másiknak, az imádottnak. Az a másik mindig elviszi a hős lelkének minden kincsét és bár az a másik is odaadja a hősnek minden lelki gazdagságát, nem tudnak egyesülni mégsem. A féktelen, a határtalan, az ideális szerelemnek tragédiája! A szerelmükért kipusztitották magukat és amikor az egyesülés egymás felé hajlitaná a testüket, akkor ellentétes irányokban megszöknek, mert üres a lelkük, mert a lelkük a szerelmüknél is kedvesebb és eltaszitja őket egymás közeléből a szégyenkezés, a szemérem, mert a szemérmük nem birja el a szörnyü látványt, hogy a szavak csunya kompján a világba usztak, a lelkük imádattal gyüjtött kincsei.

Az ideális szerelem teljesülését Knut Hamsun nem meri elhinni: a szörnyü valóság, az élet durva materializmusának tökéletes ismerése miatt! És korunk sivárságát annál nem jellemzi jobban semmi, mint, hogy az ideálizmus diadalában még Knut Hamsun, a legnemesebb szivü álmodó se tud hinni.

=Bán Ferenc=

I.

A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, ujból és ujból az északi nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb azért, hogy az órák ne muljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszu és nem mulik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan mulik, habár a lehető legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki, aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres boritékban és a boritékon finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngősen zöldszinü madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény kinozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a seb begyógyult már régen.

Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő, hasonlithatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt; 1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom, hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az éj nappallá változott és csillagot soha nem láttam az égen. És az emberek, akikkel akkor érintkeztem, képzelődők voltak és egészen más természetüek azoknál, akiket korábbról ismerek; néha elég volt egy éjszaka, hogy ők minden fenségességben álljanak elém. Nem volt ebben semmi boszorkányság, de hasonló nem történt velem azelőtt. Nem.

Nagy, fehérre meszelt házban, ott lent a tenger partján találkoztam egy személlyel, akire igen sokat gondoltam egy időben. Most már nem gondolok rá, nem, többé nem, végleg elfeledtem őt és most inkább a dolgokra gondolok: a pinguinok kiáltozására, vadászgatásomra az erdőben, a nyár sok meleg órájára; egyébként tiszta véletlenség, hogy megismertem őt és e véletlenség nélkül bizonyára nem gondoltam volna rá egyetlen napig sem.

Kunyhómból láthattam a szigeteket, a zátonyokat, a szirteket, keveset a tengerből is, néhány kéklő hegyfokot és a kunyhó mögött nyult el az erdő; szörnyü nagy erdő. Öröm, boldogság áramlik rajtam, amikor a gyökerek, lombok illatát érzem; csak az erdőben volt nyugton a bensőm, lelkem egyensulyba jutott és én hatalmasnak éreztem magam. A hegycsucsokat nap-nap után megmásztam, habár a talaj még jéggel és gyenge hóval boritott volt. Egyetlen pajtásom Asopus volt, most Cora a pajtásom, de akkor Asopus volt; a kutyám, amelyet később agyonlőttem.

Esténként, ha a vadászatról visszatértem a kunyhóba, gyakran átfutott rajtam, fejemtől a lábamig az otthonosság kellemes érzése és ilyenkor sokat fecsegtünk Asopussal arról, hogy milyen kitünő dolgunk is van nekünk. Ugy-e! – nos rakjunk hát tüzet, és itt, a tüzhelyen megsütünk egy madarat, mit szólsz hát hozzá? Mikor elkészült minden és mikor jól bevacsoráztunk mindketten, akkor Asopus leheveredett rendes helyére, a tüzhely mögé, én pedig meggyujtottam a pipám, leheveredtem a fapadra és egy kis ideig hallgattam, hallgattam az erdő morajló beszédét. Gyönge szél indult utnak. A szél épen kunyhóm felé fujt és igy tisztán hallhattam messzi távolról a fajdkakas kiáltozását. Egyébként csendes volt minden.

Megesett néha, hogy teljesen felöltözötten, ugy amint jártam-keltem, aludtam el és nem is ébredtem előbb, mig a tengeri madarak kiáltozni nem kezdtek.

Ha kinéztem az ablakon, a távolból láttam a vásártér nagy, fehér házait, Sirilund üzletét, a boltot, ahol kenyeret szoktam vásárolni, akkor még fekve maradtam egy darabig és csudálkoztam azon, hogy itt, északon, a tenger partján, az erdő szélében kunyhóm van nékem.

Akkor Asopus a tüzhely mögött rázni kezdte hosszu, karcsu testét, nyaklánca csörgött, ugatott, farkát csóválta és én fölugrottam és a három-négy órányi alvás után tökéletesen kipihent voltam és örvendtem mindennek, mindennek.

Igy mult el némely éjszaka.

II.

Eshet az eső, vihar is lehet – ebből még semmi nem következik; esős napon is gyakran elhatalmasodik az emberen a boldogság és ilyenkor csöndes, magános helyekre vonul. Akkor föláll, egyenesen előrenéz, csöndesen fölnevet, itt is, amott is és körültekint. Mire gondol ilyenkor az ember? Egy ragyogó tábla egy ablakban, egy napsugár az ablaktáblán, kilátás a kis patakra, talán egy kék nyilás a felhős égen. Egyéb nem kell ilyenkor.

Más időkben viszont még a rendkivüli események sem képesek kizavarni csöndes, emóciótlan, vagy unott hangulatából az embert; bálterem közepén nyugodtan, közönyösen, részvétlenül ülhet az ember. Igen, mert az örömök és bánatok forrása a magunk belsője.

Bizonyos napra emlékszem. A parton jöttem lefelé, az eső utközben lepett meg és az eső elől valami nyitott halászkunyhóba menekültem. Úgy dudoltam magam elé, de minden kedv, minden öröm nélkül, azért csupán, hogy némileg üzzem az időt. Asopus is velem volt. Hirtelen fölállott és hallgatózni kezdett, abbahagytam a fütyülést és figyeltem, hangokat hallottam, emberek közeledtek. Véletlenség, egészen természetes véletlenség! Két férfiból és egy leányból álló társaság rontott fejvesztve a kunyhóba. Nevetve kiálltottak egymásra:

– Gyorsan, itt menedéket találunk!

Fölállottam.

Az urak egyike fehér, megerősitetlen ingmellet viselt, mely valósággal ugy lógott a nyakán, mint valami zacskó mert az eső megpuhitotta és összegöngyölitette; e vizes ingmellben gyémántkő volt. Lábán hosszu, hegyes cipők voltak. Üdvözöltem őt, Mack ur volt, a kereskedő, őt a boltból ismertem, ahol kenyeret szoktam vásárolni. Egyszer beinvitált a családjához, de én nem mentem.

– Ah, jó ismerős – mondta, mikor meglátott. Mi a malom felé indultunk, de vissza kellett térnünk. Micsoda idő? Mi? Ám, hogy kerül ön Sirilundba hadnagy ur?!

Bemutatta a kis, feketeszakállas urat, aki velük volt; egy orvos, a templom közelében lakott. A lány orrára tólta a fátyolát és csöndesen beszélgetni kezdett Asopussal. Vizsgálgattam a ruháját és a gomblyukakon megláttam, hogy festett a ruhája. Mack ur őt is bemutatta, a leánya volt és Edvardának hivták.

Edvarda a fátyolán keresztül rám nézett egy pillahunyásig, akkor lehajolt a kutyához és olvasni akarta, ami a nyakláncán volt.

– Ah, ugy, téged Asopusnak hivnak?!… Doktor, ki volt Asopus? Az egyetlen, amit tudok róla annyi, hogy meséket irt. Nem frigiai volt? Nem, én nem tudom.

Egy gyermek, egy iskoláslány. Megnéztem; magas volt, de formái még nem tellettek meg, tizenöt-tizenhat éves lehetett, kezei hosszuak, barnák voltak és keztyüt nem viselt. Lehet, hogy ma a lexikonban kikeresi »Asopus«-t.

Mack ur vadászataim után érdeklődött. Mit lövök leggyakrabban? Csónakjai egyike minden időben rendelkezésemre áll, csak szólnom kell. Az orvos egy szót sem szólt. Amikor a társaság eltávozott, észrevettem, hogy az orvos sántit kissé és botra támaszkodik.

Ugyanolyan közönyös lelkiállapotban, mint azelőtt, ballagtam tova és utközben egykedvün dudoltam magam elé. A halászkunyhóban való e találkozás még semmi irányban nem hatott a gondolkodásomra; ami az egész találkozásból leginkább emlékezésemben maradt, az volt, hogy Mack ur ingmelle átázott, vizes volt és hogy abban gyémánttü volt, de az is vizes és fénynélküli.

III.

Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki hüségesen vár a visszatérésemig.

És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit, másszor nem.

Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban. Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam, letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát, kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője. Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas munkát!

Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt, magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott, mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.

És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a tengerről bejusson.

A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, amikor délután lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is. Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött; haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.

A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó. Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.

IV.

Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam a hegylakókkal és sajtot kaptam tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize. Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia – gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!

És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott, elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és görögve megindul a tenger felé…

Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik. Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb kanyarodásokkal. Kényelmesen követtem minden kanyarodást; nem volt miért siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.

Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót, rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.

Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…

Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott. Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba, talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.

Több nap mult el igy.

Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és mint fut tócsába a jég. Ha elég készlet volt konyhámban, napokon át megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között járnék; a falakban sok betü és évszám volt.

Valóban!

V.

Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért, hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.

Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül voltam és egyedül maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.

– Hová készülsz? – kérdeztem.

– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána, de ő nem fordult vissza.

Azután sok-sok nap mult el anélkül, hogy embert láttam volna.

A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek, belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a nap.

A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.

– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a maga kislányos módján kezet adott nekem.

– Tegnap is itt voltunk – magyarázta – de nem volt itthon.

Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent, ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.

Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen magyarázgatni kezdte Pán legendáját.

– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? – kérdezte hirtelen Edvarda.