Part 6

Csak mentem, mentem. Az erdőben váltakoznak a nyárfák, meg a fenyők. Találok egy sudár borókafenyőt, levágok egy botravalót, leülök az erdőszélre és lehántom a kérgét. Itt-ott zizeg még a fákon egy-egy sárga-piros levél, de a legtöbb ág csupasz. Esőcseppek gyöngyöznek a galyakon. Néha letelepszik egy fára vagy egy féltucat madár, megcsipkedik a kiszivárgó gyantát, azután elröppennek és egy követ keresnek, amin megtisztithatják csőrüket. Irigykednek egymásra, kergetik, riasztják egymást, pedig az egész erdő az övék. És az üldözött menekül, még akkor is, ha jóval nagyobb, mint az üldöző. Félnek attól a sebességtől, amivel a másik nekikröpül.

A reggeli gémberedettség lassanként fölenged és a rosszkedvem elmulik. Milyen szórakoztató ez a sok mindenféle élet, ami utamba akad. Legtöbbet a madarakon mulatok. És különben annak is örülök, hogy a zsebem tele van pénzzel.

Véletlenül Falkenberg tegnap reggel megmondta, hogy hol van Péter tanyája és én arrafelé tartottam. Munkát aligha kapok azon a kis tanyán, mivel azonban gazdag voltam, nem is annyira a munka járt az eszemben. De Péter bizonyára csak ezután jön haza és akkor lesz mesélnivalója. Ugy csináltam, hogy estefelé érjek Péter szüleinek otthonába. Átadtam a fiu üdvözletét és megmondtam, hogy már jobban van és hamarosan hazakerül. Továbbá, hogy kaphatok-e szállást éjszakára.

XXVII.

Pár napig itt laktam. Péter hazajött, de nem tudott semmit sem mondani.

– Jól vannak Övrebőben?

– Igen, legalább is nem hallottam az ellenkezőjét.

– Láttad mindnyájukat, mikor eljöttél? A kapitányt? Meg az asszonyt is?

– Igen.

– Senki se feküdt betegen?

– Nem. Ki feküdt volna?

– Falkenberg – mondom – panaszkodott, hogy megégette a kezét, de bizonyára már elmult.

Nem volt valami nagyon kényelmes ez az otthon, bár jó módra vallott. Az apa volt az első képviselőválasztó biztos és esténként leült ujságot olvasni. Óh, ez az olvasás! Az egész ház szenvedett miatta és a lányok halálosan unatkoztak. Mikor Péter hazajött, az egész család nekiült számolni, hogy megkapta-e az egész fizetését és hogy kapott-e fizetést a betegsége alatt is, amire vonatkozóan a választási biztos is azt mondta, hogy „erre a törvény kötelezi a kapitányt“.

Mikor tegnap jöttem, szerencsétlenségemre kiütöttem egy ablaküveget. Az üveg amugy sem került semmibe, mégis erről sugdolóztak és mindenfelől barátságtalanul néztek rám. Ezért ma elmentem a boltba és vettem egy uj üvegtáblát, amit aztán kittel rendesen a helyére raktam. Erre azt mondta a választási biztos:

– Nem kellett volna olyan sokat fáradoznod egy ablaküvegért.

De nem is annyira az üveg miatt mentem a boltba, sokkal inkább egy pár üveg borért, hogy megmutassam, mennyire nem vagyok rászorulva egy pár ablaküvegnek az értékére, no meg vettem egy kézivarrógépet is, amivel meg akartam tisztelni a lányokat, ha majd megyek. Ma este megihatjuk a bort, hiszen holnap vasárnap van, mindnyájan eleget alhatunk. De hétfőn tovább akarok vándorolni.

Azonban nem ugy történt, ahogy gondoltam. A két lány fönn volt a padláson és kutatott a zsákomban. A varrógép meg a palackok szöget ütöttek a fejükbe és gondolataik folyton ezeken jártak és mikor lejöttek, jelentőségteljesen néztek egymásra.

Csak maradjatok nyugodtan, gondoltam magamban, mindennek eljön az ideje.

Este együtt ülök a háznéppel a szobában és beszélgetünk. Éppen befejeztük az evést és az ember már föltette a pápaszemét, hogy ujságot olvasson. Ekkor kopogtattak odakint. Valaki van az udvaron – mondom. A lányok egymásra néznek és kimennek. Kinyitják az ajtót és azt mondják: Tessék! Két fiatalember lép be. Üljetek le – mondja nekik az asszony.

Ebben a pillanatban eszembe ötlik, hogy az én borom miatt küldtek ezért a két parasztlegényért és hogy ezek a lányok szeretői. A reményteljes fruskák, 18–19 évesek és máris milyen fürgék! Igen ám, csakhogy igy egyszerüen nem lesz bor, szó sem lehet róla…

Az időjárásról beszélgettek, hogy nem jó várni ilyen késő évszakban és hogy az őszi buzaszántást nem szabad abbahagyni.

Ebben a fecsegésben nem volt élet s az egyik lány hozzám fordult, hogy nagyon csöndes vagyok, miért van ez?

– Talán azért, mert el kell utaznom – felelem –, hétfőn reggel már két mérföldnyire leszek innen.

– Akkor talán ma este bucsura koccintunk?

Valaki vihogott erre a kérdésre, bizonyára azért, mert olyan jól illik rám, aki fösvény voltam és vártam a borral. De én nem ismertem ezeket a lányokat és nem is törődtem velük, különben másként viselkedtem volna.

– Miféle koccintás? – mondom – három üveg bort vettem, hogy magammal vigyem az utra.

– Két mérföldre akarod cipelni a bort? – kérdezi a lány nagyot kacagva. – Hiszen sok boltot találsz utközben.

– A kisasszony elfelejti, hogy holnap vasárnap van és akkor minden bolt zárva van – válaszoltam.

A nevetés elnémult, de a hangulat nem javult meg irányomban, mert ilyen nyiltan elárultam szándékomat. A háziasszonyhoz fordultam és sértődött hangon kérdeztem, hogy mivel tartozom.

– Tán csak nem sürgős? Nem ér rá holnapig?

– De sürgős. Két napig voltam itt, gondolkozzék, mit fizessek?

Sokáig gondolkozott, végül kiment és a férfit is belevonta a számolásba.

Mivel sokáig voltak kint, fölmentem a padlásra, elkészitettem a zsákomat és levittem a folyosóra. Még jobban meg kellene sértődnöm és már ma este el kellene mennem. Ez jó módszer volt arra, hogy eljussak innen.

Mikor visszamentem a szobába, megszólalt Péter:

– Csak nem akarsz éjszaka elmenni?

– De igen, akarok.

– Nem hinnélek olyan ostobának, hogy a fehérnép szavára adj valamit.

– Istenem, hadd menni az _öreget_ – szól közbe a nővére.

Végre bejöttek a szülők, de egy szót se szóltak.

– Nos, mivel tartozom?

– Hm. Határozza meg maga.

Most már igazán untam, elkeseritett ez a história és az első bankót, ami a kezembe akadt, odadobtam az asszonynak.

– Elég?

– Hm. Hiszen szép pénz, de… és talán elég is, de…

– Mennyit adtam?

– Egy ötkoronást.

No, ez tényleg kicsit szükmarkuan volt, a zsebembe nyultam több pénzért.

– De anyám, hiszen az egy tizkoronás volt – szólt közbe Péter –, ami pedig nagyon sok és még vissza is adhatnál belőle.

Az öreg kinyitja a tenyerét, megnézi a pénzt és egyszerre elcsodálkozik:

– No de ilyet, nem gondoltam volna, hogy egy tizes. Nem néztem meg közelebbről. Ezért igazán köszönet jár neked.

A választási biztos elkezdett beszélgetni a két legénnyel, hogy mit olvasott a lapban: valami rémes szerencsétlenségről, valakinek a kezét összezuzta egy favágógép. A lányok ugy tettek, mintha nem is látnának, a valóságban pedig ugy ültek ott, mint két macska, behuzott nyakkal, keskenyre összeszoritott szemekkel. Itt nem volt mire várni, bucsuztam.

Az asszony utánam jött a tornácra és barátságosan szólt hozzám:

– Igazán ideadhatnád az egyik palack bort – mondja –, olyan unalmas, amióta ez a két legény itt ül.

– Isten vele! – csak ennyit mondtam és feléje sem hederitettem.

A zsák a hátamon, a varrógép pedig a kezemben volt, az ut pedig puha és nehéz volt cipelni. Mégis könnyü szivvel mentem. Ez kellemetlen história volt és be kell vallanom, kissé nyomoruságosan viselkedtem. Nyomoruságosan? Semmiesetre! Kis biráskodást tartottam magam fölött és kifejtettem, hogy az ördögadta lányok ünnepet akartak csapni a szeretőiknek _az én borommal!_ Bizony. De alapjában véve nem volt-e az én sértődésem csak a férfivér kitörése? Ha két idegen lányt hivtak volna a legények helyett, nem ömlött volna a bor? Bizonyára. És azt mondta, hogy öreg. Hát nem volt igaza? Hiszen megöregedhettem, amióta nem türöm, hogy mellőzzenek egy parasztlegény miatt…

De a sértődésem csökkent a fáradságos menetelés közben, a biróságot föloszlattam és mentem, mendegéltem órákon át nevetséges terhemmel: három palack borral és egy kézivarrógéppel. Az idő enyhe, de ködös volt és nem láttam világosságot a tanyákon, amig egészen a közelükbe nem értem. Ekkor rendszerint kutyák rontottak rám és megakadályoztak abban, hogy besurranjak valamelyik pajtába. Mind később és később lett, fáradt és szomoru voltam és aggódtam a jövő miatt is. Nem dobáltam ki sok pénzt csupa haszontalanságra? El fogom adni a varrógépet és ujra pénzre váltom.

Nagyon, nagyon soká kerültem olyan helyre, ahol nem volt kutya. Világosság ragyogott az ablakából. Minden további nélkül beléptem és szállást kértem.

XXVIII.

Egy bérmakorban levő kislány ült az asztalnál és varrt. Más nem volt a szobában. Mikor szállást kértem, a legbizalmasabb hangon azt válaszolta, hogy igen, megkérdezheti, mire bement egy kis oldalszobába. Utána szóltam, hogy megelégszem azzal is, ha itt ülhetek a kályha mellett, amig nappal lesz.

Rövid idő mulva visszajött a kislány az anyjával együtt, aki még kapcsolta és gombolta a ruháját, amikor jött. Jóestét. Még nem volt ilyennel dolguk és nem tudnak engem rendesen elszállásolni, de lefeküdhetném a kamrában.

– Hát akkor hol fekszik maga?

– Ó, mindjárt nappal lesz. Különben is a lánynak fönn kell lennie és még egy jódarabig varrnia.

– Mit varr? Ruhát?

– Nem, csak egy szoknyát. Holnap föl kell vennie a templomba, de nem akarja megengedni, hogy az anyja segitsen neki.

Előveszem a varrógépemet és tréfásan mondom, hogy annak egy ilyen szoknya ugyszólván semmi. Majd meg fogom mutatni!

– Talán szabó?

– Nem, csak foglalkoztam varrógépek árusitásával.

Előveszem a használati utasitást és elolvasom, hogy mit kell csinálnunk. A lányka tanulékonyan figyel, egészen gyermek még, vékony ujjai megkékültek a ruhától, amely szint ereszt. Ezekről a szegényes kék ujjakról eszembe jut a bor, előveszek egy üveggel és valamennyiüknek adok belőle. Aztán megint varrunk. Én a használati utasitással ülök, a lányka pedig hajtja a gépet. Ugy véli, nagyszerüen megy és a szemei csillognak.

– Hány éves a kislány?

– Tizenhat. Tavaly bérmálták.

– Hogy hivják?

– Olga.

Az anya áll, néz minket, neki is kedve kerekedik a gépet hajtani, de ahányszor hozzányul, azt mondja Olga:

– Vigyázz, anyám, ne rontsd el.

Azután orsóra tekerjük a cérnát és amikor az anya egy pillanatra kezébe veszi az orsót, Olga megint haragszik, hogy elronthatja.

Az anya fölteszi a kávéskannát és főzni kezd. Jó meleg lesz a szobában, a magányos emberek nyugodtak és bizakodóak. Olga nevet, ha valami tréfásat találok mondani a gépre. Föltünik nekem, hogy egyik sem kérdezi, mennyibe került a gép, pedig el szerettem volna adni. Nekik azonban mindenesetre tuldrága volna. Azért mégis pompás volt munkában látni.

– Hiszen még Olgának lehet ilyen gépe, mert nagyszerüen tud vele bánni.

Az anya azt feleli, hogy várhat, amig kikerül a házból és egyideig szolgál.

– Szolgálni megy?

Legalább is ezt reméli az asszony. Még van két lánya, azok is szolgálnak és hál’ Istennek, jó dolguk van. Olga holnap a templomnál találkozik velük.

Az egyik falon egy kis repedtüvegü tükör lóg, a másik pedig különféle garasos képektől tarkállik, melyek lovaskatonákat, meg diszes fejedelmi párokat ábrázolnak. Az egyik kép ócska és mocskos, Eugénia császárné arcképe. Azt hiszem, nem mostanában vásárolták. De hát honnan került ide?

Nem emlékeztek rá. Hiszen az ember kaphatta egyszer.

– Itt a faluban?

Csodálkoznak rajta, hogy nem voltam Hersaetben, ahol a férfi ifjukorában dolgozott. Talán 30 évvel ezelőtt.

Egy kis terv ötlött az eszembe és megszólalok:

– Ez a kép sokba kerül.

Mivel az asszony azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni, megvizsgálom a képet és rendületlenül kijelentem, hogy nem valami olcsó mázolmány, egyáltalán nem.

Az asszony nem lehet ostoba, mert csak ennyit mond:

– Ugy? Gondolja? Ott lógott már, amióta csak a házat fölépitették. A kép különben Olgáé és ő a magáénak tekintette kicsi kora óta.

Titokzatosnak és müértőnek mutatkoztam és hogy még alaposabban belemélyedjek az ügybe, megkérdeztem:

– És hol van az a Hersaet?

– A szomszéd faluban. Két mérföldnyire innen. Ott lakik a földesur.

A kávé elkészült és Olga meg én félbeszakitottuk a munkát. Most már csak a hozzáöltés van hátra. Kérem, hogy mutassák meg azt a bluzt, amelyikhez a szoknya készül. Ekkor kiderül, hogy valami rendes bluzról szó sincs, mindössze egy kötött rongydarabról. De a lányka kapott egy használt kabatot a nővérétől és ez lesz majd kivül és eltakar mindent.

Olga ugyanis, mint hallom, olyan erősen nő ezekben az időkben, hogy céltalan volna külön bluzt venni neki egy éven belül.

Olga ül és öltöget, amivel hamar elkészül. Már olyan álmos, hogy az álmosság leri az arcocskájáról. Erre szinlelt gyámkodással megparancsolom neki, hogy menjen aludni. Az asszony ugy érzi, hogy neki fönn kell maradnia és velem társalognia, bár én kérem, hogy ő is menjen vissza pihenni.

– Igen – mondja az öreg –, de most köszönd meg az urnak a segitséget.

És Olga hozzám lép s kezetnyujtva köszönetet mond. Ezután szeliden betuszkolom a kamrába.

– Maga is menjen be – mondom az anyának –, én sem akarok most már beszélgetni, mert fáradt vagyok.

Mikor látja, hogy elhelyezkedem a kályhánál és a fejem alá teszem a zsákomat, nevetve megrázza a fejét és kimegy.

XXIX.

Jól és vidáman érzem magam, reggel van, a nap besüt az ablakon és Olgának meg a mamájának mulatságosan nedves és sima a haja.

A reggeli után, melyet megosztok kettőjükkel és amelyhez rengeteg kavét kapok, Olga fölcicomázza magát az uj szoknyájával, a ronggyal meg a kabáttal, mely utóbbinak kerek gallérja, két sor gombja és a nyakán meg a gallérján zsinórdiszitése van. És a kis Olga nem tudja kitölteni sehogysem, mert olyan karcsu, mint egy kis borju.

– Ne vegyünk be egy kicsit a kabátnak az oldalából? – kérdezem – van még időnk hozzá.

De az anya meg a lány egymásra pillantanak, hogy ma vasárnap van, amikor nem vesznek a kezükbe se tüt, se ollót. Tudom jól, hogy mit gondolnak magukban, hiszen gyermekkoromban én is igy gondolkoztam. Most segitségül hivok egy kis szabadgondolkozást: az egészen más, hogyha a varrógép varr, hiszen a kocsi sem követ el bünt, mikor vasárnap megy az uton.

De ők ezt nem értik. Különben is Olgának bele kell nőnie a kabátba, hogy egy pár évig viselhesse.

Gondolkozom, hogy mit dughatnék Olga kezébe, ha elmegy, de nem volt semmim, csak egy egykoronást adok neki. Kezetnyujtva megköszöni, megmutatja a pénzdarabot anyjának és azt sugja csillogó szemekkel, hogy odaadja a testvérének a templomban. És az anya majdnem épp ugy meghatva azt mondja, hogy igen, megteheti.

Olga templomba megy bő kabátjában és apró lábaival szalad le a domboldalon. Istenem, milyen kedves!…

– Nagy tanya az a Hersaet?

– Igen.

Ülök egy darabig és álmos szemekkel tünődöm a szó etimológiáján: Hersaet biztosan abból származik, hogy Herresaete, ami uri székhelyet jelent. Talán egy hadvezér uralkodhatott itt, akinek leányát, a legbüszkébb leányt a környéken, maga a kormányzó vette feleségül és fiukból király lett…

Szóval, nagyon vágyom Hersaet felé. Mindegy, akármerre megyek, azért inkább oda. Talán kaphatok valami munkát a földesurnál, talán lesz szerencsém egy és máshoz, mindenesetre idegen emberek között leszek és miután elhatároztam, hogy Hersaetbe megyek, megvolt a célom.

Mivel azonban kábult és zavart voltam a kevés alvástól, az asszony megengedte, hogy lefeküdjem az ágyára. Egy csinos kis keresztespók mászik lassan föl a falon és én fekve, szemeimmel követem, amig el nem alszom.

Pár órát aludtam és frissen, vidáman, kipihenten ébredtem föl. Az asszony az ebédet főzi. Becsomagolom a hátizsákomat, fizetek a szállásért és végül azt mondom, hogy Olgának a képért a varrógépet adom cserébe.

Az asszony megint nem hisz a szavaimnak.

– Mindegy – mondom –, ha ő meg lesz elégedve, én meg leszek. A kép értékes, tudom, hogy mit csinálok.

Levettem a falról a képet, lefujtam róla a port és gondosan összegöngyölgettem. A falon világos négyszög maradt a helyén. Aztán elbucsuztam.

Az asszony kijött utánam, hogy nem várhatnám-e meg Olgát, hogy megköszönhesse.

Jaj, de kedves volna!

De nem volt időm. Kértem, adja át neki üdvözletemet és mondja meg, hogyha valami kétsége van, csak olvassa el a használati utasitást.

Az asszony sokáig állt ott és nézett utánam. Peckesen mentem előre és büszkélkedtem. Most már csak a hátizsákot kellett vinnem és kipihentem magam, a nap sütött és az ut is megszáradt valamelyest. Ekkor énekelni kezdtem, mert elégedett voltam a cselekedetem miatt.

Neuraszténia…

Hersaetbe másnap kerültem. Mivel olyan nagy és finom hely, előbb körül akartam járni. De mikor egy kicsit beszéltem a tanyai béresekkel, elhatároztam, hogy fölkeresem a földesurat. Dolgoztam én már gazdag embereknél azelőtt is, mint például most a kapitányéknál Ővrebőben.

A földesur kis szélesvállu ember volt, hosszu fehér szakállal és sötét szemöldökkel. Rideg hangon beszélt, de jóságos szemei voltak; később pedig kiderült, hogy vidám ember, aki néha tréfált és igazán szivből nevetett. Egyszer-másszor ő maga is tudatára ébredt helyzete és jómódja fontosságának. Az volt a legnagyobb ambiciója, hogy tiszteljék a tekintélyét.

– Nem, nincs semmi munka. Honnan jön?

Megneveztem egy pár helyet az utamról.

– Bizonyára nincs pénze és most azért könyörög.

– Nem kértem, van pénzem.

– Akkor mehet tovább. Nem tudok magának munkát adni, az őszi szántás elmult. Tud keritést vágni?

– Igen.

– Ugy. De nekem már nem kell fakerités, drótkeritésem van. Ért a kőmüvesmunkához?

– Igen.

– Kár. Éppen most volt nálam az egész őszön át két kőmüves, maga is velük lehetett volna.

Ott állt és pálcájával a földet szurkálta.

– Hogyan jutott eszébe hozzám jönni?

– Mindenki azt mondta, hogy csak a földesurhoz menjek, akkor kapok munkát.

– Ugy? Igen, nálam mindenféle népség dolgozik, most ősszel kőmüvesek voltak itt. Tud csirkéket etetni? Mert életemben nem találtam még élő embert, aki ahhoz értett volna, ha-ha-ha. Azt mondta különben, hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozott Ővrebőben.

– Igen.

– Mit csinált ott?

– Fákat döntöttem.

– Nem ismerem a kapitányt, hiszen messze lakik innen, de hallottam róla. Vannak bizonyitványai tőle?

Elővettem a bizonyitványt.

– Jöjjön és maradjon nálam – mondta minden további nélkül.

A ház körül vezetett a konyhába.

– Adj ennek az embernek jó adag ennivalót, hosszu utat tett meg – mondta.

Ülök a nagy, világos konyhában és hosszu idők óta a legjobb ebédemet eszem. Éppen készen vagyok az evéssel, amikor a földesur megint bejön a konyhába.

– Kérem – mondja.

Rögtön fölugrom és állok, mint egy gyertya és ez a kis udvariasság nem kerülte el a figyelmét.

– Nem, csak egyen tovább, végezze el. Már készen van? Azt gondoltam, hogy… Jöjjön velem…

A pajtához vezetett.

– Egy időre az erdőbe kell mennie. Mi a véleménye erről? Két legényem van, de az egyikre szükségem van másutt, a másikkal maga mehet az erdőbe. Látja, hogy van elég fám, de hiszen itt heverhet és még sincs soha elég belőle. Azt mondta, hogy van pénze. Mutassa.

Megmutattam neki a bankóimat.

– Jól van. Lássa, én hatósági ember vagyok és vigyáznom kell az embereimre. De természetesen bizonyára magának sem terheli semmi a lelkiismeretét, ha magához a földesurhoz jött, hahaha. Amint mondtam, ma kipihenheti magát és holnap menjen az erdőbe.

Megkezdtem előkészületeimet a holnapi napra, utánanéztem ruháimnak, kicsiszoltam a fürészt és kifentem a baltámat. Meleg ujjasom nem volt, de még olyan idő volt, hogy arra nem volt szükség, máskülönben semmim sem hiányzott.

Az ur többször kijött hozzám és mindenfélét fecsegett, ugylátszik mulattatta a velem való fecsegés, amióta megtudta, hogy idegen vándor vagyok. – Gyere ide, Margit – mondta a feleségének, aki átment az udvaron. – Ez az uj ember, az erdőbe küldöm.

XXX.

Nem kaptunk parancsot, hanem a saját tetszésünk szerint kezdtük meg a kopárkoronáju fák kidöntését és az ur azt mondta este, hogy nagyon jól van. Különben holnap ő ad nekünk utasitást mindenben.

Hamarosan beláttam, hogy az erdei munka nem fog karácsonyig tartani. Az idő hüvös volt és éjszakánként dér lepett be mindent, de mivel hó nem esett, nagy tömeg fát döntöttünk ki minden nap és nem volt semmi akadály, mely hátráltatott volna bennünket; a földesurnak is ugy tetszett, mintha merő dühöngésből akarnók az egész erdőt kivágni, hahaha. Könnyü volt az öregnél dolgozni, gyakran átjött hozzánk az erdőbe és jókedvü volt, de mivel nem szoktam a tréfáit viszonozni, biztosan azt hitte, hogy unalmas, de kemény legény vagyok. Most arra kezdett használni, hogy a levelezését vigyem vagy hozzam a postára.

Nem volt gyerek a tanyán, de fiatalember sem, a lányokon meg az egyetlen legényen kivül, igy bizony kissé hosszunak tetszett az idő esténként. Hogy legyen mivel eltölteni, cint és forrasztót szereztem és megcineztem néhány edényt a konyhában. De ennek is hamar vége lett. Igy aztán egy este leültem és a következő levelet irtam:

„Bár ott lehetnék, ahol Maga van, két ember helyett dolgoznék!“

Másnap a postára kellett mennem az ur megbizásából, magamhoz vettem a levelemet és föladtam. Nagyon nyugtalan voltam, a levélnek meglehetősen szimpla külseje volt, mert a levélpapirt az urtól szereztem és a boritékra nyomtatott nevét le kellett ragasztanom egy egész bélyegsorral. Bár tudhatnám, hogy mit fog mondani, ha megkapja! A levélben nem volt sem aláirás, sem dátum.

Azután dolgozunk az erdőben, a legény meg én, beszélgetünk a magunk kicsinyes dolgairól, jókedvüen csevegünk és jól értjük egymást. A napok multak, láttam a munka végét közeledni, de volt egy kis reményem, hogy talán az ur talál számomra valami mást, ha az erdei munka befejeződött. De ez bizonytalan. Bizonyára megint utra kell mennem karácsony előtt.

Egy napon megint a postán vagyok. Levelet kaptam. Lehetetlennek tartom, hogy nekem szóljon, tanácstalanul forgatom. De a postás már ismer, még egyszer elolvassa és azt mondja, hogy az én nevem van rajta és mellette a földesur cime. Hirtelen eszembe ötlik valami és elveszem a levelet. Igen, igen, az enyém, elfelejtettem… igaz…

És a fülem elkezd csengeni, kisietek az utra, fölbontom a levelet és olvasom:

„Ne _irjon_ nekem –“

Név nélkül, dátum nélkül, de olyan tisztán és kedvesen. És a második szó alá van huzva.

Nem tudom, hogy kerültem haza. Emlékszem, leültem egy távolságjelző kőre és elolvastam a levelet és zsebrevágtam, mire egy másik kőig mentem és megismételtem ugyanezt. Ne _irjon_. De talán mehetnék és személyesen beszélhetnék vele? Ez a kis kedves papiros és a sietős, finom betük! A kezei tartották ezt a levelet és a szemei alatt feküdt, rálehelt. És a végén egy gondolatjel volt, ami egy egész világot jelenthetett.

Hazamentem, átadtam a postát és az erdőbe mentem. Egész idő alatt álmodoztam és a pajtásom nem tudta megérteni, miért olvasom el minduntalan a levelet és miért rejtem el megint a pénzem mellé.

Milyen ügyesen csinálta, hogy meg tudott találni! Biztosan a világosság felé tartotta a boritékot és a bélyegek alatt elolvashatta a bérlő nevét, egy pillanatra megrázhatta a bájos fejét és a szemeivel kacsintva igy szólt: A földesurnál dolgozik Hersaetben…

Mikor megint hazakerültünk, estefelé kijött hozzánk az ur és egyről-másról beszélgetve, megkérdezte:

– Maga azt mondta, hogy Falkenberg kapitánynál dolgozott Ővrebőben?

– Igen.

– Ugy látom, a kapitány föltalált egy gépet. – Gépet?

– Egy fürészt. A lapokban áll.

Közelebb huzódom. Tán csak nem az _én_ fürészemet találta föl a kapitány?

– Valami tévedésnek kell lenni – mondom –, mert nem a kapitány találta föl a fürészt.

– Nem?

– Nem ő. De a fürész nála van.

Elmondok mindent az urnak. Bemegy az ujságért és most már ketten olvassuk: Uj találmány… Kiküldött tudósitónktól… Fürészszerkezet, amely nagy jelentőséggel birhat az erdőbirtokosok számára… A gép a következőképen müködik…

– Tán csak nem mondja, hogy maga találta föl a fürészt?

– De igen, én.

– És a kapitány ellopná? Nohát ez furcsa dolog lesz, rendkivül furcsa ügy. Istenuccse. Látta valaki, hogy maga dolgozik a találmányán?

– Igen, a kapitány egész háznépe.

– Istenemre, ez a legnagyszerübb dolog, amit valaha hallottam. Ellopni a találmányát! És az érte járó pénzt, ami egy millióra is rughat.

Azt kellett mondanom, hogy nem értem a kapitányt.