Part 5

Büszke voltam. Hohó, hát mégis szivesebben jönnek a hölgyek velem, mert én föltaláló és fürésztulajdonos vagyok, és ha jól kiöltözöm, hát igen tekintélyes, sőt pompás külsőm van.

De Falkenberg megmagyarázta, hogy miért kiván Erzsébet kisasszony engem. És ez a magyarázat egy csapással összezuzta büszkeségemet. A kisasszony meg az apja megbeszélték, hogy igy lesz a dolog. A tiszteletes ur ugyanis mégegyszer a lelkemre akar beszélni, hogy álljak be hozzá szolgálatba.

És nekem folyton ez a magyarázat járt a fejemben.

– De ha ott maradsz a tisztelendő urnál –, mondta Falkenberg –, füstbe megy a mi vasutépitési tervünk.

– Nem maradok ott – feleltem.

XXIII.

Kora reggel kirobogok az udvarról. A két hölgy bundákba burkolódzva ül a kocsiban. Csipős hideg van. Nagy hasznát veszem meleg gyapjutakarómnak. Fölváltva, hol a vállamra, hol meg a térdemre teritem.

Ugyanazon az uton haladtam, amelyen valamikor Falkenberggel vándoroltam. Egymásután ismerem föl a falvakat. Itt meg itt hangolta Falkenberg a zongorát, itt hallottuk a huzódó vadkacsákat. A nap fölkelt, meleg lett, az órák multak s az egyik utkereszteződésnél a hölgyek kopogtak az ablakon és azt mondták, hogy itt az ebéd ideje.

Láttam a nap állásán, hogy a hölgyek számára még korán van, ellenben az én ebédidőm valóban elérkezett, mert mi tizenkét órakor szoktunk enni. Nyugodtan tovább hajtottam.

– Nem tud megállni? – kiáltották a hölgyek.

– De hiszen önök csak három órakor szoktak ebédelni?… Azt hittem…

– De mikor éhesek vagyunk!

Az ut szélére hajtottam, kifogtam a lovakat, megetettem és megitattam őket. Furcsa…, talán az én ebédidőmhöz akartak igazodni!…

– Kérem, jöjjön ide – kiáltották.

De én nem akartam melléjük ülni és a lovaknál maradtam.

– Nos? – mondta a kapitányné.

– Igen, legyenek olyan szivesek és adjanak nekem is valamit.

Elhalmoztak ennivalóval, kinálgattak és egyre biztattak, hogy egyem még. Kihuztam a söröspalackok dugóit és az italból is bőségesen megkaptam a részemet. Egész kis lakomát csaptunk ott az országuton. Életemnek egyik kedves kis epizódja. De alig mertem a nagyságos asszonyra nézni, nehogy megbántsam vagy zavarba hozzam.

A két hölgy tréfálkozott és nevetett. Engem is belevontak a beszélgetésbe. Erzsébet kisasszony megkérdezte:

– Nem gondolja, hogy vidám dolog igy a szabadban ebédelni?

Most már nem tegezett, mint azelőtt.

– No, őneki ez nem ujság – mondta a nagyságos asszony. – Hiszen minden nap az erdőben ebédel.

Ez a hang, ezek a szemek, ezek a nőies gyöngéd mozdulatok, ahogy a poharat nyujtja és mosolyog… Én is mesélhettem volna valamit. Óh igen, mesélnem kellett volna valami vidám históriát a nagyvilágból, amin nevethettek volna. Vagy kijavithattam volna őket, amikor arról beszélgettek, hogy hogyan kell tevén ülni, vagy a bort kisajtolni.

Gyorsan megettem az ebédet és elsomfordáltam. Előkerestem a vödröt és vizet hoztam a lovaknak, bár már éppen eleget ittak. Azután letelepedtem a patak partján.

Egyszer odakiáltott a kapitányné:

– Vigyázzon kérem a lovakra, mi elmegyünk virágot szedni.

De nemsokára visszajöttek és kijelentették, hogy sem virág, sem pedig berkenye nincs már és a fákról is lehullt a rozsdatarka őszi lomb. És a kisasszony megint hozzám fordult:

– Mondja kérem, nincs itt a közelben temető, ahová elsétálhatnánk?

– Nincs.

– Hát magának nem hiányzik?

És elmondta a barátnőjének, milyen különös ember vagyok én, éjszaka a temetőben kószálok és a halottakkal beszélgetek. Ott találom ki azokat a favágógépeket is.

Hogy éppen valamit mondjak, megkérdeztem, hogy mit csinál a fiatal Erik. Hiszen mikor eljöttem, nagyon rossz bőrben volt, vért köpött…

– Jobban van – felelte kurtán a kisasszony. – Ne induljunk, Lujza?

– De igen, ha lehet.

– Ahogy parancsolják.

Az órák multak, alkonyodik, hüvös lesz megint, csipős szél dudál, azután esni kezd, félig hó, félig eső. Elhagyjuk a szomszéd falu tornyát, néhány boltot, házakat és gazdaságokat.

Kocognak az ablakon.

– Itt egy éjjel maguk idegen lovakon nyargalásztak! – mondja a kisasszony.

És mind a ketten fölkacagtak.

Nekem ez a válasz tolult az ajkamra:

– És a kisasszony apja mégis föl akar fogadni? Vagy nem?

– De igen.

– Ha már erről beszélünk, mondja, kérem, honnan tudta a tisztelendő ur, hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozom? Hiszen ön is meg volt lepve, mikor meglátott.

Rövid gondolkozás után az asszonyra nézett és ezt felelte:

– Megirtam az apámnak.

A nagyságos asszony lesütötte a szemét.

Az a benyomásom volt, hogy a lány nem mond igazat, de azért nem lehet semmi hazugságon rajtacsipni. Hiszen egész valószinünek hangzott, hogy az egyik levélben csak ugy mellékesen megemlitette a szüleinek: tudjátok, kit találtam itt? Azt az embert, aki a vizvezetékünket csinálta. Most fát vág a kapitány erdejében.

De mire beérkeztünk a pap udvarába, már ott állt az uj szolgalegény és elvezette a lovakat.

És akkor megint ezen törtem a fejemet: hát akkor miért választottak engem kocsisnak? Talán hogy kiengeszteljenek, hogy engem nem hivtak be, mikor Falkenberg a szobában énekelt? De hát megértik-e ezek az emberek, hogy én rövidesen befejezem találmányomat és nem szorulok senki fia jóindulatára?

Savanyu arccal, morcosan kószáltam az udvaron, a konyhában ettem és befogtam a számat. Oline megáldott a vizvezeték miatt. Mikor beesteledett, a takarómmal kivonultam a pajtába.

Arra ébredtem, hogy valaki tapogatózik körülöttem.

– Itt nem maradhatsz – mondta a papné –, hiszen megfagynál. Gyere, majd megmutatom az utat.

Egyideig beszélgettünk, nem akartam elmenni innét, sőt rávettem őt is, hogy üljön le mellém. Csupa tüz volt… a természet gyermeke és lelkében még muzsikált egy régi emlék melódiája.

XXIV.

Másnap reggelre megjavult a hangulatom, lecsillapodtam és megnyugodtam. Némi kis lemondással gondoltam arra, hogy legjobb volna, ha mindörökre ezen a helyen maradnék, beállnék béresnek a paphoz és eltemetkezném ezen a csendes, nyugalmas vidéken…

Falkenbergné az udvaron állt. Világosruhás alakja ugy meredt a reggeli égbe, mint valami karcsu és nemes oszlop. Az udvar végében állt hajadonfőtt.

Jóreggelt kivántam.

– Jóreggelt – felelte és felém jött. – Szerettem volna tegnap este még maga után nézni, de nem tudtam elszabadulni, illetve talán el tudtam volna szabadulni, de… Remélem, nem a pajtában aludt?

Az utolsó mondat mintha álomfelhőn keresztül ért volna füleimhez. Nem tudtam felelni.

– Miért nem válaszol?

– Hogy a pajtában aludtam-e? Igen.

– Ugy. És milyen volt?

– Köszönöm, egész jó.

– Ugy?… Igen… Ma hazamegyünk.

Elfordult és távozott. Arcát egy szempillantás alatt elöntötte a pirosság.

Ekkor odajött hozzám Harald és megkért, hogy csináljak neki egy sárkányt.

– Igen… majd megcsinálom – feleltem mérhetetlen zavaromban –, egy olyan hatalmas sárkány lesz, ami fölrepül az égig. Majd meglátod…

Néhány órahosszat szakadatlanul furtuk, faragtuk a sárkányt. Harald roppant kedves volt naiv ártatlanságában, de én persze minden egyébre gondoltam inkább, mint a sárkányra. Fölragasztottuk a sárkány farkát, csomóztunk, kötöztünk és megint ragasztottunk. Két alkalommal Erzsébet kisasszony is odajött és nézte a munkát. Éppen olyan kedves és élénk volt, mint azelőtt, de én nem igen törődtem vele. Más járt az eszemben.

Azután jött a parancs, hogy fogjam be a lovakat. Erre beküldtem Haraldot és félórai haladékot kértem. És tovább dolgoztunk a sárkányon, amig elkészült. Másnap reggel, ha az enyv megszárad, fölröpülhet a levegőbe, Harald szemmel követheti föl a kék égig és közben éppen olyan furcsa bizsergést érezhet a szive táján, mint én most.

Befogtam.

A nagyságos asszony az egész papcsalád kiséretében kilépett a házból.

A tiszteletes ur meg a felesége barátságosan üdvözölnek, néhány szót váltunk, de én csak a hangjuk csöngését hallom, szavaikat nem értem. A papné megint olyan furcsa oldalpillantással nézett rám.

Erzsébet kisasszony kihozza az ételkosarat és jól bebugyolálja a barátnőjét.

– Hát igazán nem veszel magadra semmit? – kérdi utoljára.

– Nem, köszönöm, igy éppen jó. Isten veletek.

– Legyen ma is éppen olyan jó kocsis, mint amilyen tegnap volt! – kiáltja föl hozzám a kisasszony és integet.

Kifordulunk az udvarról.

Csipős szél fujt. Rögtön láttam, hogy a nagyságos asszony nincs elég melegen betakarva.

Egyik óra mulik a másik után. A lovak érzik, hogy hazafelé tartunk és nógatás nélkül is szaporán ügetnek. Kesztyüm nincs és ujjaim lassanként megdermednek. Az ut mentén egy kunyhó szomorkodik. A nagyságos asszony kocog, hogy álljunk meg, dél van és a hidegtől sápadtan kilép a kocsiból.

– Gyerünk be a kunyhóba és együnk valamit – mondja –, ha ellátta a lovakat, hozza be az ennivalós kosarat.

És ezzel fölmegy a lankán.

– Talán a hideg miatt megy ebbe az idegen kunyhóba – gondolom magamban –, mert nem hiszem, hogy tőlem félne.

Megkötöm a lovakat, megetetem és betakarom őket a pokróccal, mert az idő esőre áll. Megveregetem a hátukat, azzal veszem a kosarat és megyek be a kunyhóba.

A kunyhóban egy vénasszonyt találok. Hevesen hadonászik és barátságosan beljebb hiv. A nagyságos asszony kicsomagolja az ennivalónkat, azután anélkül, hogy rámnézne, igy szól:

– Ugylátszik, ma is nekem kell ellátnom magát. – Igen, köszönöm szépen.

Szótlanul fogyasztjuk el az ebédet. Egy padon ülök egész idő alatt, kibámulok az ablakon és egy falatot sem tudok legyürni. Ő néha egy-egy szót vált a vénasszonnyal, néha meg a tányéromra pillant, hogy van-e mit ennem. A szoba nagyon kicsi, két lépésnyire tőlem van az ablak és mi egészen közel ülünk egymáshoz. A kávé elfogyott, mellettem a padon nincs már hely, ugy hogy a csészét a kezemben tartom. Akkor felém fordul a nagyságos asszony és lesütött szemmel mondja:

– Hiszen itt van még hely.

Hallom a szivem dobbanását és ilyesvalamit mormolok:

– Köszönöm…, jól van igy is… Én inkább…

Kétségtelenül fél tőlem, fél, hogy valamit mondok vagy teszek… Most megint elforditja az arcát és látom, hogy keble hevesen sülyed és emelkedik. Légy nyugodt, mondom magamban, egyetlen szócska sem fogja elhagyni ajkaimat.

Szeretném az üres csészét és a tányért az asztalra tenni, de félek, hogy megijesztem, ha közelebb megyek hozzá. Megzörgetem egy kicsit az edényt, hogy figyelmesebbé tegyem, aztán leteszem a csészét és megköszönöm szépen az ebédet. A háziasszonyi hangon akar beszélni:

– Nem kiván semmit? Azt hiszem…

– Nem, köszönöm szépen. Bepakolhatok? De ugylátszik…

Kezeimre pillantok és látom, hogy a meleg szobában földuzzadtak és formátlanná dagadtak, ugy hogy bizony nem igen tudok csomagolni. A kapitányné megértette pillantásomat, lesüti a szemét és lassan kikivánkozó mosollyal kérdi:

– Nincs kesztyüje?

– Nincs, de nem is kell.

Visszaülök a padra és várom, hogy becsomagoljon, hogy a kosarat elvihessem. Egyszerre megint felém fordul és anélkül, hogy arcát fölemelné, kérdi:

– Hová való?

– Nordlandba – felelem.

Csönd.

Végre én kérdezem:

– Volt már ott a nagyságos asszony?

– Igen, gyermekkoromban.

És az órájára pillant, mintha figyelmeztetni akarna, hogy készülődjünk.

Azonnal fölálltam és kimentem a lovakhoz.

Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, nagy nedves hópelyhek szállingóztak lefelé, sietve levettem a bakról meleg gyapjutakarómat és elrejtettem az ülés alá, azután megitattam és befogtam a lovakat. Nemsokára jött Falkenbergné. Elébe mentem, hogy a kosarat elhozzam.

– Hová megy?

– A kosárért.

– Nem szükséges. Nem visszük magunkkal.

A kocsihoz mentünk, beszállt és én be akartam burkolni a lábait. Közben kihuztam az ülés alól összehajtogatott takarómat és azt is térdeire teritettem a másik alá, hogy észre ne vehesse.

– Milyen szerencse – mondta Falkenbergné –, hol volt ez a takaró?

– Itt az ülés alatt.

– Hiszen kaphattam volna még a barátnőmtől, de isten tudja mikor küldhetem vissza. Köszönöm, majd én magam… Köszönöm, én is elérem… Csak készüljön el most maga is.

Becsuktam az ajtót és fölmásztam a bakra.

– Ha kopogni fog és vissza akarja adni a takarót, hát nem állok meg, – gondoltam.

Megint mulnak az órák. Olyan sötét van, mint valami zsákban, egyre hevesebben esik és havazik, az ut egyre puhább lesz. Néha leugrom a bakról és a kocsi mellett szaladok, hogy meggémberedett tagjaim fölengedjenek. Ruháimról csurog a viz.

Igy megyünk hazafelé.

– Csak ne legyen olyan világos az udvaron, hogy fölismerhesse a takarót – gondolom magamban.

De, sajnos, az udvar teljesen ki volt világitva. Várták a nagyságos asszonyt.

No, most minden kiderül. Szorongásomban egy jó darabbal a bejárat előtt megállitom a lovakat és kinyitom az ajtót.

– Mi az?… Mi történt?

– Azt hiszem, jobb lesz, ha itt száll ki a nagyságos asszony. Olyan pocsolyás az udvar és a fü csupa viz…

Talán azt hitte, hogy Isten tudja, mit akarok.

– Az Isten áldja meg, hajtson tovább.

A kocsi megindult és egy perc mulva ott álltunk a kivilágitott bejárat előtt.

Emma jött ki elibénk. A nagyságos asszony odaadta neki a takarókat, amiket már bent a kocsiban összehajtott.

– Köszönöm – mondta és rámnézett. – Istenem, milyen vizes lett…

XXV.

Különös ujság várt rám. Falkenberg elszegődött a kapitányhoz és igy terveink füstbe mentek. Egyedül maradtam. Nem tudtam megérteni a dolgot. No, de hiszen holnap is lesz egy nap, majd gondolkodom rajta.

Éjjel van, két óra és én még mindig ébren hánykolódom, gondolkodom és didergek. Még mindig nem tudtam fölmelegedni. De végre is elmulik a didergés és forró vacogás fut végig a testemen. Lázam van. Hogy félt tegnap… Nem mert velem ebédelni egyedül az országuton és egész utazásunk alatt egyetlenegyszer sem nézett rám.

Egy világos pillanatban eszembe ötlik, hogy ha igy forgolódom, fölverem Falkenberget és meg fogja hallani, ha félrebeszélek. Összeszoritom fogaimat és fölugrom. Magamra kapom nedves ruháimat, lesietek a lépcsőn és futásnak eredek befelé a földeken. Rövid idő multán megszáradnak a ruháim. Az erdő felé futok és mikor elérem a munkahelyünket, arcomról szakad a verejték. Csak megtaláljam a fürészt, majd kidolgozom testemből a lázt. Ez régi és kipróbált módszerem. A fürészt nem találom, de a balta ott fekszik, ahová szombat este eldugtam. Nekilátok a munkának. Olyan sötét van, hogy az orromig se látok. Időnként megtapogatom a törzseket és néhány fát kidöntök. Szakad rólam a verejték.

Tagjaim reszketnek a kimerültségtől, eldugom a baltát és szaladok haza. Már hajnalodik.

– Hol voltál? – kérdezi Falkenberg.

Nem akarom, hogy megtudjon valamit a tegnapi utról. Még elfecsegné a konyhában. Magam elé dünnyögök valami érthetetlen választ.

– Talán bizony Rönnaugnál voltál? – kérdezi ujból.

– Igen – felelem –, nála voltam, ha éppen tudni akarod.

– No, ezt nem volt nehéz kitalálni – feleli. – Én mostanában nem járok senkihez.

– El akarod venni Emmát?

– Hát bizony meglehet. Kár, hogy te nem maradsz itt. Elvehetnéd valamelyik másikat.

És tovább füzi gondolatait. Hogy akármelyik lány enyém lehetett volna, ha akartam volna, de most már késő, mert a kapitánynak nincs szüksége rám. Ne is menjek már ki az erdőbe…

Mintha messzi-messziről, mérhetetlen álomtenger másik partjáról röpülnének felém a szavai.

Reggelre elmulik a láz. Kissé fáradt vagyok, de azért mégis fölkelek, hogy kimenjek az erdőbe.

– Nem kell kijönnöd – mondja Falkenberg –, hiszen mondtam már…

Hát persze, igaz. De mégis a munkaruhámat huzom föl, mert a másik még egészen nedves. Falkenberg zavarban van, fél a szemrehányásoktól, amiért megállapodásunkat megszegte. Mentegetőzik, hogy bizonyosra vette, hogy elszegődöm a papékhoz.

– Hát akkor nem jössz velem a hegyekbe? – kérdezem.

– Nem, ugy látszik, annak már vége. Belefáradtam a kószálásba és ennél jobb helyet igazán nem is találhatnék.

Ugy teszek, mintha egyáltalában nem érdekelne a dolog és Péter felől kérdezősködöm. Szegény ember milyen sokáig betegeskedik.

Falkenberg azt mondja, hogy félembernek érzi magát, mert tőlem el kell válnia. És ha Emma nem volna, bizony cserbenhagyná a kapitányt.

– Nesze – mondja –, ezt neked adom.

– Mi az?

– A bizonyitványaim. Nekem nem kell, de te alkalomadtán fölhasználhatod. Ha egyszer abba a helyzetbe kerülsz, hogy zongorát kell hangolnod.

Ideadja a bizonyitványokat és a hangvillát. De miután nékem nincs olyan jó hallásom, mint neki, nem vehetem hasznát a dolgoknak. Megmondom, hogy könnyebben fölhangolnék egy köszörükövet, mint egy zongorát.

Erre elkezd nevetni és szemmelláthatólag örül, hogy én ilyen félvállról veszem a dolgokat.

Falkenberg elment. Fáradt vagyok. Jó lesz egy kicsit lustálkodni, ruhástól végigfekszem az ágyon és gondolkodom. Hiszen a munkát befejeztük, amugy is odébb kellett volna állnunk, nem várhattam, hogy örökkévalóságig itt tartsanak. Azt persze számitáson kivül hagytam, hogy Falkenbergtől el kell válnom. Hej, ha a helyén lehetnék, két ember helyett dolgoznám. Talán megvesztegetném, hogy engedje át a helyét… Az igazat megvallva, azt hittem, hogy a kapitányt kellemetlenül érinti az, hogy ezt a munkást éppen ugy hivják, mint őt, de, ugy látszik, tévedtem.

Töröm a fejem. Tudomásom szerint jó munkás voltam és egy percet sem loptam el a kapitány idejéből a saját munkám számára.

Megint elalszom és lépések zajára ébredek föl. Valaki jön föl a lépcsőn és mielőtt kiugorhatnám az ágyból, előttem áll a kapitány.

– Maradjon csak – mondja barátságosan és megint menni készül. – De ha már egyszer fölébresztettem, talán elintézhetnők a számadásunkat.

– Igenis, ahogy kapitány ur kivánja.

– Csak azt akarom mondani, én is meg a barátja is, azt hittük, hogy elszegődik a paphoz és azért… És most már itt a tél, az erdőben nem lehet dolgozni és… mit is akartam még mondani?… Igen… a barátjával már elszámoltam és nem tudom, hogy…

– Természetesen rendben van.

– Megegyeztünk a barátjával, hogy valamivel többet kapnak a kialkudott napszámnál.

Erről Falkenberg nem szólt nekem. Valószinüleg ebben a pillanatban jutott a kapitány eszébe.

– És mi pedig felesben osztozkodunk – mondtam én.

– De hiszen maga volt a munkavezető. Természetes tehát, hogy nagyobb rész illeti…

Miután láttam, hogy hiába mentegetőzném, ráhagytam, hogy fizessen annyit, amennyit akar. A pénzt eltettem.

– Ez több, mint amennyire számitottam – mondtam.

– Nagyon örülök – felelte a kapitány – és még ezt a bizonyitványt is oda akarom adni, hogy megköszönjem a munkáját.

Derék, egyeneslelkü ember volt. És miután egy szóval sem emlitette a tavaszra tervezett vizvezetéket, én sem szóltam, nehogy zavarba hozzam.

– Most a vasutépitéshez megy? – kérdezte.

– Még nem tudom.

– Hát… sok szerencsét kivánok.

De én nem tudtam tovább visszatartani magam, megkérdeztem:

– És később, ugy tavasz felé, lesz itt valami munka számomra?

– Még nem tudom, majd meglátjuk. Én… az a kérdés… Ha éppen erre jár, nézzen be. Hát a favágógéppel mi lesz?

– Ha itthagyhatnám…

– Hát persze.

Mikor elment, leültem az ágy szélére. Na most vége, ugy bizony. Isten segits. Kilenc óra van. Az asszony már fölkelt. Ott járkál bent a házban. Az ablakon keresztül talán megláthatom. Bár csak már száz mérföldnyire volnék innét.

Előveszem a hátizsákomat és becsomagolok. A nedves kabátot fölhuzom a száraz fölé. Kész vagyok. Megint leülök és várok.

Emma jön.

– Tessék reggelizni jönni.

Legnagyobb rémületemre karján hozza a takarómat.

– És a nagyságos asszony kérdezteti, nem a te takaród-e ez?

– Nem, az enyémet már becsomagoltam.

Emma eltünik.

Csak nem árulhatom el magam. Ördög vigye azt a takarót. Legjobb volna talán, ha mégis lemennék reggelizni. Egyszersmind el is bucsuzhatnám. Ez nem volna föltünő.

Emma megint megjelenik a takaróval, szépen összehajtogatja és leteszi a padra.

– Kihül a kávé, ha nem jösz – mondja.

– Minek hoztad föl ezt a takarót?

– A nagyságos asszony mondta, hogy tegyem le itt.

– Igen, igen… talán Falkenbergé – mormolom.

Emma megkérdezi:

– Hát te most elmész?

– Igen… miután te hallani se akarsz rólam…

– Óh, te… – feleli és nevet.

Lemegyünk a konyhába. Miközben eszem, látom, hogy a kapitány megy ki az erdőbe. Örülök, hogy elment… talán kijön a nagyságos asszony és elbucsuzhatom.

Kész vagyok a kávéval. Fölállok.

Csakugy minden szó nélkül odébb álljak? Hát persze… elbucsuzom a lányoktól, mindegyikkel váltok néhány szót.

– Szerettem volna elbucsuzni a nagyságos asszonytól is, de ugylátom…

– A szobában van. Mindjárt beszólok…

Emma bemegy és néhány pillanat mulva már jön is vissza.

– A nagyságos asszonynak fáj a feje. A diványon fekszik. Tiszteltet.

– Viszontlátásra – mondják a lányok, mikor kilépek az ajtón.

Vállamon viszem a hátizsákomat. Lassan lépegetek ki az udvarról. Hirtelen eszembe jut, hogy a baltát eldugtam és Falkenberg bizonyára nem fogja megtalálni. Visszamegyek, bekopogok a konyhaablakon és megüzenem, hová dugtam a baltát.

Miközben az uton ballagok, néha-néha hátraforditom a fejem és a szoba ablakai felé nézek. Semmi. Azután elmarad mögöttem a ház.

XXVI.

Egész nap az erdőben kószáltam, betértem néhány gazdaságba, munka után kérdezősködtem és azután mentem tovább céltalanul, mint valami kitaszitott. Csipős hideg volt, csak ez a járkálás melegitett föl kissé.

Estefelé visszamentem régi munkahelyemre, a kapitány erdejébe. Nem hallottam a baltacsapásokat. Falkenberg már hazament. Megtaláltam azokat a fákat, amelyeket az éjszaka kivágtam és nevetnem kellett a pusztitáson. Falkenberg bizonyára nem tudta elképzelni, ki követte el ezt. Talán azt hitte, hogy valami szellem. Képzelem, hogy megijedt. Azért futott haza, mielőtt még beesteledett volna. Hahaha.

De ez a jókedv nem tiszta szivből fakadt, hanem a tegnapi láz borzongott még bennem. Csakhamar elkomolyodtam megint. Itt, ezen a helyen álltak egyszer, ő meg a barátnője, kijöttek hozzánk az erdőbe és beszélgettek velünk.

Mikor már egészen sötét lett, visszalopóztam a házhoz. Talán fönt alhatnék a padláson és azután, ha a fejfájása elmult, kijönne a konyhába… Már látom az ablakokból kivilágitó fényeket és visszafordulok. Talán korán van még.

Helyzetem két órán át igy alakul: cirkálok az udvar körül, elmegyek, leülök, azután megint visszalopózom. Hiszen fölmehetnék a padlásra és ott alhatnék, Falkenberg befogná a száját. Most már tudom, mit kell tennem, a hátizsákomat eldugom az erdőben és ugy teszek, mintha valamit ottfelejtettem volna és azért jöttem vissza.

Visszamegyek az erdőbe.

Jól elrejtem a hátizsákot és ekkor világos lesz előttem, hogy tulajdonképen semmi közöm sincs a padláshoz meg Falkenberghez. Hiszen olyan mindegy, hogy tető alatt töltöttem-e az éjszakát vagy sem. Csak beszélni akartam mégegyszer egy emberrel, mielőtt végkép elhagyom ezt a vidéket.

Uram, gunyolódom önmagammal, ugy emlékszem, ön azért hagyta ott a várost, hogy visszaszerezze nyugalmát és hogy egészséges életet éljen.

Megint előveszem a zsákot, vállamra vetem és megyek vissza a ház felé. Nagy ivben elkerülöm a cselédszobát és a ház északi vége felé megyek. Az ablak világos.

Nehogy koldusnak nézzenek, ha esetleg észrevennének ebben a sötétségben, leveszem vállamról a hátizsákot és kezemben viszem. Óvatosan közeledem az ablakhoz. Megvetem lábamat, szilárdan és megingathatalanul állok, leveszem a sapkámat és nem mozdulok. Odabent sem mozdul senki. Az ebédlő sötét, ugylátszik már megvacsoráztak. Elkéstem, gondolom magamban.

Hirtelen elalszik odabent a lámpa, a ház mintha kihalt volna. Még várok egy darabig, mert fönt az emeleten vándorol valami fénypont. Ez az ő szobája – gondolom. Ez a pont talán még egy félóráig világit, azután ez is kialszik. Most feküdt le, jóéjszakát.

– Jóéjszakát mindörökre.

Szó sincs arról, hogy tavaszra visszajöjjek. Na, még csak az kéne.

Mikor az országutra érek, megint vállamra vetem a hátizsákot és elindulok vándorutamra…

Hajnalban tovább indulok. Egy pajtában aludtam és miután nem volt takaróm, alaposan átfáztam. És a legrosszabb az volt, hogy a leghidegebb időpontban kellett kibujnom vackomból, nehogy az emberek ottcsipjenek.