Part 4

Mindjárt sejtettem, miért kinálkozik ő is kifelé a konyhából. Nem tudom, mi lehetett az oka, de az utóbbi időben nem igen kérték, hogy énekeljen.

XVIII.

A kapitány megérkezett. Szálas, nagyszakállu ember jött ki egyszer az erdőbe és odalépett hozzánk.

– Falkenberg kapitány vagyok – mondta. – No, hogy megy a munka, gyerekek?

Tiszteletteljesen köszöntöttük és biztositottuk, hogy minden rendben van.

Azután arról beszélgettünk, hogy milyen fákat vágtunk ki eddig és mennyit kell még kivágni. A kapitánynak tetszett, hogy milyen kis tönkök maradtak a földben és megdicsért bennünket. Azután kiszámitotta, hogy mennyit dolgoztunk egy nap és rájött, hogy éppen csak annyit, amennyit minden rendes munkás elvégez.

– De a vasárnapokat elfelejtette leszámitani kapitány ur – figyelmeztettem.

– Igazad van – felelte –, no igy már aztán derék munkát végeztetek. Nem mentek tönkre a szerszámok? Fog még a fürész?

– Igen.

– Nem történt senkinek sem baja?

– Nem.

Szünet.

– Tulajdonképen az ellátás nincs beleszámitva a bérbe. De ha nektek igy kényelmesebb, majd levonjuk az elszámolásnál.

– Meg leszünk elégedve azzal, amit a kapitány ur fizetni fog.

– Ugy van – szólt közbe Falkenberg.

A kapitány elsétált az erdőbe, de nemsokára visszatért.

– Jobb időt kivánni sem lehetne – mondta –, nem kell a havat lapátolni.

– Nem, hó nem kellene, de egy kis hideg azért nem ártana.

– Miért, melegetek van?

– Az is, de meg aztán a fürész is jobban fogja a fagyos fát.

– Már régóta foglalkoztok favágással?

– Igen.

– Ön az, akinek olyan szép hangja van?

– Nem, sajnos, nem én vagyok. A barátom…

– Igen, én énekelek – felelte Falkenberg.

– Ja, maga az? Állitólag névrokonok vagyunk.

– Igen, Lars Falkenberg a nevem, miként irásaim is bizonyitják.

– Hová való?

– Trönd vidékéről való vagyok.

A kapitány megint hazament. Rövid, határozott, udvarias volt a modora, semmi mosoly vagy tréfa. Kicsit közönséges kifejezésü, de jóindulatu arca volt.

Ettől kezdve Falkenberg csak a cselédszobában, vagy a szabadban énekelgetett. A konyhában a kapitány miatt nem lehetett többé. Ez nagyon bántotta és néha hangosan szitkozódott, hogy az élet egy lyukas fagarast sem ér és legjobb volna, ha az ember az első fára fölkötné magát. De a kétségbeesése nem tartott sokáig. A legközelebbi vasárnap elment abba a két gazdaságba, ahol a zongorákat meghangolta és bizonyitványt kért. Mikor hazajött, elém tartotta a két irást és igy szólt:

– Valamikor, ha éhezünk, még hasznát fogjuk venni.

– Tehát már nem akarod fölkötni magad?

– Arra neked több okod volna – felelte mérgesen Falkenberg és elfordult.

De már nekem sem volt olyan rossz kedvem. A kapitány meghallotta, hogy valami szerkezeten töröm a fejem és bővebb fölvilágositást kért. Az első szempillantásra meglátta, hogy rajzaim nagyon tökéletlenek, mert sem papirosom, sem pedig körzőm nem volt. Kölcsönadott egy pompás körzőt és megtanitott a szükséges számitásokra. Attól félt, hogy a fürészem tulságosan bonyolult lesz.

– De csak rajta – mondogatta –, készitse el a rajzokat, majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Én azonban rájöttem, hogy egy kis modell, ha még oly tökéletlen is, sokkal szemléltetőbb, mint a legszebb rajz. Amint tehát a tervezéssel elkészültem, hozzáláttam, hogy kifaragjam a szerkezet részeit. Miután esztergapadom nem volt, a tengelyeket és a csavarokat is nekem kellett faragnom. Annyira elmerültem ebbe a munkába, hogy egy vasárnap nem hallottam meg az ebédre hivó harangszót. A kapitány kijött és elkiáltotta magát:

– Ebédhez!

Mikor látta, hogy min dolgozom, azt mondta, hogy holnap elmegy a kovácshoz és megcsináltat vele mindent, amire szükségem van.

– Csak a méreteket adja meg – mondta. – Szerszámokra nincs szüksége?… rendben van. Tehát egy lyukasztófürész, egy furó, csavarok, egy kalapács… más semmi?

Följegyzett mindent. Páratlan munkaadó volt.

De este, mikor vacsora után be akartam menni a cselédszobába, a kapitányné magához intett. Az udvaron állt és odalépett a cselédszoba ablakához.

– A férjemnek föltünt, hogy a maga ruhái milyen vékonyak. Nem tudom, hogy… tessék, fogja.

És egy öltözet ruhát akasztott a karomra.

Dadogtam, megköszöntem. Hiszen nemsokára lesz annyi pénzem, hogy vehetek egy ruhát, meg nem is sürgős, meg nem szükséges…

– Igen, hiszen tudom, hogy vehetne, de… a barátjának olyan jó ruhája van és maga… itt van, fogadja el.

Sietve elszaladt, mint valami jószivü leány, aki szégyenli jószivüségét. Az utolsó köszönetemet már kiabálva kellett mondanom.

Mikor este a kapitány átadta nekem a tengelyeket és a fogaskereket, megragadtam az alkalmat és megköszöntem az ajándékot.

– No igen… – mondta. – A feleségem ugy gondolta… legalább elég jó?

– Igen, éppen mintha rámszabták volna.

– No ennek örülök. A feleségem gondolta… Nos, itt vannak a kerekek és a szerszámok. Jó éjszakát.

Bizonyára egyforma jószivüek voltak mind a ketten és egyik a másikra háritotta a hálát. Ilyen házasságról álmodoznak a rajongók ezen a földön.

XIX.

A levelek lehullottak, a madárdal elhalt. Csak a varjak rebbennek föl rekedt károgással kora hajnalban és szétszóródnak a földeken. Falkenberg meg én látjuk őket, mikor kimegyünk az erdőbe. A fiatalok, melyek még nem félnek az élet ezernyi veszélyétől, a lábunk előtt ugrálnak az uton.

Azután a pintyőkével találkozunk. Most jön az erdőből és megy az emberekhez, mert szereti őket és kiváncsi rájuk. A kedves kis pintyőke… tulajdonképen vándormadár, de őseitől tanulta, hogy itt északon is lehet telelni és most ő akarja megtanitani az ivadékait arra, hogy csakis itt lehet telelni. De azért még érzi magában a nyugtalanságot, az utazás lázas hajszáját és örökre megmarad vándormadárnak. Egy szép napon ő is összeáll társaival és száll, száll messzi tájakra idegen emberekhez, akiket szintén meg akar ismerni és akkor üres lesz az erdő. Néha egy hét is elmulik, mig megérkezik az uj csapat. Istenem, hányszor néztem a pintyek tanyázását és vándorlását.

Falkenberg egy napon kijelentette, hogy már megint egészen jól érzi magát és ha a télen a favágásból meg a zongorahangolásból félretesz száz koronát, megint összebarátkozik Emmával. Nekem is azt tanácsolta, hogy ne epekedjem ostobán a nálam magasabban álló után, hanem keressek magamnak valakit, aki hozzám illik.

Igaza volt.

Szombaton valamivel hamarabb fejeztük be a munkát, hogy a boltba mehessünk; ingekre, dohányra, meg borra volt szükségünk.

Miközben a boltban várakoztam, szemembe ötlött egy kagylókkal kirakott varródoboz. Valamikor a hajósok vásároltak ilyen dobozokat a kikötőben és ajándékba vitték otthonhagyott szeretőiknek. Most már ezerszámra gyártják őket Németországban. Megvettem a dobozt és ugy terveztem, hogy az egyik kagylóból körmöt csinálok a pipára.

– Mire kell neked az a doboz – kérdezte Falkenberg –, Emmának viszed?

Fölébredt a féltékenysége és hogy háttérbe ne szoruljon, ő meg egy selyemkendőt vásárolt.

Hazafelé menet sürün hörpintgettünk a borocskából és mindenfélét összefecsegtünk. Falkenberg még mindig féltékenykedett. Kikerestem a legalkalmasabb kagylót, letörtem és a skatulyát nekiajándékoztam és ezzel azután megint szent lett a béke.

Besötétedett és a hold csak nem akart kibujni a felhők mögül. Egyszerre csak zeneszót hallottunk és láttuk, hogy a domb tetején egy majorságban vidáman táncolnak. Fények cikkáztak az ablakokban.

– Gyerünk föl pajtás – mondta Falkenberg.

Mindketten jókedvüek voltunk.

Mikor a házhoz értünk, néhány legény meg lány álldogált ott. Hüsöltek. Emma is köztük volt.

– No nézd csak, hiszen Emma is ott van – kiáltotta Falkenberg és nem haragudott, hogy a lány őt nem hivta táncolni –, gyere csak ide, nézd, hoztam neked valamit.

Azt hitte, hogy jó szó elég lesz. De Emma elfordult és beszaladt a házba. Mikor Falkenberg utána akart menni, elállták az utját és kijelentették, hogy semmi keresnivalója nincs odabent.

– De hiszen Emma itt van. Mondjátok meg neki, hogy jöjjön ki.

– Nem fog kijönni. A Márkus suszterrel táncol.

Mintha mennykő csapott volna le az orra előtt. Addig huzódott Emmától, mig végre a lány megunta a várást. Mikor pedig csak állt és bámult maga elé, mint akinek a legjobb falat esett ki a szájából, a lányok gunyolni kezdték:

– Nini, szegény flótást megcsipte a kakas, mindjárt elpityeredik!

Falkenberg pedig fölkapta a palackot, nagyot huzott belőle, azután a kabátujjával megtörölte a száját és továbbadta az üveget. A hangulat szemmelláthatólag javunkra fordult. Hiszen ezek derék cimborák, gondolták magukban az emberek, borospalack van a zsebükben, azonkivül idegen, uj arcok voltunk, akik némi változatosságot hoznak magukkal és Falkenberg néhány tréfás megjegyzést tett Márkus suszterre, akit következetesen Lukácsnak hivott.

Odabent ezalatt folyt a tánc, de a lányok nem akartak bemenni.

– Azt hiszem, most már Emma is szivesen kijönne – szájaskodott Falkenberg.

Helén, Sára, Rönnaug, meg a többiek is ittak a palackból, néhányan kezet szoritottak velünk, mások azonban csak azt mondták előkelően:

– Köszönöm.

Falkenberg átkarolta Helént és kijelentette, hogy az éjjel meglátogatja; mikor pedig egyre lassan távolabb huzódtak tőlünk, már senki sem gunyolta őket. Csakhamar mi is összeálltunk párosával és elsétáltunk az erdőbe. Én Sárával mentem…

Mikor visszatértünk, Rönnaug a ház előtt állt és legyezte kipirult arcát. Mi az, hát ez a leány egész idő alatt itt várt? Megfogtam a kezét és beszéltem hozzá, de ő csak mosolygott és nem felelt. Mikor azután az erdő felé sétáltunk, Sára utánunk kiáltott:

– Gyere, Rönnaug, menjünk haza.

De Rönnaug nem felelt, nagyon hallgatag lány volt. Fehérbőrü, magas és csendes.

XX.

Lehullott az első hó. Igaz ugyan, hogy mindjárt el is olvad, de azért a tél már itt van a küszöbön. És a favágást nemsokára befejezzük, talán még tizennégy napra való munkánk van. Mihez fogjunk akkor? Talán a vasutépitésnél kapunk munkát fönn a hegyekben, vagy valamelyik gazdaságban lesz még kivágnivaló fa. Falkenberg legszivesebben a vasutépitéshez ment volna.

De ilyen rövid idő alatt nem tudom befejezni favágószerkezetemet. Még a kagylókörmöt is meg kell csinálnom a pipán és az esti órák tul rövidek. Falkenberg pedig tisztába akart jönni Emmával. Nehéz dolog volt és sokáig tartott. A lány Márkus suszterhez huzódott, bizony őhozzá, Falkenberg pedig egy hangulatos estén Helénnek ajándékozta a selyemkendőt meg a kagylós dobozt.

Falkenberg nagy bajban volt.

– Mindenfelől csak baj meg bosszuság éri az embert – mondta.

– Gondolod?

– Igenis, ha tudni akarod. Nem tudom rávenni, hogy velünk jöjjön a hegyekbe.

– Talán a Márkus tartja vissza? – kérdeztem ártatlanul.

Falkenberg sötét pillantást vet rám és hallgat.

– Még énekelni sincs kedvem – mondja rövid idő mulva.

A kapitányról meg a feleségéről beszélgetünk. Falkenberg ugy véli, hogy nincs minden rendben kettőjük között.

Ó a rágalmazó!… Védelmükre kelek:

– Bocsáss meg, de ehhez te nem értesz.

– Ugy – feleli fölfortyanva. Egyre jobban dühbe gurult. – Te talán már láttad, hogy egymás után szaladnak és imádják egymást? Én még nem láttam, hogy beszéltek volna egymással.

Hülye… Fecsegő!…

– Nem tudod, miket beszélsz össze – feleltem nevetve –, de vigyázz, nézd hogy bevágtál itt.

– Én? Talán ketten volnánk?

– Na jó, jó. Ma megint olvad, inkább a baltával dolgozzunk.

Szótlanul és haragosan dolgozunk tovább. Hogy merészel ilyen szemérmetlenül hazudni?… hogy ők ketten nem beszélgetnek… De Istenem… hiszen igaza van. Falkenbergnek jó orra van, ért az emberekhez.

– Ha velünk beszélnek, mindenesetre csak jót mondanak egymásról.

Falkenberg nem felelt.

– Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem a legideálisabb házasság, amiről az álmodozók beszélnek, de…

De ezt Falkenberg meg sem értette.

Ebédidő alatt tovább folytattam ezt a témát.

– Ugy emlékszem, egyszer kijelentetted, hogy ha nem fog vele szépen viselkedni, hát baj lesz.

– Igen, mondtam.

– De nem lesz semmiféle baj.

– Hát mondtam, hogy ő nem szépen bánik vele? – kérdezte elkeseredetten Falkenberg. – De unják egymást, itt a hiba. Ha az egyik bejön, a másik kimegy. Ha mond valamit neki itt a konyhában, szegény asszony szemében egyszerre kialszik a tüz és ugy tesz, mintha nem is hallaná.

Egy darabig döngetjük a fákat és mindegyikünk a maga gondolataival foglalkozik.

– Azt hiszem, végül mégis csak el fogom páholni – mondja Falkenberg.

– Kicsodát?

– Lukácsot…

Végre elkészült a pipám, Emmával beküldtem a kapitánynak. A köröm olyan volt, mintha valódi lett volna és a pompás szerszámaimmal ugy meg tudtam erősiteni, hogy a két kis rézszög egyáltalán nem is látszott. Meg voltam elégedve munkámmal.

Vacsora közben kijött a kapitány, megköszönte figyelmességemet és ekkor láttam, hogy Falkenbergnek mégis igaza lehet. Alighogy ő megjelent, az asszony már el is tünt.

A kapitány nagyon megdicsérte munkámat, érdeklődött, hogyan erősitettem meg a kagylót és ezermesternek nevezett. Azt hiszem, ebben a pillanatban még Emmát is megkaphattam volna.

De ezen az éjszakán megtanultam a borzongást.

Egy halott asszony lépett hozzám a pajtában, kinyujtotta a balkezét és… a hüvelkujján nem volt köröm. Megráztam a fejem és eszembe jutott, hogy igaz, valamikor egy koporsószeg volt a köröm helyén, de azt már eldobtam és egy kagylót tettem a helyébe. És a halott nem mozdult, én pedig dideregtem a félelemtől. Végre dadogni kezdtem, hogy sajnálom, de már nem segithetek rajta és Isten nevében menjen el innét. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…“ A halott egyre közelebb jött, eléje feszitettem két öklömet, fölsikoltottam és… teljes erőmmel a falhoz taszitottam Falkenberget.

– Mi az? – riadt föl – az Isten szerelmére…

Verejtékben fürödve ébredtem föl. Láttam, hogy a halott lassu léptekkel távolodik és eltünik a sarok homályában.

– A halott… – nyögtem – a koporsószeget követeli.

Egy pillanat alatt Falkenberg szeméből is elröppent az álom.

– Láttam, ezzel a két szememmel láttam – nyöszörögte.

– Te is? Az ujját is láttad?

– Nem szeretnék a bőrödben lenni.

– Engedj engem a fal mellé – kértem.

– És én?

– Neked nincs bajod vele, te feküdhetsz kivül is.

– Köszönöm. Hogy előbb engem vigyen el. Inkább nem.

Ezzel befordult és a fülére huzta a takarót.

Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy legjobb lesz, ha Péterhez megyek aludni, most már jobban van és talán nem kapnám el tőle a betegséget. De nem mertem lemenni a lépcsőn.

Nagyon rossz éjszakám volt.

Másnap reggel mindent fölkutattam a szeg miatt és végre a fürészporban meg is találtam. Az erdőbe menet elástam az ut mentén.

– Csak az a kérdés, nem kellene-e visszavinned oda, ahonnét elhoztad?

– De hiszen az nagyon messze van, hosszu utazás volna.

– De ha kényszeriteni fog. Talán nem akarja, hogy a koporsószeg ilyen messze legyen a sirtól.

De most már megint fölbátorodtam, a napvilágnál nem látszott olyan rémesnek ez a kisértet-história, kinevettem Falkenberg babonasságát és kijelentettem, hogy véleménye nélkülöz minden tudományos alapot.

XXI.

Egy este látogatók érkeztek és mivel Péter még mindig beteg volt, a másik legényt, egy fiatal gyereket semmire sem lehetett használni, én tartottam a lovakat. Egy hölgy szállt ki.

– Az uraságok itthon vannak? – kérdezte.

A kocsi zajára azonban már kigyulladtak a lámpák és kiváncsi fejek bukkantak ki az ablakon. A nagyságos asszony kijött és örvendezve kiáltotta:

– Igazán te vagy az, Erzsébet? Ha tudnád, milyen nehezen vártalak! Isten hozott.

És valóban… Erzsébet kisasszony volt, a tiszteletes ur leánya.

– Hát ő itt van? – csodálkozott.

– Kicsoda?

Engem gondolt. Pillantása rámesett és megismert.

A két hölgy másnap reggel kisétált hozzám az erdőbe. Először nagyon megszeppentem, féltem, hogy a papék is megtudták azt a bizonyos éjjeli lovaglást; azután, hogy senki nem beszélt róla, megnyugodtam.

– A vizvezeték kitünően müködik – mondta a kisasszony.

Ennek a hirnek nagyon megörültem.

– Milyen vizvezetékről beszélsz? – kérdezte a kapitányné.

– Vizvezetéket rendezett be nálunk a konyhában, egészen a második emeletig. Csak egy csapot kell elforditani. Bizony, te is megcsináltathatnád.

– Ugy? Itt nálunk is meg lehetne csinálni?

– Ó hogyne, nagyon könnyen – feleltem szolgálatkészen.

– Miért nem szólt az uramnak?

– Hiszen szóltam, de ő azt mondta, hogy megbeszéli a dolgot a nagyságos asszonnyal.

Kinos szünet… Még egy ilyen fontos dolgot sem beszélt meg a feleségével…

Csakhogy valamit mondjak, sietve beszélni kezdtem:

– Az idén persze már késő van. Beállana a fagy, mielőtt elkészülnénk.

A nagyságos asszony elgondolkozva felelte:

– Most jut eszembe, hogy a férjem egyszer emlitette a dolgot. Beszélgettünk is róla, de mi is ugy gondoltuk, hogy az idén már nem lehet belefogni. Nézd csak Erzsébet, milyen szép látvány ez a favágás…

Egy kötelet használtunk a megfürészelt fák ledöntésére, Falkenberg éppen most erősitette meg az egyik fa koronáját, mely lassu ivekben lengett ide-oda.

– Hát ez mirevaló?

– Hogy a fa zuhanását irányitani tudjuk… – magyaráztam.

De a kapitányné, ugy látszik, nem engem akart hallani. Megismételte a kérdést, de most egyenesen Falkenberghez fordult:

– Hát nem mindegy, hogy merre esik?

– Ó nem, vigyáznunk kell, nehogy tulsok fiatal hajtást szétzuzzon.

– Hallottad? – fordult a barátnőjéhez a kapitányné. – Milyen szép hangja van.

– Ez az, amelyik énekel?

– Igen.

Elszégyeltem magam. Mennyit összefecsegek én és nem értem meg a kivánságát. De majd megmutatom én, hogy ezt a visszautasitást elértettem. Különben is én Erzsébet kisasszonyba vagyok szerelmes, nem pedig őbelé. A kisasszony legalább nem szeszélyes és legalább olyan szép, sőt ezerszer szebb. Elmegyek hozzájuk béresnek… És ettől kezdve ha a nagyságos asszony megszólitott, előbb Falkenbergre néztem, azután őrá és csak nagy tartózkodással feleltem, mintha félnék, hogy a kérdés nem nekem szólt. Azt hiszem, neki is fájt ez a viselkedés… Egyszer zavart mosollyal mondta:

– Igen, igen, önt kérdeztem…

Ez a mosoly és ezek a szavak!… Örömhullám ömlött végig ereimen, teljes erőmmel suhogtattam a fejszét és hatalmas szilánkokat hasitottam ki a fából. Ugy ment a munka, mint valami játék. Csak félfüllel hallgattam, hogy miről beszélnek.

– Ma este énekelni fogok nekik – mondta Falkenberg, mikor magunkra maradtunk.

Este lett.

Kint álltam az udvaron és a kapitánnyal beszéltem. Még három-négy napra való munka van hátra.

– Hová mennek aztán?

– A vasutépitéshez.

– Talán akad még itt is valami munka. Szeretnék egy utat épittetni az országutig. A mostani tul meredek. Jöjjön, megnézzük, hol volna legalkalmasabb.

Az épület nyugati sarkára mentünk. A kapitány magyarázott és ujjával mutogatott, bár már egészen sötét volt.

– Ha pedig az ut elkészült, no meg itt-ott némi kis javitanivaló is akad még, hát addigra már ki is tavaszodik. Akkor hozzáfoghatunk a vizvezetékhez. Azonkivül Péter is betegeskedik, már pedig nekem kell néhány ügyes legény a gazdaságban.

Hirtelen fölhangzott Falkenberg éneke. A szoba ablaka kivilágosodott, valaki zongorán kisérte az éneket. Meleg, olvadó hanghullámok ömlöttek ki az estébe és csendes jóérzéssel fátyolt boritottak ránk.

A kapitány összerezzent és megdöbbenve nézett a világos ablak felé.

– De… – mondta hirtelen –, azt hiszem, legjobb lesz, ha az uttal is várunk tavaszig. Mit mondott, mennyi ideig tart még a munka az erdőben?

– Három vagy négy napig.

– Jó, hát mondjuk négy napig. Azután slussz, befejezzük.

No ezt ugyan elég hirtelen határozta el, gondoltam, de hangosan ezt mondtam:

– A tél nem akadályozna az utépitésben, sőt talán még jó is. Robbantani kell, meg köveket fuvarozni…

– Tudom, de… most bemegyek én is az éneket hallgatni.

És eltünt a házban.

Én pedig azt gondoltam, bizonyára udvariasságból ment be, mintha neki is része volna abban, hogy Falkenberget behivták a szobába. Pedig szivesebben elbeszélgetett volna velem.

Milyen beképzelt fráter voltam és hogy csalódtam!

XXII.

A fürészem főbb részei elkészültek, ugy hogy összerakhattam és kipróbálhattam. Az udvar sarkában állt egy tölgyfa tömbje. A fát a vihar csavarta ki és a törzs nagy része bentmaradt a földben. Megerősitettem a szerkezetet és tapasztaltam, hogy nagyszerüen müködik. No most bujjatok el nagyszájuak, megoldottam a föladatot.

Egy hatalmas kézifürész szalagját elláttam fogakkal és ezt használtam fürészlapnak. A fogak egy kis fogaskerékbe illeszkedtek, amelyet viszont egy rugó szabályozott. A rugót egy füzőpántból készitettem, amit Emmától kaptam, de a próbánál láttam, hogy nem elég erős. Csináltam tehát uj rugót egy fürészlapból, aminek a fogait lecsiszoltam. De ez meg viszont tulerős lett, ugy hogy a rugót csak félig volt szabad megfesziteni.

Sajnos, a teoretikus tudásom nem volt valami erős és igy előbb mindent ki kellett próbálnom. Ez nagyon megnehezitette a munkát. Igy néha egész részeket el kellett dobnom és ujra megcsinálnom.

Egy vasárnapon tehát megerősitettem a fürészt a tölgytönknél. Az uj fehér faváz és a ragyogóra surolt fürészlap szemkápráztatóan csillogott a napban. Az ablakokból kiváncsi asszonynép nézte a munkát. A kapitány odajött hozzám. Köszöntem neki, visszaköszönt, azután még közelebb jött és megvizsgálta a szerkezetet.

– No, hogy sikerült?

Meginditottam a fürészt.

– Nézd csak… Nagyszerü…

A nagyságos asszony meg Erzsébet kisasszony is kijöttek, Falkenberg is odajött és a szolgálók is körém sereglettek. És a fürész pompásan dolgozott. Idesüssetek, pupákok…

A kapitány megkérdezte:

– Nem fog nagyon sokáig tartani, ha minden fatörzsnél külön meg kell erősiteni?

– De az elveszett idő megint megtérül a munkánál. Még pihenőre sincs szükség.

– Miért?

– Mert az oldalnyomást elvégzi ez a rugó. És éppen ez az oldalnyomás fárasztja ki leginkább a munkást.

A kapitány kipróbálta a fürészt. Minden nagyszerüen ment.

– Csak az a kérdés – mondta –, vajjon nem lesz-e majd két emberre szükség a fürész kezelésénél?

– Hát persze – szólt közbe Falkenberg –, a kapitány ur érti ám a dolgot.

Mindnyájan Falkenbergre bámultak, aztán rám. Beszélnem kellett:

– Egyetlen ember eltolhat egy jól megrakott vasuti kocsit, ha sineken mozog. Éppen ilyen sineken fog mozogni ez a gépezet is. Ugy hogy a munka sokkal könnyebb lesz, mint a régi fürészekkel.

– No ezt majdnem lehetetlennek tartom.

– Majd meglátjuk.

Azt hiszem, a kapitány csak aggodalmaskodott, mert hiszen néhány dolgot ő még jobban tudhatott, mint én. Viszont más hibákat, amik nekem nagy gondot okoztak, nem vett észre. Ugy éreztem, hogy még távolról sem készültem el a munkámmal.

A kapitány Falkenberghez lépett.

– A hölgyek holnap egy hosszu kirándulásra készülnek, Péter még mindig beteg, nem tudom, elvinné-e kocsin őket?…

– Természetesen, ezer örömmel.

– A kisasszony haza akar menni – mondta távozóban a kapitány –, hat órára legyen készen.

Falkenberg boldog volt, örült, hogy ennyire megbiznak benne. Tréfásan csipkelődött, hogy ugy látszik kegyvesztett lettem. Én azonban egy cseppet sem bosszankodtam. Az első pillanatban talán fájt, hogy bajtársamban jobban megbiznak, de azután eszembe jutott, hogy mennyivel kellemesebb lesz egyedül az erdő csendjében, mint a bakon ülni, hajtani és dideregni.

Falkenbergnek széles jókedve kerekedett:

– Te, komám, hiszen te egészen sárga lettél az irigységtől, legjobb lenne, ha bevennél valami orvosságot. Talán egy kanál ricinusolajat.

Egész délelőtt az utazás előkészületeivel foglalatoskodott. Lemosta a kocsit, megkente a kerekeket és kijavitotta a szerszámot. Én pedig segitettem neki.

– Te, hiszen te nem is tudsz hajtani – mondtam neki, hogy fölbőszitsem. – Majd holnap reggel, mielőtt elindultok, megmutatom, hogy’ kell a gyeplőt tartani.

– Igazán sajnálom, hogy ennyire megrenditett ez a dolog – felelte –, melegen ajánlom a ricinust.

Igy ugrattuk egymást.

Este odajött hozzánk a kapitány.

– Kimélni akartam magát – fordult hozzám –, és azért kértem meg a társát, hogy ő hajtson. De Erzsébet kisasszony magát kivánja.

– Engem?

– Igen, azt mondja, régi ismerősök.

– Óh, a barátom nem olyan veszedelmes ember.

– Hát nem szivesen megy?

– Dehogy nem!

– Rendben van. Akkor hát ennél maradunk.