Part 3

Ugylátszik, nem volt nagy mester a lovaglásban. Először csak a csengőszijba kapaszkodott, később lefeküdt és görcsösen átkarolta a ló nyakát. Egyszerre csak megpillantom az egyik lábát, amint az ég felé mered. Rögtön utána le is pottyant.

Szerencsére nem fenyegetett semmi veszély. Csak egy fiatal pár enyelgett a kertek alatt, azoknak a hangját hallottuk.

Vagy egy félórát poroszkáltunk tovább. Már minden tagunk fájt. Óvatosan lemásztunk és hazakergettük a lovakat. Markunkba nevettünk, örültünk a jól sikerült tréfának és az apostolok lován folytattuk utunkat.

– Gágá, gágá – hallatszott a távolból. Ismertem ezt a hangot, vadkacsák voltak. Gyermekkoromban ugy tanultam, hogy ilyenkor meg kell állni, össze kell kulcsolni a kezet, nehogy a vadkacsák megijedjenek. Miután nincs sietős dolgom, most is ezt teszem. Lágy, misztikus hangulat szálldos körülöttem, visszafojtom lélekzetemet és fölbámulok az égre. Ott repülnek… Az ég, mint valami csillagokkal vegyitett tenger nyugszik fölöttünk. Gágá, gágá, hangzik ujból a fejünk fölött, és a pompás menet lassan eluszik az éjszakában…

Végre találunk egy pajtát. Minden csöndes, lefekszünk és alszunk néhány órát. Olyan mélyen aludtunk, hogy a cselédek reggel alva találtak mindkettőnket.

Falkenberg a gazdával akart beszélni, fölajánlotta, hogy megfizetjük a szállást. Tegnap olyan későn érkeztünk, hogy már mindenki aludt és nem akartuk fölzavarni őket. Nem vagyunk csavargó tolvajok. De a gazda nem akarta elfogadni a fizetséget. Még meg is vendégeltetett a konyhában egy csupor kávéval, de munkát nem tudott adni. A termés be van takaritva és most neki meg a legénynek nincs egyéb dolga, mint hogy kijavitsák a keritéseket.

XIII.

Három napja kószáltunk már és nem kaptunk semmi munkát, sőt mindenhol megfizettették velünk a szállást, meg az ételt, italt, ugy hogy napról-napra szegényebbek lettünk.

– Te, hiszen már nincsen pénzünk. Igy nem jutunk tovább – mondta Falkenberg és azt tanácsolta, hogy próbálkozzunk meg a lopással.

Meghánytuk-vetettük ezt a tervet, végül is elhatároztuk, hogy ezzel még várunk egyideig. Az evés miatt nem volt gondunk, hiszen baromfi akadt elég a falukban, de készpénzre is szükségünk volt ahhoz, hogy továbbjussunk. Ha munkával nem tudunk keresni, majd szerzünk másképen. Nem vagyunk angyalok.

– Én bizony nem vagyok angyal – mondta Falkenberg. – Ezek a legjobb ruháim. Más még munkaruhának se igen használná. Magam mosom a patakban és megvárom, amig megszárad. Ha elszakad, megfoltozom, ha pedig pénzem van, ujat veszek. Bizony igy van ez.

– De a fiatal Erik azt mondta, hogy eliszod a pénzed.

– Az a zöldfülü… Hát persze, hogy iszom. Unalmas dolog, ha az ember mindig csak eszik… Gyere, keressünk egy házat, ahol zongora van.

Igy gondolkodtam: olyan házban, ahol zongora van, bizonyára jómódu emberek lesznek s ugylátszik, Falkenberg ott akarja elkezdeni a lopást.

Délután találtunk ilyen házat. Mielőtt bementünk, Falkenberg fölvette az én jobbik ruhámat és vállamra akasztotta az ő hátizsákját is, hogy annál szabadabban mozoghasson. Habozás nélkül ment föl a kőlépcsőn, egy ideig bent maradt és amikor kijött, azt mondta, hogy megbizták a zongora hangolásával.

– Micsoda?

– Hallgass! – parancsolta – hangoltam én már zongorát, ha nem is kötöm mindenkinek az orrára.

És amikor láttam, hogy egy hangvillát huz elő a hátizsákból, tudtam, hogy komolyan beszél.

Meghagyta, hogy maradjak a közelben, amig ő a zongorával foglalatoskodik.

Föl- és lekószáltam tehát és néha, ha a ház délre nyiló ablakai előtt elsétáltam, hallottam, amint Falkenberg a zongorát gyötri odabent. Rendes hangot nem tudott leütni, de vigyázott, hogy ha meghuz egy hurt, éppen annyira visszaengedje, amennyire fölcsavarta. A zongora ettől csöppet sem lett rosszabb, mint amilyen volt és nagyszerüen ment minden.

Beszédbe elegyedtem az egyik szolgalegénnyel, egy fiatal fiuval. Kétszáz korona volt az évi bére, no meg az ellátás. Reggel félhétkor kelt, megetette a lovakat, de aratásidőben már ötkor talpon kell lenni. Nyolckor aztán vége a munkának. Egészséges volt és megelégedetten élt kis világában. Még most is emlékszem gyönyörü hibátlan fogsorára, meg a mosolyára, amikor egy lányról beszélt. Aranyszives ezüstgyürüt ajándékozott neki a minap.

– Mit mondott, amikor odaadtad a gyürüt?

– Meg volt lepve, képzelheted.

– És mit mondtál te?

– Hogy én mit mondtam? Nem tudom. Azt mondtam: hordd egészséggel, vagy ilyesvalamit. Még egy ruháravalóval is meg akartam ajándékozni, de…

– Fiatal?

– Olyan a hangja, mint egy szájharmónikáé, olyan fiatal.

– Hol lakik?

– Azt nem mondom meg, mert akkor a falu szájára kerül.

Ugy álltam előtte, mint egy Nagy Sándor és lenéztem az ő kis világára. Amikor elváltunk, megajándékoztam a gyapjutakaróval, azt mondtam, ugyis nehéz, nem tudom cipelni.

– Ez a kislányé lesz – mondta ragyogó szemmel –, legalább lesz egy meleg takarója.

És Nagy Sándor csöndesen megjegyezte:

– Ha nem volnék az, aki vagyok, szeretnék a te bőrödben lenni…

Mikor Falkenberg elkészült a munkájával és kijött, olyan finoman mozgott és olyan válogatott kifejezéseket használt, hogy alig értettem meg a szavát. A házikisasszony kisérte ki.

– Most a szomszédfaluba megyünk – mondta –, bizonyára ott is lesz hangolni való zongora. Isten önnel, kisasszony, Isten önnel.

– Hat korona, fiam – sugta a fülembe –, meg a szomszédházban is hat, az tizenkettő.

Ezzel utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.

XIV.

Falkenberg ugy számitott, hogy a szomszéd sem akar majd hátramaradni és bizonyosan föl fogja hangoltatni a zongoráját. És csakugyan… A házikisasszony valami kiránduláson volt és a szülők elhatározták, hogy meglepik. Ugyis panaszkodott már, hogy nem lehet játszani az ócska szerszámon.

Megint egyedül maradtam, Falkenberg eltünt a házban. Mikor beesteledett, világot gyujtottak neki és ő tovább dolgozott. Odabent ette meg a vacsoráját is. Vacsora után kijött és a pipáját kérte.

– Milyen pipát?

– Te buta. Azt az öklöset.

Nem szivesen adtam oda mestermüvemet, amely nemrég készült el teljes pompájában.

– Ne melegitsd föl nagyon a szöget – aggodalmaskodtam –, különben elhajlik.

Falkenberg rágyujtott és nagybüszkén visszasétált a házba. De azért rólam is gondoskodott. Enni és innivalót kért a konyhában számomra.

Fekvőhelyet kerestem a pajtában.

Éjszaka egyszerre csak fölébredtem. Falkenberg ott állt a pajta közepén és a nevemet kiáltotta. Telihold volt és az ezüstös fényben tisztán láttam barátom arcát.

– No, mi van?

– Itt a pipád.

– A pipa?

– Az ördögbe is, igen. Nesze, visszaadom. Nézd, a szög lejön róla.

Visszaadta a pipát. Láttam, hogy a szög egészen elhajlott.

– Szinte megfenyegetett az ököl – mondta Falkenberg – és eszembe jutott, hol szerezted a körmöt.

Boldog Falkenberg!…

Mikor másnap reggel utra készültünk, megérkezett a házikisasszony. Hallottuk, amint dörömbölni kezd a zongorán. Valami valcert játszott. Nemsokára azután megjelent az ajtóban.

– Hát persze, egészen máskép szól. Nagyon hálás vagyok érte.

– Tehát meg van elégedve? – kérdezte a mester.

– De mennyire.

– És mit tanácsol, hova menjek most?

– Ővrebőbe, Falkenbergékhez.

– Kikhez?

– Falkenbergékhez. Csak mindig egyenesen előre ezen az uton. Körülbelül másfélórányira egy oszlopot fog találni, ott forduljon be jobbkéz felé.

Erre Falkenberg leült a lépcsőre és kikérdezte a kisasszonyt az ővrebői Falkenbergék felől. Talán rokonai, s akkor ugyszólván otthon lesz náluk. Nagyon megköszönte, hogy a kisasszony ilyen nagy szivességet tett neki.

Utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.

Mikor az erdőbe értünk, letelepedtünk és meghánytuk-vetettük a dolgot. Vajjon tanácsos lesz-e mint zongorahangolónak megjelennie előkelő rokonánál, az ővrebői kapitánynál. Tulajdonképen csak én aggodalmaskodtam és ezzel megzavartam Falkenberget is.

– De hiszen nagyon kedélyes dolog lesz – vélekedett.

– Nincs valami papirosod, vagy igazolványod, amin rajta van a neved is?

– De van, hanem az ördög vigye el, az áll rajta, hogy szorgalmas munkás vagyok.

Egy darabig tanakodtunk, hogy meghamisitsuk-e ezt a bizonyitványt, vagy pedig egy egészen ujat irjunk. Ez azután egy zongorahangolónak szólna és a Lars nevet átváltoztatnók Lipótra.

– Meg tudod te irni ezt a bizonyitványt?

– Óh, hogyne.

De most már azután elragadott a fantáziám és ezzel elrontottam mindent. Zongorahangoló az kevés lesz, irjuk, hogy mechanikus, egy zseni, aki a legsulyosabb föladatokat is megoldja és gyára van.

– Egy gyártulajdonosnak nincsenek igazolványai – vélte Falkenberg és hallani sem akart róla.

– Nem, ez mégsem megy…

Rosszkedvüen ballagtunk tovább és elértük az oszlopot.

– Nem akarsz befordulni? – kérdeztem.

– Eridj te magad – dühösködött Falkenberg. – Nesze, itt vannak a ruháid.

De amint az oszlopot szerencsésen magunk mögött hagytuk, meglassitotta lépteit. Elkeseredetten mormogta:

– Mégis csak borzasztó, hogy semmi se lesz belőle. Milyen jó aratásunk volna.

– Azt hiszem, meg kell látogatnod őket – vélekedtem –, hiszen lehet, hogy nem is vagytok rokonok.

– Kár, hogy nem tudom, van-e neki egy unokaöccse Amerikában.

– De hiszen te nem is tudsz angolul.

– Ugyan – mordult rám –, fogd be a szád. Semmi közöm a te fantáziádhoz.

Ideges és dühös volt. Ugy kilépett, hogy alig birtam lépést tartani vele. Hirtelen megállt.

– Mégis bemegyek. Add ide még egyszer a pipádat. Nem fogok rágyujtani. – Fölmásztunk a dombra. Falkenberg tudatában volt fontosságának, mutogatott a pipával és véleményt mondott a ház fekvéséről. Bosszankodtam nagyképüségén, meg azon, hogy velem cipelteti a hátizsákját. Megkérdeztem:

– Hát mégis zongorahangoló vagy?

– Ugy hiszem, már bebizonyitottam, hogy értek hozzá – felelte kurtán.

– De tegyük föl, hogy a háziasszony is ért hozzá és rögtön azután kipróbálja a zongorát, mi lesz akkor?

Falkenberg hallgatott. Láttam, hogy a fejét töri. Lassanként összebicsaklott, meggörbült háttal ment tovább.

– Talán mégsem lesz tanácsos. Nesze, itt a pipád. Gyerünk csak be és kérdezzük meg szokás szerint, talán akad valami munka.

XV.

Ugy adódott, hogy amint az udvarra beléptünk, máris akadt valami. Éppen egy uj zászlórudat akartak fölállitani, de nem volt elég ember. Odamentünk, hozzáláttunk és segitettünk. Az oszlop csakhamar a helyén volt. Az ablakokból mindenfelől női fejek kandikáltak ki.

– A kapitány ur itthon van?

– Nincs.

– Hát a nagyságos asszony?

A kapitányné kijött, magas, szőke asszony volt, barátságosan viszonozta köszöntésünket.

– Csak azt akartuk megkérdezni, van-e valami munka.

– Nem tudom – felelte –, de nem hiszem. A férjem nincs idehaza.

Ugy láttam, hogy nehéz szivvel utasit el bennünket és már nyultam is a sapkám után, nehogy zavarba hozzuk. De, ugy látszik, Falkenberg, aki rendesen volt fölöltözve és a csomagját is mással cipeltette, fölkeltette a figyelmét. Odafordult hozzá:

– Milyen munka?

– Mindenféle – felelte Falkenberg. – Keritéseket csinálunk, árkot ásunk, kőmüvesmunkát végzünk.

– No, ahhoz már egy kicsit későn van –, vélte az egyik férfi a zászlórud mellől.

– Ugy van – mondta az asszony is –, de talán jöjjenek be és egyenek valamit. Ami nekünk van, az jut maguknak is.

– Köszönjük szépen – felelte Falkenberg.

Bosszankodtam ezen az alázatos válaszon. Vajjon mit fognak gondolni rólunk. Itt közbe kell lépnem. Levettem a sapkámat és előkelő meghajlással franciául mondtam:

– Ezer köszönet, asszonyom, ön nagyon szeretetreméltó.

Megfordult és rámnézett. Szinte komikus volt a csodálkozása.

Azután bevezettek bennünket a konyhába és nagyszerü ebédet kaptunk. Az asszony eltünt, de mikor elkészültünk az evéssel és menni készültünk, megint megjelent. Falkenberg vérszemet kapott, ki akarta használni barátságosságát és megkérdezte, hogy fölhangolhatja-e a zongorát.

– Hát ahhoz is ért? – kérdezte és a szemei karikára nyiltak a csodálkozástól.

– Igen. A szomszéd falukban is hangoltam néhány zongorát.

– De nekem egy elsőrangu zongorám van és nem szeretném, ha…

– Kérem, egészen nyugodt lehet.

– Van valami…

– Nem, nincs igazolványom, mert sohasem volt szükségem rá. De hiszen nagyságos asszonyom ott lehet, amikor dolgozom.

– Hát persze, persze.

Előrement és Falkenberg követte. Az ajtórésen láttam, hogy a szoba fala tele van képekkel.

A cselédlányok a konyhában sürögtek-forogtak és néha lopva egy-egy pillantást vetettek felém. Egyikük nagyon csinos volt, örültem, hogy reggel megborotválkoztam.

Elmult tiz perc. Hallottam, hogy barátom hozzáfogott a hangoláshoz. A kapitányné kijött a szobából.

– Maga franciául is beszél? Ez több, mint amennyit én tudok.

Hál’ Istennek, akkor nem kell többet beszélnem. Néhány frázison tul az én tudományom sem terjedt.

– Barátja megmutatta a bizonyitványait, ugy tetszik, mind a ketten derék emberek. Nem tudom… talán sürgönyöznék a férjemnek és megkérdezném, itt tarthatom-e magukat.

Szerettem volna megköszönni szivességét, de egy szó sem jött ki a torkomon, csak nagyokat nyeltem.

Neuraszténia!

A délutánt elcsavarogtam az udvaron és a földeken. A gazdaság a legpéldásabb rendben volt. Minden be volt takaritva, sehol semmi munka a mi számunkra. Ugy látszik, a kapitány gazdag ember.

Beesteledett és Falkenberg még mindig a zongorával foglalatoskodott. Némi élelmiszert vettem magamhoz a hátizsákból és elmentem az udvarból, nehogy vacsorával is megkináljanak. A hold sütött, a csillagok ragyogtak és én élvezettel mentem egyre beljebb az erdőbe. A legsötétebb helyen leültem. Milyen csend van mindenütt, földön és égen. És itt meleg van, bár a földeket már belepi a dér. Néha megzizzen egy füszál, egy egérke surran, a fák koronái fölött eluszik egy vércse… azután megint elcsendesül minden…

Láttál már valaha életedben ilyen szőkeséget?… Nem, még soha. És milyen gyönyörü az alakja, kicsattanó piros a szája. Mintha mindig fények rezegnének a hajábán. Hej, ha most egy gyémánt fejéket vehetnék elő a hátizsákból és neki ajándékozhatnám…

Keresek egy rózsaszin kagylót, abból csinálom meg a körmöt és odaadom neki pipámat a férje számára. Igen, ez lesz a legjobb.

Falkenberget az udvaron találom. Sietve sugja a fülembe:

– Már megjött a férje válasza. Fát kell vágnunk az erdőben. Értesz hozzá?

– Igen.

– Akkor menj a konyhába. Már kérdezősködött utánad.

Mikor beléptem, felém fordult:

– Hát maga hol csavargott, kérem, jöjjön vacsorázni… Már evett? Hol?

– Van nálunk ennivaló.

– Óh, de hiszen van itt is. Nem akar egy kis teát?… Nem?… Megjött a férjem válasza. Ért a favágáshoz?… No akkor jó. Nézze, itt a sürgöny: „Két favágóra van szükségünk. Péter jelölje ki nekik a levágandó törzseket“.

Édes istenem! Szorosan mellettem állott, amikor a sürgönyt mutatta. Valami finom, szüzi illat lebegett körülötte.

XVI.

Az erdőben vagyunk. Péter, az egyik béres mutatta az utat.

Amikor megbeszéltük a helyzetünket, Falkenberg egy csöppet sem volt hálás, hogy az asszony itt tartott bennünket.

Nem is kell hálálkodnunk – mondta –, hiszen szükségük van ránk.

Falkenberg egyébként még annyit sem értett a favágáshoz, mint a zongorahangoláshoz. Én valahol csavargásaim közben ezt a mesterséget is megtanultam és igy kényszerüségből vezettem a munkát. Ebbe természetesen ő beleegyezett. Egy uj ötlet foglalkoztatott.

A közönséges favágásnál az ember a földre fekszik és oldalról ferdén fürészel. Ezért végeznek aztán olyan keveset egy nap és ezért marad a lefürészelt fatönk bent a földben. Egy tengelyes szerkezettel, amit a törzs tövébe csavarna az ember, ugy lehetne fürészelni, hogy a fürész vizszintesen vágná a fát és igy nem maradna vissza semmi tönk, csak a gyökerek. Hozzáláttam, hogy papirra vessem ennek a szerkezetnek a részeit. Legtovább törtem a fejemet azon a rugón, amelynek a szükséges nyomást kell szolgáltatnia. De talán egy sulyt lehetne tenni a rugó helyére. Ezzel azonban baj van, mert ez a suly mindig egyenletes nyomást fejtene ki. Pedig mennél mélyebbre hatolt a fürész, annál jobban gyöngülnie kellene ennek a nyomásnak. A rugó viszont engedne, ha a fürész már mélyebben volna. Elhatároztam tehát, hogy mégis inkább rugóval próbálkozom. Majd meglátod, sikerülni fog, biztattam magamat, és ez lesz életem legnagyobb dicsősége.

A napok teltek, a napok multak. Már kilenc fát ledöntöttünk és levagdostuk a galyakat. Az ellátás bőséges volt. Reggel magunkkal vittük a hideg ebédet és este kaptunk meleget. Ha hazaértünk, megmosakodtunk és kitisztálkodtunk, hogy jobb legyen a külsőnk, mint a férficselédeké, azután bementünk a konyhába és leültünk az asztalhoz. Még három lány volt rajtunk kivül, és én észrevettem, hogy Falkenberg és Emma között gyöngéd szálak szövődnek.

Néha zongoraszó hangzott a belső szobából és a gyöngébb hangok kiömlötték a konyhába is. Néha kijött a kapitányné, finom, lányos szépségével derüt hozott magával és barátságos beszélgetésbe elegyedett velünk.

– No, mi volt ma az erdőben – kérdezte néha –, láttatok medvét?

Egyik este pedig megköszönte Falkenbergnek, hogy fölhangolta a zongoráját.

Hogyan? Hát mégis?… Falkenberg viharverte ábrázata szinte megszépült az örömtől és én büszke voltam rá, mikor szerényen felelte:

– Igen, én is ugy éreztem, hogy sikerült.

Vagy a gyakorlat tanitotta meg tényleg néhány fogásra, vagy pedig a kapitányné egyszerüen hálás volt neki, hogy nem tette teljesen tönkre a hangszert.

Esténként Falkenberg fölhuzta az én nadrágomat. Most már nem kérhettem vissza tőle, hogy magam viseljem, mert mindenki azt hihette volna, hogy én kölcsönöztem ki tőle.

– Megtarthatod a ruhákat, ha átengeded nekem Emmát – mondtam tréfásan.

– Jó, hóditsd meg – felelte.

Láttam, hogy egy kicsit elhidegedtek egymástól. Falkenberg is szerelmes volt, akárcsak én. Milyen javithatatlan álmodozók vagyunk mi ketten!

– Mit gondolsz, ma este is ki fog jönni a konyhába? – kérdezte néha favágás közben.

És én vállat vontam:

– Mennél tovább elmarad a kapitány, annál jobb.

– Ugy van – felelte a barátom –, te, ha meghallom, hogy nem jól bánik vele, baj lesz.

Egy este Falkenberg énekelni kezdett. Megint büszke voltam rá. A nagyságos asszony kijött és megismételtette vele a dalt. Azután még egyet énekelt. Érces hangja betöltötte a konyhát és a kapitányné nem tudott hova lenni a nagy csodálkozástól.

– No, ilyet még nem hallottam.

S ekkor fölébredt bennem az irigység.

– Tanult ön énekelni? – kérdezte az asszony –, ismeri a hangjegyeket?

– Igen – felelte a barátom –, egy dalárdában énekeltem.

Én azonban ugy véltem, hogy ezt kellett volna felelnie: Nem, sajnos, nem tanultam.

– Énekelt már valaki előtt, aki értett hozzá?

– Igen, néha egy-egy táncmulatságon énekeltem és egyszer egy esküvőn is.

– De hozzáértő előtt még nem?

– Nem, ugy hiszem, még nem. Talán…

– Kérem, énekeljen még valamit.

És Falkenberg énekelt.

Még megérem, hogy a nagyságos asszony egy este behivja a szobába és kisérni fogja a zongorán, gondoltam magamban. De hangosan ezt mondtam:

– Bocsánatot kérek, mikor jön haza a kapitány ur?

– Nemsokára – felelte az asszony –, miért kérdi?

– A munka miatt.

– Már minden megjegyzett fát kivágtatok?

– Nem, még nem mind, de… óh, még nagyon sok van hátra, de…

– Nos… – kérdezte. Azután, ugy látszik, eszébe jutott valami –: ha a fizetés miatt gondolja, akkor…

Fölemelkedtem és igy szóltam:

– Igen, ha lehetséges…

Falkenberg egy szót sem szólt.

– No, csak mondja ki bátran. Tessék, fogja – mondta és felém nyujtotta azt az összeget, amit kértem. – És ön?

– Köszönöm, én nem kérek semmit – felelte Falkenberg.

Istenem, milyen kicsi lettem egyszerre, legjobb szerettem volna elsülyedni. Ez a Falkenberg lefőzött. Annyi pénze van, hogy nem kell neki előleg? Még ma este lehuzom róla a jó ruháimat és darabokra szaggatom.

De természetesen nem tettem meg.

XVII.

A napok multak.

– Ha ma este megint kijön, elénekelem neki azt a dalt a „Mákvirágról“ – mondta Falkenberg az erdőben. – Azt még eddig nem is énekeltem.

– Hát Emmát már egészen elfelejtetted? – kérdeztem.

– Emmát? Mondok neked valamit. Te éppen olyan vagy, mint amilyen voltál.

– Hogyan?

– Igen. Te képes volnál a nagyságos asszony szemei előtt enyelegni Emmával. Ezt én nem tudnám megtenni.

– Hazudsz! – feleltem dühösen –, amig itt vagyunk a kapitányéknál, egy lánnyal sem fogok elkezdeni.

– Én se mászkálok senki után éjszaka… Azt hiszed, megint ki fog jönni ma este?… Egészen megfeledkeztem a „Mákvirágról“. Ide hallgass…

És elénekelte a dalt.

– Igen, szerencséd van a hangoddal – feleltem vállvonogatva –, de azért egyikünk sem fogja megkapni.

– Megkapni?… Hallottak már ilyen ostobaságot?

– Óh, ha fiatal, gazdag és szép volnék, megkaphatnám. Miért ne?

– Ja, ha igy meg ugy, akkor én is megkapnám. De itt van még a kapitány is…

– Igen és azután és végül én. Meg azután az egész világ… Mit gondolsz, talán befoghatnók a szánkat – mondtam és szerettem volna a hajamat kitépni, hogy igy beszélek róla. És hozzátettem: – ez nem illik két ilyen vén favágóhoz.

Mind a ketten lesoványodtunk és megsápadtunk. Falkenberg arca teli lett ráncokkal, az étel egyikünknek sem izlett ugy, mint azelőtt. Hogy ezt az állapotot eltitkoljuk egymás előtt, én vidám dalokat fütyörésztem, Falkenberg pedig minden ebéd előtt káromkodni kezdett, hogy sokat eszik, elhizik és elveszti rugalmasságát.

– Hiszen ti nem esztek semmit – mondta a nagyságos asszony, mikor hátizsákunkban majdnem az egész ebédet hazavittük. – Még ilyen embereket se láttam.

– Falkenberg az oka – feleltem.

– Nem, ő az oka – kiáltotta barátom –, ő nem eszik semmit.

Néha, ha a kapitányné valami szivességre kért bennünket, ugy nekiiramodtunk, mint két nyul. Végül már magunktól is behordtuk a vizet a konyhába és megtöltöttük aprófával a ládát. De egyszer, mikor a nagyságos asszony engem kért meg, hogy hozzak néhány vesszőt az erdőből a szőnyegporoláshoz, Falkenberg megelőzött. Pedig ez a megbizás határozottan nekem szólt. És minden este elénekelte a dalait. Elhatároztam, hogy féltékennyé teszem az asszonyt. Ejnye, ejnye, jutott aztán eszembe, vak vagy te barátom, vagy pedig bolond. Hiszen láthatod, hogy a kapitányné figyelemre se méltatja erőlködéseidet.

Azért mégis féltékennyé fogom tenni. A három lány közül legföljebb Emmával kisérletezhettem. Igy hát azonnal nekiláttam az ostromnak.

– Emma, ismerek valakit, aki nagyon sóhajtozik utánad.

– Hát te azt honnan tudod?

– A csillagok mesélték.

– Jobban szeretném, ha olyasvalaki mesélte volna, aki itt van a földön.

– Hiszen olyantól tudom. Mégpedig első kézből.

– Önmagáról beszél – vetette közbe Falkenberg. Félt, hogy valamilyen módon őt is belekeverem a dologba.

– Igen, magamról beszélek.

De Emma megközelithetetlen maradt és ügyet sem vetett rám, bár én bizonyára többet tudtam, mint Falkenberg. Mi, hát már Emmát sem tudnám meghóditani? Taktikát változtattam. Büszkén magamba zárkóztam, a favágószerkezetet rajzolgattam, vagy apró modelleket készitettem. Ha Falkenberg este énekelni kezdett és a nagyságos asszony a konyhában volt, kimentem a cselédszobába a legények közé. Ezt nemes és méltóságteljes viselkedésnek találtam. Csak az a hátránya volt, hogy Péter, aki betegen feküdt, nem tudta elviselni a kopácsolást, ugy hogy ha valami kalapálnivaló akadt, ki kellett menni a pajtába.

Néha mégis ugy látszott, mintha a nagyságos asszony sajnálná, hogy kimaradtam a konyhából. Én legalább igy képzeltem. Egyszer vacsoraközben odafordult hozzám:

– A béresek azt mesélik, hogy valami szerkezeten töri a fejét.

– Igen – felelte helyettem Falkenberg –, valami ujfajta fürészen gondolkodik, de ugy látszik, tul nehéz a föladat.

Erre azután nem feleltem, ravasz voltam és tudtam, hogy jobb lesz, ha azt hiszik, hogy hiába kinlódom. Hiszen minden föltaláló átka, hogy nem akarják elismerni tehetségét. Várjatok csak, majd megjön az én időm is! Néha torkomat fojtogatta a vallomás, hogy milyen előkelő családból származom és csak a szerelem téritett el az utamból, de azután mégis csak hallgattam. Az italban kerestem vigasztalást. Persze ember tervez, Isten végez… Hiszen az asszony később is megtudhatja.

– Azt hiszem, ezentul esténként én is a cselédszobában fogok tartózkodni – mondta Falkenberg.